Az „F pszeudovallás” – Egy vallási patológia mintaesete
2022.12.30. Tomáš Halík
Tomáš Halík írása a Mérleg 2020-as kötetében jelent meg. A teljes kiadvány – rengeteg fontos és érdekes írással – megrendelhető a Mérleg kiadóhivatalánál (bővebben lásd itt).
Vajon mi a közös a vallási jelszavakat kiáltozó terroristákban és azokban a keresztényekben, akik Donald Trumpot támogatják, továbbá a radikális Pro Life-mozgalmakban, Ferenc pápa ellenfeleiben – akik „fiúi helyreigazítást” küldenek neki –, a „fehér heteroszexuális férfi védelmére” szerveződő, félkatonai jellegű csoportosulásokban vagy épp Jarosław Kaczyński ama kísérletében, hogy Lengyelországot tekintélyelvű katolikus állammá alakítsa át?
Nézzük meg közelebbről:
1) Az iszlám jegyében vallási jelszavakat kiáltozó terroristák egy manapság sokfelé megfigyelhető vallási patológia legfeltűnőbb, legismertebb és legveszélyesebb példái. Teljes mértékben figyelmen kívül hagyják az iszlám etikai elveit, s különféle, a szent iratok szövegösszefüggéséből kiragadott idézeteket kiforgatva gyűlöletet szítanak, és az erőszak ellenkultúráját terjesztik a világban.
2) A Donald Trumpot támogató keresztények mit sem törődnek azzal, hogy az erkölcstelen politikus magánélete, cselekvése és nyilvános megszólalásai ellentmondanak a kereszténység erkölcsi alapelveinek. Megelégednek azzal, hogy Trump jól kitalált magzatvédő retorikát használ, és készek arra, hogy vakon kövessék és támogassák. Egyetlen politikus sem messiás – az egyház prófétai feladatához tehát hozzátartozik a kritika és „ama politikusok deszakralizációja” is, akik önjelölt messiásként lépnek fel; hiszen ők is csak emberek, akiknek vannak erősségei, és vannak gyengeségei.
3) A radikális Pro Life-mozgalmak nem vesznek tudomást arról a tényről, hogy az abortusz kriminalizálása korántsem a meg nem született élet védelmének legalkalmasabb eszköze. Nyilvánvaló, hogy például Lengyelországban az abortusztörvény megszigorítása a lengyel nőknek a környező országokba irányuló abortusz-turizmusához, valamint veszélyes házi terhességmegszakításokhoz vezet majd. Az európai országok többségének törvényhozása eddig senkit sem kényszerített abortuszra. Azoknak a szülőknek a bátorsága, akik a súlyosan fogyatékos magzatot is elfogadják, és akik egy életen át gondozzák fogyatékos gyermeküket, csodálatra méltó erkölcsi hőstett. Hőstettre azonban senki sem kényszeríthető, kivált nem moralisták által, akik „súlyos és nyomasztó terheket kötnek össze, és az emberek vállára rakják, de maguk egy ujjal sem akarják azokat megmozdítani” (Mt 23,4). A meg nem született élet védelmezőinek sokkal inkább a gyermeküket egyedül nevelő anyák és a fogyatékos gyermeküket gondozó családok gyakorlati támogatására kellene összpontosítaniuk.
4) Ferenc pápa ellenfelei, akik „fiúi helyreigazítást” küldenek főpásztoruknak, bizonyosan nem terroristák vagy vallási fanatikusok. Többnyire csakugyan „jó és igaz keresztények”, akiket őszintén nyomaszt a katolikus hit önazonosságának gondja. Ugyanők a hitet tantételek megváltoztathatatlan, történelem fölötti rendszerének tekintik, amelynek elemei tökéletesen és logikusan illeszkednek egymáshoz, de amely kártyavárként omlik össze, ha az élet valósága akár egy leheletnyire is meglegyinti. Ezek az igaz hívők pontosan azt a fajta legalista vallásosságot testesítik meg, amely ellen a Názáreti Jézus egész életében küzdött.
5) A „fehér heteroszexuális férfi védelmére” alakult militáns fasiszta csoportosulások a „Ku-Klux-Klán” hagyományához kapcsolódnak, azt a szélsőséges szervezetet tekintik tehát mintának, amely egykor színesbőrűeket, zsidókat és katolikusokat támadott meg. Ezek a csoportok manapság különösen is gyűlölik a homoszexuálisokat és a menekülteket. Ideológiájuk alapja az idegengyűlölet és a kulturális különbözőségtől való félelem. Előszeretettel tüntetik fel magukat „a keresztény Nyugat védelmezőinek”. Ez idáig főként a verbális agresszió síkján mozognak (elsősorban a közösségi médiában, de fanatikus szellemiségű összejöveteleiken is), az uszítás azonban könnyen átcsaphat az iszlám szélsőségesekéhez hasonló terrorizmusba. Lélektani jellemzőik jelentős része is megegyezik az iszlám szélsőségesekével. Megjelenésük és működésük a posztkommunista államokban – a Cseh Köztársaságot is beleértve – tragikomikusnak mondható, hiszen itt a „fehér heteroszexuális férfit” – amint egy újságíró éleslátóan megjegyezte – legfeljebb az elhízás fenyegeti.
