A Jézus-mozgalom az egyház születése előtt – Az Apostolok cselekedeteinek felszabadítás-teológiai olvasata
2024.09.14. Balogh Vilmos Szilárd
Pablo Richard: Die Jesus-Bewegung vor der Kirche; Eine befreiungstheologische Interpretation der Apostelgeschichte [Az egyházat megelőző Jézus-mozgalom; Az Apostolok cselekedeteinek felszabadítás-teológiai értelmezése], Edition Exodus, Luzern, 2022, fve 202 o., 29 CHF / 27 EUR
Minden bizonnyal sokat elárul egy könyvről, ha eredeti, spanyol nyelvű megjelenése (1998) után mintegy negyed századdal németre fordítva is olvasásra érdemesnek bizonyul. A szóban forgó kötet szerzője 2021. szeptember 20-án halt meg San Josében (Costa Rica) 81 éves korában. Pablo Richard rendkívül széles látókörű, sok tudományágban jártas ember volt. A chilei származású tudós Ausztriában filozófiát, Chilében teológiát tanult, Rómában és Jeruzsálemben biblikus, a Sorbonne-on pedig szociológiai tanulmányokat folytatott. Doktorátusát Párizsban szerezte Mort des chrétientés et naissance de L`Église [A kereszténység halála és az egyház születése] című, úttörőnek számító munkájával. Ebben dolgozta ki szociológiai, történeti és teológiai szempontból azokat az alapvető meglátásokat, amelyek nyomán a keresztény bázisközösségek és a nép egyháza témáihoz közelített.
Allende idején Chilében Richard mozgalmat alapított, amely a demokratikus és békés átmenet mellett kötelezte el magát, és a felszabadítás etikája által motivált, dogmatizmus és előítéletek nélküli nyilvános párbeszédre törekedett. Amikor a Pinochet tábornok vezette hadsereg átvette a hatalmat, Richardnak el kellett hagynia az országot. Száműzetésbe vonult: először Franciaországba, majd Közép-Amerikába. Ott találkozott Oscar Arnulfo Romero érsekkel. Ez a találkozás meghatározó élmény volt számára, alapvetően befolyásolta teológiai gondolkodását.
1978-ban Richard a San José-i ökumenikus kutatóintézet – Departamento Ecuménico de Investigaciones (DEI) – munkatársa lett. Kutatásában és tanításában a több szempontú tájékozódást képviselte. Mintegy negyven éven át aktív részt vállalt az alulról szerveződő közösségek képviselőinek, a társadalmi mozgalmak vezetőinek és fiatal kutatóknak a képzésében.
Juan José Tamayo az El País 2021. szeptember 22-i számában megjelent méltatásában Richard teológiájának három pillérét hangsúlyozta: a felszabadítás gyakorlatát, a szegények egyházának építését és a Biblia nép általi olvasását. Miként Tamayo írja: „A felszabadítás elmélete és gyakorlata elválaszthatatlanul összekapcsolódott életében és gondolkodásában”.
Munkájának egyik gyümölcse híressé és népszerűvé vált kommentárja a Jelenések könyvéhez, német alcíme szerint: A remény és ellenállás könyve. Ez az interneten is elérhető kötet[1] először általános bevezetést nyújt a Jelenések könyvének olvasásához. Alapvető megállapításokat tesz a történeti, a szociológiai és az irodalmi-strukturális szempontok alapján való tájékozódáshoz. Majd a könyv saját szerkezetét követve az egészre is reflektál. Richard véleménye szerint az Újszövetség utolsó könyvének leghatásosabb olvasata azoknak az elnyomottaknak a szempontja alapján lehetséges, akik a modern elnyomó rendszerek kontextusában élik meg keresztény hitüket. Ők azok, akik a legerősebben azonosulnak a Jelenések könyvének végső üzenetével, amely a halál és az üldözés közepette a reményről és az életről szól.
