A szembenézés alkalma – A magyarországi pápalátogatás hátteréről II.

Miért jött Budapestre Ferenc pápa? A vele való találkozások résztvevői közül sokan feleslegesnek gondolhatják ezt a kérdést, hiszen felülírja a felemelő élmény. A magyarországi katolicizmus állapota szempontjából azonban legalább olyan lényegesnek tűnik a történések átláthatósága, mint néhány nap mégoly maradandó tapasztalata. Korántsem magától értődő, hogy a pápai buzdítások milyen kommunikációs csatornákon keresztül, milyen egyházi környezetben, milyen következményekkel fejtik ki hatásukat. A pápa visszatért Rómába – a magyar egyház struktúrái maradnak.

A II. Vatikáni Zsinat lezárulása óta eltelt közel hatvan év során mind a teológiai gondolkodásban, mind a közösségi gyakorlatban alapkérdésként fogalmazódott meg, hogy vajon a keresztény küldetés (mindenkor esedékes) megújulása csupán tanbeli és spirituális útmutatások személyes megszívlelésén – mondhatni az egyéni jámborságon – múlik-e, vagy az egyházi intézmény folyamatos átépítését is igényli. Ha az utóbbi igaz, akkor a megújulás csoportok, nagyobb szervezeti egységek, végsősoron pedig az egész vallási közösség dinamikájának és működésformáinak, szerkezetének és jogrendjének a reformjával jár együtt, s közös gondolkodást, közös döntéseket és a legkülönfélébb kompetenciákat hasznosító cselekvést igényel. Mindez tisztánlátást, avagy – Ferenc pápa kedvelt kifejezésével, amely a jezsuita lelkiségi hagyománynál mélyebben gyökerezik – „megkülönböztetést” feltételez. Alapja tehát, régiesen szólva, a discretio (adománya), amelynek gyakorlása viszont nehezen képzelhető el világos beszéd, pontos kritika és őszinte dialógus nélkül.

Súlypont nélkül?

Utóbbit nagymértékben nélkülözte a pápalátogatás előkészítő fázisa. Ferenc pápa apostoli útjainak jellemzően jól körvonalazható indítéka és tematikus súlypontja van. A közelmúltból elegendő megemlíteni látogatását Kanadában, ahol a bennszülött népekkel való megbékélés állt a középpontban, valamint Kongóban és Dél-Szudánban, ahol az egyházfő békeüzenete egy konfliktusoktól és hatalmi harcoktól szabdalt, háborús erőszak, menekültválság és végletes szegénység sújtotta régió vezetőihez és lakosságához szólt. Mindkét esetben lényeges mozzanatként jutott szóhoz a helyi katolikus egyház szerepe a válságkezelésben. Kanadában kivált nagy hangsúlyt kapott a katolikus hittérítők által elkövetett, közvetve halálos áldozatok sokaságát követelő erőszak, de Afrikában is egyre kevésbé megkerülhető kérdéseket vet fel (bár legutóbb nem állt előtérben) a jövő egyházának reményeként számon tartott harmadik világ katolicizmusának számos válságtünete.

Hasonló súlypontot magyar vonatkozásban nehéz volna megnevezni. Az apostoli utak legáltalánosabb intenciója – egy helyi egyház „hitének megerősítése” – önmagában nem magyarázza az úticél kiválasztását. Az életének kilencedik évtizedében járó, megroppant egészségű (noha kivételes teherbírású) egyházfő gyengélkedése az út előtt kézenfekvővé tette volna egy élesebben körvonalazott, valamiképpen halaszthatatlan feladat megjelölését – amiért valóban érdemes útra kelnie. Mint kiderült, volt ilyen, de egészen a látogatás végéig hallgatás övezte.

A „Krisztus a jövőnk” jelszót, amelyet feltehetőleg a magyar egyházvezetés javasolt, inkább kompromisszumnak tünteti fel általánossága és bizonytalan értelme. Lehetséges jelentései közül az államkeresztény politikai programot megpecsételő diadalmas Krisztus szellemképe a legkevésbé biztató. Az viszont valószínűtlen, hogy a végítélet erőteljes evangéliumi példázata, a dicsőségben eljövő és cselekedeteink fölött törvényt ülő Emberfia alakja, (vö. Mt 25,31–46) lett volna a Vatikánnal folytatott előkészítő tárgyalások szemléleti kiindulópontja. Ferenc végül a szolgáló és mindenkit szeretetébe foglaló Krisztus kontúrjaival konkretizálta a – kritikai sugallatot nélkülöző – mottót.

