Krisztológiák és konfliktusok – Első rész: Edward Schillebeeckx
2023.06.15. Balogh Vilmos Szilárd
Most induló sorozatunk három részben ismerteti Thomas Fornet-Ponse „A krisztológia mint konfliktustörténet” című, 2021-ben megjelent monumentális monográfiáját, amely három kiemelkedő jelentőségű közelmúltbeli teológus fő gondolatait és tanítóhivatali számonkérésének történetét mutatja be. Mindhárman a keresztény teológia központi kérdésének megválaszolására, Jézus Krisztus alakjának értelmezésére vállalkoztak a jelenkor tapasztalatának horizontjában .
Az olvasó úgy érezheti, teológiai dokumentumregényt olvas: a modern krisztológia konfliktustörténetének fordulatos elbeszélését. Ugyanakkor főként az ismeretközlés szándéka vezérel bennünket. A domonkosrendi Edward Schillebeeckx és két jezsuita kollégája, Jon Sobrino és Jacques Dupuis – nem utolsó sorban a Mérlegnek köszönhetően – bizonyára nem teljesen ismeretlen a teológiai érdeklődésű olvasók előtt, műveik közreadásával azonban mindmáig adós a magyar könyvkiadás.
(A könyvszemle szerzőjének gazdag Schillebeeckx-szöveggyűjteményét itt hirdetjük »)
Tudásunk bővítésének és megértésünk fejlődésének nélkülözhetetlen alapfeltétele, hogy megfogalmazzuk az ellentéteket, foglalkozzunk az ellenérvekkel, majd az ellentétek feloldása révén igyekezzünk levonni azokat a tanulságokat, amelyek a további megértési, megismerési folyamat alapjául szolgálhatnak. Természetes tehát, hogy a teológia is érdeklődéssel tekint saját konfliktusaira, „elméletet” alkot a konfliktusok kezelésére, és megközelítési módokat dolgoz ki. Ezt teszi monográfiájában Thomas Fornet-Ponse katolikus teológus1,aki 2022 óta az aacheni központú missio nemzetközi katolikus segélyszervezet Missziótudományi Intézetének2 igazgatója. A 630 oldalas vaskos kötet alapja a salzburgi egyetemen 2019-ben elfogadott, majd Bartolomé de las Casas díjjal jutalmazott fundamentális teológiai habilitációs értekezés. A tanulmány három konfliktust vizsgál meg. Ezek mindegyike formálisan a tudományos teológia művelői (Edward Schillebeeckx, Jon Sobrino, Jacques Dupuis) és az egyházi tanítóhivatalt képviselő Hittani Kongregáció között zajlott. Közös bennük a Jézus Krisztus személyének értelmezésére vállalkozó krisztológiai elképzelések különbözősége. Erre utal a könyv címlapja az 550 körül keletkezett calabriai evangéliumos könyvből, az ún. Rossanói Bíbor Kódexből származó képpel, amely irgalmas szamaritánusként ábrázolja Jézust.3
A szerző a II. Vatikáni Zsinat lelkipásztori megfontolásait tekinti érvelése kiindulópontjának. Más, hasonló jellegű konfliktusokkal szemben a három esetet azért részesíti előnyben, mert bennük a teológia három különböző, de egyaránt pasztorálisnak tekinthető kihívása válik világossá. Schillebeeckx az a teológus, „aki a hit jelentőségét akarja megmutatni a szekuláris környezetben (Nyugat-Európában)” (15. o.), Sobrino kiindulópontja pedig „a latin-amerikai társadalmi-gazdasági környezettel, kontextussal való szembesülés” (u. o.). Végül Dupuis „olyan megközelítést kínál, amely az Ázsia vallási pluralizmusa iránti elköteleződés során alakult ki” (16. o.).