Az Apostolok cselekedeteiről írt – itt ismertetendő – kötet is hasonló háttérrel íródott. Nem szaktudományos exegézist, hanem a tudományos felismerések hátteréből kiindulva a közösségek számára életszerű, megvalósítható impulzusokat kíván adni.
Az olvasás kulcsa
A kötet nyitó fejezete az értelmezés kulcsaival, az ApCsel irodalmi szerkezetével, valamint a szerző által fontos lelkipásztori reflexió szempontjaival ismertet meg.
Az Apostolok cselekedeteinek könyve valószínűleg Efezusban íródott Kr. u. 80 és 90 között. A hagyomány szerint szerzője azonos a harmadik evangélium Lukácsnak nevezett szerzőjével. Tartalma szinte teljesen felöleli az egész ún. apostoli időszakot (30–70). Cselekménye Jézus feltámadásától (30-ban) Pál tevékenységének utolsó, római szakaszáig (58–60) tart. Az írás keletkezésének ideje az apostoli időszak utánra esik: a különböző egyházmodellek ekkor kezdenek intézményes formát ölteni, szerveződni. Vagyis az Apostolok cselekedeteiben Lukács azt az időszakot tárja elénk, amikor az egyház intézménnyé szerveződése még nem történt meg. Richard hangsúlyozza, hogy ezt az korszakot a hagyomány általában elhanyagolja, s az egyház intézményesülését közvetlenül a történeti Jézushoz kapcsolja. Ilyen módon Jézus és az egyházi intézmény történelmileg elválaszthatatlannak tűnik. Az Apostolok Cselekedeteinek értő olvasása éppen azt jelenti, hogy újra felfedezzük, megismerjük a Jézus feltámadása és az egyházak megszervezése közötti eseményeket. Vagyis rekonstruáljuk az egyházi intézményt megelőző Jézus-mozgalmat.
A Lukács-evangéliumnak és az Apostolok cselekedeteinek nemcsak ugyanaz a szerzője, hanem nagy valószínűséggel egyetlen műről van szó. Ebben az esetben az evangélium a 24,49-ben befejeződnék, és az Apostolok cselekedetei csak az 1,6-tal kezdődnék. A Lk 1,1–4 az egész kétrészes alkotás előszava. Ilyen módon a jeruzsálemi templomban Keresztelő János születésének hírül adásával kezdődik és Pál Rómában szabadon megtartott házi prédikációjával fejeződik be a kettős mű, amelynek történeti és teológiai egysége, koherenciája nyilvánvaló.
Az ApCsel-ben leírt Jézus-mozgalom három jellemző vonást mutat. Egyrészt a mozgalom a Szentlélek általi lelkesedéssel működik (gyakori elnevezés a „Szentlélek evangéliuma”), másrészt missziós tevékenység jellemzi, valamint házi közösségekben éli meggyőződését. 1,8-ban azonnal felismerhetővé válik az első két lényegi vonás: „Amikor eljön rátok a Szentlélek, erőt kaptok, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig.” A szerző lényegesnek tekinti, hogy a Jézus-mozgalom spirituális és missziós mozgalomként megelőzte az egyház kialakulását. Továbbá a kis házi közösségek képezik alapvető struktúráját. Az ApCsel döntő momentumai ezekben a kis közösségekben zajlanak (vö. 1,12–14; 2,1–4; 2,42–47; 4,23–31; 6,1–6; 10,1–48; 12,12–17; 16,11–40; 17,1–9; 18,1–11; 20,7–12; 21,8–14; 21,16–20; 28,30 k.).
