A meghallgatás és a megértés közössége (harmadik rész)
2024.10.15. Tomáš Halík
Részlet a szerző „Der Nachmittag des Christentums” (Kereszténység délutáni órán) című, németül 2022-ben, a Herder Kiadó gondozásában megjelent könyvéből; az első rész itt olvasható., a második rész itt.
Milyen lesz a kereszténység jövője? Ha a megtestesülés misztériuma folytatódik a kereszténység történetében, akkor fel kell készülnünk arra, hogy Krisztus továbbra is kreatívan lép be történelmünk testébe, a különböző kultúrákba – és ezt ugyanúgy feltűnés nélkül és névtelenül teszi, mint a betlehemi istállóban. Ha a keresztre feszítés drámája folytatódik a történelemben, akkor meg kell tanulnunk elfogadni a fájdalmas tényt, hogy a kereszténység számos formája meghal, s hogy a halál az elhagyatottság sötét óráit is, sőt a „pokolraszállást” is magában foglalja. Ha azt akarjuk, hogy hitünk a történelmi átalakulások közepette mindig keresztény hit maradjon, akkor el kell fogadnunk, hogy identitásának jellemzője a kenózis: az önkiüresítés, a kiszolgáltatottság, az önátadás, az önmeghaladás.
Ha a feltámadás misztériuma folytatódik a történelemben, akkor készen kell állnunk arra, hogy Krisztust ne a holtak között, ne a múlt üres sírjában keressük, hanem ma is felfedezzük Galileát („a pogányok Galileáját”), ahol, meglepetésünkre, új formában találkozunk vele. Újra átlép majd félelmünk zárt ajtaján és sebeiről felismerhető lesz. Biztos vagyok benne, hogy a mai Galilea túl van az egyház látható határain: a nones, a „vallástalanok” világa.
Ha az Egyház a pünkösdi eseményből született, és ez az esemény folytatódik történelmében, akkor úgy kell beszélnie, hogy a különböző kultúrákhoz és nemzetekhez tartozó, különböző nyelveken beszélő emberek megértsék. Neki magának is folyamatosan tanulnia kell, hogy megértse az idegen kultúrákat és a hit különböző nyelveit, és egymás megértésére kell tanítania az embereket. Érthetően, de a dolgokat nem leegyszerűsítve kell beszélnie, mindenekelőtt pedig hitelesen – „szív a szívhez”.1 Az egyház a találkozás és a párbeszéd helye, a megbékélés és a béke forrása kell, hogy legyen.2
Sok fogalmunknak, elképzelésünknek és elvárásunknak, hitünk számos formájának, az egyház és a teológia megannyi alakváltozatának meg kell halnia. Túl kicsik voltak. Hitünknek le kell győznie a félelmünk és hiányzó bátorságunk emelte falakat. Ábrahám példájára ismeretlen utakon kell elindulnia egy ismeretlen jövő felé. Valószínű, hogy az új utakon olyan emberekkel találkozunk, akiknek sajátos, előttünk még ismeretlen elképzelései vannak az útirányról és az úticélról. Ezek a találkozások is megajándékoznak bennünket. Meg kell tanulnunk, hogy felismerjük bennük felebarátainkat, és felebarátaikká kell válnunk.
A sokféleség tisztelete és mások elfogadása másságukkal együtt – a szeretetnek ez a dimenziója, egyszersmind a szeretet hitelességének kritériuma – nemcsak az egyének között, hanem a nemzetek, a kultúrák és a vallások közti kapcsolatokban is nélkülözhetetlen.
Ferenc pápa és Ahmed al-Tajib imám közös nyilatkozatának fontos mondata szerint a vallási sokféleség és különbözőség Isten bölcs akarata, ezeréves tapasztalat gyümölcse, amelyért számtalan áldozattal fizettek a vallásháborúkban.3 Ez a kijelentés bizonyos vallási körökben ellenkezést váltott ki: nem árulja-e el vajon vallásunk igazságigényét?
