Jézus halála és húsvét reménye – Gondolatok Isten hűségéről
2023.04.05. Peter Trummer
„…megváltottabbaknak kellene látnom tanítványait!” (Nietzsche)
„Szebb dalokat kellene énekelniök, hogy megváltójukban hinni megtanuljak: megváltottabbaknak kellene látnom tanítványait!” – főként a nagyheti és a húsvéti időszakban erre emlékeztet bennünket Nietzsche kritikája.[1] A régi üzenetek láthatóan már nem működnek. De elmúltak azok az idők is, amikor a katolikus Ausztriában a húsvéti gyónásról szóló igazolást még be kellett mutatni a rendőrségen. Egyre kevesebb hívő vesz részt a nagyheti liturgián. Egyébként is leginkább már csak a temetésekre jönnek el.
Mi riasztja el az embereket? Hiszen nem csak a szexuális visszaélések napvilágra kerülése óta van ez így. Nem hitetlenebbek lettek, hanem figyelmesebbek, spirituálisabbak. Már nem követik vakon a szabályokat, amelyekkel a hatalom korábban mindenki hitét rögzítette, de főként egyformaságot, igazodást, akár a hősi halált is vállaló engedelmességet követelt. Az egész indokolásául pedig az szolgált, hogy Jézus is „engedelmeskedett a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,8), hagyta, hogy Isten akarata teljesüljön (Mt 26,39.42.44) azzal, hogy „meghalt bűneinkért“ (1Kor 15,3). Mindebben – legalábbis első hallásra – nyoma sincs sem a megkönnyebbülésnek, sem a megváltás sóhajának. Legfeljebb az az érzésünk: megint megúsztuk.
Az indoklás, amellyel a keresztet – szokásos módon – a kereszténység jeleként értelmezzük, valóban elég rossz. Alighanem az elképzelhető legrosszabb. A középkor teológusai (valamennyien férfiak és klerikusok) számára a bibliai „értünk” azt jelentette, hogy Isten „feláldozta” Fiát (önmagát) a kereszten, mert másképp nem tudott tovább mit kezdeni bűneinkkel, Jézus pedig engedelmesen meghajolt az Isten által elrendelt sorsa előtt. De nem kell ahhoz filozófusnak lenni, hogy kijelenthessük: közelebbről megnézve az ilyen információ a legnagyobb emberi katasztrófa – valóságos visszaélés Istennel.
Istent a lehető legnagyobb mértékben ki kellene hagynunk világmagyarázatainkból. Ki merészelné megfejteni gondolatait? Az eredmény csak ostobaság lehet, vagy még annál is rosszabb. A kereszt ügye – ha reálisabban és alaposabb történelmi ismeretekkel közelítünk hozzá – sokkal hétköznapibb. Jézusnak azért „kellett” meghalnia, mert az emberek, mindenekelőtt a főpapok, úgy találták, hogy hite a jóságos Istenben, akinek nincs szüksége áldozatra, üzletrontás: jövedelmező templomi kultuszuk nyeresége elúszik.[2] Ha Jézust igazán meg akarták leckéztetni, arra a kereszt volt a legalkalmasabb eszköz, mivel a korabeli gondolkodás szerint Isten átka sújtotta (vö. MTörv 27,23). Ez ugyan nem pontos bibliai értelmezés, de jól érzékelteti azt a borzalmat, amelyet a zsidóság érzett azzal szemben, amit Cicero a római világ „legszégyenletesebb halálnemének” nevezett.
Ebből a kultúrtörténeti háttérből alakult ki az alábbi politikai logika: ha sikerül valahogy elérni, hogy Jézust keresztre feszítsék (ehhez szükség volt a rómaiakra, nehogy bemocskolják a saját kezüket), és Isten nem hozza le a keresztről, akkor az egész világ tudomására jut, hogy hite rossz hit. Jézus viszont ugyanezt az érvelést megpróbálta visszájára fordítani, és (önmaga által előidézett) halálával, amely szent helyen történt, bebizonyítani, hogy hitével még ezt az istenverte sorsot is képes valamennyire „jól viselni” (Zsid 5,7). Röviden: áldozatból cselekvővé válik, jóllehet keresztre szögezik, de minden gyötrelem ellenére szabad és lelkileg cselekvőképes marad.
Ezért amikor halálára emlékezünk, bátran eltemethetjük a bűn kérdését.