A könyv megírásának időpontja (80 és 90 között) alkalmat ad arra, hogy ez az írás mintegy paradigmaszerűen mutassa be az alakulóban lévő intézményesülés előtti időszakot. Richard az ApCsel történéseit ebben a speciális keretben tárgyalja. A szándék, a beállítódás és a módszer vizsgálata az alábbi hermeneutikai kulcsokat adja kezünkbe: 1. A Szentlélek működését; 2. A misszió perspektíváját; 3. A kis házi közösségek szempontját. Negyedikként Richard még utal az alábbiakra: a nők szerepére a Jézus-mozgalomban; a kultúrák és az evangélium kultúrába való beágyazódásának, inkulturációjának dimenziójára; a hivatalok, karizmák és funkciók sokféleségére a misszióban; a politikai vetületre, vagyis a Jézus-mozgalom és a Római Birodalom „kölcsönhatására”.
Az első fejezet az ApCsel irodalmi szerkezetének részletezését követően két pontban mutatja be azt a lelkipásztori reflexiót, amely az egész értelmezés során lényeges szerepet játszik:
„1. Az Apostolok cselekedeteinek könyve perspektívát kínál az egyház megújításához napjainkban. Amit Lukács kettős művének második részében bemutat, az a feltámadás utáni és az egyház előtti Jézus-mozgalom. Ebből a nézőpontból kell ma újragondolnunk jelenlegi egyházunkat. Ha Lukács a Cselekedetek megírásakor perspektívát, módszert és beállítódást tárt olvasói elé – hogyan kell az intézményes formákat megalkotni? –, akkor mi ma ugyanezzel a szándékkal mérhetjük fel a Jézus-mozgalmat egyházunkban úgy, ahogyan Lukács elénk tárja. Műve kiváló útmutató ahhoz, hogy miként viszonyuljunk napjainkban az egyház megreformálásához, feltéve, hogy ezt abban a szellemben értelmezzük, amelyben Lukács megírta.
2. Az egyházreform feladatát szem előtt tartva fontos a Jézus-mozgalom három alapvető dimenziójának kidolgozása. Ahogyan Lukács az Apostolok cselekedeteiben bemutatja őket: a Lélek dimenziója, a missziós dimenzió és a kis közösségek dimenziója. Ezt a három dimenziót kell láthatóvá tenni, ha hűek akarunk lenni a lukácsi alapvetéshez. Már mindegyik megtalálható a latin-amerikai egyházban; mindazonáltal még sok mindent kell javítani és újrafogalmazni. Újra kell gondolnunk a Lélek dimenzióját és Isten Igéjének missziós dimenzióját a mai Latin-Amerikában. Újra meg kell teremtenünk a közösségek szempontjából az egyházi alapokat. Hogyan lehet mindezt az Apostolok cselekedeteinek fényében megvalósítani?” (16–17. o.)
Talán a kérdésként megfogalmazott feladat a mai, szinodálisnak mondott reformok esetén is felvethető, főként az egyházszervezet közösségek irányából történő kialakítása terén. Két rövid részlet ismertetésével szeretnénk bemutatni, miként használja fel a szerző azt a tág horizontú tudományos hátteret, amelyből alapvető megfontolásai kibontakoznak.
Pál Athénban (ApCsel 17,16–34)
Amikor Kr. u. 50 körül Pál Athénban járhatott, a város gazdasági és politikai tekintetben már jelentéktelennek számított. Ugyanakkor a görög kultúra és filozófia egyfajta szimbólumaként élt a köztudatban. Mintegy öt évszázaddal korábban kétségkívül a legfontosabb görög település volt: a szobrászat, irodalom és retorika fellegvára. Filozófiai vezető pozícióját jellemzi, hogy itt született Szókratész és Platón, de ez volt Arisztotelész, Epikurosz és Zénón választott otthona is. Pál (és Lukács) idején – miként az ApCsel is említi – az epikureusok és sztoikusok filozófiai irányzata uralkodott. Epikurosz (Kr.e. 341–270) követői kimondottan materialista szemléletet követtek. Etikájuk súlypontját az élvezet (hedoné) és a lélek nyugalma (atharaxia) alkotta, mindkettő az aggodalmaktól, megrázkódtatásoktól és babonás félelmektől mentes élet alapjául szolgált. A Zénónt (Kr.e. 340–265) követők az ész jelentőségét a világegyetem struktúrát létrehozó elvében látták. Istent panteisztikusan a világ lelkeként fogták fel, etikájukban az önmagunkkal és körülményeinkkel való megelégedettséget (autharkia) és ezen érzés elérésének útját hangsúlyozták. Az ApCsel 17,21-ben Lukács kitér az athéni „szokásokra”: „Az athénieknek és a bevándorolt idegeneknek ugyanis a legkedvesebb időtöltésük az volt, ha valami újdonságot mondhattak vagy hallhattak.” A város „filozófiai” érdeklődése irányt váltott: már nem az igazság volt a fontos, hanem a hírek.