Híd Ukrajna felé

A legszorosabban talán a híd jelképe illeszkedett a pápának ahhoz a szándékához, hogy – amint indulásakor az olasz köztársasági elnöknek küldött üdvözlő táviratában áll – „tanúságot tegyen a népek közötti hídépítés fontosságáról”.¹Ferenc óhaját Sergio Mattarella választávirata öntötte pontosabb fogalmakba: az Ön „apostoli útja – egy olyan országba, amely ősi keresztény hagyományok bölcsője, és amely nagyon közel van azokhoz a helyekhez, ahol az ukrán nép elleni, elmondhatatlan mértékű orosz erőszak történik – ismét arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyire sürgős szükség van a brutális módon megsértett nemzetközi rend helyreállítására és az Ukrajna elleni agresszió okozta mérhetetlen szenvedés gyógyítására”.² A pápa magyarországi útja, amint korábban utaltunk rá, azoknak a béketeremtő törekvéseknek az egyik szakaszát jelentette, amelyeknek mind az egyházfő, mind a vatikáni diplomácia számára kitüntetett jelentősége van.

A jogos, de vélhetően irreális elvárás jó néven vette volna, ha a Vatikán azonnal tisztázza, hogy saját békekoncepciója különbözik a haladéktalan békekötés sürgetésétől, amelyet a magyar kormány Magyarország, a Vatikán és Törökország közös álláspontjaként tüntet fel. (A pápa magyarországi látogatása és az ukrajnai háború kapcsolatáról lásd írásunkat ») Ez a különbség csak bő egy hónappal később rajzolódik ki, jelesül abból a sajtóközleményből, amelyet a pápa újonnan kinevezett ukrajnai békekövete, Zuppi bíboros első kijevi útja alkalmából adott ki a Vatikán. Eszerint olyan kezdeményezésről van szó, „amelynek fő célja, hogy alaposan meghallgassuk az ukrán hatóságokat az igazságos békéhez vezető lehetséges utakról, és támogassuk az emberiességnek azokat a gesztusait, amelyek hozzásegítenek a feszültségek enyhítéséhez”.³

A békeközvetítéstől mint elsődleges céltól függetlenül Ferenc pápa természetesen teljes odaadással végezte apostoli feladatát a meglátogatott ország katolikusai körében. Ezért is sajnálatos, hogy a magyar egyházvezetésnek, ha már nem beszélhetett a bizalmasan kezelt diplomáciai műveletről, vatikáni támogatással sem sikerült hiteles nyelvi és gondolati kontextusba állítania a pápalátogatást, ezért azt az utat sem jelölte ki, amelyen továbbhaladva a Ferenc pápa által kezdeményezett reformhoz a magyar katolikusok is csatlakozhatnának. Michael Wallace Banach nuncius arról beszélt, hogy „Magyarország az első ország, amelybe kétszer látogat el”⁴ a Szentatya, s ezt Veres András, az MPK elnöke is megerősítette. Az állítás azonban, amiként civil hírforrások is könnyen utánajárhattak, nem felel meg a valóságnak.⁵

Magyarázkodások és magyarázatok

Ahhoz, hogy a pápa tanításának a magyarországi látogatás során is nyomatékosított főbb elemei megújulást alapozhassanak meg, elkerülhetetlen volna a magyar katolicizmus állapotfelmérése éppúgy, mint az eredmény megosztása a magyarországi katolikus hívőkkel és minden jóakaratú emberrel – utóbbiak körének politikai megfontolásokon nyugvó előzetes leszűkítése nélkül, vagyis az ország nyilvánossága előtt. A szembenézésre kivételes alkalmat adott a pápalátogatás, az alkalom azonban kihasználatlan maradt. Az államkeresztény reprezentáció külsőségei elfedték a csökkenő létszámú katolikus közösség válságtüneteit.

A hivatalos kommunikáció nem fáradozott annak a történelmi helyzetnek a bemutatásával, amelyben a pápalátogatás zajlott, és amelynek érzékelése a lehetséges megújulás kiindulópontja lehetne, hanem főként az alábbi panoráma felfestésében mutatkozott érdekeltnek: „Aki ma Magyarországra érkezik, olyan országot lát, ahol jól látható a keresztény hit”. Erre az országra „világszerte mint a keresztény értékek, a hagyományos családi értékek szimbólumára tekintenek. (…) Olyan országunk van, amely nem fél megmutatni a vallást és a hitet a nyilvánosság előtt”, és amelynek politikai vezető rétegében is sok a keresztény. „Nálunk az állam és az egyház világosan elkülönül egymástól, amint manapság szokásos, de együttműködik”.⁶

