Szinodalitás és egyházi alkotmány – a sorrend kérdése
2024.09.12. Deák Dániel, Mártonffy Marcell
A meglévő jogi keretek kreatív kitöltése már most teret adhat számottevő reformintézkedéseknek az egyházban, ám a valódi reform egyúttal megköveteli a kánonjog és az azt megalapozó teológiai szemléletmód fokozatos hozzáigazítását a teológiai fejlődéshez.
Egyházjogászok uralma?
Ferenc pápa tekintélyével megerősítve 2015-ben a katolikus egyházvezetés is csatlakozott a Nyugat-Európa egyes helyi egyházaiban, főként Németországban már évtizedek óta jelenlévő reformkezdeményezésekhez. Ezek a szinodalitás egyházi hagyományát felelevenítve minden megkeresztelt hívő aktív részvételének kiterjesztésére és – ennek megfelelően – a klérushierarchia hatalomgyakorlásának legalább bizonyos fokú ellenőrzésére, Isten népe valódi „együtt járásának” megvalósítására irányulnak. A Szinodális Út (Der Synodale Weg) nevű német dialógusfolyamat 2019-ben indult, a Vatikán pedig 2021-ben világegyházi szinten indította útjára mondhatni metaszinodális tanácskozásait („szinódus a szinódusról”). A folyamat kezdete óta a reformelképzelésekről zajló párbeszéd és vita különösen is éles fénybe állította azt a kérdést, hogy mi lehet, illetve mi kell, hogy legyen az egyházjog szerepe a célba vett intézményi megújulásban.
A német teológiában az elmúlt évtizedek során megszilárdultak bizonyos gondolati struktúrák. A Szinodális Út szakbizottságai által létrehozott dokumentumok a katolikus egyház participatív, hatalommegosztó és ezért szükségképpen (a megújuláshoz szükséges mértékben) dehierarchizált modelljét alapozzák meg. A párhuzamosan keletkező vatikáni iratokban bizonyos értelemben „latinosabb” szinodális elképzelések fogalmazódnak meg. Ezek gondosan védelmezik a hierarchia kikezdhetetlen jogait, miközben Isten népe teljes körű bevonásának igényét déliesen burjánzó retorikával ismétlik és szimbolikus gesztusokkal igyekeznek reprezentálni.
A szemlátomást nehezen áthidalható kulturális és nem utolsó sorban nyelvi különbségek folytán a római szinodális teológia gyakran egyoldalúnak és a katolikus hagyomány szempontjából veszélyesnek nyilvánítja a német felvetéseket. Az eszményinek tekintett szinodális egyház lényegét a szerkezet átépítésével szembeállított spirituális kommunikáció különböző módozataiban látja. Másfelől a konkrét intézkedések bevezetésének problematikáját óvatosan kezelő római megnyilatkozások a hierarchikus szintek közti kommunikáció gyakorlatához mérten csekélyebb jelentőséget tulajdonítanak a kánonjog reformjának, amelyet egyelőre inkább csak egyes részletkérdések vonatkozásában vesznek fontolóra. (Ilyen például a női diakonátus – kétségkívül esedékes – bevezetéséről zajló diskurzus központi jóváhagyása.) Az eltérő elképzelések egymás között is igényt tartanának a szinodális egyeztetésre – azaz hatalmi gesztusokkal, így a német egyházra kirótt vatikáni tilalmakkal nem homogenizálhatóak.
Az olyasféle ellentétpárokhoz, mint a szigorúbb teológiai érvelés versus spirituális atmoszférateremtés, strukturális átalakítás versus lelki megújulás, valamint a jog reformja versus a kölcsönös figyelmen alapuló beszélgetés, avagy képletesebben: az ima és vele szemben a vita – e megítélésünk szerint ideologikus színezetű és téves oppozíciókhoz – óhatatlanul hozzáadódik egy további kettősség. A különböző fogalmi építmények és gyakorlati intézkedések értékeléséből önként adódik a reformlépések sorrendjének dilemmája. Mi előbbvaló? A spontán, mozgalmi jellegű átalakulás vagy a kánonjogi megalapozás?