Richard tárgyalja a történelmi hitelesség kérdését. Ugyan a páli levelekben nem találjuk nyomát Pál athéni fellépésének, ennek ellenére – a szerzőhöz kapcsolódva – Pál athéni tartózkodását sokan történetileg elképzelhetőnek vélik. Az ApCsel leírása szerint Athénbe érkezésekor a „bálványok láttán” Pált egyfajta „prófétai harag” tölti el, amit nem rejt véka alá. Nemcsak a népi babonaság ellen szól, hanem a filozófusok (epikureusok és sztoikusok), vagyis az előkelő réteg által képviselt „tudós nézetek” ellen is. Az apostolt hallgatva a „filozófusokban” az a benyomás támad, hogy két istenséget hirdet: Jézust és „Anasztasziszt” (ez görögül „feltámadást” jelent). Utóbbi a filozófusok szerint nyilván „görög istennő lehet”.
„A filozófusok azonban nem utasították el Pált teljes mértékben, hanem elvitték az Areopágoszra, az Agora melletti dombra, amely hagyományosan szinte legendás helynek számított. Itt gyűlt össze vitára és határozathozatalra a városi tanács […] Ez nem tárgyalás, tehát Pál beszéde nem védőbeszéd, hanem fontos és ünnepélyes találkozó: Pál beszél, az Areopágosz közepén állva. Lukács azonban most egy kicsit elébe megy, és megjegyzi, hogy a hallgatókat sokkal inkább érdekelték a hírek, mint az igazság. Mindenesetre Pál él a lehetőséggel és nagyon komolyan veszi.” (140–141.o.)
Ezt követően tér rá Richard a szerző (Lukács) által szerkesztett híres páli beszéd szerkezeti és tartalmi elemzésére. Felhívja a figyelmet arra, hogy a bevezetőben említett „ismeretlen istennek” szentelt oltárról nincs ismert dokumentum. Esetleg az „ismeretlen isteneknek” állított vallási emlékmű lehetett, amit aztán az ApCsel szerzője egyes számmá változtatott.
A hallgatóság megosztott. Akik jártasnak tudják magukat az uralkodó görög filozófiában, amely lenézi, sőt megveti a testet, az anyagot, a természetet, a szolgát és a nőt, természetesen nem igazán lelkesednek Pálnak a test feltámadásáról szóló gondolatai iránt. Ugyanakkor a szerző – bár keresztelésről nem esik szó – utal a megtértek kis csoportjára.
„Erről az első athéni keresztény csoportról semmit sem tudunk. Az »Areopagita« cím azt jelentheti, hogy Dionüsziosz (Dénes) fontos tisztséget töltött be a városban a kultúra és az oktatás területén. Damarisznak is lehetett bizonyos társadalmi jelentősége, különben Lukács aligha említette volna őt név szerint. Euszébiosz egyháztörténész szerint Dionüsziosz volt Athén első püspöke, és nagyon sok neoplatonikus írást ismerünk, amelyek a későbbi évszázadokban az ő neve alatt terjedtek, és nagy hatással voltak a középkori skolasztikára. Mindez azonban a legenda birodalmába tartozik, amelynek persze lehet bizonyos alapja a történeti hagyományban.” (144–145.o.)