Dogmatikai és pasztorális tekintély
A tárgykijelölést követő 2. fejezet (17–106. o.) fő kérdése: mennyiben következik a zsinat lelkipásztori jellegéből – amelyet megnyitó beszédében (Gaudet mater Ecclesia) XXIII. János pápa is hangsúlyozott – dogmatikai tekintélyű elvek megfogalmazása? A szerző felidézi azokat a negatív beállítódásokat, redukcionista értelmezéseket, amelyek a zsinati határozatokat végső soron jelentéktelennek tekintik, hiszen nem definiáltak semmilyen dogmatikai tanítást, így kötelező voltuk is megkérdőjelezhető (38. o.). A zsinati dokumentumokat elemezve, a bennük fellelhető implicit krisztológia nyomait kutatva Rainer Bucher nyomán az alábbi következtetést vonja le:
A II. Vatikáni Zsinat valóban lelkipásztori zsinat lett, miként azt XXIII. János nevezetes nyitóbeszédében szorgalmazta, de nem azért, mert új lelkipásztori utasításokat adott, hanem azért, mert – az egyház új, önmagáról szóló tanításaként – megtervezte, megalapozta és kidolgozta az újraértelmezett lelkipásztorkodás (pasztoráció) egyházalkotó funkcióját. Aki azt mondja, hogy a II. Vatikáni Zsinat „csak” lelkipásztori zsinat volt, pontosan azt nem értette meg, ami ezen a zsinaton a legfontosabb volt. (97. o.)
Ha az egyház önértelmezését és annak megfelelő önmegvalósítását ellipszisnek tekintjük, akkor a két gyújtópont a dogma és a lelkipásztorkodás. A két pólus egymásra hatása adja az egyház hitének lelkipásztori minőségét, ami az ecclesia ad extra (egyház kifelé) és az ecclesia ad intra (egyház befelé) összetartozásában nyilvánul meg. Amint Yves Congarra hivatkozva a szerző rámutat: az ad intra és az ad extra közötti különbségtétel eddig puszta „munkahipotézis” volt, vagyis csakis a témával való foglalkozás megszervezése szempontjából volt jelentősége. Holott objektív igazságot takar, hiszen az egyház történeti létmódjából adódóan nem lehet különbséget tenni a kettő között. „Így nem csak az evangélium hirdetett szava létezik, hanem az egyház intézményei és cselekedetei is a világban és a világért vannak”. (104. o.) Ez fejeződik ki a két alapvető zsinati dokumentumban, az egyházról szóló Lumen Gentiumban, valamint az egyház és a világ kapcsolatát tárgyaló Gaudium et spesben. A katolikus társadalmi tanítás, a lelkipásztorkodás teológiája és a dogmatörténet nem értelmezhető önmagában nyugvó societas perfectaként (tökéletes társaságként) értett egyház összefüggésében. A hagyományos, dogmatizált egyházkép eleve kizárta ezeket a témákat.
Kérdés, hogy a zsinat lelkipásztori jellegének megfelelő kritériumokat alkalmazott-e a tanítóhivatal, elsősorban a Hittani Kongregáció, amikor az említett teológusok gondolatait nagyító alá vette. Ez a kötetben bemutatott és elemzett három eljárás a szerző szerint erősen kétségessé teszi. (106. o.)
Schillebeeckx és nyugat-európai szekuláris környezet
Edward Schillebeeckx belga domonkosrendi szerzetes (1914–2009)4 a II. Vatikáni Zsinat egyik meghatározó teológusa volt. 1974-ben megjelent Jézus-könyve miatt, amely rendkívül erős visszhangot váltott ki és hamar népszerűvé vált, a Hittani Kongregáció titkos vizsgálatot indított ellene.5 Szerzőnk magát Schillebeeckxet idézve ismerteti a szóban forgó kötet, illetve az egész „krisztológiai vállalkozás” motivációját:
Nem arról van szó, hogy bármit is jobban tudnánk hívő elődeinknél. A kérdés az, hogy mit kell tennünk az új tapasztalati és gondolkodási modellek fényében, itt és most, hogy megőrizzük a korunkban is aktuális élő hitet, hiszen igazsága az egyes ember, a közösség és a társadalom számára egyaránt releváns. Például melyik keresztény tudja ma még, hogy mit jelent az „Emberfia” fogalom, amely egykor a korai keresztény nemzedék alapfogalma volt? Nem lennénk tehát keresztények? Vagy kevésbé volnánk keresztények? Mindenesetre a probléma egyértelműen fennáll. (107. o.)