Nem: ez az érett, felnőtt hit nyelvezete, amely mentes azoknak a vallási közösségeknek a kollektív nárcizmusától és önzésétől, amelyek képtelenek felismerni zarándok mivoltukat. A muszlimok számára visszatérés ez a Korán egy fontos és bölcs szakaszához, amely kimondja, hogy Isten a vallások sokféleségét kívánja, s hogy ez a sokféleség a jóban való versengés lehetősége;4 a keresztények számára viszont összekötő kapocs Nicolaus Cusanus felismeréséhez, amely szerint az egyetlen igazság a sokféleségben adatik meg nekünk („una religio in rituum varietate”, De pace fidei 1,6). Ne féljünk: a kereszténység számára az igazság legmagasabb formája az Isten és az ember iránti szeretet; ahol ez megvalósul, ott jelen van Isten, Krisztus és a keresztény hit. Amikor az egyház ma tanúságot tesz az Istenbe vetett bizalomról – ő nagyobb minden eszménknél, definíciónknál és intézményünknél –, akkor új és jelentős esemény történik: a hit átlép délutáni idejébe.
Az ökumenizmus a keresztény szeretet egyik nélkülözhetetlen formája, a kereszténység egyik leghitelesebb és legmeggyőzőbb arca. Ha a katolikus egyház valóban katolikus akar lenni, akkor be kell végeznie a II. Vatikáni Zsinaton megkezdett átmenetet – a katolicizmusból a katolicitásba, az egyetemességbe. Minden egyház és minden keresztény, aki elmondja az Apostoli vagy a Nikaia-Konstantinápolyi Hitvallást, elkötelezi magát a kereszténység katolicitásának kibontakoztatására: arra a nyitottságára, amelyet Jézus kinyújtott karjai jelenítenek meg a kereszten. Senki sincs kívül Krisztus szeretetén.
Könyvünkben a kereszténység két változatára összpontosítottunk: a kereszténységre mint vallásra a religio, a társadalmat integráló erő értelmében, konkrétan pedig a modernitást megelőző „keresztény világra”, a christianitasra; és a kereszténységre mint confessióra, az intézményes egyház vagy egyházak által megjelenített világnézetre. Említettük továbbá a vallás nélküli kereszténységre való törekvést is.
A ‘vallás’ (religio) szót nemcsak a religare (össze- és újrakötni) igéből vezethetjük le – a vallást ekként elsősorban a társadalom integráló erejeként értelmezve –, hanem a relegere (újraolvasni) igéből is. A jövő egyháza egy új hermeneutika közössége lehet, amely a Szentírás és a hagyomány (a Tridenti Zsinat tanítása szerint Isten kinyilatkoztatásának két forrása), valamint „az idők jelei” új és mélyebb olvasatát és értelmezését nyújtja. Ehhez a szemlélődés művészetére van szükség. A szemlélődés révén az ember újra megtanul olvasni és hallgatni, megtanul mélyebben és alaposabban figyelni arra, ami benne és körülötte történik – Isten mindkettőn keresztül megszólíthatja.
Nagyon hasznosnak tartom, ha különböző vallások hívei (de olyan emberek is, akiknek nincs „vallási hovatartozásuk”) együtt olvassák a szent könyveket, és elbeszélgetnek arról, hogy hogyan értik azokat.
Ha mások szemével tekintünk saját alapszövegeinkre, mélyebb megértésükre és egymás kölcsönösen jobb megértésére juthatunk. Az olcsó szinkretizmus vagy a mindenki számára elfogadható mesterséges „vallási eszperantó” létrehozásának kísérlete zsákutca.
Meg kell tanulnunk megérteni és tisztelni egymás különbözőségét, de nem szabad elfednünk, elbagatellizálnunk vagy figyelmen kívül hagynunk azokat.