Pasztorális reflexióiban Richard öt témát vet föl. 1. Milyen azonosságok és különbözőségek találhatók aközött, amilyennek Pál Athént találta és amilyennek az egyház a mai világot látja? 2. Pál haragra gerjedt a „bálványok” láttán. A „bálványimádás” (eidolatria) és az elnyomás ma a társadalmi bűnök gyökere. 3. A politeizmus a tárgyakat szubjektummá teszi, a szubjektumokat pedig tárgyiasítja. Milyen társadalmi következményei vannak ennek a politeizmusnak? 4. Megtalálható-e a modern gondolkodásban, kultúrában, művészetben az „ismeretlen isten” keresése, amelyet egyfajta evangelizációra való előkészítésnek (praeparatio evangelica) tekinthetünk? 5. Az evangélium hirdetése valóban azt eredményezi-e, hogy az Istennel kapcsolatos emberi tudatlanság az idők végén megszűnik?
Pál Rómában (28,11–31) (Kr.u. 58–60)
Az ApCsel elkíséri Pált Rómába, a beszámoló az itteni tartózkodással fejeződik be. Pál Rómába történő „bevonulása” mintegy diadalmenet. Az odavezető út egyetlen részletében sem találkozunk azzal, hogy miután letartóztatták, láncra verve vinnék vagy éppenséggel korlátoznák a cselekvésben. Találkozik a Rómában már meglévő keresztény közösséggel, bátorítja őket. A római hatóságok előnyös elbánásban részesítik az apostolt: fogolyként külön házban lakhat. A házi őrizet lesz a színtere működésének, igehirdetésének és találkozásainak. A római zsidó vezetőkkel találkozva Pál röviden elmeséli konfliktusát a jeruzsálemi zsidó hatóságokkal, határozottan kiáll ártatlansága mellett, elmagyarázza, hogy miért fellebbezett a császárhoz. A vezetőket persze nem ez érdekli, hanem az, hogy mit is gondol Pál.
„Pál tanúságtétele (23. vers) Isten országáról szól. Ez a téma itt és a 31. versben (az Apostolok cselekedetei könyvének legutolsó versében) is megjelenik, egyszersmind visszautal az 1,3-ra, ahol a feltámadt Jézus – szintén egy házban – Isten országáról beszél tanítványainak. Az Isten országa az ApCsel meghatározó fordulópontjain fontos szerepet játszik: a 8,12-ben; a 14,22-ben; a 19,8-ban és – rövidebb formában, de ugyanezzel a jelentéssel a 20,25-ben. Pál úgy hirdeti Isten országát, hogy a törvényt és a prófétákat (azaz a Bibliát) tekinti kiindulópontnak, Jézust pedig végpontnak. Mint mindig, tanúságát egyesek elfogadják, mások pedig elutasítják (24. vers.).” (192.o.)
A római zsidó vezetőkkel folytatott utolsó dialógus nyomán jut el Pál ünnepélyes és végső következtetésre. Ismételten bízott a zsidó nép tömeges megtérésében. A pogányok megtérítését is ennek rendelte alá. Az ApCsel kezdete óta azonban a Szentlélek a misszionáriusokat, így Pált is arra ösztönzi, hogy forduljanak közvetlenül is a pogányok felé. Pál most végre igazat ad a Szentléleknek.
Azt mondhatjuk, hogy Pál végre megtért a Szentlélekhez, és végre missziós stratégiájában közvetlenül a pogányok felé fordul. Nem zárja ki a zsidókat, hiszen mindig vannak, akik közülük is eljutnak a hitre (24. v.), de innentől kezdve már nem a zsidó népet és a zsinagógát tekinti evangelizációs küldetése elsődleges és szükséges helyszínének.” (193.o.)
