A meghallgatás és a megértés közössége (első rész)
2024.10.12. Tomáš Halík
Részlet a szerző „Der Nachmittag des Christentums” (Kereszténység délutáni órán) című, németül 2022-ben, a Herder Kiadó gondozásában megjelent könyvéből.
Egy régi cseh legenda szerint Prágában egy gótikus templom építőmestere az építkezés befejeztével felgyújtotta a faállványzatot. Amikor fellángolt a tűz, és az égő állványzat recsegve-ropogva a földre zuhant, az építőmester pánikba esett és öngyilkos lett. Azt hitte, hogy maga a templomépület omlott össze. Úgy látom, sok keresztény, aki változások idején pánikba esik, hasonló tévedésben van. Ami összeomlás előtt áll, talán csak az állványzat. Miután elégett, a templom épületén láthatóak lesznek ugyan a tűz nyomai, ám ekkor tárul csak fel a lényeg, amely régóta rejtve volt.
Ha az egyház túl akar lépni saját határain és mindenkit szolgálni akar, szolgálatát össze kell kapcsolnia azok másságának és szabadságának tiszteletével, akiket megszólít. Mentesnek kell lennie a szándéktól, hogy mindenkit saját soraiba kényszerítsen és uralmat szerezzen felettük; hogy gyarmatosítani akarja az embereket. Bíznia kell Isten erejében, és komolyan kell vennie, hogy a Lélek az egyház látható határain túl is munkálkodik.
Az egyház eddig elsősorban a hívek lelkipásztori gondozását művelte, és a misszión fáradozott abban az értelemben, hogy bővíteni igyekezett sorait. Egy másik terület a kereszténység kezdeteitől fogva a diakónia volt: a caritas, a jótékonykodó szeretet gyakorlása. A keresztények mindenekelőtt ezen a területen tanulták meg szolgálni a szenvedő vagy rászoruló embereket, így teljesítve Jézus felhívását az egyetemes szeretetre, a határok és térítő szándék nélküli irgalmasságra. Itt tettek és tesznek bizonyságot a keresztények cselekedetekkel, szavak nélkül, a szolidáris szeretet és a közelség tanúsításával. Az irgalmas szamaritánus jézusi példázata értelmében nem azt kérdezik: „ki a felebarátom?” (és meddig terjed felebarátaim köre?). Ezt az a farizeus kérdezte, aki „igazolni akarta magát” (vö. Lk 10,25–29) – aki tehát szeretetének és segítőkészségének szűk hatósugarát akarta igazolni. A keresztények tudták, „hogyan tegyék magukat felebaráttá”; tudták, hogy közel kell lenniük másokhoz, különösen azokhoz, akik segítségre szorulnak.
A terápiás közelség és szolidaritás sokféle formát öltött és ölt mindmáig, és politikai dimenziója is van.
Az egyháznak – akárcsak egy kórháznak – gondoskodnia kell a társadalom egészségéről is: az egész társadalmakat érintő betegségek megelőzéséről és diagnosztizálásáról, az ezt követő terápiáról és rehabilitációról. Törekednie kell a „társadalmi bűnök” és a társadalmi rendszereken belüli deviáns struktúrák leküzdésére. Amint az egyház társadalmi tanítása immár évtizedek óta rámutat, a bűn nem csak az egyének ügye. Mindannyian egyre szorosabban szövődünk a gazdasági és politikai kapcsolatok kusza hálójába, ahol a gonoszság gyakran személyfeletti formát ölt és névtelenül van jelen.
A gyóntatófülkék és gyóntatószobák kiürülésének egyik oka az, hogy a személyes felelősség tudata elhomályosult annak fényében, amit a cselekedeteinket erősen befolyásoló számos biológiai, pszichológiai és társadalmi tényezőről tudunk. Mindig elbújhatunk a kifogások és bocsánatkérések bozótjában. „Hogyan lehet egyáltalán bűnös az ember? Hisz mindnyájan emberek vagyunk, egyikünk is, másikunk is” – mondja Josef K. Franz Kafka A per című regényében.[1] De az élet konformitása és felszínessége is bűn, talán súlyosabb, mint sok más, amit az emberek gyóntatófülkék félhomályában szoktak elsuttogni. Jó néhány keresztény gyanítja, hogy sokkal mélyebb és egyúttal megfoghatatlanabb valóságok választják el őket Istentől, mint amilyeneket a hagyományos „gyóntatótükrök” sorolnak: ama bűnlajstromok, amelyeken a „halálos bűnöket” csillaggal jelölik.
