A kereszténység instrumentalizálása ellen

Ma a jobboldali populista pártok felemelkedése révén a nyugati világ központi államaiban megkérdőjeleződik a demokratikus jogállamiság. Donald Trump meglepő választási győzelme megingatta még az Amerikai Egyesült Államok republikánus alapjait is. Az új jobboldali mozgalmak heterogén spektrumán a keresztények semmi esetre sem passzív szemlélők. A Nemzeti Frontot ultrakonzervatív katolikus körök támogatják. Az AfD-ért (Alternativa Németországért) egyaránt lelkesednek a konzervatív katolikusok és az evangelikális protestánsok. Eközben a politikai iszlám fenyegetésének láttán számos európai országban összefogtak a keresztények az Új Jobboldallal „a keresztény nyugat megvédése érdekében“.

Az új jobboldali ideológia szelleme már régóta átlépte a jobboldali populista pártok határait. Nemrégiben a kereszténydemokrata Orbán Viktor az új jobboldali mozgalmak új vezéralakjává nőtte ki magát; a PiS-szel (Jog és Igazságosság) Lengyelországban is „nemzeti konzervatív“ kormány került hatalomra. Jóllehet időközben mind Magyarország, mind pedig Lengyelország ellen eljárást indítottak a jogállamiság elvének biztosítása érdekében – az EU-szerződés 7. cikkének értelmében –, mégis Orbán Viktor és Jaroszlaw Kaczyński a katolikus püspöki kar szinte fenntartás nélküli támogatását élvezi. Ráadásul Magyarországon a református egyház egy része a szélsőjobboldali Jobbik párttal szimpatizál.

Az új jobboldali pártokat a sajtónyilvánosság, de maguk a társadalomtudományok is többnyire a meglehetősen homályos „populizmus” fogalommal jelölik. A „populizmus” szilárd ideológia nélküli politikának minősül, amely mindenkor a „nép” hullámzó kedélyállapotához igazodik, ellenérzést mobilizál az elitekkel, valamint az idegenekkel szemben, és egyszerű megoldást kínál a komplex problémákra. Az ideológiamentes populizmus képe mégis veszélyes módon elbagatellizálja az új jobboldali pártok politikai agendáját, amely végső soron a liberális, azaz jogállami demokrácia aláásását és megszüntetését célozza. Azzal, hogy Orbán Viktor meghirdette az „illiberális állam” programját, teljes nyíltsággal kimondta azt, ami az új jobboldali pártokat – minden különbözőségükön túl – ideológiailag összeköti. E háttér előtt a 21. század eleji európai keresztények számára felvetődik az új jobboldali ideológia és a keresztény morál viszonyának a sürgető kérdése.

1. Az Új Jobboldal ideológiai mátrixa

Minden tartalmi különbözőségük ellenére az új jobboldali pártok alapjául olyan közös ideológiai mátrix szolgál, amelynek elemei már Alain de Benoist – a Nouvelle Droite (Új Jobboldal) franciaországi megalapítója – korai időszakában kialakultak. Alain de Benoist szerint az Új Jobboldalnak a régi fasizmus két dogmájától kell megszabadulnia: mégpedig a demokrácia erőszakos megszüntetésének opciójától és annak a biológiai rasszizmusnak az ideológiájától, amely az emberiséget uralkodó és alárendelt fajokba sorolja.[1] Az 1930-as évek fasizmusával ellentétben az Új Jobboldal de Benoist szerint a demokrácia radikális reformjáért küzd, és a régi rasszizmust az ún. etnopluralizmussal helyettesíti. A világ de Benoist szerint helyhez kötött etnikumok és kultúrkörök pluriverzuma, amelyeket egyenjogú együttélés jellemez. Az imperializmus- és a globalizáció-kritika következésképpen már régóta nem csupán a baloldali társadalomkritika monopóliuma, hanem a jobboldali politika lényegi eleme is.

