A Hittani Dikasztérium 2024. április 8-án Dignitas infinita [Végtelen méltóság]¹ címmel közzétett egy régóta nagy érdeklődéssel várt dokumentumot. A 2019-es, széles körben bírált vatikáni ún. „gender-papírt”² követően Róma ismételten foglalkozni akart ezzel a kérdéssel. Víctor Manuel Fernández, a dikasztérium prefektusa több alkalommal jelezte, hogy a témát átfogóbb keretben kívánják megtárgyalni, és hivatalos nyilatkozatot terveznek az emberi méltóságról. A most megjelentetett nyilatkozat – többszöri átdolgozás, mintegy ötévnyi munka nyomán – ezt az ígéretet váltotta be. Az átfogó keret kimunkálása magyarázza a hosszúra nyúlt előkészületet. Az állásfoglalás jelenleg magyarul nem érhető el,³ így hasznosnak látszik a tartalmára való utalás, amelyet itt Christoph Paul Hartmann értékelő megjegyzéseit felhasználva ismertetünk.⁴

A nyilatkozat, amelynek kiindulópontja az ENSZ közgyűlése által 1948. december 10-én, több mint 75 évvel ezelőtt kibocsátott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára való hivatkozás, hangsúlyozza az emberi méltóság védelmének fontosságát az egyházban: „Ez az alapelv, amely egyedül az értelem által is teljes mértékben felismerhető, alapozza meg az emberi személy elsőbbségét és jogainak védelmét”. (1) Indoklásként a szöveg VI. Pál, II. János Pál, XVI. Benedek és Ferenc pápát idézi (3–6), majd a méltóság négy különböző „fajtáját” definiálja: az ontológiai méltóságot, amellyel az ember emberi mivolta folytán rendelkezik; az erkölcsi méltóságot, amelyet cselekedeteivel elveszíthet anélkül, hogy ontológiai méltóságát elveszítené; továbbá a szociális és egzisztenciális méltóságot, amelyek életkörülményeihez kapcsolódnak (7–8).

A nyilatkozat a görög-római filozófiai hagyományra, az Ó- és Újszövetség szövegeire, valamint az egyház eszmetörténetére alapozza álláspontját (10–16). „Az egyházatyák nagy hagyományára alapuló klasszikus keresztény antropológia hangsúlyozta az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberről és a teremtésben betöltött egyedülálló szerepéről szóló tanítást” (13). Az állásfoglalás nem említi azt a tényt, hogy ez nem feltétlenül tükröződik mindig az egyház cselekedeteiben és eddigi történelmében.

A nyilatkozat a Ter 1,26-ra hivatkozva hangsúlyozza, hogy az ember Isten képmására teremtetett, és megállapítja, hogy a méltóság nemcsak a lélekhez, hanem a testhez is kapcsolódik (18).