Legyen szó a Synodaler Weggel szembeszegülő német püspökök „blokkoló kisebbségének” helyi szinten és a római hivataloknál tett ellenlépéseiről vagy a Ferenc pápa által fémjelzett globális tanácskozás ultrakonzervatív ellenfeleinek akcióiról a média nyilvánosságában, a kiterjesztett értelmű (noha változatlanul a püspöki hierarchiának alárendelt) szinódussal szembeni fő érv a jogszerűtlenség. Stefan Kiechle, a Stimmen der Zeitcímű, nagy hagyományú jezsuita folyóirat főszerkesztőjének megfogalmazásában1 ez így hangzik:
„az új szinodális testületek nem felelnek meg az egyházjognak –, különösen ha a hatáskörök megosztásával korlátozzák a püspökök kizárólagos hatalmát –, ezért érvénytelenek és elítélendőek. Ezzel érvel a német püspökökhöz címzett 2024. február 16-i levelében három kúriai bíboros a tervezett németországi szinodális tanács ellen. Eszerint a püspököknek még arra sincs hatásköre, hogy jóváhagyják a tanács működését előkészítő szinodális bizottság alapszabályát. Az új valóság ellentmondana a régi törvénynek – ezért hát nem lehetséges.”
Csakhogy, amint Kiechle emlékeztet rá, az egyház „nem csupán jogrendre épülő intézmény, hanem olyan közösség is, amelyet a Lélek vezet, és amely a történelem során folyamatosan fejlődik és megújul”.
Az egyház „kulturálisan sokféle, tarka, időnként kaotikus – olyan állatkert, amelyben sok színes madár lakik. Van benne rendetlenség és számos bűn, mégis sok jó történik benne. Törvényes rendre természetesen szüksége van. Ugyanakkor jellegében a karizma és a törvény kettőssége végső soron a megtestesülésben gyökerezik. A látszólag ellentétes pólusok úgyszólván a misztériumát alkotják, és szükségszerűen újabb és újabb konfliktusokhoz vezetnek. Ebben a feszültségben kell az egyháznak keresnie és megtalálnia útját az időben.”
Amit ma kánonjogként ismerünk, az a 19. század terméke. „A római egyház kormányzását már ezt megelőzően központosították és jogi alapokra helyezték. A folyamat az I. Vatikáni Zsinaton tetőzött, amikor kihirdették a pápa tanítói és joghatósági primátusát. Ezt követően” – így a szerző – „egyesítették a korábbi joggyűjteményeket és 1917-ben létrehozták a világszerte érvényes Codex Iuris Canonicit (CIC). Ezt a II. Vatikáni Zsinat után hozzáigazították az egyház új arculatához. Az Egyház központosított, klerikális vezetésében azonban nem következett be lényeges elvi változás. Azóta pedig már csak kisebb kiigazítások történtek.”
A jogrend azonban csak az egyik rétege az egyház valóságának. A mindent megújító Szentlélek „nem tekintélyelvű utasítások vagy újonnan létrehozott törvények” útján működik. A dolgokat sokkal inkább alulról jövő kezdeményezések alakítják:
„a keresztények reagálnak a megváltozott valóságra és az új kérdésekre. Új típusú közösségeket alkotnak, másfajta kommunikációs és vezetési stílust próbálnak ki, az evangélium szerint szervezik át az életüket. Miért volna meglepő, hogy elsőre mindez nem illik bele a hatályos jogi szabályozásba? Néhány újdonság nem bizonyul sikeresnek, ezért eltűnik; mások megmaradnak és ismertté válnak”,
s előbb-utóbb krisztushívők sokaságának támogatását élvezik. A szinodális egyháznak ezt a működésmódot kell elsősorban figyelembe vennie.
Gamáliel szabálya szerint (ApCsel 5,38 k.) ami embertől való, semmivé lesz, ami azonban Istentől származik, elpusztíthatatlan. A jogászok, írja Kiechle, gyakran képtelenek megérteni az újat, és ezért megsértődnek. „A jog nemritkán bicegve követi a gyakorlatot – évtizedekig vagy évszázadokig is eltarthat, amíg új mozgalmak új jogi kereteket kapnak.” Nagylelkű egyházi vezetők „engedik, hogy a Lélek érvényesüljön – enélkül a jog a legrosszabb esetben igazságtalanságba fordulhat át. A szombat van az emberért.” Nem a jogászoknak kell tehát elmagyarázniuk a keresztényeknek, „hogy mit szabad tenniük és mit nem”, hanem az egyházi vezetőknek kell utasítaniuk a jogászokat az új kezdeményezések új jogi kereteinek a megalkotására.