Józanabbul tekintett vissza a 2021-es Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus budapesti zárómiséjére Erdő Péter bíboros, amikor arra utalt, hogy Ferenc pápát – aki emlékezetes módon nem nyolcvanezer hívő magyarral, hanem színes nemzetközi hívősereggel találkozott a Hősök terén – az ott szerzett élménye is ösztönözhette a visszatérésre. Ugyanakkor Erdő felelős egyházi hivatalviselőként sem érezte szükségét annak, hogy, amint fogalmazott, „Krisztus helyettesének” látogatásából hathatós következtetéseket vonjon le az elodázhatatlan megújulásra nézve.⁷ Nem a semmiből kellett volna kontextust teremtenie a kérdésfelvetéshez, hiszen fentebb idézett pápaváró interjújában a nuncius abban a tekintetben is várakozást keltett, hogy Ferenc programjának fő jellemzőjeként az intézményi reformot nevezte meg: „Meg kell vizsgálnunk az intézményeket, struktúrákat, és át kell gondolnunk, hogy valóban válaszolnak-e a mai, modern kor igényeire, szükségeire.” Ez a motívum azonban nem talált visszhangra a látogatás közben és után.

Bizonytalannak tűnt a pápalátogatás okát illetően a magyar püspöki kar elnöke, Veres András, aki Erdő bíborostól eltérően úgy vélte: a pápát a Hősök terén 2021-ben tartott misén részt vevő „mintegy százezer (…) magyar hívő” indította meg. Ugyanakkor elismerte: a rendszerváltás óta eltelt harminc év „nem volt elegendő ahhoz, hogy megerősödjünk a hit továbbadásában”. Ráadásul „a viszonylagos társadalmi jólét – bár a nyugatinál mérsékeltebb formában – sokakat eltávolított Istentől és az egyháztól”, s ez a „kettős hatás erős szekularizációhoz vezetett”. A legutóbbi évtizedek hanyatló tendenciájáról szólva Veres nem tette fel a kérdést, hogy vajon a hitélet visszaszorulásáért a szekularizáció mellett mennyiben felelősek az egyház vezetői.⁸ Megfelelően reagáltak-e vajon a Magyarországot is elérő folyamatra?

A pápa apostoli útjának kairosza jó alkalom lett volna, hogy püspökkari elnökként Veres széles körű párbeszédet kezdeményezzen a megújulás sürgető kérdéséről. Mit tegyen az egyház vezetése és hívő közössége annak érdekében, hogy valódi elkötelezettséggel és hitelesen képviselje a Ferenc pápa sürgette nyitottságot és – a kereszténységre való hamis politikai hivatkozásokkal szemben is – a prófétai bátorságot? Az, hogy plébániai közösségek és egyházi mozgalmak tagjai utóbb majd beszélgessenek a pápa tanításáról, a magyar egyház reformszükségletének mértékéhez képest ugyanolyan gyenge előirányzatnak tűnik, mint amilyen jeltelenül zajlott, kevés lokális kivételtől eltekintve, a Ferenc által meghirdetett szinodális tanácskozás nemzeti szakasza.

Kritikus hangok

A hivatalos közlemények kevés lényeges információt tartalmaztak, és jobbára a közhelyszerű megfogalmazások tartományán belül maradtak. A külföldi, főként nyugati hírforrásokból tájékozódó magyar keresztények ellenben egyre-másra beleütközhettek mélyrehatóbb helyzetértékelésekbe a pápa jövetelét megelőző hetekben, és egy-egy magyar portál is szolgált elemző szempontokkal az apostoli utazás összefüggéseinek megragadásához.

Egy ismert magyar pap és teológiatanár kijelentését idézve az osztrák Kathpress hírügynökség Ferenc érkezése előtt a következőképpen értékelte a magyarországi katolikus hierarchia viszonyát az államhatalomhoz: az egyházvezetés azért tartózkodik az ország politikai folyamatainak bírálatától, mert anyagi vonatkozásban nem független. Az iskolákat, intézeteket, kórházakat, de még az egyházmegyéket is az állam finanszírozza.” Politikai feszültség esetén a püspökök „inkább hallgatnak, mivel félő, hogy a pénzek folyósítása veszélybe kerül. Ha a kormány ellenségessé válnék az egyházzal szemben, az egyház pár hónapon belül csődbe menne”. Biztató ugyanakkor, hogy miközben a püspöki kar szintjén „a magyar egyház a kormány előírásait követi és igyekszik alkalmazkodni a helyzethez”, a hívők közösségei és a segélyszervezetek „számos lépést tett annak érdekében, hogy evangéliumi választ adjanak” például a menekülthelyzetre.⁹