A demokrácia megújulásának Alain de Benoist szerint az ókori közvetlen demokrácia mintájára kell megvalósulnia, amely pedig homogén etnikai alapokra épült. Kr. e. 451-ben Periklész elrendelte azt a törvényt – de Benoist világos utalása szerint –, melynek alapján csak az lehetett athéni polgár, aki mind apai, mind pedig anyai oldalról athéniek leszármazottja volt.[2] Ebben az értelemben de Benoist szerint a demokráciának ma ismét a polgárok olyan közösségévé kell átalakulnia, ahol a tagokat a közös leszármazás köti össze egymással. Ezzel szemben az államok létrejötte előtti emberi jogok ideológiája, amely de Benoist szerint a kereszténység és a felvilágosodás vívmánya, leválasztotta az embert az őt hordozó organikus közösségi formákról. A modern liberalizmus, az ideológiai főellenség ezért de Benoist számára a keresztény individualizmus és univerzalizmus szekularizálódása. Összefoglalva de Benoist megállapítja: „Az ókori demokrácia az organikus közösség eszméjén alapul, a modern [demokrácia] a kereszténység és a felvilágosodás örököseként ezzel szemben csupán az egyénre épül. A két esetben a »város«, »nép«, »nemzet«, »szabadság« fogalmai teljesen más értelmet kapnak.”[3]

Az „organikus demokrácia” nem az absztrakt individuumra, nem is az emberiségre, hanem kizárólag a nép homogén közösségére utal, amelyet de Benoist szerint legjobban a testvériség eszméjével lehet körülírni, amelyet persze annak keresztényi, illetve transznacionális elemeitől meg kell tisztítani. „A haza a testvériség természetes kerete mindenkor, amikor ez kifejezésre juttatja kötelezettségeinket azok iránt, akik velünk együtt részesei a közös örökségnek.”[4]

Az új jobboldali politika célja de Benoist szerint az emberi jogi alapú, plurális demokrácia visszaalakítása a polgárok etnikai közösségévé. Mert szerinte a demokrácia ereje „a viszonylag homogén nép létététől” függ. „Minél szorosabban összetartozóknak érzik magukat a közösség tagjai, annál inkább ugyanúgy éreznek, ugyanazokat az értékeket vallják, hasonlóan látják a világot és értelmezik a társadalmi viszonyokat, annál könnyebben hoznak olyan kollektív döntéseket, amelyek hozzájárulnak a közjóhoz, anélkül hogy közvetítőre szorulnának.”[5] Ezekhez a célokhoz de Benoist olyan különböző eszközöket javasol, amelyek időközben már az új jobboldali pártok arzenáljának részévé váltak: a közvetlen demokrácia referendumokon keresztül történő erősítése, a hatalommegosztás és a bírói függetlenség, konkrétan az alkotmánybíróság gyengítése; az etnikum, illetve a nemzeti közösség kulturális összetartásának erősítése offenzív kultúrpolitikán keresztül.

A Nemzeti Front szerint Jörg Haider 1986-ban újra elővette de Benoist eszméjét. Ahogy Haider programszerűen meghirdette: „Ha azonban a politika nem etnikai elvekre épül, akkor az emberiségnek egyáltalán nincsen jövője.”[6] Az állampolgárság a leszármazás elvén nyugszik; „a hazához való jogot” szembeállítják az emberi jogokra való baloldali hivatkozással.[7] Az FPÖ (Ausztria Szabadelvű Pártja) 1993-as külföldi-ellenes népszavazásának szlogenjét – „Österreich zuerst” (Ausztria először) – időközben rengetegen utánozták már, egészen Donald Trump „America first” mondásáig.

Jóllehet a pártprogramok soha nem képezik le egy az egyben a politikai filozófiát, mégis de Benoist Nouvelle Droite-koncepciója olyan ideológiai mátrixnak tekinthető, amely az új jobboldali mozgalmakat minden különbözőségük ellenére képes összekötni egymással. Hiszen az „organikus demokrácia” elképzelés olyan széles mozgásteret nyit meg, amelyben a „nemzeti identitás” kérdését ország és régió szerint különbözőképpen lehet megválaszolni. Ebből az okból kifolyólag az új jobboldali pártok a 19. századtól és mindenekelőtt a két világháború közti időben kialakult nacionalista és antidemokratikus gondolkodás széles spektrumából képesek meríteni. Bármely forrásokból határozzák is meg a nemzeti identitást, egy dolog bizonyosan vita felett áll: az új jobboldali pártok nem egyszerűen csak alkalmazkodnak a nép ingadozó kedélyállapotához, hanem mindig már előre igyekeznek meghatározni azt, hogy mi legyen „a” nép akarata, és mindenekelőtt azt, hogy ki tartozik a néphez, azaz a definiált etnikai közösséghez.

2. Az új jobboldali ideológia és a kereszténység ideologikus szintézisének kritikája

Jóllehet Alain de Benoist az emberi jogok liberális eszméjét mint a keresztény morál szekularizálódását utasítja el, mégis már régóta léteznek szövetségek a keresztény csoportok és az Új Jobboldal között. A kereszténység nevében megfogalmazódó új jobboldali politikának feltételeznie kell az etnikai nemzet és a homogén keresztény társadalom közti azonosságot. Ezen túlmenően az evangelikális és konzervatív-katolikus körökben meglevő antiliberális, illetve antimodernista hagyományok képesek ideológiai hidat képezni a kereszténység és az Új Jobboldal aktuális szövetsége számára.