Vagyis – miként a szerző rámutat – Schillebeeckx szembefordul azzal a nézettel, amely szerint a kereszténységnek irracionális módon ragaszkodnia kellene egy mára meghaladott emberképhez. Máskülönben viszont válaszolnia kell a kihívásra: miként mondható el ma a fundamentalizmus vádját kikerülve, hogy a Názáreti Jézus története – vagyis egy történeti szempontból partikuláris esemény – univerzális jellegű? Hogyan hozható létre „kritikai korreláció” az egykor volt esemény és a mai hívő tapasztalata között? Nem kerülhető meg az a kérdés sem, hogyan értelmezhetjük a történeti Jézus és a hit Krisztusa közti különbséget? Schillebeeckx meggyőződése szerint a kereszténység nem mondhat le arról, hogy a tanítványok eredeti hittapasztalatához kapcsolódjék. Így a krisztológia egyfajta ábrázolási probléma, amely nem nélkülözheti a forráskritikát. Vagyis nem létezik időtől és kultúrától független hittartalom vagy hitszubsztancia. Ellenkezőleg, az evangélium csakis partikuláris kultúrákban (zsidó, zsidó-hellén, hellén, karoling, kelta, római, afrikai, ázsiai stb.) fogalmazható meg. A keresztény üzenet továbbadhatóságának feltétele a kulturális közvetíthetőség.
Csakhogy a hit nyelvezete az idők során egyfajta „gettónyelvvé” vált. Ennek oka elsődlegesen nem a többi nyelvtől való különbözősége, hanem az, hogy nem tartott lépést a társadalom által használt nyelv fejlődésével. A teológia feladata, hogy a hitet beillessze az új kulturális kontextusba, hogy az új ember- és világképnek megfelelően új istenkép alakuljon ki. Schillebeeckx szerint az emberiség keresztény értelmezésben Isten alkotása. Irányulását, élete értelmét és célját Isten üdvösséget felkínáló akaratában, az élni érdemes és boldog emberi létezésben találhatja meg. Teológiája ezért egyfajta felszabadítás-teológia, az üdv teológiája. Ennek megfelelően krisztológiája „szótériológiai”, vagyis a megváltottság felől értendő. (113–115. o.) Krisztológiai megközelítését nem a khalkédóni dogma (Jézus emberi és isteni természete) kifejtésével, hanem a keresztény eredetek vizsgálatával indítja. Bizonyos értelemben „Khalkédónból visszatér Galileába”. (119. o.) Ennek során nagy hangsúly helyeződik a teológia hermeneutikájára, a hit megértéshorizontjának vizsgálatára.
Krisztológiai reflexióinak fejlődésével összhangban a fő tartalmi mozzanat, amely Schillebeeckxet az 1970-es évektől kezdve foglalkoztatta, az a Lessing nyomán elterjedt kérdés, hogy egy adott történelmi tapasztalatnak lehet-e egyetemes érvényű jelentése. Márpedig ez klasszikusan modern kérdés. Lessing nemleges válasza ugyanis megkérdőjelezi azt a törekvést, hogy a Názáreti Jézus kontingens történelmi alakját Isten általános tudásának kinyilatkoztatásaként mutassuk be. Schillebeeckx ezzel szemben „meg akarja mutatni, hogy az Abszolútumból valóban jelen van valami egy olyan történelmi partikularitásban, mint a Názáreti Jézus”. (123. o.)
