Útnak indulás, elbizonytalanodás, remények – hatvan éve kezdődött a II. Vatikáni Zsinat

A „zsinati szellem” kettőssége

A „zsinat szellemére” mindmáig egyaránt hivatkoznak „liberális és konzervatív katolikusok” – írja Alexander Brüggemann, a német Katolikus Hírügynökség (KNA) újságírója évfordulós megemlékezésében, amelyet a Kirche+Leben (Egyház és élet) című online magazin közölt. A hatvan évvel ezelőtt, 1962. október 11-én megnyílt II. Vatikáni Zsinat éveinek eufóriáját a derűlátó várakozás, majd a bizonytalanság időszaka követte. A zsinat egyesek számára a világra nyitott és a kor problémáival szembesülő egyházat jelképezi, míg mások szerint a korszellemhez való egyházi alkalmazkodás és a hithagyományról való önkéntes lemondás szimbóluma.

Egyháztörténeti paradoxonnak tűnik, hogy az „új média” megjelenésével az antimodernisták hangja is felerősödött. A katolikus fundamentalisták közösségi felületeken, blogokon és nagy látogatottságú internetes portálokon verbális támadásokkal kényszerítik védekezésre a „zsinati egyházat”. Csakhogy a vita – arról, hogy a három éven át, 1962 és 1965 között zajló zsinati ülésszakok megszakították-e az egyházi hagyományt, vagy folytonosságban állnak vele – elfedi ama lényegesebb kérdést, hogy az elmúlt közel 60 évben az egyháznak mennyire sikerült valóra váltania a zsinat rendelkezéseit.

Ablaknyitás és párbeszéd

A II. Vatikánumot meghirdető Szent XXIII. János pápa (1958–1963) „aggiornamento”-ra szólított fel: arra, hogy az egyház a kor követelményeit figyelembe véve újuljon meg. A pápa elítélések és új dogmák kihirdetése helyett lelkipásztori zsinatot akart: tanácskozást egy olyan egyházról, amelyben a merev tekintélyelvűséget a belső és a világgal folytatott dialógus váltja fel, és amely Isten vándorló népeként járja történelmi útját, választ keresve a 20. századi keresztények kérdéseire. Nyilvánvaló, hogy a zsinatnak ez az önértelmezése az egyszeri világesemény folyamatszerű kiterjesztését, az önreflexió és a megújulás folytonosságát vetítette előre.

A zsinat végül mélyreható változásokat hozott: a szemléletében jelentősen megújult, népnyelvű liturgia mellett sok helyütt a helyi egyházak nagyobb fokú öntudatát Rómával szemben és egyúttal a világi hívők öntudatának megerősödését a hierarchia iránti engedelmesség infantilizáló értelmezésével szemben. De ugyanígy a zsinat védjegyévé vált az emberi méltóság és a vallásszabadság, valamint az autonóm szekuláris kultúra mindaddig példa nélküli egyházi elismerése és a más felekezetek, illetve vallások felé történő ökumenikus nyitás.

Nincs irányváltás ellenállás nélkül

„Az átrendeződés ilyen mértéke elképzelhetetlen ellenállás nélkül. Hamarosan kiélezett küzdelem indult el maradók és haladók között” – írja Brüggemann. Utóbbiak közül kitűntek Észak-Európa képviselői. Mindazonáltal a teológiailag kimondottan konzervatív XXIII. János pápa példája is arról tanúskodik, hogy a reformtörekvések hajtóereje nem annyira az egyházpolitikai „baloldal” volt, sokkal inkább maga a fősodor. A megújulást a világegyházi többség követelte. „A szekértáborból, amelyben Róma egyháza a francia forradalom óta elbarikádozta magát, és amelyből elítélő szózatokat küldött a külvilág felé, a zsinati atyák többezer oldalnyi dokumentumon, tervezeten és módosító javaslaton keresztül találtak vissza az emberekhez és érkeztek el a modern kor kérdéseihez.”