„A szinodalitást ki kell próbálni és fejleszteni kell. A világméretű szinodális mozgalom már megkapta erre a pápai áldást. Az egyházjogászoknak eleinte vissza kell fogniuk magukat – később jó szolgálatot tesznek majd azzal, hogy lezárják a fejlődés zsákutcáit, és az újat az egyetlen cél, Isten országa felé irányítják. A jognak nem szabad uralkodnia, hanem segítenie kell a Lélek indításának megvalósítását az ecclesia semper reformanda jegyében”
– zárja gondolatmenetét a Stimmen der Zeit jezsuita főszerkesztője.
Kritikus észrevételek
Stefan Kiechle állásfoglalása tehát a kánonjog hátramaradottságát, mi több, sántikálását ecseteli a sokkal nyitottabb és rugalmasabb teológiával szemben, és a szerző ebből vonja le záró következtetését.
Rokonszenves a semper reformanda elvére figyelmeztetni, hiszen a római katolikus egyházra igencsak ráfér egy átfogó és mélyreható reform. Ugyanakkor a kánonjogban több lehetőség rejlik, mint amennyit a szerző érzékeltet. Korszerű kánonjogi szabályozásra már előzetesen szükség lenne, enélkül az ekkleziológiai és a pasztorálteológiai reform sem kivitelezhető. A kánonjognak nem alárendelt szerepet kellene betöltenie – amint a cikk sugallja –, hanem ugyanúgy meg kell újulnia, mint a teológiának.
Teológia és kánonjog szembeállítása nem szerencsés, hiszen helyes, ha mindkettőre úgy tekintünk, mint történeti termékre, amelyek áthatják egymást, és amelyek ideális esetben párhuzamosan fejlődnek. A jelenleg Magyarországon és a római Kúriánál egyaránt uralkodó teológia korántsem feltétlenül visz előre az egyház súlyos strukturális problémáinak a megoldásában. Egyetérthetünk a jezsuita publicistával abban, hogy a hatályos kánonjog visszamaradott. Létezik retrográd és létezik előre vivő teológia, és ugyanígy szembeötlő az I. Vatikáni Zsinat szellemiségét tükröző kánonjog, amelynek pedig a II. Vatikáni Zsinat felszabadító impulzusait kellene követnie.
Az alapvető ellentét nem teológia és kánonjog között áll fenn, hanem elgondolható egyfelől a societas perfecta képzetét máig megrögzötten erőltető teológia ellentéte azokkal a teológiákkal, amelyek a communio irányából megnyíló lehetőségek feltárásán fáradoznak. Másfelől jól felismerhető az ellentét a híveket kiszorító és a klérushatalom egyoldalú gyakorlását ellenőrzés nélkül lehetővé tevő kánonjog, továbbá az olyan kánonjog között, amely a híveket gyámolítja, a klérus hatalmának felügyeletét lehetővé teszi és az irgalmas hatalomgyakorlás eszközként szolgál.
Közelebbről megvizsgálandó, hogy vajon a hatályos egyházi törvénykönyv alapján a kánonjog alkalmassá tehető-e egy olyan reform szolgálatára, amely arra irányul, hogy az egyház népe képes legyen felügyelni a klérus hatalomgyakorlását – feltéve, hogy érvényre jutnak az ilyen reformot támogató erők és eszmék. A kánonjogi pozitivizmus a szerző kételyeivel szemben lazítható, és ennek a történetileg változó gyakorlati igények kielégítése érdekében meg is kell történnie. Ennek eszközei a méltányosság, a joghézag kitöltése a mérlegelés és a jogszokás.
