#a zsidó Jézus;#Christian Danz;#első szövetség;#krisztológia;#zsidó-keresztény párbeszéd;

Forrás

jcrelations.net – Jewish-Christian Relations. Insights and Issues in the ongoing Jewish-Christian Dialogue, 2020. november 1.

A szerző

Christian Danz 1962-ben született. Német-osztrák evangélikus teológus. 1985 és 1990 között a Jenai Egyetemen tanult teológiát, ugyanott 1994-ben doktorált és 1999-ben habilitált rendszeres teológiából. 2002 óta a rendszeres teológia professzora a Bécsi Egyetem evangélikus teológiai karán. Legfontosabb kötetei közül néhány: Einführung in die Theologie der Religionen (Bevezetés a vallások teológiájába); Grundprobleme der Christologie (A krisztológia alapkérdései), Tübingen 2013; Gottes Geist. Eine Pneumatologie (Isten Lelke – Pneumatológia), Tübingen 2019.

Tanulmány

Jézus a zsidóság és a kereszténység között – Krisztológia a keresztény–zsidó párbeszédben

2022.08.10. Christian Danz

Az újszövetségi írásokig visszavezethető és a holokausztban tetőző keresztény antijudaizmussal a háttérben katolikus és protestáns teológusok a második világháború után amellett szálltak síkra, hogy a keresztény teológiának új szemléletmódra van szüksége a zsidósággal kapcsolatban. Felfogásuk szerint a teológiában figyelembe kell venni Jézus zsidó voltát, a krisztológiát pedig úgy kell érteni, mint ama szövetség megerősítését, melyet Isten a népével kötött és soha fel nem bontott. Úgy tűnik, így juthatunk el a zsidóság új felfogásához, amely maga mögött hagyja a régi előítéleteket és megkülönböztetéseket. Ám ha a krisztológiát azért alkalmazzuk a zsidó vallásra, hogy azt Jézus Krisztus alakjában alapozzuk meg, akkor mindennemű különbséget kiiktatunk a két vallás között. Ez nemcsak a zsidóság alattomban végrehajtott kisajátításával jár együtt, hanem azzal is, hogy a zsidóság többé nem ismerhető el önálló vallásként. Ezzel szemben itt arra teszünk javaslatot, hogy a krisztológiát a keresztény vallás teológiai különösségének a leírásaként értsük, és tekintsünk el attól, hogy a zsidóságra alkalmazzuk. Tézisem szerint a teológia csak ilyen önkorlátozás révén jut el a zsidó vallás mint önálló vallás valódi elismeréséhez.

Az itt következő fejtegetések tagolása az előbb vázolt problémahorizontból adódik. Bevezetésképp áttekintem a zsidóság keresztény személetének a huszadik század második felétől kialakult új és meghatározó teológiai összetevőit, valamint ezek apóriáit. A második szakaszban a krisztológia rendszeralkotó szerepét szándékozom tárgyalni fejlődésének újkori történetét szem előtt tartva. E fejtegetések alapján a záró, harmadik szakaszban olyan javaslatot bocsátok vitára, amely a zsidóság mint a keresztény vallással szemben önálló vallás valódi elismeréséhez vezet.

1. Krisztológia a keresztény-zsidó párbeszédben

A zsidó népet sújtó, elképzelhetetlen mértékű 20. századi katasztrófa a második világháború után mind a protestáns, mind a római katolikus teológiában a zsidó vallásról, illetve a zsidóság és a kereszténység viszonyról alkotott keresztény felfogás új alapösszetevőinek a kidolgozásához vezetett.^[1] Rendszerező szempontból a zsidó vallás megújult keresztény szemléletének teológiai megalapozásában három ideáltipikus formát különböztethetünk meg. A kulcsfontosságú elem mindhárom esetben a krisztológia. A krisztológia először is annak teológiai leírásaként fogalmazódik meg, hogy miként részesülhetnek a népek abban a szövetségben, amelyet Isten egyedül Izrael népével kötött; másodszor: a krisztológia a zsidóság maradandó kiválasztottságának, illetve annak keresztény igazolása, hogy a zsidó vallás miért ugyanolyan érvényes, mint a keresztény vallás; harmadszor: a krisztológia Jézus vallási jelentőségének metaforikus leírása, más vallási hősöké mellett. A krisztológia e megfogalmazásai rendre olyan specifikus problémákkal szembesülnek, amelyek miatt nem képesek kifejezni, hogy a kereszténység elismeri a zsidó vallást.

