A szólásszabadság kétféle értelme
2024.10.08. Teresa Bejan
A logocentrikus felvilágosodás eszménye ma is központi szerepet játszik a szólásszabadság európai értelmezésében. A gyűlöletbeszéd kriminalizálására irányuló európai törekvések Kantnak köszönhetők. Ugyanez soha nem mondható el az ókori vagy kora újkori parrhésziáról, amely mindig fenyegető volt a beszélőkre és hallgatókra egyaránt.
A szólásszabadság a vitában való részvétel jogát, de a tartalmilag a szabad szólás jogát is jelenti. A két fogalom között nyilvánvaló a különbség, sőt, az összeütközés is. A különbségek egyrészt történelmi és kulturális, másrészt pártpolitikai okokra vezethetők vissza. Az athéni demokráciában az utóbbi értelem jut kifejezésre, ugyanis a demokrácia materiális, ti. a közvetlen részvételiség elvén nyugszik. Ezzel szemben közvetett demokráciában a polgárok egyenlősége formális, ugyanis bár a polgárok egyenlő politikai jogokat gyakorolnak, a demokráciában való részvétel azonban csak a parlamenti képviselők közvetítésével valósulhat meg.
Az iszegoria korai említése már a homéroszi költeményekben előfordul, különösen az Iliászban. A demokráciában a feltörekvő néprétegeknek sikerül kivívniuk a gyűlésen való szólás jogát (iszegoria) és a szabad tartalmi szólás jogát (parrhészia) is. Az iszegoria (ίσως, jelentése egyenlő + gyűlésen felszólalni, érvelni: ίσως + ὰγορεύω) a nyilvános gyűléseken való egyenlő felszólalási lehetőséget jelöli, amely az iszonomiával együtt a görög demokrácia egyik sarokkövének tartható. Az iszonomia szó (a görög ίσως: egyenlő és nomosz (νομός: törvény) az összes (teljes jogú) polgár törvény előtti egyenlőségét jelenti.
Az amerikai demokrácia inkább a korlátlan szólásszabadság mellett érvel, és ezért a bíróságok csak igen indokolt esetben korlátozzák a polgárokat e joguk gyakorlásában. Az európai kontinentális kultúrában, és különösen német nyelvterületen a részvételiség és a szólásszabadság tényleges gyakorlása kerül előtérbe. Ezért például a gyűlöletbeszéd tilos. A pártpolitikai különbözőség arra vezethető vissza, hogy a konzervatívok vagy a libertariánusok a korlátlan szólásszabadság mellett érvelnek, a baloldaliak és demokraták viszont a minden érintett számára megnyíló tartalmas szólás jogát hangsúlyozzák.
A szólásszabadság kétféle értelme című írásában Teresa M. Bejan a fogalom e két, egymástól különböző jelentését bontja ki.[1]. Kevés dolog különbözteti meg élesebben az amerikai demokráciát Európától, mint a szólásszabadság iránti elkötelezettség elsődlegessége és megengedő volta. Az amerikai egyetemeken folyó viták mégis azt sugallják, hogy a szólásszabadság kezd pártpolitikai kérdéssé válni. Míg a konzervatív diákok védelmezik az ellentmondásos előadók meghívásának fontosságát és akár a sértődéseket sem tartják rossznak, addig sok, magát liberálisnak valló hallgató egyre inkább zavaró, sőt erőszakot alkalmaz az előadók leállítására.
John Stuart Mill azzal érvelt, hogy a demokráciákban a szólásszabadságot nem az állam, hanem a polgártársak társadalmi zsarnoksága fenyegeti leginkább. Annak megértése, hogy a szólásszabadságnak nem egy, hanem két fogalma van, és hogy ezek gyakran feszültségben, ha nem egyenesen konfliktusban állnak egymással, segít megmagyarázni a mai viták frusztráló formáját, és azt, hogy miért érezzük olyan gyakran úgy, hogy egymás mellett elbeszélünk, amikor a legfontosabb dolgokról van szó.
Az athéni demokráciában az agorán tartott informális gyűlésen való beszéd gondolata áttevődött az ekklészia (a minden szabad polgárból álló népgyűlés) vagy a politikai gyűlés formálisabb környezetébe. A hírnök megkérdezte: „Ki szól a gyülekezet tagjaihoz?”, majd az önként jelentkező felment a bémára, vagyis a szónoki emelvényre. Elméletileg az iszegoria azt jelentette, hogy minden jó hírnevű athéni polgárnak joga volt részt venni a vitában, és megpróbálhatta meggyőzni polgártársait. A gyakorlatban a résztvevők száma meglehetősen alacsony volt, és csak a gyakorlott retorikusokra és az elöl ülő idősebb államférfiakra korlátozódott.