A kánonjogot átható dogmatikus teológia, az írásbeliség hangsúlyos jelenléte és a hierarchikus egyházi kontextus arra utalnak, hogy a kánonjog könnyen hajlamos megmerevedésre. Ezzel szemben szükség van a joggyakorlatban teológiai értelemben vett irgalmasságra2 (misericordia), ami jogi nézőpontból méltányosságot jelent. E méltányosságot a kánonjogban ökonómiának hívjuk. Az oikonomia általában rendelkezést, gondos és ésszerű ügykezelést jelent. Kánonjogi értelemben a kifejezés az írott jog alkalmazását vagy értelmezését jelenti, ami többféleképpen is végbemehet. Ilyenformán még a tételes joggal szemben is pluralizmust jelenthet. Az éppen adott alkalmazásnak vagy értelmezésnek a célja az, hogy követhető legyen a jog szelleme. Az oikonomia az akribeia ellentéte, amely utóbbi a jog betűjéhez való szigorú ragaszkodást jelenti.3
Történeti perspektívából mutatható meg a legjobban az, hogy mit jelent az aequitas canonica.4 E fogalom a méltányosságra utal és Arisztotelészre megy vissza.5 Érdemben: a normatív tényállás és a konkrét élethelyzet között ellentmondás van, amelynek feloldásában szerepe lehet a méltányosságnak (epikeia), mert adott esetben az igazságosság csak így érhető el. Az igazságosság a pozitív jogban nem játszik szerepet, mert ott a legfőbb irányadó mérték a jogszerűség. A kánonjog azonban lehet bármennyire is a tételes jognak alárendelt, a természetjog által közvetített igazságosságnak akkor is alá van vetve.
A kánonjog fontos értelmezési problémája az, hogy miként tölthetők ki a tételes jogban keletkező rések (joghézag). Egy megoldás jogi értéke nagyban függ attól, hogy milyen felhatalmazással bíró személy alkotja azt meg, és milyen eszközök jöhetnek szóba a probléma megoldására.6 A CIC 19. kánonja értelmében egy lacuna a következő módon tölthető ki: hasonló esetekben alkalmazott törvény segítségével (analogia legis), a kánonjogi méltányosságból eredő általános jogelvek révén (analogia iuris), valamint a Római Kúria joggyakorlata révén, végül a jogtudósok által kifejtett közös és állandó vélemény segítségével.7 E felsorolás kimerítő jellegű. Az analogia iurisnak nincs definíciója, ezért magába foglalhat hatályos és történeti kánonjogi forrásokat vagy jogelveket is (igazságosság, logikus megoldás, stabilitás, személyek és közösségek védelme stb.), sőt, természetes jogot is.
A hatósági mérlegeléssel szemben egyidejűleg két követelmény támasztható: a jogbiztonság és az igazságosság, amelyek egymással konfliktusos viszonyban állnak. A kánonjogi mérlegelés is egy sajátos joguralmi keretbe van szorítva, mivel a bírói hatalmat „a jogban meghatározott módon kell gyakorolni” (CIC 135. kán. 3. §).
Az 1983-as egyházi törvénykönyv az 1917-essel szemben a jogszokásokat elismeri jogforrásként, aminek azonban vannak feltételei. Fontos, hogy a jogszokás külön megerősítésre szorul a hierarchikus szervezet részéről (CIC 23. kán.).
Világi szemmel ez eléggé érthetetlennek tűnik, és arra enged következtetni, hogy a jogszokás lényege enyészik el, ha érvényességéhez vissza kell csatolni a hierarchiához. A jogszokás a jogi kultúrát közvetíthetné és kapocs lehetne az élő jog és a hierarchikus szervezet között, az engedélyezési hatalmat gyakorló kánonjogi hatóság azonban rövidre zárja ezt az utat.
A kánonjoggal szemben támasztható igény ma úgy fogalmazható meg, hogy a kánonjognak utol kellene érnie a korszerű teológiát, amely nem elégszik meg az üres kegyesség szétosztásával, hanem határozottan állást foglal az elesettek és kizsákmányoltak mellett. Általánosságban: a kánonjognak maradéktalanul be kellene töltenie azt a hivatását, amely a II. Vatikáni Zsinat határozataiból következik. Különösen le kellene mondania az ún. meghatározó (definitív) egyházi tanításról8 és a hierarchia megítélése szerint elhajlók büntetőjogi eszközökkel való fenyegetéséről, ahogy azt a jelenlegi kánonjog tartalmazza. A teológiai és kánonjogi dogmatika neuralgikus pontja az is, hogy vajon egy olcsó formalizmust szolgál-e ki, vagy ahhoz járul-e hozzá, hogy mindenkor érvényesüljön a lex orandi, lex credendi elve (az imádság szabálya a hit szabálya).9
Amikor az egyház a szabadságról szólva megnyilvánul, akkor mindig a lelkiismereti szabadság kerül a figyelem középpontjába. Ennek korlátozása az emberi természet megsértését jelenti.10 A kényszertől való mentesség jogának tiszteletben tartása nélkül nem értelmezhető az igazságkeresés és az igazság tanítása sem. A kánonjognak ebből következően hidat kell képeznie szabadság és igazság között.
