A meghallgatás és a megértés közössége (második rész)
2024.10.14. Tomáš Halík
Részlet a szerző „Der Nachmittag des Christentums” (Kereszténység délutáni órán) című, németül 2022-ben, a Herder Kiadó gondozásában megjelent könyvéből; az első rész itt olvasható.
Sokszor megszólal bennem egy rövid történet, egyfajta „minievangélium” Máté evangéliumában: egy asszony története, aki tizenkét éve szenved vérzésben. -Sok mindent kipróbált már, sok orvosnál járt, egész vagyonát gyógyulására költötte anélkül, hogy használt volna. Valószínűleg nőiességének legmélyén, szexualitásában vált sebzetté, súlyos traumát hordoz intimszférájában. A zsidó előírások szerint a vérző nő rituálisan tisztátalan, nem vehet részt a vallási szertartásokon, nem érinthet meg senkit, és senki sem érhet hozzá. Az emberek szeretete iránti vágyakozása arra készteti, hogy kitörjön a törvény által előírt elszigeteltségéből. Megérinti Jézust.
Titokban, névtelenül, hátulról, a sokaságban elrejtőzve érinti meg. Jézus azonban nem akarja, hogy így gyógyuljon meg. Keresi az arcát – a maga módján „nevén” szólítja, ahogy a meglepett Zakeust is megszólította, áttörve ezzel névtelensége burkát. Az asszony előáll és évekig tartó elszigeteltsége után mindenki színe előtt előtt „elmondja neki a teljes igazságot”. És az igazság e pillanatában a nő megszabadul szenvedésétől (vö. Mk 5,25–34).
De már érintése, ez a vágyakozással és bizalommal teli, vakmerő gesztus is hitének kifejeződése volt –Jézus szavai szerint ez a hit hozta meg gyógyulását. Megsértette a törvényt, hiszen azzal, hogy megérintette Jézust, rituálisan tisztátalanná tette őt, s ez a törvény szigorú értelmezése szerint bűnnek számít. Jézus azonban megérti, amit a nő érintésével kifejezett, és megértése felszabadító értelmet ad a vakmerő cselekedetnek. Amit testbeszédével fejezett ki – teste előzőleg csak a vér és a fájdalom nyelvén tudott megszólalni –, azt most képes ténylegesen és maradéktalanul kifejezni: leborul előtte, és „elmondja neki a teljes igazságot”.
Pontosan ugyanezt tapasztaltam az egyházban történt szexuális és lelki bántalmazások áldozataival folytatott beszélgetések során: ki kellett fejezniük elfojtott fájdalmukat, az egyház miatti csalódottságukat és az Istennel szembeni, sokszor bevallatlan vádjaikat, amelyek nemritkán önváddá alakultak át és pszichoszomatikus panaszokat eredményeztek, s mindehhez a feltétel nélküli elfogadás biztonságára volt szükségük. Ilyen helyzetben tárul fel az igazság – az igazság egészen másfajta értelme, mint amelyről az „igazság birtokosai” beszélnek. Olyan egyházról álmodom, amely ilyen biztonságos tér lenne: a gyógyító és felszabadító igazság helye.
A spirituális elkísérés egyházi szolgálatának előőrse megítélésem szerint az úgynevezett ágazati lelkigondozás: a kórházakban és börtönökben, a hadseregben és az oktatásban dolgozó lelkészek szolgálata, esetleg a legkülönbözőbb nehéz élethelyzetekben lévő embereknek nyújtott lelki segítség, vagy azok támogatása, akik hasonlóan fáradságos munkát végeznek másokért, és akiket a kiégés veszélye fenyeget.
A lelkipásztori szolgálat mindenkihez szól, nem csak a hívőkhöz. Más, mint a papság hagyományos lelkipásztori szolgálata, azoké, akik meglátogatják plébániájuk kórházban fekvő tagjait és kiszolgáltatják nekik a szentségeket, de a missziós munkától is különbözik, ha a missziós munka azt jelenti, hogy „hitetleneket térítünk meg” és új egyháztagokat nyerünk. De különbözik a pszichológusok és a szociális munkások munkájától is. Kimondottan spirituális szolgálatról, lelki segítésről van szó. A spirituális szolgálat feltételezi, hogy a lelkiség szférája antropológiai állandó: az ember lényegi összetevője, része az ember emberségének. Spirituális az, ami a legmélyebben érinti az értelmet, az „élet értelmét”, éppúgy, mind egy adott élethelyzet értelmét. Szükséges, hogy az emberek ne csak elméletileg tudják, hanem valóban megtapasztalják és felismerjék, hogy életüknek – minden örömével és fájdalmával együtt – van értelme. Az az igény, hogy legyen tudomásunk az értelemről és az értelmes életről, az ember egyik alapvető egzisztenciális szükséglete. Az értelmes életről való tudásunk azonban nehéz élethelyzetekben sokszor megrendül; ilyenkor újra fel kell élesztenünk.