A szegedi vallásszociológus, Máté-Tóth András szerint a legutóbbi, 2022. őszi népszámlálás vallási adatai még nem nyilvánosak, de szakértők feltételezik, hogy a vallási hovatartozás országosan „ötven százalék alatt marad”. Márpedig az, hogy „a lakosság fele már nem érzi magát egyetlen vallási közösséghez sem tartozónak”, bizony „eléri a fájdalomküszöböt”. A vallásosságra vonatkozó adatok, amint Máté-Tóth szemlélteti, „U alakú görbét mutatnak az egyes nemzedékek között. Az idősebb generáció vallásosabb”, a negyven év körüliek nagyon kevéssé vallásosak, a fiatalabbak viszont ismét valamivel vallásosabbak. Csakhogy a nagyobb egyházak nálunk is „elveszítették a közös nyelvet a fiatalabb nemzedékekkel”. Tény, hogy az államszocializmus évtizedeiben Magyarországon alig volt hitoktatás, de 1980-as években már elég szabadon lehetett beszélni a vallásról. Az egyház azonban – von le fontos következtetést a kutató – „a rendszerváltás után sem újította meg a teológiát és a hitoktatást”.¹⁰

Kérdés, hogy örülhettek-e egyáltalán Ferenc jövetelének a magyar katolicizmus vezető tisztségviselői, ha az egyházi intézmény alapvető problémáiról alig vesznek tudomást.¹¹ Hiszen – amint a Kovász Közösség honlapján Tarcsay Tibor megállapítja – a pápa víziója (egy szinodális egyházról) „alapjaiban veszélyezteti a magyar katolikus egyház létét: egy nem püspökközpontú, nem felülről irányított, a szekuláris kontextusra reflektáló, társadalmi igazságosságra fókuszáló struktúra teljesen ellentmond a hazánkban létrejött, a politikai elittel összefonódott, autokratikus, a párbeszéd minden formájától elzárkózó, kizárólag állami forrásból gazdálkodó szerkezetnek.”¹²

Eszménykép és érdekháló

Talán megkockáztatható, hogy alaptalannak bizonyult mindazok érthető, ha nem is indokolt várakozása, akik a helyi egyház mozdulatlanságának erős szavú prófétai kritikáját szerették volna hallani a pápától. Úgy tűnik, a római központ és általában a katolikus egyházi hierarchia belső viszonyait nem tükrözik a Ferenc pápáról alkotott, egyoldalúan eszményítő elképzelések: sem az, amelyik a radikális reformert látja benne, sem az, amelyik a példakép sugárzásának ellenállhatatlanul lélekformáló hatását várja fellépésétől, sem pedig az, amely elégedetten állapítja meg, hogy Ferenc ártalmatlan folytonosságot alkot elődeivel, a különbség pusztán a változatlanság retorikai köntösének emberközelibb és színesebb rajzolatában rejlik.

Voltaképp nincs mit csodálkozni azon, hogy a jelenlegi pápa rokonszenves gesztusai diplomáciai érdekek, politikai szempontok és lelkipásztori megfontolások szövedékébe épülnek be. Ezen belül ugyanúgy helye van egyetemesebb keresztény távlatok felvillantásának (nyitottság, szolidaritás, határtalan befogadás, irgalom, a szeretet missziója), mint a vendégségbe érkező államfő megfontolt udvariasságának. A nacionalizmus visszafogott bírálata megfér benne a konzervatív katolicizmus alappilléreinek megerősítésével, az európai eszme felkarolása a népegyházi tradíció dicséretével és a társadalmi nemek jelenkori tudományos diskurzusának „gender-ideológiaként” való elutasításával.

Hogyan ne tartaná többre a római egyházkormányzati pragmatika a megbízhatóan tekintélytisztelő és tekintélyelvű kelet-európai főpapság statikus hagyományfelfogását a reformokat sürgető nyugat-európai egyházak nyugtalan belső mozgásainál? Csiszár Klára linzi pasztorálteológus előrejelzése pontosan írta le a római központ stratégiájának lényegi elemét: Ferenc pápától nem várható, hogy „rendreutasítsa Orbán Viktor miniszterelnököt és a helyi püspököket. Moralizálás és polarizálás helyett sokkal inkább a pozitívumokat fogja dicsérni”.¹³ Annak ellenére, hogy egyre több katolikus is egyetért a berlini Tagesspiegel cikkírójának megállapításával, amely szerint a magyar kormány „az adófizetők pénzéből az Orbán-párt szövetségeseivé tette az egyházakat”, s ezért sok magyar hívő „visszaretten saját, egyoldalúan átpolitizált egyházától”. Nem feledhető azonban, hogy a Vatikán – félretéve kétségeit és az egyházi intézmények működésének szempontját minden más fölé helyezve – kifejezetten méltányolja a politikai hatalom „nagylelkűségét az egyház iránt”.¹⁴