Szinodalitás, kánonjog, nők és szegények
Végeredményben tehát Kiechle állítása a teológiai és spirituális előrelépés, valamint a megújuló gyakorlat elsődlegességéről összhangba hozható azzal a felismeréssel, hogy egyidejűleg a hatályos jog is a reform szolgálatába állítható. A már most meglévő jogi keretek nagylelkű és kreatív kitöltése, illetve szükség esetén meghaladása – a fentebb említett joghermeneutikai elvek alapján – megelőlegezheti a kánonjog és az azt megalapozó teológiai szemléletmód hozzáigazítását a teológiai fejlődéshez. Ugyanezért viszont téves az a feltételezés, amely a szinódusi folyamat ellenzői vagy magukat „középre” pozicionáló fékezői részéről időről időre hangot kap, hogy tudniillik a jelenlegi jogrend változtatás nélkül is megfelelő keretet szab az óhajtott átalakulásnak, amely lelki, stiláris és kommunikatív természetű. Ezért hát szerkezeti jellegű, a kánonjogi gyakorlat által alátámasztandó és érdemi változást az egyház szentségi rendjében és döntéshozatali mechanizmusaiban állítólag nem igényel.
Az osztrák származású, nyugalmazott brazíliai missziós püspök, Erwin Kräutler, aki Ferenc pápa egyik tanácsadója volt a 2019-es úgynevezett Amazóniai Szinódus előkészítésekor, joggal nehezményezi11, hogy több, akkoriban döntő többséggel elfogadott javaslatot a pápa – aki pedig maga buzdított bátor előrelépésre az esemény előtt – végül nem vett figyelembe a szinódus záródokumentumában.
„Az Amazóniai Szinóduson szerzett tapasztalataim sajnos némileg elhalványították reményeimet. Akkoriban a »szinódusi atyák« jóval több mint kétharmada a női diakonátus mellett szavazott, és Amazónia távoli régiói, az őslakos népcsoportok számára házas papokat is akartak.” Ferenc pápa azonban „szinódus utáni levelében egyetlen szóval sem említi, hogy szeretnénk végre visszaállítani a női diakonátust, vagy hogy bizonyos kulturális környezetben fontolóra vennénk a cölibátus alóli felmentést a papok számára az »eucharisztikus vészhelyzet« orvoslása érdekében.”
Épp az egyházjogi reform kérdését szem előtt tartva érdemes hosszabban idézni az immár 85 éves dél-amerikai püspök szenvedélyes meglátásait, amelyeknek a jelenlegi római tanácskozások, a „szinódusról szóló szinódus” második, 2024-es fordulójának előestéjén ad hangot a Herder Korrespondenz szeptemberi számában:
„Hogyan működhetne szinodális közösség egy szigorúan hierarchikus rendszerben (…), annak a kategorikus Codex Iuris Canonicinak az alapján, amely szerint a legkisebb lelkipásztori egységben is kánonjogi felhatalmazása van a plébánosnak arra, hogy az egyházközségi tanács és a plébániai közösség tagjainak többségi szavazata ellenében akár minden indoklás nélkül is érvényre juttassa saját akaratát?
Hogyan állhat bármely egyházmegye szinodális alapokon, ha az Instrumentum laboris [a küszöbön álló szinódusi forduló munkadokumentuma] kimondja, hogy »a püspök döntési jogköre (…) elidegeníthetetlen«, majd kifejti, hogy ez a tétel »az Egyház Krisztus által intézményesített hierarchikus felépítésén alapul« (IL 2024, 70. sz.)? Hol és mikor hozta létre Jézus ezt a »hierarchikus egyházi struktúrát«? Igazolható-e a »Te Péter vagy…« igével (Mt 16,18), hogy Jézus »megalapította« a hierarchikus hatalmi piramist a maga különféle szintjeivel és rangjaival?