6) A lengyel Jarosław Kaczyński kísérlete, amely egy tekintélyelvű katolikus lengyel állam megalapítását célozza, vallás és politika összekapcsolásának veszélyes példája. Ez a manőver elősegíti a lengyel társadalom gyökeres elvilágiasodását és – főként a fiatal nemzedék és a művelt népesség körében – a kereszténység hitelének felmorzsolódását. Néhány püspöknek egy félelemkeltő fikció segítségével, miszerint „a homoszexualitás cunamija a kommunizmusnál is rosszabb”, sikerült lassacskán létrehívnia az „ördögöt”. A démonizálás – párbeszédre és megértésre való törekvés helyett – mindig veszélyes. Az a törekvés, hogy – miként Donald Trump egykori tanácsadója, a nagy valószínűség szerint még mindig letartóztatásban lévő Steve Bannon követelte – a „visegrádi országok konzervatív püspökei forrjanak szövetségbe”, azt eredményezné, hogy a kelet-közép-európai térségben végleg hitelét veszítené az egyház, és a kereszténység összekeveredne a szélsőjobboldali politikai ideológiával. E törekvés nem más, mint kapcsolódási kísérlet bizonyos katolikus körök vonzalmához tekintélyelvű politikai rendszerek iránt (miként a második világháború idején a szlovák államban, vagy már előzőleg Franco Spanyolországában és több más országban is történt), ami azonban kegyetlenül megbosszulta magát a történelemben.
A lengyel egyháznak jelenleg nemcsak saját, napvilágra került botrányaival kell szembenéznie, hanem egyidejűleg a Kaczyński politikájára érkező reakciók hullámával is. Ez a hullám megtisztulást hozhat, de fájdalmas és a jövőben is az lesz. Mozgatóereje katolicizmus és nacionalizmus sürgetően szükségessé vált „válópere”. Kettejük házassága, melynek mélyre nyúló történelmi gyökerei vannak, a múltban vitathatatlanul hozzájárult a lengyel nemzeti identitás megőrzéséhez. Most azonban civilizációs paradigmaváltás tanúi vagyunk – és a lengyel kereszténység életműködéséhez nélkülözhetetlenné vált, hogy „a lengyelség ikonja” mögött újra felfedezze a nacionalizmustól és a politikai védnökségtől megszabadított evangéliumot és hitet.
Véleményem szerint az imént felsorolt jelenségek együtt olyan egészet alkotnak, amelyet „F pszeudovallásnak” nevezhetünk (ahol is az F a fundamentalizmus, a fanatizmus és a farizeizmus jelölője). Az így megjelölt álvallás – a létező különbségek ellenére – főként hasonló gondolkodásmódokat gyűjt egybe. Ennek jellemzői a következők: a vallási retorika szelektív és célirányos használata, amely ellentmond e vallások etikai centrumának; a vallás történeti és hermeneutikai megközelítésével szembeni ellenállás; a „teljes igazság birtokában” gyakorolt intolerancia, a vallások összekapcsolása bizonyos politikai körök hatalmi érdekeivel stb. Ezt a jelenséget a vallás forrásainak válogatós hasznosítása formálja, valamint a „vallás exkulturációja” (kikülönülése a kultúra kontextusából és saját kulturális hagyományából) szekuláris „polgári” vallásossággá és egyben politikai vallássá (civil religion). A tartalmai összetevő itt másodlagos – az ilyen vallás kötőeleme az érzelmek és indulatok túláradása.
Hangsúlyozom, hogy az „F pszeudovallás” Max Weber ideáltípusának mintájára megalkotott elméleti konstrukció, mely arra szolgál, hogy megtaláljuk és mélyebben megértsük különféle, látszólag nem összevethető ismertetőjegyek közös mozzanatait; ám ez nem jelenti azt, hogy mindeme jelenségek mindenütt megtalálhatók, illetőleg hogy mindegyik ismertetőjegy mindenütt azonos intenzitással van jelen. Elméletemet hipotézisként kínálom fel.