1.1 Izrael-teológiák

Karl Barth teológiájához kapcsolódva – azt mintegy a vallástörténetre alkalmazva és a zsidó vallás leírására felhasználva^[2] – Friedrich-Wilhelm Marquardt^[3] és Berthold Klappert^[4] olyan Izrael-teológiát dolgozott ki, amelynek célja a protestáns tanhagyomány részint lappangó, részint nyílt antijdaizmusának felülvizsgálata. Szerintük mind Jézus zsidó volta, mind pedig a zsidóság Jézusra mondott nemje alapvető fontosságú kell, hogy legyen a dogmatikai krisztológia új meghatározásában. Ez úgy gondolható el, hogy Jézus révén a népek beléphetnek Isten Izrael népével kötött szövetségébe. „A pogány világból származó emberek a keresztség révén a kiválasztottság társörököseivé és Izrael ígérettörténetének a részeseivé válnak. A Krisztusra, az Izraelnek megígért Messiásra való megkeresztelkedés és a egyháznak mint a zsidó- és pogánykeresztényekből álló ecclesiának a létrejötte jelenti a föld minden népéből származók Izrael ígéret- és kiválasztottságtörténete fel nem mondott terébe való bevonásának konkrét megvalósítását.”^[5] Isten Jézusban adott kinyilatkoztatása és a keresztény vallás tehát nem Isten Izraellel kötött szövetségének a helyébe lépnek. Sőt, épp a názáreti Jézus teszi lehetővé a pogányok számára, hogy részesei legyenek Isten Izraellel kötött szövetségének, s így a zsidó vallást megillető ígéret társörököseivé váljanak. A krisztológia így megerősíti Izrael maradandó kiválasztottságát; immár nem elválasztja a zsidóságot és a kereszténységet, hanem összekapcsolja őket egymással.

Az ilyen teológiai konstrukciónak következetésképpen a zsidó vallás alkotóelemeként kell újrafogalmaznia a krisztológiát, a dogmát pedig mintegy a zsidó vallás megerősítéseként kell értenie.^[6] A keresztény vallás ily módon azonban csak egyfajta, a népek, vagyis azok számára való zsidó vallásként jöhet tekintetbe, akik Jézus Krisztus révén csatlakozhattak a zsidó valláshoz. E megfontolásokkal a háttérben lehet-e még egyáltalán önálló keresztény vallásról beszélni, ha azt a zsidó vallás univerzalizácójaként értjük, kétségbe vonva így, hogy bármilyen teológiai különbség is lenne a kettő között?^[7] A teológiai problémát, melyet a két vallás viszonyának a leírása jelent, a probléma kiiktatásával oldhatjuk meg.

1.2 Fölérendelt keretelméletek

Léteznek más olyan próbálkozások is, amelyeket mindenekelőtt szintén az a szándék vezérel, hogy bemutassák: a Krisztusról szóló tanítás megerősíti a kiválasztottságot és azt, hogy Isten maradandó szövetséget kötött népével. Ezek esetében is szisztematikus jelentőséget kap Jézus zsidó volta. Az úgynevezett participációs modellt azonban olyan koncepciók váltják föl, amelyek a keresztény vallás önállóságát a zsidó vallás [keresztény] teológiai értelmezésével kapcsolják össze úgy, hogy nem vonják vissza a zsidóság maradandó kiválasztottságát. Ilyen megközelítésmód csak úgy alakítható ki, hogy mindkét vallást átfogó fogalmi kerethez folyamodunk, amelybe a zsidó és a keresztény mint különös jelenségek beilleszthetők. Isten szövetsége, a Tóra, Isten kinyilatkoztatása vagy az eszkhaton ily módon szolgál a két vallást összekapcsoló elemként.

Bizonyos próbálkozások azért veszik alapul modellként a Tórát vagy Isten szövetségét, hogy olyan krisztológiát konstruáljanak a keresztény vallás perspektívájából, amely úgymond nem vezet a zsidóság lefokozásához. Ha azonban Krisztust a szövetség és a Tóra beteljesítőjeként értjük^[8] – az izraelita vallásban egyik sem lehetséges^[9] –, akkor értehetetlen, hogy miképp lehet a zsidóság több a kereszténység puszta, kezdetleges előfokánál. A koncepcióból teljességgel kiiktathatatlan inkluzivizmus kifejezetten logikai szükségszerűséggel vezet a zsidó vallás lefokozásához. Isten kinyilatkoztatását vagy az eszkhatont mindkét vallás átfogó horizontjaként posztulálva is ugyanez a helyzet. Ha a Tórában ugyanazt a tartalmat találjuk, mint Isten Jézus Krisztusban adott kinyilatkoztatásában,^[10] akkor az előbbi nem lehet más, mint az utóbbinak a halovány másolata. Ebben az esetben viszont a zsidó vallás csupán valamiféle tudattalan kereszténység volna. A zsidó vallás maradandó kiválasztottságának inkluzivista megalapozásában szereplő kitétel, hogy a Tóra lényegében semmi mást nem tartalmaz, mint isten Krisztusban adott kinyilatkoztatását, megszünteti a zsidóság önállóságát.^[11] Az inkluzivista felfogás keretében maradva még ahhoz a problematikus tézishez folyamodva sem kerülhetjük el ezt, hogy a Krisztusban adott kinyilatkoztatásában Isten elfelejtette, amit a Tórában mondott – hiszen ezzel Isten fogalmát semmisítenénk meg.