Hogyan volna egy egyházmegye szinodális »közösségként« értelmezhető, ha a püspököket egy átláthatatlan folyamat során – az összes egyházmegyei bizottság feje fölött, a helyi egyház képviselőivel való bármiféle konzultáció nélkül, még a leköszönő püspököt sem meghallgatva – egyszerűen kinevezik, ráadásul pásztornak nevezik ki Isten ama népe élére, amelyet nem is ismer, sőt, soha nem is látott?”
Szükséges tehát, hogy az ekkleziológiai reform, ezen belül pedig a szinodális megújulás utat nyisson olyan átfogó kánonjogi változások felé, amelynek nyomán minden kereszténynek joga lesz nemcsak átélni az egyházhoz való tartozás „érzését”, hanem felelősséget is vállalni az egyházért és részt venni építésében. „Az elmúlt évszázadok ládamélyéből Latin-Amerikában is újra meg újra előkerül a rég elveszettnek hitt klerikalizmus. Vannak papok, sőt püspökök is, akik küldetésüknek tekintik a »régi fegyelem« visszaállítását. Vissza akarják adni az egyház szolgáinak »hagyományos« tekintélyüket. Ahelyett, hogy megpróbálnák áthidalni, inkább tovább mélyítik a lelkipásztorok és a laikusok közötti szakadékot: az előbbieknek „rendelkezniük” kell, az utóbbiaknak „engedelmeskedniük”. Veszélyes és mindenekelőtt szinódusellenes törekvés, hiszen ellentmond Jézus szavának:
„A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmat gyakorolnak felettük, jótevőknek hívatják magukat. Köztetek ilyesmi ne legyen! Hanem aki a legnagyobb közöttetek, olyan legyen, mint a legkisebb, és aki az élen jár, legyen olyan, mint aki szolgál.” (Lk 22,25–26).
Példa egy esedékes jogi reformra
Ami a közelgő római megbeszélések jogi reformtartalékait illeti: nem igazán biztató jel, hogy a 2023 októberében megtartott első ülésszak visszafogott javaslatai közül is a legfontosabbak lekerültek a napirendről. Kräutler szomorúan veszi tudomásul, hogy Ferenc pápa törölte a nők egyházi rendben való (érdemi) részesedésének kérdését a tárgyalandó témák közül. „Érthetetlen számomra” – írja –, „hogy Ferenc pápánk miért vette ki ezt a témát a szinódus programjából, és miért halasztotta el (…) holnaputánra. Két bizottság már matatott az ókeresztény közösségek történetében, de nem jártak sikerrel, mivel nincs bizonyíték nők mai értelemben vett diakónussá szentelésre például Phoebe (Róm 16,1) esetében – amiként hajdanán a pappá szentelés sem római rítusban történt, mint ma a székesegyházainkban. Az Isten szerelmére, nem arról van szó, hogy mi volt vagy mi nem volt igaz kétezer évvel ezelőtt, hanem arról, hogy válaszokat adjunk korunk kihívásaira.” Például
„ha az amazóniai közösségek túlnyomó többségében, a városokban éppúgy, mint »az őserdőben« évtizedek óta nők dolgoznak istentiszteleti és közösségi vezetőként, katekétaként és iskolai hitoktatóként, ha ők hirdetik és értelmezik Isten Igéjét, ha megbízást kapnak keresztelésekre és házasságkötések segítésére, és ha az ő elkötelezettségüknek köszönhető, hogy az amazóniai egyház egyáltalán »él«, akkor – az Isten szerelmére – a »nemek közti igazságosságnak« most már a mi egyházunkba is el kell érkeznie! Egyszerűbben szólva: a nőktől nem szabad többé megtagadni a felszentelés kegyelmét!”
„Az Isten szerelmére, nem arról van szó, hogy mi volt vagy mi nem volt igaz kétezer évvel ezelőtt, hanem arról, hogy válaszokat adjunk korunk kihívásaira.”
(Erwin Kräutler, az amazóniai Xingu nyugalmazott püspöke)