Papi szolgálatom negyvenhárom éve alatt több tízezer gyónást hallgattam meg. A bűnbánat szentsége mellett sok éven át olyan lelki beszélgetéseket is felkínáltam, amelyek hosszabbak és mélyebbek, mint azt a szentség szokásos formája lehetővé teszi, és amelyek a lelki élet tágabb összefüggéseit érintik. Ezeken nemritkán megkereszteletlen emberek is részt vesznek – olyanok is, akik nem tekintik magukat vallásosnak, mindazonáltal spirituális kötődésű vagy épp kereső emberek. Ehhez a szolgálathoz teológiai és pszichoterápiás képzettségű laikusokkal bővítettem ki csapatomat. Szilárd meggyőződésem, hogy a keresztény történelem következő korszakában a személyes lelki tanácsadás lesz az egyház legfontosabb és legkeresettebb lelkipásztori szolgálata.
E szolgálat során magam is rengeteget tanultam: teológiai gondolkodásom és spiritualitásom, de a hitről és az egyházról alkotott felfogásom is sokat változott. Amikor püspököm, Dominik Duka bíboros határozottan elutasította, hogy leüljön beszélgetni a papok által elkövetett szexuális visszaélések áldozataival (köztük annak a kolostornak a tagjaival, amelynek domonkosrendi szerzetesként egykor elöljárója volt), és a rendőrséghez irányította őket, sokukkal folytattam hosszú éjszakai beszélgetéseket, amelyek után sokszor reggelig nem sikerült elaludnom. Nem tudtam meg sokkal többet, mint ami egyébként is köztudott volt, de a szemébe néztem ezeknek az embereknek, és fogtam a kezüket, miközben sírtak. Egészen más volt ez, mint a rendőrségi jegyzőkönyvek vagy a bíróságon tett vallomások olvasása.
Évekig dolgoztam pszichoterapeutaként. Tudom, hogy az érzelmi és a lelki fájdalom közel áll egymáshoz és áthatja egymást, ez azonban más volt, mint egyszerű pszichoterápia. Teljes szívemből éreztem Krisztus jelenlétét, mindkét oldalon: a „kicsinyekben, a betegekben, a bebörtönzöttekben és az üldözöttekben”, ugyanakkor a meghallgatás, a vigasztalás és a kiengesztelődés szolgálatában is, amelyet felkínáltam nekik.
Néhány egyetemi kollégám, akiket személyesen tisztelek, és akiknek jámborságában és jóakaratában cseppet sem kételkedem, aláírta a Correctio filialis című farizeusi dokumentumot, amely azért bírálja Ferenc pápát, mert az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdításában irgalmas, egyéni, differenciált lelkipásztori megközelítést sürget az úgynevezett rendezetlen állapotú emberek, például a homoszexuálisok, az elváltak és a polgári házasságban élők iránt. Nem lepett meg, hogy olyan emberek, akik soha nem ültek gyóntatószékben és nem hallgatták meg ezeknek az embereknek a történetét, szigorú ítéletet hoznak. Ha a világot a neotomista erkölcstan-tankönyvek optikáján keresztül nézném – ahol az érvek zökkenőmentesen és logikusan a helyükre kerülnek, mint egy hideg gépezet alkatrészei, az élet bonyolult valóságához azonban nincs közük –, talán magam is ilyen egyszerű, fekete-fehér és embertelen ítéletekkel közelítenék az emberek problémáihoz. Valószínűleg ugyanúgy felháborítana az a pápa, aki emlékezetünkbe idézi, hogy az eucharisztia nem a tökéletes katolikusok jutalma, hanem panis viatorum, az érlelődés útjának kenyere, „nagylelkű orvosszer és táplálék a gyöngéknek” (Ferenc pápa: Evangelii gaudium, 47).
Számtalan történetet hallottam olyan nőkről, akiket meggondolatlan férjek hagytak el, és akiket – miután hosszú éveken át egy új jól működő házasságban találtak maguknak és gyermekeiknek támaszt –
a hatályos kánonjog szerint örökre kizártak Krisztus asztalközösségéból: elküldték őket attól az asztaltól, ahová Jézus a farizeusok felháborodására „rendezetlen állapotú” embereket hívott meg anélkül, hogy eleve kemény feltételeket szabott volna számukra.