A legrosszabb, ami a súlyos megpróbáltatások és válságok idején fenyeget bennünket – akkor tehát, amikor félelmet és elhagyatottságot érzünk, a fájdalom, a mélységes bánat, a fenyegetettség és mindenféle szenvedés idején, az, amit Kierkegaard „halálos betegségnek” nevezett –, a kétségbeesés, a kihunyó remény, az élet értelmének elvesztése. Az élet értelmének ismeretére ugyanúgy szükségünk van, mint levegőre, ételre és italra.
Hosszú távon nem tudunk belső sötétségben és tudatlanságban élni. Az emberek mindig is a vallást és a filozófiát bízták meg azzal a feladattal, hogy megbirkózzon az esetlegességgel, a „kisiklással” és a kiúttalansággal, segítsen feldolgozni és integrálni az újabb és újabb, felkavaró történéseket. Fontos, hogy ezeknek nevet és helyet adjunk világképünkben és életszemléletünkben.
A spirituális segítség szolgálata a vallási és a világi szféra határán mozog: a vallás spirituális kincseiből meríthet, mindazonáltal nem egyházi, hanem szekuláris térben mozog, és úgy kell megfogalmaznia magát, hogy környezetében érthető legyen. Ez a sajátosan lelki szolgálat ennyiben hasonló helyzetben van és hasonló feladatot lát el, mint a nyilvános teológia. Túl kell lépnie az egyházi nyelvjáték határain.
Erre a szolgálatra az Egyház – szakszerű felkészítést követően, amely valamennyi pszichoterápiás készséget is magában foglal – olyan emberekhez is elküldi papjait és laikus teológusait, akik nem vallják magukat egyetlen egyházhoz sem tartozónak, és nem tartják magukat „hívőnek”. Meg kell hallgatniuk őket, beszélgetniük kell velük, bátorítaniuk kell őket a bizalomra és a reményre, saját útjukra az értelem keresésében. Nem az a feladatuk tehát, hogy „hitre térítsék ezeket az embereket” és felvegyék őket egyházuk tagjainak sorába. A tanácsadóknak fejlett empátiakészséggel kell rendelkezniük, és tiszteletben kell tartaniuk a rájuk bízottak értékeit.
Előfordul, hogy „nem hívők” is kérik, hogy imádkozzunk értük, s van, hogy helyénvaló a vallásos nyelvhasználat, a vallási szimbolika és szertartásrend (így a szentségek) terápiás erejének felhasználása, amikor olyan emberekkel foglalkozunk, akik nem igazán „mozognak otthonosan” a vallásos lelkiség hagyományos terében. Néha azonban az őket kísérőknek nélkülözniük kell mindazt, ami a vallási szférához tartozik. A kórházakban, börtöncellákban, katonai táborokban vagy diákkörnyezetben dolgozó lelkészeknek le kell mondaniuk a hit hagyományos kifejezésének számos jellegzetes eszközéről – nemcsak a politikai korrektség miatt, hanem legfőképpen azért, mert a partnereik többsége nem értené ezt a nyelvet. A „más vallásúakkal” folytatott párbeszédben aszketikusan kell használniuk a hit hagyományos kifejezéseit és szimbólumait. Ilyen helyzetekben a lelki tanácsadók szinte soha nem beszélnek kifejezetten Istenről és Jézus Krisztusról azokkal, akik nem tagjai felekezetüknek.
Egy másik nyelvjáték terében vannak. Ám ez nem jelenti azt, hogy Isten itt nincs jelen.
A hagyományos misszióval és terápiával ellentétben a közelségnek ez a szolgálata párbeszéden és kölcsönösségen alapul. Nekünk, keresztényeknek nem szabad azokat, „akik nem követnek minket ” (vö. Lk 9,49) , pusztán a térítés tárgyának vagy épp potenciális ellenfélnek, netán ellenségnek tekintenünk. Jézus azt parancsolta, hogy szeressünk minden embert, váljunk felebaráttá. A szeretet egyik arca mások másságának tisztelete.
A szeretet a szabadság tere, amelyet a másik ember előtt nyitunk meg, hogy valóban és egészen önmaga lehessen, ne kelljen valamivé stilizálnia magát vagy folyamatosan kiérdemelnie a kegyeinket. A szeretet a bizalom, a biztonság és az elfogadás tere, olyan tér, amelyben a másik ember kibontakoztathatja, ami a legértékesebb benne, és önmagává válhat. Egyedül az a tapasztalat tesz képessé mások elfogadására és szeretetére, hogy olyannak fogadnak el és szeretnek bennünket, amilyenek vagyunk.