„A teremtés és a megtestesülés után Krisztus feltámadása az emberi méltóság egy további aspektusát tárja fel” (19). A következő pont (20) egyfajta összegzésként értelmezhető: „Következésképpen az egyház hiszi és vallja, hogy mindenki, aki az Isten képére és hasonlatosságára teremtetett és a megtestesült, megfeszített és feltámadt Fiúban újjászületett, arra kapott meghívást, hogy a Szentlélek működése révén növekedjék, képmásként tükrözze az Atya dicsőségét, és részesüljön az örök életben (vö. Jn 10,15-16; 17,22–24; 2 Kor 3,18; Ef 1,3–14). Valóban, »a kinyilatkoztatás […] az emberi személy méltóságát a maga teljességében tárja fel«”. Az emberi szabadságra utalva a szöveg megállapítja, hogy „mivel az ember Isten képmására teremtetett, egyrészt soha nem veszíti el méltóságát, és soha nem szűnik meg elhívása a jó szabad elfogadására; másrészt, ahogyan a jóra válaszol, méltósága szabadon, dinamikusan és egyre inkább megnyilvánulhat, növekedhet és érlelődhet. Ez azt jelenti, hogy az embernek arra is törekednie kell, hogy méltóságának megfelelően éljen. Érthető tehát, hogy a bűn milyen értelemben sebezheti és homályosíthatja el az emberi méltóságot, mégpedig mint azzal ellentétes cselekedet, ugyanakkor a bűn soha nem törölheti el azt a tényt, hogy az ember Isten képmására teremtetett. A hit tehát döntő szerepet játszik abban, hogy az ész segítsen az emberi méltóság érzékelésében, valamint alapvető jellemzőinek elfogadásában, megerősítésében és tisztázásában, ahogy XVI. Benedek hangsúlyozta: »A vallás korrekciós funkciója nélkül azonban az ész is áldozatul eshet a torzulás veszélyeinek, például amikor ideológiák manipulálják vagy egyoldalúan alkalmazzák anélkül, hogy teljes mértékben figyelembe vennék az emberi személy méltóságát. Az értelemmel való ilyen visszaélés tette lehetővé a rabszolga-kereskedelmet és sok más társadalmi rosszat, nem utolsósorban a huszadik század totalitárius ideológiáit«” (22). A méltóságnak viszont semmi köze az individualizmushoz (25); ellenkezőleg, kötelezettségeket jelent (26). 

A szöveg mintegy felét kitöltő, meglehetősen elméleti jellegű bevezető rész azzal a megállapítással zárul, hogy az emberen kívül más lények is élvezik a méltóságot (utalás a környezet- és állatvédelem témájára). A szabadság Isten hiányában nem létezik (30), és az életkörülményektől függ (31), ezért védelmének része a rabszolgaság, a rasszizmus vagy a kirekesztés elleni küzdelem is (32).

Szembeötlő egyoldalúság

Az ismertetésnek ezen a pontján érdemes felfigyelni az egész nyilatkozat jellemző motívumaira. A görög-római filozófiából indulva csupán egyetlen gondolkodási hagyományt említ. Ez nem illeszkedik a méltóságnak a szövegben említett sokféle perspektívájához. Hasonlóképpen a történelmi változatok mellőzése – például ami az évszázadok során tapasztalt egyházi megnyilvánulásokat illeti –, meghiúsítja, hogy a dokumentum közelítésmódját sokszínűnek érzékeljük. 

A második – ellentmondásosabb – részben a szöveg „néhány, az emberi méltóság elleni súlyos bűncselekményt” tárgyal. A cél itt, miként bevezetőjében Fernández írja, nem a kimerítő felsorolás, hanem csupán bizonyos témák kiemelt tárgyalása. 

A válogatás tanulságos: egyrészt a szegénységről, mint az emberi méltóságot fenyegető veszélyről van szó, amelyhez a javak egyenlőtlen eloszlása társul. „Abszolút értékben a globális gazdagság növekszik, de az egyenlőtlenségek egyre szélesebb körben terjednek” – idézi az írás XVI. Benedek pápát (36). Ugyancsak általánosan fogalmaz a szöveg a háborúval kapcsolatban: „A háború a pusztítás és a fájdalom nyomait hátrahagyva rövid és hosszú távon is támadja az emberi méltóságot” (38). Ezután hosszú idézetek következnek Ferenc, XVI. Benedek és VI. Pál pápától. 

Mindkét rész meglehetősen homályos. Nem kerül szóba ugyanis, hogy pontosan milyen gazdasági igazságtalanságok fenyegetik az emberi méltóságot. Mire lenne szükség ahhoz, hogy ez megváltozzon? Az írás ezekkel a részletkérdésekkel nem foglalkozik. A sok idézet nem visz előbbre, hanem elkendőzi a tüzetesebb kifejtés elmulasztását. Talán az egyetlen említésre méltó kijelentés az, hogy nehéz „igazságos háborúról” beszélni. 

