† Donáth László (1955–2024)
2024.07.11. Mártonffy Marcell
Fájdalommal tudatjuk Olvasóinkkal, amit még fel sem fogtunk: ma, 2024. július 11-én, életének hatvankilencedik évében váratlanul meghalt igaz barátunk, Donáth László evangélikus lelkész, a Csillaghegyi Evangélikus Egyházközség parochus emeritusa, volt országgyűlési képviselő, folyóiratunk, a Mérleg pártfogója és segítője, a Mérleg Egyesület tagja. Az ökumenikus vendégszeretet és közös gondolkodás jegyében egyházközsége adott – és ad jelenleg is – otthont folyóiratunk kiadójának, a Mérleg Egyesületnek.
Donáth László 1955-ben született Budapesten. 1979-ben szerzett diplomát az Evangélikus Teológiai Akadémián, majd segédlelkészként, helyettes lelkészként dolgozott. 1988-ban került a csillaghegyi gyülekezethez, ahol parókus lelkésszé avatták.
1989-ben részt vett a Történelmi Igazságtétel Bizottság kegyeleti bizottságában, valamint alapító tagja volt a Magyar-Zsidó Kulturális Egyesületnek. Ugyanebben az évben az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem elnökségi tagjává is választották.
Több karitatív szervezet, így az Aranyág Alapítvány kuratóriumának elnöke is lett. 1978 óta jelentek meg publicisztikái az egyházi, 1987 óta a világi sajtóban.
Az 1994-es országgyűlési választáson a Magyar Szocialista Párt győztes jelöltje volt Óbudán, majd a következő három választáson is megválasztották. Országgyűlési tevékenysége alatt 1994 és 2002 között az emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság tagja, majd 2006-ig alelnöke volt. 2006 és 2010 között az emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottságban, valamint 2002 és 2006 között a kulturális és sajtóbizottságban dolgozott.
Édesapja Donáth Ferenc politikus, a Nagy Imre-per másodrendű vádlottja, édesanyja Bozóky Éva könyvtáros, publicista. Egyik lánya Donáth Anna, a Momentum volt elnöke. (Forrás: telex.hu)
Az Örökkévaló végtelen szeretetének bizonyosságával, az eljövendő új ég és új föld hitében, az örömteli viszontlátás reményével búcsúzunk tőle.
60. születésnapja alkalmából, 2015-ben barátai és tisztelői Tolle, lege! címmel ünnepi kötetet adtak ki köszöntésére. A Mérleg munkatársai e könyv részletével, Agárdi Péter irodalomtörténész méltató szavaival, és Donáth László írásával – húsz éve, 2004 pünkösdjén elhangzott igehirdetésével – tisztelegnek emléke előtt.
Nyugodjék békében!
„Foglalkozása, élethivatása az evangélikus egyházhoz köti, de szerepe és küldetése sokkal tágabb, széles társadalmi, szellemi és lelki dimenziót fog át. Szülei küzdelmes sorsa, családi miliője is ösztönözték erre, de jelleme, alkata nem következett törvényszerűen a származásából, a már csecsemőként, majd felnőttként is megélt üldözöttségből. Az elmúlt három évtizedben szuverén, sőt nonkonform teológussá, szenvedélyes közösségszervezővé és kultúraközvetítővé, mértékadó baloldali kritikai értelmiségivé „intézményesült”. Továbbá és főleg: szociális és etikai ügyekben rettenthetetlen prédikátorrá, de egyúttal valódi intézményeket kitaláló-teremtő-mozgató professzionális szakemberré.
Nem gondolom, hogy definiálnom kellene ezeket a hivatás-fogalmakat, s azt még kevésbé hinném, hogy mindegyikhez tételesen hozzá kell rendeljem Donáth László megannyi küzdelmét, konkrét tevékenységformáit, cselekedeteit, írásos dokumentumait. Mindazonáltal legalább fel kell villantanom azt a széleskörű innovatív és szervező munkát, amellyel Békásmegyeren felépített és közösségi otthonná tett egy evangélikus templomot a hozzá tartozó gyülekezeti helyiségekkel, s amelyekben számos emlékezetes világi rendezvény, előadás, koncert, intellektuális vitakör, kiállítás és filmklub is méltó helyet talált. Vagy megemlítem szívügyét, a templom szomszédságában működő Gaudiopolist, a szeretetházat és idősek otthonát, amelynek könyvtárában ugyanakkor hetente zenés baba-mama-klub is működik.
Prédikációi izzó aktualitásokkal és professzionális teológiával átszőtt beszédek, de az ateista hallgatóságot is fölzaklatják és „a jó”-ra sarkallják. Írásban megjelentetett argumentációi, kötetekbe rendezett esszéi, közéleti interjúi, cikkei, rádiós és televíziós vitái, valamint az általa főszerkesztett Hét Hárs c. folyóirat a progresszív magyar értelmiségi nyilvánosság élvonalába emelik. Az egyházpolitikai viszonyokba nem akarok belekontárkodni, de tudhatni, hogy sok konfliktusa volt s van, nem utolsósorban állandó kritikai érzékenysége és igazságszeretete, no meg ökumenikus hajlamai okán. Fantasztikus az a megértő, segítőkész emberség, amellyel a Mindenható nevében a legkülönbözőbb vallásfelekezetek híveit szolgálja; meg-nem-értetteket, sőt kirekesztetteket vállal fel megkeresztelni, összeesketni vagy éppen eltemetni, s persze ateistákat is.”