Az „F pszeudovallás” feltételezésére azért van szükség, hogy a jelenséget empirikus lélektani, szociológiai, teológiai, történeti és kultúraelméleti kutatás tárgyává tehessük, s hogy ily módon számot vethessünk okaival és következményeivel. Az „F pszeudovallás” kiüresíti a vallásokat, blokkolja etikai hatóerejüket, és azt hozza felszínre belőlük, ami veszélyes: ami „a vallás árnyoldalán” a vallás hatalmi visszaéléseinek maradványaiból még ott szunnyad a történelemben. Elemeznünk kell, hogy miféle vallásosság van leginkább kitéve az ilyen visszaélésnek, és meg kell keresnünk az „erkölcsi immunitásnak” azokat a tartalékait a vallási hagyományban, amelyek képesek ellenállni a patologikus típusú vallásosságnak. Az iszlám szent szövegeinek történeti-kritikai megközelítése például csak rendkívül csekély hatást gyakorol az iszlám teológiájára, s ezt az „F pszeudovallás” ki is használja. Hasonló a helyzet a keresztény fundamentalizmussal. Ám további társadalmi tényezők egész sora szükséges ahhoz, hogy a fundamentalizmus fanatizmussá változzék, és a fanatizmus terrorizmushoz vezessen.
Az „F pszeudovallásban” egyesülő ismertetőjegyek összességével szemben az emberek közösségének mindenfajta véleménykülönbségen túli megerősítésére van szükség, azoknak pedig, akik ezen fáradoznak, pozitív ellenpéldát kell felkínálnunk: a vallást mint az önzés legyőzésének, az ösztönök (főként az agresszív késztetések) féken tartásának és a félelem leküzdésének iskoláját; a vallást mint olyan értékek támaszát, mint a szolidaritás, az igazságosság és a békés együttélés. Ehhez Ferenc pápa Fratelli tutti kezdetű enciklikája jelentős ösztönzésekkel szolgál. A keresztény teológusokra vár a feladat, hogy végiggondolják e „tágabb ökumené” (vagy a Fratelli tutti enciklika kifejezésével: „az új testvériség”) teológiáját és spiritualitását.
Azokban az országokban, ahol az „F pszeudovallás” már erőteljesen áthatotta a hagyományos egyházi struktúrákat, és ahol az egyházban és az egyházzal szemben mély bizalmatlansági válság uralkodik, elodázhatatlan a visszatérés az evangéliumi gyökerekhez, azaz nem halaszható tovább egy valóban „új evangelizáció” kezdete. Az olyan országokban, mint Csehország, az egyháznak szemlátomást már nincs sok vesztenivalója. Mindenesetre valóban szükséges, hogy világosan elhatárolódjunk az „F pszeudovallás” ismertetőjegyeitől, amelyek kiűzik az egyházból a kritikusan gondolkodó nyilvánosságot, ezzel egyidejűleg pedig azokat nyűgözik le és vonzzák oda, akik bonyolult kérdésekre egyszerű válaszokat várnak, és „megrendülést nem ismerő bizonyosságok” után áhítoznak. Fontos, hogy felidézzük olyan alternatív keresztény csoportok példáját, amelyek őszintén fáradoznak a hit intelligens, átgondolt értelmezésén, a személyes lelki élet kibontakoztatásán (a valóság szemlélődő megközelítésén), keresztények aktív részvételén a civil társadalom életében, az oktatásban és a tájékoztatás munkájában, kulturális és környezetvédelmi tevékenységekben, s nemkülönben az ökumené, illetve a vallásközi és a kultúraközi párbeszéd megerősítésén. A keresztényeknek nem volna szabad hiányozniuk ott, ahol meg kell erősíteni a társadalom immunrendszerét a populizmussal, az álhírekkel és az összeesküvés-elméletekkel szemben. (Az „F pszeudovallás” hívei sokszor sajnos kimondottan ezt a fajta társadalmi patológiát támogatják nagy erőkkel.) A Cseh Köztársaságban szerencsére már léteznek olyan nyitott ökumenikus közösségek, amelyek az eddigi és jelenlegi egyházi intézmények (például a plébániai rendszer) várható összeomlása után a remény forrásává válhatnak.
Mindez egyaránt függ a hivatalos egyház felelős vezetőinek nyitottságától és képzettségétől, valamint a „laikusok” kezdeményezőkészségétől és felelősségtudatától. Ahhoz, hogy az „idők jeleire” megfelelő válaszokat adhassunk, teljes mértékben szabad vitára van szükség az egyházakban. A németországi katolikus egyházban az ilyen vitára szolgál konkrét példával a „Szinódusi Út”. Tudatára kell ébrednünk annak, hogy ami egyházi környezetben történik, az a társadalom egészének életére is kihat, mivel a keresztények – százalékarányuktól függetlenül – a társadalom megkerülhetetlen alkotórészei – akik ma válaszút előtt állnak.
(Mártonffy Marcell fordítása)