Nemek hierarchiája? – Visszaélés egy balthasari próféciával

„A teológia történetében az isteni egyszerűség királyi útja mindig és mindenütt párhuzamos a legmegtévesztőbb illúzió útjával. Csak egy hajszál választja el őket egymástól.” (Karl Barth)^[1]

Amikor az egyházi tanítóhivatal negatívan nyilatkozott a nők pappá szenteléséről, előrelátóan óvakodott attól, hogy bármiféle „egyetemes érvényű” elmélettel próbálja igazolni a nők kizárását a felszentelt szolgálatból. Ilyen elméleti megalapozást nem találunk sem a VI. Pál idején kiadott Inter Insignioresben (1976), sem II. János Pál Ordinatio sacerdotalis kezdetű apostoli levelében (1994). A kérdést a „történeti adatok tekintélyére” és az egyház „teljhatalmának hiányára”, valamint a „hit misztériumára” hivatkozva válaszolják meg. Bármennyire vitatható is összetevőiben ez a megoldás, nyilvánvaló, hogy lemond a „férfiaknak fenntartott” egyházi rend elméleti igazolásáról.

De az is nyilvánvaló, hogy a vérbeli teológusok, ha nem akarnak egy leegyszerűsített (és mindenkor törékeny) tekintélyi teológia hibájába esni, igyekeznek „megmagyarázni” a depositum fidei tartalmát. A „férfi-kizárólagosság teológiájának” különböző formái közül minden bizonnyal a legelegánsabb és legambiciózusabb az, amelyet Hans Urs von Balthasar gondolkodása hívott létre. Ő a férfiaknak fenntartott papságban az egyházi tapasztalat „eredeti struktúrájának” nyomát látja, márpedig az ilyen struktúra meghaladhatatlan, ezért örökre kötelezi az egyházat. Vajon honnan ered ez az intuíció?

Formális képlet rendszerező igénnyel

Megjegyzendő, hogy a nagyfokú formalizáció, amelyet von Balthasar minden főművében (így a Herrlichkeitban [A dicsőség felfénylése] vagy a Theodramatikban) megfigyelhetünk, a szerző legfontosabb érdeme és egyben leghatásosabb hozzájárulása a 20. századi teológiai gondolkodás megújításához. Csak a szeretet hitelescímű művében az egész keresztény hagyományt úgy értelmezi, mint amelyet két fő nézőpont – az ontológiai és az antropológiai – jellemez. Ezek hatják át az elmúlt kétezer évet, egészen addig, amíg meg nem jelenik egy új feladat: eszerint már nem a lété és nem az emberé, hanem a szereteté az elsőbbség. A gondolkodás e rendkívüli és csodálatos „genealógiáiban” von Balthasar eszméket, műveket és eseményeket kapcsol össze merőben meglepő módon. Ugyanakkor épp a formalizálással mindig nagy kockázatot is vállal: periculum latet in generalibus [a veszély az általánosításban rejlik]. Így a szerzők és mozgalmak, gondolatok és tények e láncolatán belül egyaránt találkozhatunk megfontolt ítéletekkel, amiként kockázatos gondolatokkal, sőt extravagáns állításokkal is.

Egyetlen példa: Immanuel Kant filozófiájából Balthasarnak még a liturgikus mozgalmat is sikerül kibontania, amely voltaképp (és „kimondatlanul”) a kultuszt végző ember puszta önelégültségéből fakad. A leegyszerűsítésnek ilyetén kockázata szükségképpen együtt jár a formalizálással. Egy „elvként” elfogadott megkülönböztetés egyszerre hordozza a metszően éles belátás és a meghökkentő leegyszerűsítés lehetőségét.

Ökumenikus prófécia

Von Balthasar számára a „kétféle elv”, tudniillik a péteri és a máriás elv kidolgozása abból a vágyból fakad, hogy elkerüljünk egy túlzott leegyszerűsítést: tudniillik azt, amely a katolikus egyházat egyetlen intézményi elvre redukálja. Ha ugyanis a keresztény tapasztalatot nem egy, hanem két alapelvből – az intézményes-péteri és a karizmatikus-máriás elvből – származtatjuk, akkor önmagunk és mások identitása egyszerre erőteljesebb és képlékenyebb olvasatban jelenik meg előttünk. Tagadhatatlan ezért, hogy a katolikus hagyomány összetettebb értelmezését lehetővé tévő, így kidolgozott formaelvnek tényleges prófétai töltete van: segítségével a katolicizmus képessé válik arra, hogy másként tekintsen mind a saját, mint pedig más hagyományokra. Az ilyen formalizálás egyúttal alkalmat ad más hagyományoknak is, hogy megértsék a katolikus hagyomány gazdagságát és nem egyöntetű mivoltát.