(…)

A teljes tanulmány a Mérleg most megjelent 2022-es kötetében olvasható. A 2022-es Mérleg itt rendelhető meg »

Jegyzetek

^[1] Vö. Bock (1998); Vasel (2001); Homolka (2016).

^[2] Maga Barth a hitaktus reflexív struktúrájának a leírásaként konstruálja meg teológiáját, amelyben az ÓSz és Isten Izraellel kötött szövetsége Isten Jézus Krisztusban adott kinyilatkoztatásának alkotóelemeként szolgál, tehát csak a keresztény hitben létezik efféle előzetes fokozatként. Vö. Barth (1962), 30: „Hogy Izrael Istene ezzel adja meg a népével megkötött szövetség teljes formáját, azt mondja el Izrael történetének a végpontján [!] Jézus Krisztus története [!].” Vö. Barth (1953), 181–192. Ha a keresztény vallás e teológiai rekonstrukcióját olyan Izrael-teológiához akarjuk felhasználni, amelyben a zsidó vallás nem pusztán a keresztény vallás előfokaként jelenik meg, akkor mintegy empirikus-vallástörténeti leírásként kell olvasnunk Isten Jézus Krisztusban adott kinyilatkoztatásának barthi értelmezését, e kinyilatkoztatást a zsidóságra kell alkalmaznunk, és a zsidó vallás voltaképpeni értelmeként kell állítanunk. Az, hogy ez nem megy feszültség és elutasítás nélkül, több mint világossá válik abból, ahogyan Klappert viszonyul Barth szövetségteológiájához. Vö. Klappert (2000), 148–182, kül. 170–182.

^[3] Marquardt (1990/91).

^[4] Klappert (2000). Vö. Moltmann (1989), 45.

^[5] Klappert (2000), 212.

^[6] A zsidó vallás imént említett megerősítésével azonban mégis feszültségben van az, ha a népek Sion hegyére tett zarándoklatának eszkatológiai bevégzése viszont Jézus Krisztustól, az Emberfiától függ. Vö. Klappert (2000), 320. Ezzel Jézus a zsidó vallás beteljesedéseként és bevégzéseként konstruálódik meg, amely beteljesedés helye nem a zsidó, hanem a keresztény vallás.

^[7] Vö. Nitsche (2012), 61.

^[8] Vö. Schönemann (2006), 29, 146, 188.

^[9] Vö. Schönemann (2006), 29: „Csak Jézus Krisztusban, csak vele, csak az ő révén tudott de facto a világba jönni az üdvösség – hiszen ő a törvény maradéktalan beteljesítésével helytartóként, mindenkiért, aki erre nem volt képes, magára vállalta a feladatot, hogy a törvény szerint cselekedjék; csak így tudta Isten egészen önmagaként közölni önmagát: Jézus Krisztus tehát semmiképp sem a Tóra végét jelzi, hanem a beteljesítését jelenti (vö. Róm 10,4).”

^[10] Vö. Stosch (2012), 273.

^[11] A názáreti Jézusról adott keresztény értelmezés zsidó elutasításának már az üdvtörténeti konstrukcióba illesztése annak keresztény szempontból való újrafogalmazását, s így nivellálását jelenti. Vö. Moltmann (1989), 51sk; Hoping (2004), 161.

^[12] Vö. uo, 150.

^[13] Vö., uo., 161: „Ám végül Izráelt sem más menti meg, mint Jézus Krisztus.” Ugyanezt a felfogást vallja Stosch (2012), 277, illetve Moltmann (1989), 340.

^[14] Joseph Ratzinger Gnade und Berufung ohne Reue [„Meg nem bánt kegyelem és meghívás”] című tanulmányában csak különösen világosan felszínre bukkannak az ilyen konstrukcióknak alapul szolgáló apóriák. Vö. Ratzinger (2018), 316–335.