(Agárdi Péter: Több mint lelkipásztor. Személyes sorok a hatvanéves Donáth Lászlóról, in: A. Gergely András – Kamarás István [szerk.]: Tolle, lege! Donáth Lászlónak 60. születésnapja alkalmából, Budapest, 2015, 6. o.)
Lélekben és igazságban
Donáth László
Csupa kultuszi díszlet az életünk. A helyek, a tárgyak, a szavak és a gesztusok híven tanúskodnak arról, hogy ki és milyen módon imádja az istenséget. Azt imádja, amit kitalált önmagának, vagy azt, amit mások rendeltek számára. Oly kor kacagtató, máskor botrányos vagy éppen szánalmas, ahogyan az ember kielégíti vallásos szükségleteit. Legtöbbször nem is tudva arról, mit cselekszik. Sőt nem is akarja észbe venni azt. Nem gondolkodni akar, hanem élvezni. Nem felelősséget vállalni, hanem megkönnyebbülni: nem kell felnőnie, sorsát a párkák szövik, s a világi felsőbbség tartja azt kezében, az szabja rendjét és korlátait, s javait is tőle kapja. Tárgyak kellenek, foghatók, ízlelhetők és értékesíthetők, s minél anyagibbak ezek a dolgok, annál jobbak. Az anyag nem csap be. Az anyag önmagán túl nem mutat semmire, s csak általunk az, ami – emlékeink és vágyaink teszik önmagunkká –, ezért a tárgyak mindig alattunk maradnak. Azért vannak, mert mi vagyunk, és ha nem használjuk őket, még hiányunkról sem tanúskodnak.
Hol és hogyan kell imádni azt, aki van, az egyetlen egyet, az Örökkévalót? A samáriai asszony akkor teszi fel Jézusnak az igazi kérdést, miután meggyőződött arról, hogy ez a férfi mindent tud róla. Ismerve vállalja őt, a nem zsidót, a nőt, kinek nemiségét fél tucat férfi tette kultuszi tárggyá, s aki ebbe beletörődni mégsem hajlandó, hiszen nem szomjoltónak született. „Uram, látom, hogy próféta vagy. A mi atyáink ezen a hegyen imádták az Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsá lemben van az a hely, ahol Istent imádni kell”Jézus így válaszolt neki: „Higgy nekem, asszony, hogy eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádói lélekben és igaz ságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának. Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azok nak lélekben és igazságban kell imádniuk.” Az asszony ígyfelelt: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent.” Jézus ezt mondta neki: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” (Jn 4,19–26)
Pünkösdkor jött el az az óra, amikor a tanítványok is megértették: nincs tovább kultusz, sem Jeruzsálemben, sem más szentnek vélt és nevezett helyen. Nem a helyek szentelik meg az embert, aki szükségszerűen pogány vallásos igényeitől hajtva arra vágyik, hogy elérje az Istent. Mindig újra nekigyürkőzik, és a magasságnak feszülő tornyot emel Bábeltől Kuala Lumpurig, Egyiptomtól New Yorkig. Pedig nem a helyek szentelik meg az embert. Éppen ellenkezőleg: annak jelenléte szenteli meg azt a helyet, ahol van, aki az Örökkévalóban társára lelt. A csillagfényes éjszakában az Ő ígéretét megszerző Ábrahám azért válik a hit lovagjává, mert mindig újra útnak indul. A bolondulásig bátor volt élni és menni, s bízni az ígéretén kívül semmihez nem köthető, számon nem kérhető szövetségesben. Mindig minden odalett, a föld, a templom többször is. Csak a bizalom és a szövetség maradt meg, de az fölbonthatatlanul.
Az épített környezet miattunk profán, hiszen rólunk szól, s arról, ahogyan általa hatni kívánunk másokra. Minden ház, minden templom, kép és szobor minket hirdet, a mi istenképünket. S hiú módon azt hisszük, a többiek számára kikerülhetetlenné objektiváltuk, tárgyiasítottuk ezt a képet. Aztán riadtan látjuk, túllépnek rajta, rezzenéstelenül figyelmen kívül hagyva legszentebbnek vélt igyekezetünket. Csak lélekben találhatjuk meg azt, aki egyedül méltó imádatunkra. És csak abban találkozhatunk vele, akiben hozzánk hasonlóan lélek van, akiben szintén az ő lelke van.
De mit jelent, hogy igazságban kell imádnunk őt? Ennek a szónak nincs értelme evilági létünkön kívül, sőt a vele való kapcsolatban sem: mi Isten színe előtt sohasem leszünk sem igazak, sem igazságosak. Csak a másik ember, a közösségünk mondhatja ránk: igazul szólunk, és igazul cselekszünk. Megigazulni csak hit által lehet, de azt, hogy tetteink önmagukban igazak-e, tehát megfelelnek-e azoknak a normáknak és értékek nek, melyek szerint élni próbálunk – azt a másik embernek, a magunk által teremtett vagy szabadon választott közösségnek kell eldöntenie.