Pár évvel ezelőtt részt vettem egy televíziós sorozat létrehozásában, amelyet több kontinensen forgattunk. Az öt nagy világvallás ”egyszerű híveit” kérdeztük arról, hogy milyen szertartásokkal ünneplik meg életük kulcsfontosságú eseményeit és jelenségeit: a gyermek születését, a felnőtté válást, a házasságot, a betegséget és a szenvedést, a temetést; mit jelent számukra az istentiszteleti hely, a zarándoklat, az ima, az étkezés, hogyan értelmezik a nők szerepét, hogyan viszonyulnak a szépséghez vagy az erőszakhoz. Rájöttem, mennyire fontos, hogy „ne mások helyett beszéljünk”, ne kívülről ítélkezzünk felettük, hanem váltsunk velük és adjunk nekik szót, hallgassuk meg őket. Színes világunkban, ahol keverednek az etnikumok és a kultúrák, a másokkal való személyes találkozás nem a távoli országokba utazók kiváltsága.
Nem kevésbé fontos az a törekvés, hogy megértsük az idők jeleit és megtanuljuk a lelkek megkülönböztetésének Szent Ignác-i művészetét. Mi az, ami korunk eseményeiben felizgat, lenyűgöz, irritál és megrémít bennünket – és miért? Szükségünk van „szívünk lecsendesítésének” művészetére, a lelkesedés vagy a gyűlölet azonnali reakciójának, rövidzárlatának leküzdésére. Engedjük, hogy a történelmi események, amelyekben részt veszünk, lelkiismeretünk mélyére hatoljanak – ekkor leszünk képesek „újraolvasni” őket és értelmesen felismerni bennük Isten üzeneteinek rejtjeleit. Emlékezzünk rá: az ‘intelligencia’ szó az intel-legere („belül olvasni”) igével függ össze.
Amikor a világ nagy részén összeomlik a helyi plébániák hálózata – ahogy a fejezet elején említett legendában a templom lángoló állványzata roskadt össze –, a közös imádságból és elmélkedésből, az ünneplésből és a hitbeli tapasztalatok megosztásából kell majd lelkierőt merítenünk.
Már most szükség van olyan nyitott központok létrehozására, ahol megtanulhatunk különbséget tenni a történelem során összeomlásra ítélt állványzat és az újjáépíthető épület között.
Talán nemcsak a katolikus egyháznak, hanem a többi keresztény egyháznak és más vallásoknak is végig kellene vinniük egy olyan „szinódusi folyamaton”, amilyenre Ferenc pápa hívott meg a katolikus egyházon belül, és amelynek során meghallgatjuk egymást, közösen keresve a továbblépés útját. Úgy vélem, ez az „általános konzultáció az emberi dolgok javításáról” – consultatio catholica de rerum humanarum emendatione, ha szabad a 17. századi nagy cseh gondolkodó, Johannes Amos Comenius megfogalmazását használnom – fontos lépés lehetne az egyetemes testvériség felé vezető úton, amelyről Ferenc pápa beszél Fratelli tutti kezdetű körlevelében.
Ezt az enciklikát korunk legfontosabb dokumentumának tartom, jelentőségét tekintve az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatához hasonlítható. Ha spirituális ösztönzést keresünk a globalizáció folyamatának átalakításához az emberséges kommunikáció folyamatává, olyan sugallatokat és belátásokat találunk benne, amelyek feltétlenül meggondolandók és továbbgondolandók
A Bibliában az Úr általában ezzel a mondattal fordul azokhoz, akiket megszólít: „Ne féljetek!” A félelem eltorzítja a világról alkotott képünket. Sok „professzionális hívő” kufárkodott a félelemmel és kufárkodik még ma is. Úgy gondolják, hamarabb el tudják adni vallási portékájukat, ha előbb jól ráijesztenek az emberekre. A keresztény történelem új szakaszának küszöbén meg kell szabadulnunk a félelem vallásától. Ne üzleteljünk azokkal, akik olcsó bizonyosságokat árulnak.
A jövő küszöbén attól sem kell félnünk, hogy őszintén és alázatosan beismerjük: „nem tudjuk”. E nemtudástól a hit sem szabadíthat meg bennünket. A hit nem más, mint az a bátorság, hogy bizalommal és reménykedve lépjünk be a misztérium felhőjébe.