^[15] Vö. Schmidt-Leukel (2005), 344sk.

^[16] Az ún. pluralista modellről és az e modellt megalapozó különbségtevésről az önmagában vett valóságos [das Reale an sich] és annak manifesztációi között ld. Hick, J. (1989), 233–251 és Schmidt-Leukel (2005), 163–192. A pluralista modell apóriáiról ld. Danz, C. (2005), 70–77.

^[17] Vö. Schmidt-Leukel (2005), 343: „Ha ellenben reprezentatív értelemben értjük Jézus üdvjelentőségét, akkor ez nyitva hagyja Isten egyedül üdvalapító jelenléte további – és másfajta – reprezentációinak a lehetőségét.” Vö. uo., 270–304; lásd Schmidt-Leukel (2017).

^[18] Vö. Danz (2013), 106–141.

^[19] Ezt már Schleiermacher megfogalmazta (1984, 8): „A keresztény hittan ugyanis nem azok számára van, akiknek nincs hitük, nem az ő számukra akarja elfogadhatóvá tenni azt, hanem csak [!] azok számára, akiknek van hitük, éspedig nem azért, hogy a hit okai [!], hanem hogy a tartalma [!] tekintetében megértsék önmagukat, és úgy kövessék a hitet, ahogyan annak belső lényege a tan alakjában megjelenik.” (§ 109.2)

^[20] Egyenesen programszerűen fogalmazta meg ezt Rudolf Bultmann Az Újszövetség teológiájában: „Jézus igehirdetése az Újszövetség teológiájának nem része, hanem egyik előfeltétele. Az ÚSz teológiája ugyanis azon gondolatoknak a kifejtése, amelyekkel a keresztény hit számot ad magának tárgyáról, alapjáról és következményeiről. Keresztény hit pedig csak azóta létezik, amióta létezik keresztény kérügma, azaz olyan kérügma, amely Jézus Krisztust, éspedig a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztust Isten eszkatologikus üdvtetteként hirdeti.” (Bultmann [2003], 17.) Ez Karl Barth, Paul Tillich és mások krisztológiájában sincs másképp. Ők is a hitaktus reflexív struktúrájának a leírásaként konstruálják meg a Jézusról szóló tanítást, teljes mértékben elválasztva azt a történeti és a vallástörténeti kérdésektől.

^[21] Mind az úgynevezett Izrael-teológia, mind a pluralista vallásteológia kialakulása a 20. század végén csakis akkor válik érthetővé, ha a krisztológia protestáns teológiában végbement fejlődésének tartalmi olvasatát vesszük alapul.

^[22] Vö. Käsemann (1970); Ebeling, G. (1967).

^[23] Az ún. „harmadik keresés” a háború utáni német protestáns teológia Jézus-kutatása ellenében alakult ki. Vö. Wedderburn (2010).

^[24] Az említett szerzők kategorikusan kizárják, hogy ilyen szándék vezérelné a krisztológiai koncepciókat. Vö. Jüngel (1990), 215: „Az istenismeret kinyilatkoztatásismeret, s mint ilyen, hitismeret. Következésképpen a hitismeret, azaz valamely dolog (esemény vagy személy) dogmatikai igazolása nem [!] alapozható meg történelmi ismeret nélkül.”

^[25] Vö. Pannenberg (1966). Pannenberg felfogásáról vö.: Heit (2018), 177–225.

^[26] Pannenbergnél ez az elem az az állítás, hogy Jézus feltámadása maga a történettudomány számára hozzáférhető, a hitet megelőző és alátámasztó esemény.

^[27] Vgl. G. Theißen (2000), 49.

^[28] Vö. v. Stosch (2012), 270: „Mivel elképzelhetetlen, hogy bármilyen szempontból is fogyatékossággal bíróként jellemezzük annak a hitét, akit üdvhozónknak vallunk, így tehát a zsidóság nagyraértékelése a kereszténység szívébe van beleírva.” Vö. Nitsche (2012), 60–75.

^[29] Vö. Theißen (2000), 49.

^[30] Nitsche (2012), 64.

^[31] Vö. Schwöbel javaslatával: (1996), 149.

^[32] Ez világosan megragadható Schwöbel arra irányuló javaslatában, hogy a pluralizmust az isteneszmében kell megalapozni. Vö. (Schwöbel), 52.

^[33] Részletesebben az itt bemutatott javaslatról vö. Danz (2020).