Az új jobboldali keresztény politika kétségkívül leglátványosabb példája az, ahogy Orbán Viktor átalakítja a magyar államot. 53%-os szavazati többséggel a Fidesz-párt 2010-ben kétharmados többséget szerzett, amit Orbán az új alkotmány létrehozására használt fel, mégpedig az ellenzék bevonása nélkül. Jóllehet ez a tett törvényesen lehetséges volt, mégis mélységesen ellentmond a demokrácia szellemének. A preambulumban Magyarország többé már nem köztársaságként, hanem keresztény nemzetként szerepel, majd ehhez kapcsolódik az emberi jogok katalógusa. Bizonyos, hogy számos demokratikus alkotmányban megtalálható a nemzeti történelem hasonlóan idealizált ábrázolása. Mégis, más „nyugati” alkotmányokhoz képest az a különbség, hogy a magyar alkotmányban az alkotmánybíróság kifejezetten kötelezve van arra, hogy döntéseit a preambulum fényében, azaz Magyarország egyoldalúan keresztény nemzetként definiált képének megfelelően hozza.[8] A „húsvéti alkotmánnyal” Orbán legalábbis közelebb vitte Magyarországot a saját „illiberális állam” víziójához. Az alkotmány új jobboldali, etnikai irányzatú szellemét Orbán 2012-ben, a dél-magyarországi Ópusztaszeren tartott beszédében teljesen világosan kifejezésre juttatta: „Attól a pillanattól kezdve, hogy magyarként a világra jöttünk, hét törzsünk megköti a vérszövetséget, Szent Istvánunk megalapítja az államot.”[9] Mivel a kereszténység és a nemzet egységként van elgondolva, ezért Orbán számára az etnikai közösség emberi jogokkal szembeni elsőbbsége ‒ ami de Benoist új jobboldali ideológiájának alapeleme – semmilyen problémát nem jelent. Az európai elitek – így Orbán a svájci Weltwoche-nak adott interjúban – csak „felszínes és másodrangú témákról vitatkoznak. Kedves dolgokról, mint az emberi jogok, haladás, béke, nyitottság, tolerancia. Nem beszélünk a szabadságról, nem beszélünk a kereszténységről, nem beszélünk a nemzetről, nem beszélünk a büszkeségről. Brutálisan mondva: ami ma az európai nyilvánosságban dominál, az csak az európai-liberális blabla kedves, de másodrangú témákról.”[10]

Ha a saját maga által definiált „nép” homogenitásának megőrzése a kormánypolitika központi agendájává válik, akkor a társadalmon belüli pluralizmust is vissza kell szorítani.[11] Ebből az okból kifolyólag a Fidesz-kormány a civil társadalom számos területét nyomás alá helyezi, kezdve a médiától a kulturális intézményeken keresztül az NGO-kig, és legújabban még a magánegyetemeket sem kíméli. Aki a kormányt kritizálja, az kiteszi magát a népgyűlölet vádjának. Így a keresztény alapokon nyugvó illiberális állam eszméje nem csupán a neoliberális globalizáció mértéktelenségei ellen fordul, hanem megkérdőjelezi a plurális, az emberi jogok eszméjére épülő demokráciát is.

Nem utolsósorban Orbán Viktor – ahogy de Benoist is – megkérdőjelezi az emberi jogok univerzalizmusát. 2015. szeptember 5-én, Kötcsén tartott beszédében Orbán élesen szembeállítja egymással a „liberális identitást”, illetve a „nemzeti és keresztény identitást”.[12] A liberális, azaz emberi jogokra épülő politika a világot olyan globális faluvá változtatta, ahol a nyugat minden népre misszionárius igyekezetével – némelykor erőszakosan – rákényszerítette az emberi jogok eszméjét. Ahogy de Benoist-nál is az emberi jogok nyilvánvalóan csak meghatározott kultúrkör részét képezik, mégpedig a nyugatiét. Mivel az emberi jogok minden ember számára biztosítják azt a jogot, hogy szabadon mozoghasson, és azt, hogy bárhol, ahol neki a leginkább tetszik, letelepedjen, ezért Orbán szerint nem csodálkozhatunk azon, ha kritikus időkben embertömegek kopogtatnak az ajtónkon. A liberális kozmopolitizmus így sodorja veszélybe Európa jólétét és önérvényesítését.