Jézus nem tartozott Istennek semmivel, és halála miatt sem terhel senkit „bűn”, legkevésbé bennünket. Ő maga megy tudatosan a kereszt felé (lásd a szenvedéséről szóló beszámolókat) és önként szenvedi el a kínhalált (lásd a mise ún. második kánonját: lex orandi – lex credendi). Ez persze megváltoztatja, teljességgel meg kell, hogy változtassa a hitről szóló elbeszéléseinket. Jézust ugyanis nem egy csalárd barát „árulja el” vagy (némileg enyhébben fogalmazva) „adja át”. Ő maga a jeruzsálemi szentélynél véghez vitt tiltakozó akciójával már rég átlépett a vörös vonalon, mintegy beprogramozta a halálos végjátékot. Júdás legfeljebb csak csatlós, aki szó szerint „átadja” őt, de ha jobban megnézzük, végül is csak statiszta. János szerint Jézus megdöbbentő mértékű szuverenitással adja át magát (vö. Jn 18,6). Nem azért akarta a keresztet, mert megunta az életét. Noha egész élni akarása tiltakozott a kereszt ellen, számot „kellett” vetnie vele. Hogy mi volt az értelme mindennek? Így maradt hű önmagához és ahhoz a meggyőződéséhez, hogy Isten áldozat nélkül is jóságos és vendégszerető. Ez pedig elegendő indíték. Persze „értünk” is szenvedett! Van mit tanulnunk tőle. De ami túllép ezen, azt nyugodtan mellőzhetjük.
Ahelyett, hogy értelmetlen (virtuális) számításokat végeznénk a bűn és a kegyelem isteni arányairól, inkább meg kellene kérdeznünk, mi késztette Jézust arra, hogy vállalja és végrehajtsa a bátorságnak ezt a szörnyű próbatételét. Hiszen elég tapasztalt volt ahhoz, hogy tudja: Jeruzsálemben nem óvárosi séta várja. Nekünk azonban szinte minden bibliai történetet újra meg kell tanulnunk olvasni. Különösen a szenvedésről szóló elbeszélések nem történeti hitelességű jegyzőkönyvek, hanem utólagos értelmezések a görög Ószövetségből vett, idevágó idézetek alapján. De maradjunk a tényeknél. Vajon ki hallotta Jézus imáit a Getszemániban vagy a kereszten, amikor már mindenki elmenekült (Mk 14,50 ssk.)? Még a bátor asszonyok is tisztes távolságban álltak a kereszttől (Mk 15,40). Valójában tehát minden fikció, vagy legalábbis alapos reflexió eredménye. De a leírtakat is túl sokáig értelmeztük abból az általános gyanúból kiindulva, hogy Jézus szenvedésének mérhetetlennek kellett lennie – csak így tudott kellőképpen „vezekelni értünk” és kegyelmeket felhalmozni. Mivel pedig testi szenvedése nem tartott egy teljes napig, azt az Istennek való önátadás végtelen kínjának emlegetésével tovább kellett fokozni, hogy a kijöjjön a kegyelmi számítás végeredménye.
Az így felfogott megváltás nemcsak hatástalan volt, hanem többnyire ellenkező hatást ért el: innentől kezdve a kereszténység – túlbuzgóságában – véget nem érő gyűlölettel árasztotta el Júdást és a zsidóságot, hogy megbosszulja az „istengyilkosságot”. Azt a tényt, hogy a rómaiak végezték ki Jézust, elhallgatták; senki sem akarta a mai olaszokat felelőssé tenni érte. Arról pedig, hogy a Jézusnak tulajdonított „isteni természet” halhatatlan, valószínűleg azt gondolták: más lapra tartozik.
Mindenesetre az evangéliumok figyelemre méltó visszafogottságot mutatnak a későbbi keresztúti ájtatosságokhoz vagy akár a passiójátékokhoz és -filmekhez képest. A kereszt ábrázolásain az 5. századig nincs korpusz. Még az első ezredforduló után is csak a megdicsőült, halálában is élő Jézust ábrázolják. Ugyanakkor a fájdalmak férfiát, különösen pedig a kereszten függő holttestet obszcénnek tartották volna. Nem illenek ahhoz az üzenethez, amelyet Jézus nem csak halálával, de egész életével közvetíteni akart. Nyilvános tevékenysége kezdettől fogva a szegényekre, az elnyomottakra irányul, a gyengéket és a betegeket felemeli, újra és újra elindul, a templomban felvállalja a prófétai tiltakozó akciót (ami persze nem népfelkelés). Még a per során és rettenetes, ráadásul teljesen meztelen kivégzése során sem alázkodik meg, nem alacsonyodik le, hanem János szerint „felmagasodik” a keresztre, „megdicsőül” (Jn 3,14; 12,16). Ami azt jelenti: bár leírhatatlan dolgokat szenvedett el, nem adta fel méltóságát, hanem végleg rábízta magát arra az Istenre, akiről tanúságot tett. Rábízta magát arra, aki még a halálban sem mond le róla, egy pillanatra sem hagyja el, és nem csak a sírban töltött háromnapos nyugalom után hozza vissza a mélységből.