A történetíró Hérodotosz az athéni kormányformát nem a demokrácia, hanem az iszegoria néven írta le. A negyedik századi szónok és hazafi, Démoszthenész szerint az athéni alkotmány a szabad beszéden alapult, és polgárai az iszegoriát választották életformának. Athén még pozitív lépéseket is tett annak érdekében, hogy a közbeszédbeli egyenlőséget eredményessé tegye, amikor a legszegényebb polgárok számára fizetést vezetett be a gyűlésen, valamint a bírósági esküdtszékben való részvételért.
A parrhészia politikai vonatkozású lehet. Démoszthenész és más szónokok hangsúlyozták, hogy a gyűlésen az iszegoriát gyakorlóknak kötelességük elmondani a véleményüket. A parrhészia azonban gyakrabban az ekkleszián kívül, többé-kevésbé informális keretek között érvényesült. A színházban az olyan parrhésziasztikus drámaírók, mint Arisztophanész, mindenkit megbotránkoztattak: név szerint kipellengérezték polgártársaikat, köztük Szókratészt is.
Az ókori világ paradigmatikus parrhésziasztái a filozófusok voltak, a bölcsesség olyan önjelölt szerelmesei, mint maga Szókratész, akik az agorán szembesítették polgártársaikat azokkal a kemény igazságokkal, amelyeket a legkevésbé szerettek hallani. Közéjük tartozott a hordóban lakó Diogenész is, a cinikus, aki azt tanácsolta Alexandrosznak, hogy hagyja el úgymond az önfényezést azért, hogy a görög szokások önkényességéről feltárja az igazságot.
A parrhészia sértést jelenthet a hatalom számára, legyenek azok uralkodók, mint Nagy Sándor vagy a demokratikusan választott többség. Michel Foucault-t is foglalkoztatta a kérdés: az 1980-as években a Berkeley-n (az eredeti egyetemi szabad szólás mozgalom otthona) tartott előadássorozatban beszélt róla. Észrevette, hogy a parrhészia gyakorlata szükségszerűen a hatalom aszimmetriáját vonja maga után, tehát megállapodás jön létre a közönség (akár egy, akár sok tagja) és a szónok között. Előbbiek kötelezettséget vállaltak arra, hogy bármilyen sértést eltűrnek, utóbbi pedig vállalta, hogy a következményektől nem megriadva elmondja nekik az igazat.
Ha az iszegoria alapvetően az egyenlőségről szólt, akkor a parrhészia a szabadságról a felhatalmazás (licencia) értelmében. Ezért nem jog, hanem inkább instabil kiváltság. Az athéni demokráciában ez általában a polgártársak többségét jelentette, akikről köztudott volt, hogy a nekik nem tetsző szónokokat (köztük Platón testvérét, Glaukónt) lekiabálták, vagy akár le is rángatták a bémáról. A nép érzékenységét sértő szónoklat athéni változata akár halálos következményekkel járhatott, ahogyan ezt Szókratész pere és halála is bizonyítja.
Érdekesség, hogy Platón életében az iszegoria és a parrhészia sem aratott sikert, ami talán segíthet megmagyarázni azt, hogy a nyugati filozófia atyja miért nem tulajdonított nagy jelentőséget egyik fogalomnak sem a műveiben. Platónnak feltűnt volna, hogy a különbségek ellenére egyik fogalom sem támaszkodott a beszéd leghíresebb és jellegzetesen görög felfogására, a logoszra, vagyis az értelemre vagy a logikus érvelésre. Platón tanítványa, Arisztotelész a logoszban jelölte meg azt a képességet, amely az embert alapvetően politikai lénnyé teszi.
Talán nem meglepő, hogy a parrhészia könnyebben túlélte az athéni demokrácia bukását, mint az iszegoria. Miközben a görög demokratikus intézményeket a makedón, majd a Római Birodalom szétzúzta, a parrhészia retorikai eszközként fennmaradt. Ezer évvel Róma bukása után a reneszánsz humanisták a parrhesziát, mint az őszinte tanácsra szoruló, hatalmas fejedelemhez beszélő tanácsadó megkülönböztető erényét jegyezték fel. A Machiavelli és Hobbes által a leendő uralkodóknak bemutatott kemény igazságok„”szabadelvű” gondolkodók nemzedékeit inspirálták.
A reformáció után a magukat protestánsnak nevező keresztények közül pedig sokan úgy gondolták, hogy az evangelizálás autentikusan parrhésziás és a szándékosan támadó formájához való visszatérés szükséges ahhoz, hogy az egyház visszanyerje az ún. primitív kereszténység tisztaságát. A korai kvékerek például arról voltak híresek, hogy az anglikán istentiszteleteket a lelkész lekiabálásával szakították félbe, és ennek jeleként meztelenül vonultak a nyilvánosság elé.