Fornet-Ponse részletesen ismerteti a schillebeeckxi teológiát, annak teremtésteológiai alapjait, antropológiai feltételeit, valamint a világ és a történelem kapcsolatára tekintettel a tapasztalatból és annak értelmezéséből kiinduló ismeretelméleti alapvetést. (123–148. o.) Ezt követően a szerző több mint 50 oldalon ismerteti és elemzi Schillebeeckxnek azt a gondolatmenetét, amely kettős szakadék áthidalására vállalkozik. Egyrészt észszerűen megindokolja, miként kapcsolódhatik össze a jézusi üzenetbe vetett hit (Jézus a Krisztus) az Isten Fiában való hittel. Az igazolás alapját Jézus rendkívül erős istenkapcsolata és halálának a feltámadás által történt „kiigazítása” adja. Másrészt Schillebeeckx igyekszik kimutatni, hogy bárki, aki bármilyen okból nem hisz, de Jézus személye inspirációt jelent számára, nem igazán különbözik a hívő kereszténytől. (149. o.) Jóllehet a hangsúly végig a földi Jézus életének elemzésén van, a domonkos tudós nem kívánja a keresztény hitet a „történeti Jézusra” alapozni, hiszen a történetileg rekonstruált Jézus ugyanúgy absztrakció, mint a dogmatika Krisztusa. Tanítványa, E. Borgman szerint
Schillebeeckx számára a keresztény hit végső soron egy konkrét személlyel való személyes találkozáson alapul. Hogy ez a találkozás miért készteti az embert arra, hogy Jézusban „Isten példázatát” lássa, rejtély marad. (151. o.)
Mindebből olyan hermeneutikai kör adódik, amelyben fontos szerepe van az egyház hitének. Jézus valóságát jelenkori fogalmakkal kell kifejeznünk és megközelíthetővé tennünk. Ugyanakkor ezeknek a kategóriáknak a használata során fel kell ismernünk, tulajdonképpen mit is jelent számunkra Jézus. Nem krisztológiai rendszer megalkotása a cél, hanem Jézus személyének és élettörténetének Isten történeteként való elbeszélése. Módszertanilag ehhez Schillebeeckx öt kritérium segítségével kíván eljutni,
kezdve a szerkesztéstörténeti perspektívával, amelyben az egyes evangéliumok teológiai alapirányára kérdez rá, és megvizsgálja az azokban fellelhető „zavaró” (egymásnak ellentmondó) hagyományokat. Másodszor:formakritikai eszközökkel segítségével keresi azt, ami sem a korabeli judaizmusnak, sem a fiatal egyháznak nem lehetett sajátja. Harmadszor: a hagyománytörténeti kritérium arra szolgál, hogy a különböző hagyományokban és formákban azonosítsa Jézus működésének jellemző vonásait. A negyedik kritérium a tartalmi következetességre és az összképre irányítja a figyelmet, míg az utolsó, az „exekutív” kritérium Jézus elutasításának okaira kérdez rá. (157. o.)
Szerzőnk ezt követően – Schillebeeckx ábrázolásában – Jézus életét, annak eszkatológikus prófétai jellegét, valamint az Isten országáról szóló tanítását ismerteti. Jézus „Abba”-tapasztalata és az erre épülő tudatosság nem puszta illúzió, hanem hiteles valóság. Ez csakis a hívő bizalom aktusában lehetséges, amely nem lehet ésszerűtlen. Elegendő racionális indítékot adhat arra, hogy az Istenbe vetett bizalmat ne tekinthessük emberi és erkölcsi szempontból felelőtlennek. (176. o.) Jézus halála ezért életének (logikus) következménye:
Mivel Jézus radikális elkötelezettsége az emberiség iránt Isten különleges jelenlétét ígéri, szótériológiai jelentősége nem önmagában a halálnak van. „Sokkal inkább annak a valóságnak, hogy Jézus halála (üzenetével és egész életmódjával együtt) az Isten csendes jelenlétébe vetett hit bizalmának köszönhetően a megbocsátás aktusát eredményezi, és ebben a jelenlétben részesül. Annak jelenlétében, aki Jézust mennyei Messiássá emeli, és aki ettől kezdve végtelenül szabad Szentlélek révén a megbékélés és megújulás szellemét ajándékozhatja az embernek.” (183–184. o.)