Csakis a keresztnek ez a húsvéti szemlélete teszi lehetővé, hogy a vigasztalás és a megváltás felragyogjon „számunkra”. A Jézus szájából elhangzó idézet (Zsolt 22,2; vö. Mk 15,34) a gyötrelmes emberi halál elszenvedése közepette nemcsak az őt is utolérő, kíméletlen kétségbeesést írja le, hanem azt is, hogy ezzel az imával nem fordulhat senki máshoz, csak Istenéhez, akit mindig megszólíthat, bárhol leheli is ki a lelkét. Így mi is újra meg újra megnyugodhatunk: Isten nem szakítja meg velünk a kapcsolatot csak azért, mert haldoklunk. Legalábbis Jézus keresztjén némileg hihetővé válik, hogy Isten nem hagyhatta el őt anélkül, hogy önmagát ne vonta volna kétségbe, ne törölte volna el.
Így a kereszt örömteli, felemelő üzenetté válik. Isten szeretetét csak akkor tapasztalhatjuk meg, ha ráébredünk, hogy ő is képes a szenvedésre. A kettő összetartozik. És amikor isteni szeretetről beszélünk, akkor ez a szeretet nem köthető feltételekhez, nem alkuképes (és nem manipulálható kultikus úton), hanem kivétel nélkül magában foglal minden teremtményt, az ellenségeket is beleértve. Akkor elképzelhetővé válik az a gondolat, hogy a Teremtő együtt szenved minden teremtménnyel – vagy inkább: minden teremtményben szenved. Akkor már nem kell önigazultan és dacosan hivatkoznunk rá a teodícea ítélőszéke előtt: miért a szenvedés? Hanem már előtte elnémulnánk, elborzadva attól, hogy milyen elvakult dühvel ostorozzuk teremtményi társainkat, és ezzel egyenesen közös Teremtőnket csapjuk arcul. Ilyenkor az, hogy „Isten dicsőségét (csak) Krisztus arcán akarjuk felismerni” (2Kor 4,6), inkább csak védekező állítás, mint valódi hit Istenben.
A hagyomány fontosabbnak tartotta a Jézusba vetett hitet, mint Jézus hitét. A keresztáldozat közkeletű elbeszélése sok mindenre jó volt, éppen csak Isten nevét nem tisztelte meg, ellenkezőleg: teljesen megmérgezte az istenképet. Felmerül tehát a kérdés, hogyan tiszteljük Jézust, amikor Istennel azonosnak nevezzük, miközben őt is és magunkat is leértékelve tehetetlenül nézzük. Az emberiségen belüli szakadék azonban egyre szélesedik, mert az emberek nagy többsége nem tud enni keresztény istenismeretünk fájáról – pedig ma mindenkinek nagyobb szüksége van Jézus bölcsességére, mint valaha. Istenről való (vélt) tudásunkat gyakran nagyképűségnek érzékeli a világ.
De mi van az „üres sírral”? A hívek többsége amúgy is búcsút intett a halottak feltámadásának, melyre a hitvallás szerint várunk. Így semmivé foszlik az elbeszélés is arról, hogy Jézus sírját csak a harmadik napon találták üresen. Az evangéliumok húsvéti elbeszélései sem történetírói beszámolók, hanem a képek nyelvén értelmezik azt, hogy Jézus személye máshol van, nem a sírban – ami eleinte nem örömet okoz, hanem „félelmet és reszketést” kelt (Mk 16,8). Ráadásul ezeket az elbeszéléseket két különböző, sőt, egymást kizáró hagyomány, egy jeruzsálemi és egy galileai őrizte meg. A probléma azonban viszonylag könnyen megoldható. Az egyetlen hiteles tanúságtétel az Újszövetségben Pálé. Csak ő írja le saját élményeit, míg az evangéliumok idegen tapasztalatokat igyekeznek rögzített irodalmi formák segítségével érthetővé tenni, a láthatatlant próbálják illusztrálni. Ez azonban nem igazán sikerülhet, ha a (szellemi) személyt összekeverjük a (halott) testtel. Pál számára a Feltámadott megtapasztalása egyértelműen belső, helytől független felismerés, amely szerint Istennek „úgy tetszett, hogy kinyilatkoztassa fiát bennem” (Gal 1,16). Pál nem kételkedik abban, hogy ezzel ő is belép a feltámadás hivatalos tanúinak sorába (1Kor 15,8 – a tanúk felsorolását tartalmazó 6. versben csak fivéreket említ, a nővéreket kihagyja).