A spirituális tanácsadás királyi útja, alfája és ómegája a világunkhoz és a saját életünkhöz való szemlélődő viszony. A spirituális tanácsadó nem tud segíteni az embernek, ha nem tanítja meg az elmélkedés gyakorlatára, arra a művészetre, hogy elszakadjon a felszínen zajló élettől és „a mélyre evezzen” (Lk 5,4), felszabadító távolságot nyerjen és felülnézetre jusson, életét tágabb horizonton érzékelje és tapasztalja meg. Hivatása az, hogy azt mondja partnereinek, amit Jézus akkor mondott leendő tanítványainak, amikor először szólította meg őket: evezzetek a nyílt vízre, és várjatok csendben. De meg kell tanítania őket arra is, hogyan tegyék ezt: be kell avatnia őket a szemlélődés művészetébe. Csakis így találhatják meg a kapcsolatot az értelemmel, és csak így szerezhetik vissza az egyensúlyt, így igazodhatnak el újra életük határ- és válsághelyzeteiben. A spirituális tanácsadó szolgálata csak akkor lehet gyümölcsöző kliensei és az adott társadalom számára, ha ő maga is szemlélődő ember; ha rendszeresen elmélkedik. Feladata, hogy bevezesse az embereket a lelki megkülönböztetés művészetébe, amely nélkül a mai ember teljesen elvész a zajos és túltelített globális piacon. A lelki tanácsadónak nem kell „lelkésznek” lennie – az „egyház felszentelt szolgája” értelmében –, de lelki embernek kell lennie: olyannak, aki nemcsak az élet felszínén él, hanem a mélyből merít.
Ezek a megfontolások közelebb visznek bennünket a válaszhoz arra a kérdésre, amely könyvünk címében rejlik: mit jelent a kereszténység délutáni órája? Mi a délután feladata? Mit jelent a délután az ember egyéni életében, az emberi történelemben, a kereszténység és a hit történetében? Mi mindennek kell leáldoznia a bizonyosságok hosszú történelmi válságidőszakában, ebben a délutáni válságban, amelynek megrázkódtatásait korunk számos egyéb krízisében is érzékeljük? Mivé kell érlelődnünk, és hogyan teljesedjék be ez a délután?
Ha a misztikusok tapasztalatát akarjuk kimondani – hiszen ezen a téren éppen ők lehetnek szakavatott tanácsadóink –, akkor bátran használhatjuk a mélylélektan nyelvét: arról az átmenetről van szó, amely az egocentrikusságból, a „kis én” énközpontúságából egy új önazonosságba, a mélyebb, ugyanakkor sokkal tágabb „új énbe” vezet. Ezt az átalakulást – a hangsúly áthelyeződését az egóról az énre – gyakran olyan térbeli metaforákkal szemléltetik, mint „a mélységbe vezető út”, „a belsőbe vezető út”. „A „mély” és „belső” szavak itt a felszínesség és a sekélyesség ellentétét jelentik.
„Mélyre evezni” nem azt jelenti, hogy elfordulunk mindennapi életünk világától és másokkal való kapcsolatainktól. Amikor életünk fókuszát erre a belső középpontra helyezzük át, újra és teljesebben találkozunk nemcsak Istennel, hanem a többi emberrel és a teremtés egész „nagyzenekarával” is. Isten, a valóság mélysége, „Isten mindenben”.
C. G. Jung munkásságában az embernek ezt az átalakulását jelölik a misztikus utak, amint az élet délutánjának metaforája is. Az átalakulás ma már nemcsak az egyéni élettörténetekben zajlik (amiként a történelem során mindig is zajlott), hanem történelmünk eseményeiben is, beleértve a kereszténység történetét. Az egyház válsága kairosz: áldott idő, átmenet az egyház önközpontúságából a karácsonyi és a húsvéti misztérium folyamatos történésében, az incarnatio continua, a crucifixio continua és a resurrectio continua [a folyamatos emberré válás, a folyamatos megfeszíttetés és a folyamatos feltámadás] eseményében való tudatos részvétel felé.
Az egyháznak is fel kell hagynia a ragaszkodással „kis énjéhez”: korhoz kötött intézményes formájához és saját intézményi érdekeihez. A klerikalizmus, a fundamentalizmus, az integrizmus, a tradicionalizmus és a triumfalizmus szavak az egyház énközpontúságának, a felszínes és külsődleges dolgokhoz való ragaszkodásának különböző megnyilvánulásait jelölik. Az eszményített múlt, a keresztény történelem délelőttje iránti nosztalgia nem más, mint leragadás a kereszténység egy túlságosan szűk (és nemritkán aggályos) formáinál: az éretlenség kifejeződése. Ha az egyház képtelen másra, mint hogy a kereszténység délelőttjének formavilágát kínálja fel – pontosabban: nosztalgiát keltsen iránta vagy különféle restaurációs kísérleteket tegyen, utánozni próbálja a múltat –, akkor nem csoda, ha sokan azt gyanítják: nincs más lehetőségük, mint hátat fordítani a kereszténységnek és a hitnek.
Sok helyütt még ma is úgy gondolják, hogy az életerejét és meggyőző erejét vesztett vallás egyetlen alternatívuma az ateizmus ilyen vagy olyan formája. Hegelnek azonban nyilvánvalóan igaza volt, amikor az ateizmust csupán átmeneti pillanatnak tekintette a Szellem történetében. A kihalófélben lévő vallás hűlt helyét nem szabad átengedni sem a dogmatikus ateizmusnak, sem az identitárius politikai ideológia értelmében vett vallásnak, sem a homályos ezotériának. Arra való, hogy az érett és alázatos hit töltse be – ennek jött el az ideje.
(Mérleg-fordítás)
Tovább a harmadik, befejező részhez.