A monográfia Schillebeeckxet idézve utal arra, hogy a keresztény hit azt jelenti: Jézus halála ellenére kitartunk prófétai üzenete és ígérete mellett, ami csak új próféciaként lehetséges. Ennek tudatában Schillebeeckx a húsvéti megjelenéseket a hit által motivált tapasztalatként, az eszkatológiai kinyilatkoztatásra adott válaszként értelmezi. Jézus feltámadása nem választható el a tanítványok húsvéti, vagyis hittapasztalatától, ami valójában megtérési folyamat. Másként nem lenne értelmezhető a tanítványok szétszóródása Jézus halála után, majd ismételten közös fellépése. Ez a tapasztalat azt tudatja és tanúsítja, hogy Isten megerősítette, mintegy legitimálta Jézus szolgáló életét. Ugyanakkor új teremtést kezdeményezett: ezentúl minden szenvedés, minden halál Isten jelenvalóságát közvetíti. Ez pedig a Lélek elküldésével és az egyház közösségének megalapításával rámutat Jézus megújult életközösségére övéivel itt a földön. (194. o.)
Az újszövetségi krisztus-hitre vonatkozó schillebeeckxi gondolatokat szerzőnk így összegzi:
„Az emberiségre gondot viselő Isten, az »emberek Istene« az »Isten embereivé« akar tenni bennünket. Olyanokká, akik Istenhez hasonlóan szintén törődnek az emberekkel és azok emberségével. Ami Jézusban feltűnő, az a vallás felszabadító emberivé tétele, mindazonáltal a vallás Isten szolgálata marad.” A krisztológiában tehát az emberség teremtésteológiai elve az üdvösség emberi kérdésének helyeként radikalizálódik. Az emberi élet a szenvedés és az ellentétek megtapasztalása ellenére is sikeres lehet, ha az ember így beépül az Istennel való élet jézusi közösségébe. Ez nem törli el az ellentétes (kontraszt-) tapasztalatokat, hanem lehetővé teszi, hogy a feltámadás Isten védtelen felsőbbrendűségének kifejeződéseként előzetesen, anticipatív módon megtapasztalható legyen. (199–200. o.)
Szerzőnk a schillebeeckxi krisztológia részletes bemutatása után a tanítóhivatali kritikával foglalkozik (200–225. o.), valamint röviden kiértékei a vitát. 1976. október 20-i dátummal a Hittani Kongregáció súlyos aggályainak ad hangot. Kifogásokat emel az alkalmazott módszerrel, az exegetikai kutatás eredményeivel, valamint a dogmatika következtetésekkel szemben. Felszólítja Schillebeeckxet, vázolja nézeteit bizonyos exegetikai áramlatokról és a hermeneutika felhasználásáról. Választ várnak arra is, miként értékeli a történeti Jézust mint emberi személy és Jézus prófétai-eszkatológiai küldetését, kapcsolatát az Atyával és feltámadását. A megtestesüléssel és a szentháromságtannal, Jézus szűzi fogantatásával és az egyházról alkotott nézeteivel kapcsolatban is állásfoglalást várnak tőle. 1977. április 13-i válaszában a domonkosrendi tudós részletes választ ad a felvetett kérdésekre. Több mint egy évvel később (1978. július 18-án) további kérdéskatalógust kézbesítenek a teológusnak, ebben újabb témákat vetnek fel. Mindez 1979 decemberében római „meghallgatáshoz” vezetett. Maga Schillebeeckx így emlékszik vissza egy interjúban a „kollokviumra”:
A kollokvium vagy tárgyalás két és fél napos volt. A teológusok felolvasták előkészített nyilatkozatukat, nekem pedig azonnal válaszolnom kellett különböző kérdésekre. Tulajdonképpen új eljárásban vettem részt, mert az első kérdéssorozatra már 1977-ben írásban válaszoltam. Meg akartak buktatni, de nem sikerült nekik. Nem ítéltek el. Csak néhány kérdés maradt függőben. Tehát a per számomra jól végződött. 1980. november 20-án kaptam egy levelet a Hittani Kongregációtól, amelyben meghívtak néhány pont és félreértés tisztázására. Ez a levél sem tartalmazott semmilyen elítélést. Maradtak kérdések, amelyekben nem értek egyet az egyházi tanítással, de ezek nem a hitre vonatkoznak. Ez a különbség nagyon fontos.6
A vita során keletkezett dokumentumok részletes elemzése nyomán szerzőnk felveti a kérdést, miben is állt az összeütközés lényege. Ismételten arról van szó, hogy miként értelmezzük az eredeti üzenetet. Amikor Schillebeeckx a történelem Jézusát előtérbe állítva válaszol arra, hogy valójában kicsoda Jézus, a kongregáció ebben veszélyeztetve látja a khalkédóni dogmát, amely ontológiai kérdésnek tekinti Jézus isteni és emberi természetét. A vita lényeges pontja ezek szerint abban áll, hogy mit tekinthetünk változhatónak és mit változhatatlannak. Miközben a kongregáció szerint az egyház definitív kijelentései az Írás rögzített értelmét nyújtják, addig Schillebeeckx a maguktól is változó értelmezésekből indul ki. Minden egyes dogma ugyanis kulturálisan rögzített környezetben meglévő fogalmak, modellek segítségével fogalmazódik meg, saját története van, miként ezt a dogmatörténet elénk tárja. (220–222. o.) További különbségnek számít, hogy a felek hogyan értelmezik a valóságot, és ennek alapján milyen bizonyító erőt tulajdonítanak a történelmi adottságoknak. Míg a Hittani Kongregáció például a feltámadás kérdése kapcsán ontológiai-szubsztanciális megközelítést alkalmaz, addig Schillebeeckx számára a hatás válik valóságossá. Előbbit szerzőnk deduktív megközelítésként értelmezi, utóbbit pedig induktívként. (223. o.) Ennek során a kongregáció a megfogalmazások szó szerintiségéhez ragaszkodik, miközben Schillebeeckx törekvése a mai ember számára érthető megfogalmazást részesíti előnyben. Saját szavait idézve:
Az ősi hitvallási formulák szó szerinti elismétlése ember-voltunk történetiségének félreismerését jelenti. Ezért a valóban bibliai igazhitűség számára életveszélyes. (227. o.)
Szerzőnk megállapítása szerint a Hittani Kongregáció gyakorlata a hatalom olyan értelmezésére utal, amely elsődlegesen az ellenőrzésen és a kizárási mechanizmuson alapul. Vagyis sokkal inkább a potestas, a jogi hatalomgyakorlás érvényesül, nem pedig az auctoritas, a tekintély, amelynek nincs szüksége sem kényszerre sem rábeszélésre. Értékelésében Fornet-Ponse Schillebeeckxet idézi:
Minthogy a vallás és az egyház lényege szerint rá van utalva az emberek történelmére, arra, ami a világban történik, az egyházak rosszul értelmezik saját magukat, ha a) nem a világban megtapasztalható történéssel összefüggésben teszik ezt és b) ha azt hiszik, hogy a világtörténésben való részvételüket és ennek értelmező szerepét a sajátosan vallási formák – a hitvallás, az igehirdetés és a szentségek – javára elhanyagolhatják. (230. o.)
[Hamarosan folytatjuk.]
3 comments
Comments are closed.