Hallgatag evidenciák

A pápalátogatás egyik tervezett állomása, Pannonhalma végül lekerült a napirendről. Míg Veres püspök a 444.huújságírójának részben tagadó, részben kitérő választ adott arra a kérdésre, hogy a magyar fél részt vett-e programjavaslataival a látogatás megszervezésében, Hortobágyi Cirill bencés főapát részletesen ismertette az eredeti terveket, amelyek három javaslatot is tartalmaztak. A pannonhalmi szerzetesközösség szándéka az lett volna, hogy „a keresztény egyházak és a zsidóság képviselői” együtt imádkozzanak „Ferenc pápával a világ békéjéért. (…) Szerettük volna, ha Ferenc pápa itt nálunk találkozik a magyarországi egyházi gyermekvédelem és az áldozatok képviselőivel. Szerettük volna, ha Ferenc pápa a főapátságban találkozik a magyarországi kortárs kultúra és művészetek képviselőivel.”

Pannonhalma ekként – a kevésbé létfontosságú értelmiségi program mellett – két elsődleges jelentőségű témát is felkínált a Vatikánnak, jóllehet a pápa reformelképzeléseinek nem áll a középpontjában sem az ökumené, sem a szent hatalommal való visszaélés strukturális okainak felszámolása. Amint a neves római gyermekvédelmi szakértő, a jezsuita Hans Zollner megjegyzi, Ferenc sajnos „nem az abúzust tette meg pápasága első számú prioritásává. Nála a szegénység elleni küzdelem, a migráció és az ökológia áll az első helyen”. Mindazonáltal mindkét kérdéskörre figyelmet fordít, az abúzusokat illetően pedig „valóban hiteles, amikor empátiáról, melegszívűségről és a szenvedő emberekhez való közelségről van szó”.¹⁵

Voltaképp a pápa értékpreferenciáitól függetlenül is a jövő sarkalatos kérdése, hogy miként viszonyulnak a magyar katolikus egyház felelősei néhány, a fejlett világ egyházaiban immár közkeletűvé vált, de nálunk is egyre kevésbé letagadható evidenciához. Számot vetnek-e azzal az eshetőséggel, hogy a közösségvezetői tisztségek – az egyházi rend – hagyományos teológiai megalapozása felülvizsgálatra szorul. S magukévá teszik-e azt a belátást, hogy a felszentelésből fakadó „hatalomnak” nemcsak bűnös kihasználása, hanem már kihasználhatósága is – eltávolodása a tényleges szolgálattól és a kommunikatív normalitástól – alapvető és az egyház arculatát jelentősen meghatározó hagyománytorzulás. Ismét Zollnert idézve: „ijesztő, hogy a visszaélések tagadása és eltussolása, (…) a megtörtént bűncselekmények számbavételének és feldolgozásának, továbbá az érintettekkel és az elkövetőkkel való foglalkozásnak az elutasítása vagy késleltetése, a megelőzésért tett intézkedések sokszor félszívű végrehajtása korántsem helyi jelenség. Mindez mindenütt azonos mértékben van jelen a katolikus világban, a föld szinte minden országában – megteremtve az egyház igazán nem kívánatos egységét.”¹⁶

A pápalátogatás menetrendjét és tartalmát kijelölő stratégia eredményeképpen Ferenc nem hozta szóba a pontifikátusának védjegyét jelentő és egyedi arculatát kialakító nagy témákat. Nemcsak az ökumenéről – így a más felekezetekkel közös eucharisztiáról mint a jövőbeli egyház életének forrásáról –, és nemcsak és a hatalmi visszaélésekről – mint a jelenkori katolicizmus legsúlyosabb strukturális problémájáról – hallgatott tehát, hanem spirituális reformjának alapmotívumát, a klerikalizmus leépítésének sürgető szükségét sem érintette, amint a nyílt párbeszéd nélkül elképzelhetetlen szinodális egyházmodellre sem tért ki beszédeiben.

Mindegyik kényelmetlen, mindegyik felszabadító lett volna. Üres helyük jó esetben azt jelzi, hogy a Ferenc pápa magyarországi útjához fűzött remények legfőképpen a világpolitika horizontjában, az ukrajnai békemisszióra átirányítva nyerhetnek értelmet.

A Mérleg három részben elemzi Ferenc pápa magyarországi látogatását. Az első rész itt olvasható ». A harmadik részre itt kattinthatnak olvasóink.