Az iszegoriának is voltak kora újkori örökösei, bár az athéni ekklésziához hasonló demokratikus intézmények hiányában szükségszerűen más formát öltött. Az 1689-es angol Bill of Rights biztosította a szólás és a parlamenti viták szabadságát, és így e jog csak a parlament tagjaira vonatkozott, és csak akkor, amikor azok jelen voltak az ülésteremben. A formális politikai részvételhez való hozzáféréssel nem rendelkező sokak számára az iszegoria eszméje mint a nyilvános beszéd minden állampolgárt megillető egyenlő joga végül a konkrét nyilvános fórumról a virtuális nyilvánosságba vándorolt.
Az olyan filozófusok számára, mint Baruch Spinoza és Immanuel Kant a szólásszabadság elsősorban azt a szellemi szabadságot jelentette, hogy részt vehessenek az érvek nyilvános cseréjében.1784-ben, öt évvel a francia forradalom előtt Kant ragaszkodott ahhoz, hogy az értelem nyilvános használatának a szabadsága minden ember vagy polgár alapvető és egyenlő joga legyen. Hasonlóképpen, amikor Mill kevesebb mint egy évszázaddal később megírta a szabadságról szóló művét, nem a szólásszabadságot mint olyat védte, hanem az egyéni gondolkodás és a vita szabadságát az igazság kollektív keresésében.
Miközben az iszegoria egyenlő szabadsága továbbra is alapvető fontosságú maradt e gondolkodók számára, a hangsúlyt a tényleges beszédről – vagyis a mások megszólításának és a vitában való részvételnek a fizikai aktusáról – az értelem szellemi gyakorlására és az eszmék és érvek cseréjére helyezték át, igen gyakran nyomtatásban. A felvilágosodás két évezred alatt végül egyesítette az iszegoriát és a logoszt a szabad beszéd idealizált koncepciójában, amely a beszéd szabadságát csak az ésszerű beszéd és a racionális mérlegelés szabadságaként fogalmazta meg, amire Platón is büszke lett volna.
A logocentrikus felvilágosodás eszménye ma is központi szerepet játszik a szólásszabadság európai értelmezésében. A gyűlöletbeszéd kriminalizálására irányuló európai törekvések Kantnak köszönhetők. Ugyanez soha nem mondható el az ókori vagy kora újkori parrhésziáról, amely mindig fenyegető volt a beszélőkre és hallgatókra egyaránt.
Valójában a parrhésziás evangelizálásuk által szomszédaiknak a vallási érzékenység folytán okozott nyilvánvaló károk vezettek oda, hogy oly sok evangélikus (?) protestáns menekült az európai üldöztetés elől az Újvilágba, ahol nagyobb szabadság várta őket. Az amerikai kivételesség tehát egészen a tizenhetedik és tizennyolcadik századig vezethető vissza: míg Amerika megkapta az evangélikusokat (?) és a libertinusokat, Európa megtartotta a filozófusokat.
Ha felismerjük az ősi gondolatokat, amelyek a modern érvekben munkálkodnak, akkor azok, akik elkötelezettek Amerika parrhészia-központú hagyománya mellett, és így igazat mondanak a hatalomnak, jobb pozícióba kerülnek, hogy megvédjék azt. Ez azt sugallja, hogy ha le szeretnénk győzni az iszegoria modern támogatóit, az Első Alkotmány kiegészítésén túl az amerikai demokrácia másik, orientáló elvéhez, nevezetesen az egyenlőséghez kell eljutnunk. Végül is az Első Alkotmány kiegészítésének különlegessége abban rejlik, hogy az iszegoriát és a parrhesist összehozza biztosítva az állampolgárok egyenlő jogát és szabadságát. Ahogyan azt az evangélikusok (?), tüntetők és provokátorok, akik Amerika parrhészia-központú hagyományát megalapozták, jól tudták: amikor mindenkinek kijáró jog kevesek kiváltságává válik, sem a szabadság, sem az egyenlőség nem lehet tartós.
A Teresa Bejan által előadottakhoz képest az európai gondolkodásmód más: sokkal nagyobb hangsúly kerül a társadalom kiegyensúlyozottságára egy jóléti államban, ami azzal a következménnyel is jár, hogy a demokratikus hozzáférés nagyobb hangsúlyt kap, mint Amerikában, és előtérbe kerülnek a szólásszabadság más szabadságok egyidejű jelenléte folytán okozott korlátai. A társadalomkép érzékenyebb, mert több, akár egymással nehezen összehangolható érték kerül egyidejűleg előtérbe. Ennek hátránya persze az, hogy a szabadság – és így a szólásszabadság – érvényesítésére kisebb tér kínálkozik, a polgárok közötti szolidaritás és az egymás iránti kölcsönös felelősség viszont fontosabbá válik.
(A cikket Deák Dániel ismertette.)