A teológia új csillagai

A zsinaton jutottak jelentős nyilvánossághoz a 20. századi katolikus teológia „sztárjai”: Schillebeeckx és Küng, König és Bea bíboros, Congar, Rahner, és Ratzinger. Ők akkoriban mind progresszíveknek számítottak, szemben például Alfredo Ottaviani bíboros államtitkárral és a vatikáni bürokrácia megannyi szereplőjével. A pólusok feszültsége máig fennáll – jóllehet a konzervatív oldal stratégiájához hozzátartozik, hogy önmagát tüntetve fel mérsékeltnek és hitelesnek egyaránt szélsőségként ítéli el a hozzá sok tekintetben közelálló fundamentalista jobboldalt és az egyház történeti fejlődésének eszméjét következetesen képviselő haladókat.

Reformlendület és egyházszakadás

A zsinati eufória bizonytalanságot is előidézett – például a számos helyen radikális megoldásokhoz folyamodó, „képromboló” hevületű liturgikus kísérletezés katolikusok sokaságát taszította a tradicionalisták karjaiba: a Szent X. Piusz „Papi Testvérület” végül elutasította a zsinati határozatokat és a skizma útját választotta. Az „1968-as évek forradalma”, amely többek számára traumatikus tapasztalat volt, ahhoz a vélekedéshez járult hozzá, hogy az egyház „túl messzire ment” a korszellem szolgálatában.

’68 megrendítő fordulatát sok kommentátor használja értelmezési mintaként a teológus Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek értékeléséhez. A pápa liturgia- és egyházfelfogását, valamint előzékenységét a tradicionalista Piusz-testvérek iránt a hagyomány statikus szemlélete vezérelte. Ratzinger a szabadság túlkapásaitól és a diáklázadásoktól megrettenve fordított hátat a „világnak” és kereste a tradíció biztonságát, egészen az egyház „világtalanodásának” (Entweltlichung) szorgalmazásáig. Emeritus pápaként XVI. Benedek az egyházi hierarchia tagjai által elkövetett, illetve eltussolt szexuális visszaéléseket is a 60-as évek szexuális forradalma és a „68-asok” számlájára írta, téves, de a saját nézőpontjából következetes diagnózissal. Annak jóhiszemű hangsúlyozása, hogy Ratzinger „határozottan kiáll kiáll a zsinat mellett, amelynek formálásában ő maga is részt vett”, természetesen a zsinat egyik, tudniillik antiliberális értelmezésére vonatkozik – hangsúlyozza az írás szerzője.

Új zsinatra volna szükség?

A zsinat után is fennmaradó számos problémára – így az hierarchikus hatalommal való visszaélésekre, a nők változatlanul hátrányos megkülönböztetésére és az egyházi döntéshozatal önkényességet támogató mechanizmusaira – tekintettel a reformorientált katolikusok már most új zsinatot követelnek. Talán ennek lehetőségét vetíti előre Ferenc pápa kezdeményezése 2021 októberében: a pápa, részint a német Szinódális Út előidézte lépéskényszer hatására, világméretű szinodális folyamatot indított el. A szinódusi projekt célja – a katolikus közösségi élet és kommunikáció jelenkori irányvonalának kijelölése és az egyházi igehirdetés korszerű mintázatának kialakítása – XXIII. János géniuszát idézi fel: az 1960-as évek elejének zsinati eszméjét követi. „Az ilyen dialógusorientált folyamatnak azonban hiányozhat a kánonjogi tekintélye ahhoz, hogy a zsinathoz hasonlóan széles közben hasson.” Hozzátehetjük: ezért is szolgál fontos tapasztalatokkal a párhuzamosan zajló Szinodális Út eljárásrendje, amely nagy súly fektet a pontosan – és számos tekintetben demokratikusan – szabályozott döntéshozatalra. Utóbbi híján ugyanis a világegyházi szinódus sem jutna tovább spirituális alapelvek következmények nélküli hangoztatásánál.

---

A megújulás sarokkövei

Szintén a II. Vatikáni Zsinat jelentőségéről kérdezte az Innsbrucki Egyetem katolikus teológiai karának ez év szeptemberében nyugállományba vonult dogmatikaprofesszorát, Roman Siebenrockot – akinek derűs hangulatú köszöntése és Teológia az emmauszi úton című búcsúelőadása itt tekinthető és hallgatható meg (németül) – a vorarlbergi (Ausztria) egyházmegye internetes portálja. A teológus öt pontban foglalja össze véleményét:

– A zsinat Isten egyetemes üdvözítő akaratát vallja. Isten a Szentlélek kegyelme révén nemcsak közel van minden emberhez, hanem különféleképpen szólítja meg az embereket és kíséri el őket. Ez a szemlélet meghaladja Szent Ágoston üdvpesszimizmusát, amely a hívő lélekben és cselekvésben mélyre ültette az üdvösség elvesztésétől való félelmet. Ezzel szemben az Isten szeretetébe és abszolút jövőjébe vetett reményteli bizalommal járhatjuk életünk útját – komolyan, de félelem nélkül.