Egyszerűsítő érvelés

Hasonlóan általánosak a „migránsok szenvedéséről” (40) szóló kijelentések, akiket származási és érkezési országukban „nem tartanak elég méltónak arra, hogy ugyanúgy részt vegyenek a társadalmi életben, mint mindenki más, és elfelejtik, hogy ugyanolyan eredendő méltósággal rendelkeznek, mint minden ember”. Hasonló hangvételű az emberkereskedelemről szóló rész. Mindenféle különbségtétel nélkül olyan rendkívül különböző dolgokat tárgyal, mint a szervkereskedelem, a prostitúció és a terrorizmus. Ez a szembetűnő differenciálatlanság meglepő, hiszen például a prostitúció esetén nagyon sokféle szempontot illenék megemlíteni (kényszerítés, önkéntesség, kizsákmányolás stb.). 

A szexuális visszaélésekről szóló rész (43) feltűnően rövid (mindössze néhány sor). Csak általánosságokat sorol fel, majd leszögezi: „ebből erednek az egyház szüntelen erőfeszítései, hogy belülről kiindulva véget vessen a visszaélések minden fajtájának.” A kritikus önreflexiót, amelyre a Vatikán és a világegyház visszaélések elleni elkötelezettségének rendkívül vegyes sikere miatt volna szükség, Rómában a jelek szerint nem tartják időszerűnek.

A következő pontokban a nők kerülnek a középpontba. Előbb a nők elleni erőszak, amely „világszerte egyre nyilvánvalóbb botrány” (44). A konkrét társadalmi valóság még

„a legfejlettebb és legdemokratikusabb országokban is arról tanúskodik, hogy a nők gyakran nem részesülnek ugyanolyan méltóságban, mint a férfiak”.

Az említett kulcsszavak között szerepel a jogi egyenlőség, az egyenlő munkáért egyenlő bérezés és a szexuális erőszak. De ott van az „abortuszra való kényszerítés” (45) és a „poligámia gyakorlata” is, amelyek ellentmondanak a nők egyenlő méltóságának. „A nők elleni erőszakkal kapcsolatos megfontolások során nem lehet eléggé elítélni a nőgyilkosság jelenségét. Ezen a téren az egész nemzetközi közösségnek összehangolt és konkrét elkötelezettséget kell vállalnia” (46). 

Ugyanakkor a nők egyházon belüli hátrányos megkülönböztetése és diszkriminációja említés nélkül marad. 

A szöveg ezután hosszan és részletesen tárgyalja az abortusz kérdését (47). Ismételten hangsúlyozza, hogy „az egyház tanítóhivatala mindig is felszólalt az abortusz ellen”. A jól ismert tanbeli álláspontokat számos pápai idézet támasztja alá. Az a tény, hogy a katolikusok között is vannak nézetkülönbségek és viták ebben a témában, nem jut szóhoz. Az időközben bizonyos fokig kegyvesztetté vált Teréz anyától eltekintve egyetlen konkrét nőt és női véleményt sem említ az állásfoglalás.

Olasz belpolitika

A béranyaságról szóló következő szakasz is sokatmondó – részben azért, mert közvetlenül egy olaszországi vitára reagál. A szélsőjobboldali kormánypárt, a Fratelli d’Italia törvénytervezete szerint ott a jelenlegi szabályok szigorítását tervezik, és a képviselőház már jóvá is hagyta azt. Az elmúlt napok során Olaszországban a törvénytervezet támogatói és ellenzői egyaránt tüntetéseket tartottak. 

Az egyház ellenzi a béranyaság gyakorlatát, amely a mérhetetlenül értékes gyermeket puszta tárggyá változtatja – hangoztatja programszerűen a vatikáni irat (48). A gyermekvállalás jogos vágyát nem lehet „gyermekhez való joggá” alakítani. Egy ilyen jog nem tartaná tiszteletben, hogy a gyermek „olyan életet kapjon ajándékba, amelyben az ajándékozó és a befogadó méltósága egyaránt megnyilvánul” (49). Ugyanakkor a béranyaság sérti „magának a nőnek a méltóságát (…) Ebben a gyakorlatban ugyanis a nő elszakad a benne növekvő gyermektől, és puszta eszközzé válik, amely mások önkényes nyereségének vagy vágyának van alárendelve” (50). Itt is hiába keressük az árnyalati különbségek és a többféle szempont említését, vagy azt, hogy maguk a nők is szóhoz jussanak.