Azt mondja róluk, hogy éppen mivel nagyra értékelik a megbocsátás és befogadás ingyenes, feltétel nélküli ajándékát, a mennyországban megelőzik gőgös kritikusaikat, akik elítélik őket. Jézus tudta, hogy csak a feltétel nélküli elfogadás és ajándék megtapasztalása hozhatja el az élet átalakulását, a megtérést. Ritkán volt bármi annyira idegen Jézus számára, mint ellenfeleinek törvényeskedő gondolkodása. Aki Jézusnak a házasság felbonthatatlanságáról szóló szavaira hivatkozik, annak tisztában kell lennie azzal, hogy Jézus e szavakkal a feleségeket akarta megvédeni férjük meggondolatlanságától, mivel azok csip-csup indokokkal „válólevelet” állíthattak ki és elbocsáthatták őket. Semmiképpen sem szándékozott tehát további terheket róni az ilyen magatartás áldozataira, az elvált nőkre. (Aki azt állítja, hogy Jézus válásra vonatkozó kijelentéseit, amelyekről az evangéliumok tudósítanak, semmilyen módon nem lehet megváltoztatni vagy enyhíteni, és nincs alóluk kivétel, annak tudnia kell, hogy maga az Újszövetség tesz kivételt. Ezt Máté evangéliuma említi: „kivéve a paráznaságot” [Mt 5,32], módosítva a Márk és Lukács szerinti evangéliumban [Mk 10,2–12 és Lk 16,18] szereplő korábbi, megalkuvást nem ismerő kijelentést, amely alól nem volt kivétel.)
Egyszer, amikor a prágai székesegyházban tartott tüzes prédikációjában egy pap nagy ecsetvonásokkal festette a falra a homoszexuálisok és a gender-elmélet hívei világuralmának kísértetét – ők állítólag erőszakkal elvennék a tisztességes családok gyermekeit és eladnák őket rabszolgának, a hívő katolikusokat pedig megsemmisítő táborokba küldenék –, rájöttem, hogy a félelemnek ez az anti-evangéliuma nem az én vallásom, legfőképpen pedig nem az eu-angelion, nem Jézus jóhíre és vallása. Tucatnyi történetet hallottam olyan keresztényekről, akik felismerték homoszexuális orientációjukat, amelyet nem ők választottak, és előbújásuk után vallásos miliőjük, sokszor pedig saját szüleik és rokonaik részéről is megtapasztalták a lelki lincselést. Néhányan öngyilkosságot kíséreltek meg kétségbeesésükben amiatt, hogy környezetük elítélte őket. Ha ezek az emberek végre találtak egy élettársat, vajon kényszeríthetem-e őket arra, hogy egy életre lemondjanak az intimitás iránti vágyról, vagy legfeljebb hogy szerelmüket „nagyvonalúan” a „kisebbik rossznak” tekintsék a magányhoz vagy a promiszkuitáshoz képest?
A katolikus erkölcstan-könyvek bennem is túl sokáig elhomályosították az emberek egyéni problémáira való rálátást. Ma már szégyellem magam emiatt. Milyen nagy a kísértés, hogy mi, a gyóntatók, az egyházi tekintély birtokosai olyan farizeusokká és törvénytanítókká legyünk, akiktől Jézus nyomatékosan óv – akik elviselhetetlen terheket rónak az emberekre, miközben maguk a kisujjukat sem mozdítják! (vö. Lk 11,42–46). Bizonyára sokkal könnyebb és gyorsabb az embereket az egyházjog paragrafusaira hivatkozva általánosságban elítélni, mint azt tenni, amire Ferenc pápa felszólít bennünket: felismerni minden egyes ember egyediségét, és segíteni neki – élethelyzetének egyedi voltát és személyes érettségének fokát figyelembe véve –, hogy a rendelkezésére álló tényleges lehetőségek keretein belül megtalálja a felelős kiutat (vö. Ferenc pápa: Amoris laetitia 300, 303, 312).
Mikor fordul végre egyházunk a „kereszténység nélküli katolicizmustól” és az irgalom nélküli igazságosságtól az „evangélium új olvasata” felé, amelyre Ferenc pápa szólít fel és tanít? (Jakab levelében ezt olvassuk: „Úgy beszéljetek, és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye ítél meg. Mert az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot, az irgalmasság viszont diadalmaskodik az ítéleten”; Jak 2,12–13).
(Mérleg-fordítás)
A második rész itt olvasható.