– A zsinat másik nagy hozadéka az a belátás, hogy – VI. Pál pápa szavával – az egyháznak az emberi szó alakját kell öltenie: a beszélgetés, a dialógus üzenetét kell közvetítenie. Ebből a beszélgetésből senki sincs kizárva, ezért a zsinat elkötelezi magát az ökumenikus, a vallásközi és minden jóakaratú emberrel folytatott párbeszéd mellett. Remélhető, hogy ez az alapállás egyre természetesebbé válik az egyházban. A párbeszéd készsége és figyelme egyúttal azt is jelenti, hogy az Úr Lelke mindenütt fúj és mindent áthat. Olvasnunk kell tehát az idők jeleiből, amelyeket az evangélium szellemében kell megkülönböztetnünk. Így az egyház folyamatosan tanulja is az üzenetet, amelyet hirdetnie kell – ami gyökeresen megváltoztatja a misszió fogalmát.

– A harmadik fő szempont (sok mást mellett) a vallásszabadság elismerése, amivel az egyház búcsút mond állam és egyház szimbiózisának és a civil társadalom részeként határozza meg magát. Tudja, hogy küldetésében kizárólag az igehirdetés minőségére és hitelességre, az érvelésre és az emberi életek szolgálatára támaszkodhat.

– Megemlítendő továbbá a zsinat alapvető kezdeményezései közül az egyház és a zsidóság viszonyának újradefiniálása. Olyan irányváltás ez, amelyet nem lehet túlbecsülni.

– Végül hangsúlyosan érdemel szót az az Egyház önértelmezése szempontjából fontos tény, hogy a zsinat a keresztséget tekinti alapvető szentségnek Azaz valamennyien hívő részt vesz az egyház küldetésében, és minden egyházi szolgálatnak a keresztségben kapott közös kell szolgálnia. Az Egyházra ezért nem mint intézményre éás mint hierarchiára kell elsősorban gondolni, hanem mint Isten népére.

A XXIII. János pápa meghirdette zsinat új pünkösdöt indított el a katolikus egyházban. Józanul el kell ismernünk azonban, hogy II. János Pál pápa és Joseph Ratzinger, a Hittani Kongregáció prefektusa hivatalba lépésével a zsinat e dinamikája az egyházon belül átértékelődött. Lényeges mindazonáltal, hogy – itt csupán egyetlen példára szorítkozva – a nemi erkölcs kérdésében a zsinat a hátráltató tendenciák ellenére is paradigmaváltást vitt véghez azzal, hogy perszonális megközelítést választott, és elbúcsúztatta a természetjogi alapú megközelítést. A középpontban immár a személyes kapcsolatok állnak (a kinyilatkoztatás értelmezését is ugyanez jellemzi), valamint az a konkrét életszituáció, amelyben az ember megtapasztalja önmagát. A zsinat folytonosságában ismerhetjük ma el, hogy vannak emberek, akik homoszexuálisként élik meg nemiségüket, vannak, akik biológiailag is a hagyományos nemek köztességében, és sok más lehetőség is elgondolható. Mindez nem szünteti meg a hűség, az odaadás, a halálig tartó szolidaritás értelmét, de egyértelművé teszi, hogy amit a menyasszony és a vőlegény egymásnak ígér, nem kötődik a hagyományos nemi szerepekhez. Arra a kérdésre, hogy időszerű volna-e egy újabb zsinat, Siebenrock professzor így válaszol: a magam részéről nem tanácsolnám „új zsinat összehívását mindaddig, amíg nincs kész a II. Vatikáni Zsinat házi feladata. Új zsinat csak akkor lehetséges, ha a nők teljes érvénnyel szavazhatnak, ha létrejönne az egyházak ökumenikus egysége, és ha egyház a zsinat által nem válna a jelenleginél is megosztottabbá. A Ferenc pápa által javasolt szinodális út azonban talán az első lépés lehet egy eljövendő újabb zsinat felé.”

(Mérleg)