A két elv átültetése idegen kontextusba

De mi történt később? Amint a formális képletekkel nemritkán megesik, eredeti összefüggésükön kívül is használhatókká válnak. Mi több, a nagy szerzők legfőbb törekvései közé tartozik, hogy a megalkotott kategóriákat és elveket át tudják ültetni egyik szférából a másikba. Von Balthasar tehát olyan megkülönböztetést használt, amely „ökumenikus próféciájának” szolgálatában állt, és a katolikus egyház intézményi berendezkedését volt hivatott igazolni. Ugyanakkor továbbment, és a két elv („Péter” és „Mária”) identifikációs alakzatát nem két egyházi forma, hanem a két nem és a két nemre jellemző kétféle hivatás archetípusaként azonosította. Ekként a „péteri elv” és a „máriás elv”– már nem teológiai, hanem mondhati metafizikai és esszencialisztikus értelemben vett – „férfi princípiummá” és „női princípiummá” alakult át. Olyannyira, hogy végül kialakult a „nemek örök hierarchiájának” az elmélete, s ez a hierarchia a két elv gyakorlati alkalmazásának (előítéletet is magában rejtő) horizontjává vált. A képletalkotás itt kicsúszott szerzője kezéből, és bölcsességbe burkolt előítéletként kezdett működni.

Az elmozdulás néhány ellentmondása

Miként azt – legfőképpen – két kortárs szerzőtől^[2] megtanultam: amikor a két elv elmozdul az ökumenizmustól a papi szolgálat teológiája felé, súlyos válságba kerül – legalább két okból:

a) Az ökumenikus vizsgálódás meglepő eredményeként kialakult máriás-karizmatikus elv elsőbbsége a péteri elv elsőbbségévé alakul át, megerősíti, természetes és teremtményi adottságként tünteti fel a nemek közti örökös hierarchiát. A megkülönböztetés, amely azért született, hogy mozgást indítson el, immár a gondolkodás blokkolására szolgál.

b) A két elv áthelyezése „személyes és szexuális” síkra még Balthasar pazar emlékezetében is egyfajta „feledést” idéz elő. Az „elveknek” soha sincs kereszt- és vezetéknevük – éppen azért, mert elvek, keresztezik az életrajzokat, még a szentekét is. Nem nehéz felismerni a Mária-elv működését Péterben és a péteri elv hatását Máriában. A hagyomány pontosan tudja, hogy a bűnök bocsánatának péteri illetékessége nem csak a kulcsok hatalmának „péteri elvéből” adódik, hanem abból a „máriás elvből” is – és legfőképpen abból –, hogy Péter sír, amikor szembesül bűnével: megtagadta az Urat. A könnyek karizmája férfiak esetében is csodákra képes. Másfelől az anyai gondoskodás, amelyet Mária a fiának tart fenn, nem akadályozza meg Pált abban, hogy a neki szentelt egyetlen idézetben így utaljon rá: „Isten elküldte fiát, aki asszonytól született és a törvény alattvalója lett”. Itt egyértelműségről és mintegy intézményes identitásról van szó, nem pedig karizmáról. A máriás Péter és a péteri Mária olyan ténye a Szentírásnak, amelyet a formális elvek rendszere nem képes felismerni és hajlamos eltörölni. Az eszményítéshez erőszakos vonás járul, amely ellen védekeznünk kell.

Leegyszerűsítő megkülönböztetések

A kétféle elv elmozdulása az ökumenikus próféciától a katolikus apologetika felé befejezésül annak megfontolását is indokolttá teszi, hogy minden teológiai megkülönböztetésnek paradox hatása van. Egyrészt növeli a megértés mélységi dimenzióját, másrészt a leegyszerűsítés veszélyét hordozza magában. Egy olyan termékeny kettősség, mint az intézmény és a karizma dialektikája, mereven alkalmazva – mintegy ráerőszakolva a férfi és a női nemre – végül egy kulturális előítélet rendszerszintű megerősítésévé válik. Az, hogy a férfiak (akár karizma híján is) intézményekre, a nők ellenben (úgyszólván szükségszerűen nélkülözve az intézményes hatalmat) karizmákra specializálódnak, olyan következmény, amely eladható ugyan magasröptű és felülmúlhatatlanul eredeti teológiaként, de végül polírozott és csipkézett előítéletnek bizonyul, méghozzá nem is túlságosan rejtett módon. Von Balthasar tisztában volt a formalizálás veszélyeivel. Megtörténhet ugyanis, hogy a jó megkülönböztetések ellenőrizetlen használata a vakság formáihoz vezet, amelyek annál is inkább veszélyesek, mivel túlontúl ékes szólamok szavatolják és fedik el őket. Hans Urs von Balthasar messzemenően tisztában volt azzal, amit barátja, Karl Barth mondott egyszer Szent Anzelmről szóló nagyszerű írása elején: „Az isteni egyszerűség királyi útja és a legmegtévesztőbb illúzió útja mindenkor és mindenütt párhuzamosan fut a teológia történetében. Csak egy hajszál választja el őket egymástól”.

(Mártonffy Marcell fordítás)