Ebben az összefüggésben azt sem árt tudatosítanunk, hogy a bibliai szövegekben nincs külön „feltámadás” szó. Amikor héber Biblia „feltámasztást” vagy „felemelést” (qum) mond, olyan szerződés létrejöttéről beszél, amelyhez Isten minden helyzetben tartja magát. A görög Biblia csak a mindennapi feltámadást (anisztánai) vagy felébredést (egeírein) ismeri, húsvét után ugyanúgy, mint húsvét előtt. Az utóbbi eset azt sugallja, hogy a dolgok valahogy ugyanúgy folytatódnak, mint korábban. Isten segítsége azonban személy mivoltunkra és istenkapcsolatunkra irányul, amelyet teremtő szava hív létre, és amely a halállal nem ér egyszerűen véget. A teremtő és újjáteremtő szónak bizonyosan nincs szüksége halott testünkre.
Ez valóban jó hír (good news) az egész világ számára: a sírokban nem a szeretteink fekszenek, hanem a holttestük, amelyet kegyelettel eltemetünk. Személyük már régen Istennél van, azaz minden testi-lelki tapasztalatával együtt feltámadt. Mi magunk nem nagyon hiszünk ebben. Hogy mennyire nem, kiderül abból a nyelvezetből, amelyet főként temetéskor használunk: még mindig „örök nyugodalmat” kívánunk a halottnak, vagyis mindent, csak nem feltámadást és örök életet.
A húsvét nem a halált, hanem halálfélelmünket győzi le: kihúzza a félelem fullánkját. Egészen új, vigasztaló értelmet ad a halálnak,
amely már nemcsak a rettegett „személyes ítélet” lesz – még az egyetemes végítélet előtt –, hanem a végső találkozás Istennel „színről színre” látás és minden korábbi ismeretet meghaladó, kölcsönös, szeretetteljes megismerés (1Kor 13,12). Tulajdonképpen csak örülhetünk ennek az örök „megvilágosodásnak”, bár a halál többnyire hívatlanul jön, de még mindig jobb, mintha magunknak kellene megszerveznünk. Mindenesetre a halál teológiája, amelyet két jezsuita, Boros László és Karl Rahner fogalmazott meg a múlt század közepe után, nagy reményeket fűzött az Istennel való végső találkozáshoz, amely utoljára mindent más megvilágításba helyez, ugyanakkor végtelenül fájdalmas is lesz majd, ha közben belátjuk, hogy túl kevés szeretet volt bennünk. Ezután már biztos nem lesz szükségünk a pokol tüzére.
De már ma is lehet részünk igazi örömben, hiszen a feltámadás nem „értekezés a végső dolgokról”, hanem abszolút időszerű valóság: mindennapi, konkrét, s valamiképpen mindig „lázadó”[3]. Mint ahogy a Biblia nem fél attól sem, hogy az élet minden megtorpanását valóságos halálként kezelje, és ezzel változásra, aktivitásra, cselekvésre hívjon bennünket. Sok minden van életünkben, ami nyomasztó, igazságtalan és halott, de csak akkor „ragyoghat fel számunkra Krisztus” (Ef 5,14), ha nem alszunk tovább, hanem „feltámadunk a halottak közül”. Ő nem csak az egyszer (és csak a sírból) Feltámadott, hanem a (szüntelen) „feltámadás és élet” (Jn 11,25). Ehhez kell mérnünk magunkat. Akkor gyakrabban éneklünk majd allelúját. Nevetésünk nemcsak az egészségünknek tesz jót, hanem másokra is könnyen átragad.
Balogh Vilmos Szilárd fordítása
1 comment
Comments are closed.