Könyvemben egy új reformációról gondolkodtam, egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy ez volna a megfelelő válasz az egyház jelenlegi állapotára. Szorosan összefügg az emberiség mint nagy család változásaival, hogy a hívők családja mennyire szövődik bele az emberi társadalom egészébe. Kérdés, miként akadályozható meg, hogy az új reformáció ne vezessen fájdalmas szakadáshoz, és legfőképpen ne álljon meg félúton, ne csalja meg a felcsillantott reményt.
Lelkigyakorlataiban Szent Ignác a metanoia négy szakaszát írja le. Először: deformata reformare, azaz új formába önteni (megjavítani), ami eltorzult (elromlott). Másodszor: reformata conformare – ami megjavult, azt hozzáigazítani Krisztus életéhez és tetteihez, azaz Jézus tetteiből és példájából sugallatot merítve elindulni a Krisztus-követés útján. Harmadszor: conformata confirmare, erőt meríteni Jézus keresztjéből, hogy átvészeljük a szenvedés sötét éjszakáját. És negyedszer: confirmata transformare – átalakítani, ami megszilárdult, hagyni, hogy Jézus feltámadásának fénye és a Feltámadott jelenléte átragyogjon rajta. Így talállhatjuk meg Istent mindenben. Ne engedjük, hogy az egyház és a társadalom megreformálására irányuló törekvéseink rögtön az első szakaszban elakadjanak a deformálódott és deformáló struktúrák megváltoztatásánál. A valódi reform a Krisztus-követés valamely formája kell, hogy legyen, és ez a Feltámadott megújuló keresését feltételezi.
Ezt a feladatot nem teljesíti sem a hívek lelkipásztori gondozásának hagyományos formavilága, sem a misszió hagyományos formája, „a hitetlenek megtérítése”. A valóban új és nevéhez méltó evangelizáció igényes feladat előtt áll: az egyetemes Krisztust kell keresnie, akinek nagysága gyakran rejtve marad, mivel látásunk korlátozott, látószögünk és gondolkodási kategóriáink túlontúl szűkösek.
A mai „idők jele” és korunk feladata az egyetemes Krisztus keresése. Teilhard de Chardin látomását a világegyetem evolúciójában jelenlévő egyetemes Krisztusról ki kell egészítenünk azzal, hogy rátalálunk a Feltámadottra, aki (gyakran névtelenül) jelen van a történelmi változásokban és a társadalom fejlődésében. Ismerjük fel őt „hangjáról”, mint Mária Magdolna, keressük az utunkba kerülő idegenekben, mint az Emmauszba induló tanítványok; keressük a világ sebeiben, mint Tamás apostol, keressük mindenütt, ahol áthatol a félelem zárt ajtaján; keressük mindenütt, ahol hozza a megbocsátás és az újrakezdés ajándékát.
A deformációk megreformálását addig kell folytatnunk, amíg be nem következik a rögzülések végső transzformációja.
Sok minden megrendült, amibe bebetonoztuk amivel elsáncoltuk magunkat. Így viszont megnyílik a tér egy „nagyobb Krisztus” felfedezése előtt. Rátalálhatunk arra a Krisztusra, aki meghaladja eddigi elképzeléseinket, és kialakulhat az a kereszténység, amely túllép korábbi intézményi és mentális határain. A dinamikus, önmagát meghaladó kereszténységben Krisztus által a mindig nagyobb (semper maior) Istennel találkozhatunk. Azzal az Istennel, aki mindenben, életünk minden eseményében, világunk változásaiban is jelen van
Könyvemnek a Kereszténység délutáni órán címet adtam. Vajon a ‘délután’ szó nem a közelgő estét, nem a hanyatlás és a halál közelségét sugallja? Válaszom: nem, a bibliai időfelfogás szerint az új nap az előestével kezdődik. Ne vétsük el a pillanatot, amikor az esti égbolton megjelenik az első csillag.
(Mérleg-fordítás)