Az eutanáziáról és a támogatott öngyilkosságról szóló következő megnyilvánulások szintén jól ismertek. Még a beteg testnek is megvan a méltósága –olvassuk. Ezzel ellentétes, ha valakinek segítünk öngyilkosságot elkövetni. „Természetesen a súlyos vagy halálos betegek méltósága megkövetel minden megfelelő és szükséges erőfeszítést, hogy szenvedésüket megfelelő palliatív gondozással, valamint az agresszív kezelések és az aránytalan orvosi eljárások elkerülése révén enyhítsük. Ez a megközelítés megfelel annak a tartós felelősségnek, hogy értékeljük a beteg ember szükségleteit: a gondozási szükségleteket, a fájdalomcsillapítást, valamint az affektív és spirituális szükségleteket” (52). Ez minden bizonnyal úgy értelmezhető, hogy az agyhalottak évekig történő életben tartása nem felel meg e kijelentések szellemének. Nyilvánvaló, hogy ezen a ponton bizonyos „keményvonalas” körök támadják majd a vatikáni állásfoglalást. 

A következő két pont (53–54) a „fogyatékossággal élő emberek marginalizálásának” a kérdését tárgyalja.

„Annak ellenőrzésére, hogy valóban figyelmet fordítanak-e a társadalomban minden egyes ember méltóságára, az egyik kritérium a leghátrányosabb helyzetűeknek nyújtott segítség. Sajnálatos módon korunk nem erről a gondoskodásról híres, hanem egyre inkább az »eldobás kultúrája« érvényesül. E tendencia ellensúlyozására a fizikai vagy szellemi korlátozottságot tapasztalók állapota különös figyelmet és törődést érdemel. (…) Ezért minden erőfeszítést meg kell tenni annak érdekében, hogy a törékenység vagy fogyatékosság által érintettek befogadását és aktív részvételét ösztönözzük a társadalom és az egyház életében.”

Majd a Fratelli tutti enciklikát idézi a szöveg: „mindent meg kell tenni az emberi személy státusának és méltóságának védelme érdekében”.

Szóhasználat

Voltaképpen itt kezdődik az a rész, amelyre sokan vártak. Maga a cím figyelemfelkeltő: immáron nem „gender-ideológiáról” szól, hanem „gender-elméletről”. Ez a gesztus verbálisan mérsékelni igyekszik a korábbi vatikáni, illetve pápai megszólalásokat. Az „ideológia” mindössze kétszer fordul elő az egész szövegben, és akkor is csak Ferenc pápa idézeteivel összefüggésben (22 és 59).

„Az egyház mindenekelőtt »ismételten meg kívánja erősíteni, hogy minden embert, szexuális irányultságától függetlenül, méltóságában tiszteletben kell tartani, és tekintettel kell vele bánni«, miközben »az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét« gondosan el kell kerülni, különösen az agresszió és az erőszak minden formáját. Ezért az emberi méltósággal ellentétesnek kell elítélni azt a tényt, hogy egyes helyeken nem kevés embert bebörtönöznek, megkínoznak, sőt megfosztanak az élet javától pusztán szexuális irányultsága miatt” (55).

Ilyen egyértelmű kiállást a homoszexuálisok jogai mellett a Vatikán eddig nem tanúsított. Intő lehet ez nem utolsósorban az afrikai országok katolikusai számára, akik – egészen az ottani püspöki konferenciákig – becsmérlő kijelentéseket tesznek és egyes esetekben a homoszexuálisok kriminalizálása mellett érvelnek.