Orbán a globális felelősségetika liberális eszméjével a keresztény identitást állítja szembe, amely kötelezettségi körök szerint tájékozódik. Orbán szerint először családtagjaink iránt vagyunk felelősek, aztán a falunk, országunk tagjaiért – és végül esetleg másokért („and then everyone else may come”). A liberális ideológiának Orbán szerint nemcsak a konzervatív emberek, hanem a keresztény körök is felültek. Egyházi elöljárók a felebaráti szeretet keresztény parancsát, jóllehet az pusztán a magánszférára érvényes, törvénytelenül politikai elvvé változtatták át.

A „keresztény nyugat” Orbán Viktor elképzelte új jobboldali megvédése példaszerűen megmutatja azt, hogy a kereszténység és az új jobboldali ideológia szintézise egyenesen a keresztény morál megrontását jelenti. Ahhoz, hogy a keresztény előjel alatti új jobboldali politika belső ellentmondásait precízen megértsük, mindenképpen szükségünk van némi magyarázatra.

Az emberi jogok új jobboldali kritikája nemcsak Hegel tézisét kérdőjelezi meg, miszerint a francia forradalom a kereszténység etikai univerzalizmusára épül, hanem lejárat olyan keresztény gondolkodókat is, mint Jacques Maritain, aki a 20. század közepén, vagyis a fasizmus barbársága közepette egy keresztény természetjogi gondolkodásból kiindulva rakta le a plurális demokráciának és az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának fontos alapjait.[13] Az emberi személy méltósága Maritain szerint felülmúl minden történelmi, leszármazásra épülő közösséget. A személy normatív elsőbbsége semmiképpen nem kérdőjelezi meg – Maritain szerint – a közösség fejlett formáinak viszonylagos jogát. Maritain is a kötelezettségek nélküli individualizmus értelmében vett liberalizmus egyik kritikusa. Amennyiben az etnikai közösség mégis a személy felett áll, akkor Maritain szerint egyáltalán nem lehet gátat szabni a politikai totalitarizmusnak. Ebből az okból kifolyólag a „világi gondolkodás” a kereszténységtől befolyásolva felismerte – ahogy Maritain de Benoist-hoz hasonlóan, de egyúttal vele tárgyi ellentmondásban megfogalmazta ‒, hogy az ókori „polgári barátságot” „erősebb, átfogóbb szeretettel, mégpedig a testvéri szeretettel” kell kiegészíteni azért, hogy olyan „testvériességgé” alakuljon, amely „a társadalmi csoport határait túllépi, és az egész emberiségre kiterjed.”[14]

Az Orbán által támadott „liberális identitás”, amely az emberektől kozmopolita felelősségetikát vár el, történetileg szemlélve keresztény eszme. Jóllehet így még nem található meg a Bibliában, mégis rögtön a keresztény filozófia újkorának kezdetén létrejött, pontosabban a „salamancai iskola” fejlesztette ki. A szamaritánus bibliai példabeszédében arról a segítségről esik szó, amelyet a szükséget szenvedővel találkozva neki nyújtunk, függetlenül annak vallási, illetve etnikai hovatartozásától. A szamaritánus ténylegesen még nem érzi magát az egész emberiségért felelősnek. Ez azonban a 16. században megváltozik. Az erőszak mértéktelenségét az új világban megtapasztalva Francisco de Vitoria megalkotja a nemzetközi jog elméletét, amely pontosan azokat az elemeket tartalmazza, amelyeket Orbán nacionalista elvakultságában liberális ideológiaként megbélyegez: nevezetesen egy átfogó utazási-, kereskedelmi-, letelepedési- és honosodási jogot. Ezenkívül de Vitoria a morális felelősség horizontját kiszélesíti az egész emberiségre. Vagyis ha a világ bármely sarkában embereket igazságtalanul, tömegesen lemészárolnak, akkor segítségnyújtásra vagyunk kötelezve.[15] A jelenleg érvényben levő nemzetközi konvenciók a menekültekre és a külföldiekre vonatkozó jogok tekintetében de facto korlátozottak Vitoria új világtársadalomról szóló víziójához mérten.