Az ApCsel egy házban kezdődik Jeruzsálemben (1,13; 2,1) és egy római házban fejeződik be. Két éves katonai felügyelet melletti római tartózkodása után Pált vagy szabadon engedik, vagy elítélik. Az ApCsel szerzőjétől semmit sem tudunk meg további sorsáról. De a beszámoló nem is erről akart szólni, hanem a misszió győzelméről, Isten igéjének diadaláról, a Szentlélek hatékonyságáról Jeruzsálemtől Rómáig, a kezdetektől a föld végső határáig. Pál megtért a Szentlélekhez, ilyen módon a történet befejezhető. A Lélekhez való hűséges ragaszkodás a záróakkord – és ennyiben logikus és következetes finálé – vallja Pablo Richard.
Megjegyzések
Amint utaltunk rá, Richard könyve nem exegetikai kommentár, hanem az Apostolok cselekedeteinek teológiai értelmezése. Az egyes értelmezési lehetőségeket nem követi következetesen, de fontos pontokon saját értelmezésének az elemeiként használja fel. Az átfogó értelmezés szolgálatában különböző elemeket ötvöz – többnyire szerencsésen.
A szerző szerint az ApCsel a hívők élénk és mozgalmas közösségéről tanúskodik, akik a Szentlélek hatására ismerik fel küldetésüket: Jézus örömhírének terjesztését az akkor ismert földkerekségen. Ez a felfedezés konfliktusokhoz vezet – kezdetben a zsidó közösségen belül, majd a misszió során, a görög-római világban a kultúrák között is. Az elkerülhetetlen összeütközések azonban mindig feloldhatók, ha – Richard értelmezése szerint – a közösség hallgat a Lélekre, és kész feladni a feltételezett bizonyosságokat. A különböző uralkodókkal való konfliktusok is így oldhatók meg.
Richard meggyőződése, hogy „a Lélekhez való hűség […] megköveteli Péter és az egyház megtérését. Nincs misszió az egyház átalakulása nélkül” (99). A „misszió” nem európai-gyarmati értelemben értendő, hanem sokkal inkább a II. Vatikáni Zsinat útmutatása szerint. Az egyház átfogó küldetése, hogy megújítsa és felszabadítsa a világot, és mindenki számára utat nyisson az emberhez méltó életkörülmények felé. A szerző ezért a kezdetek plurális, dinamikus, sokirányú fejlődésre nyitott egyházát tartja szem előtt.
Helyenként zavarónak tűnik az erősen historizáló olvasat. Richard nem riad vissza a feltételezésektől és a találgatásoktól sem. Értelmezései olykor önkényesnek és ellentmondásosnak is tűnnek – például amikor az ApCsel 16. fejezetében a rabszolgalány megszabadítását a jóslás szellemétől közvetlenül egymás után pozitív és negatív irányban is „értelmezi” (129. sk. o.). Ugyanakkor a történeti rekonstrukció nem célja ennek a megközelítésnek, amely a teológiai tartalmak szolgálatában áll. Richard értelmezésének döntő előnye tehát az az összkép, amely az Apostolok cselekedeteit Lukács evangéliumának kontextusában teológiailag átgondolt formában mutatja be. Ebben központi szerepük van a könyv kulcspontjain, valamint az egyes fejezetek végén található, kérdésekre és gondolatébresztő impulzusokra szorítkozó „pasztorális reflexióknak”. A tényleges lelkipásztori következtetést azonban a szerző az olvasóra bízza.
A könyv olvasása során ismételten felvetődik a kérdés: hogyan hallgatunk ma a Lélekre, milyen egyházi reformokat követel a Lélek korunkban, hogy a Feltámadott tanúi lehessünk? A nők egyházban betöltött szerepének kérdése – egykor és most – megkerülhetetlen. Richard teológiai interpretációjának célja az Apostolok cselekedeteinek feltárása a jelen számára: most rajtunk áll, hogy „saját korunk kontextusában értelmezzük.” (195.o.)
A közérthető fogalmazás alkalmassá teszi a könyvet a közösségi bibliakörökben való alkalmazásra. Egyúttal ajánlott olvasmány mindazok számára, akiket érdekel az egyház korai története és alapvető megújulása.