A kötelezettség köreiről szóló tanítás, amelyet Orbán szembeállít a „liberális kozmopolitizmussal”, ezzel szemben pogány tanítás, amely megtalálható mind Cicerónál, mind pedig a konfuciánus Menziusnál. A kötelezettségi körökről szóló tan nem az etikai univerzalizmusnak mond ellent, hanem az olyan morális egalitarizmusnak, miszerint a családtagokkal és az idegenekkel minden tekintetben ugyanolyan módon kellene bánni. A kötelezettségi körökről szóló tanítás e helyett előmozdítja az erkölcsi felelősség lépésenkénti kiterjesztését, vagyis először a családért száll síkra, mégis, ahogy a keresztény teológia és Menzius is megköveteli, végül az egész emberiségre kiterjed.

A keresztény morál és a politika közötti viszony, amelyet Orbán megpendít, rendkívül összetett, ebben az összefüggésben szisztematikusan megtárgyalhatatlan probléma. Egy utalás engedtessék meg azért mégis: a felebaráti szeretet biblikus parancsa ténylegesen elsősorban a keresztény emberek mindennapi magánéletére vonatkozik. A keresztény agapéból, amely egyúttal isteni adomány is, nem lehet közvetlenül, azaz mindenféle körülmény gondos mérlegelése nélkül politikai elveket vagy az aktuális menekültkérdésre vonatkozó kész megoldásokat levezetni. Éppen hogy a keresztény inspirációjú felelősségetikában magától értetődő, hogy az államok kapacitási határaira is tekintettel kell lenni a menedéket keresők felvétele kapcsán. A keresztény irányú politikai etika az emberséges menekült- és migrációs politika kialakításában azonban semmi esetre sem süllyedhet le egy etnikai ideológia szintjére, hanem a szekuláris emberi jogi konvenciókban felismeri és továbbfejleszti saját erkölcse központi tartalmait. Ha már valaki, mint Orbán, az alkotmány segítségével kiépít egy keresztény államot, akkor nem kellene a keresztény emberjogi csoportoknak sem a szemére hánynia, hogy nem értették meg a magán- és a politikai etika különbségét.

3. Záró megjegyzések

A keresztény egyházak még ma is hordozzák a 20. századi fasiszta rendszerekkel való szövetségeik nehéz örökségét. Az Új Jobboldal a kereszténységet ismét történelmi kihívás elé állítja, amikor is nem kisebb dolog forog kockán, mint a keresztény morál univerzális lényege. Ezenkívül a „keresztény nyugat” új jobboldali védelmezői paradox módon éppen az európai kultúra központi vívmányait, nevezetesen a jogállami demokráciát és az emberi jogokat kérdőjelezik meg. A politikai iszlámra adott válasz semmiképpen nem lehet a népi (völkisch) ideológia, illetve a keresztény autoritarizmus, amely megtagadja a késői megbékélést a kereszténység és a demokrácia között.

Az új jobboldali ideológiának az evangelikális és konzervatív-katolikus körökben tapasztalható széles körű rezonanciáját, amely az elmúlt évtizedekben a szemünk láttára lassan és folyamatosan erősödött, a kereszténységen belüli, de felekezeteken átívelő alapos vita tárgyává kell tenni. A saját antidemokratikus hagyományok kíméletlen kritikája ma egyike azoknak a lényeges feladatoknak, amelyek a kereszténység szüntelen önreflexiójának részét kell, hogy képezzék, amelyet nem szabad már tovább hamis tapintattal elodázni. Hiszen az új jobboldali mozgalmakkal való áldatlan szövetségek – ez már bizonyossággal állítható – a kereszténység hitelességét évtizedekre képesek lerombolni Európában.

Albert Camus 1946-ban egy a párizsi domonkos szerzetesek előtt tartott beszédében arra szólította fel a keresztényeket, hogy szakítsák meg szövetségeiket a fasizmussal, és vegyenek részt a demokratikus társadalom, azaz a „a párbeszéd államának” építésében.[16] Az antidemokratikus erőkkel vívott harcban Camus szerint a kereszténységnek nem szabad megtagadnia „a lázadás és az ellenállás erényét […], amely régebben a sajátja volt”,[17] azért, hogy nehogy még egyszer „részt vegyen Szókratész többszörös feláldozásában”.[18]

Az új jobboldal felemelkedése révén Albert Camus keresztényekhez intézett felhívása új aktualitást nyert. A latin-amerikai felszabadítási teológiák már évtizedekkel ezelőtt újra feltárták a prófétai kritika keresztény forrásait. Így egyáltalán nem véletlen, hanem sokkal inkább figyelemre méltó „történelmi jel”, hogy Ferencnek, vagyis az első latin-amerikai pápának emlékeztetnie kell az európai kereszténységet az európai demokrácia emberi jogi alapjaira és a keresztény morál lényegi tartalmára.

(Perintfalvi Rita fordítása)