A folytatódó gondolatmenet azonban ismételten „ideológiai gyarmatosításról” beszél, „amelyekben a nemek elmélete központi szerepet játszik; ez utóbbi rendkívül veszélyes, mivel eltörli a különbségeket azzal az igénnyel, hogy mindenkit egyenlővé tesz” (56). Valójában ezt követi a „gender-elméletről” adott állásfoglalás: „Ami a nemek elméletét illeti, amelynek tudományos koherenciájáról a szakértők között jelentős vita folyik, az egyház emlékeztet arra, hogy az emberi élet minden dimenziójában, mind a fizikaiban, mind a lelkiben, Isten ajándéka. Ezt az ajándékot hálával kell elfogadni és a jó szolgálatába állítani. A személyes önrendelkezés vágya, ahogyan azt a nemek közötti egyenlőség elmélete előírja, attól az alapvető igazságtól eltekintve, hogy az emberi élet ajándék, egyenlő azzal, hogy engedményt teszünk annak az ősi kísértésnek, hogy önmagunkat Istenné tegyük, versenybe szállva a szeretet igazi Istenével, aki az evangéliumban nyilatkozik meg nekünk. A nemek elméletének egy másik kiemelkedő aspektusa, hogy tagadni kívánja a lehető legnagyobb különbséget, amely az élőlények között létezik: a nemi különbséget. Ez az alapvető különbség nemcsak az elképzelhető legnagyobb különbség, hanem a legszebb és legerősebb is. Ez hozza létre a legcsodálatosabb kölcsönösséget a férfi és a nő párosában, és így a forrása annak a csodának, amely soha nem szűnik meg minket lenyűgözni, nevezetesen az új emberi lények világra jövetelének” (57–58).

A 2019-es, széles körben bírált vatikáni dokumentumhoz hasonlóan itt is egységes genderelméletről esik szó, amely szemben áll a hit ugyancsak egységesnek tekintett értelmezésével. A differenciált, tényeket számba vevő vitának nem ad teret a dokumentum. Inkább olyan megfogalmazást alkalmaz („az élőlények közti legnagyobb különbség”), amely eleve kizárja az ellentétes vélemények meghallgatását. 

Alapvetően visszafogott hangneméhez képest a szöveg itt kimondottan „harciassá” válik: „Ebben az értelemben a saját és mások testének tiszteletben tartása kulcsfontosságú a nemek közötti egyenlőség elmélete által megfogalmazott új jogok iránti igények sokasodásának fényében. Ez az ideológia »nemi különbségek nélküli társadalmat vizionál, megszüntetve ezzel a család antropológiai alapját«. Ezen a ponton elfogadhatatlanná válik, hogy »egyes ilyen jellegű ideológiáknak – amelyek olykor érthető törekvésekre próbálnak válaszolni – sikerül abszolút módon és megkérdőjelezhetetlenül érvényesíteniük magukat, sőt még azt is megszabják, hogyan kell nevelni a gyermekeket. Hangsúlyozni kell, hogy »a biológiai nem és a társadalmi nem (gender) szociokulturális szerepe megkülönböztethető, de nem választható szét«. Ezért el kell utasítani minden olyan kísérletet, amely el akarja homályosítani a férfi és a nő közötti megszüntethetetlen szexuális különbségre való hivatkozást: »Nem választhatjuk el a férfias és a női nemet Isten teremtő művétől, amely minden döntésünket és tapasztalatunkat megelőzi, és amelyben olyan biológiai elemek léteznek, amelyeket lehetetlen figyelmen kívül hagyni«. Csakis e különbség kölcsönös elismerése és elfogadása révén fedezheti fel minden ember teljes mértékben önmagát, méltóságát és identitását” (59). Az érvelés valójában – meglehetősen differenciálatlanul – amellett szól, hogy mellőzzük a biológia felismeréseit és a belőlük fakadó tudományos eredményeket.

A dokumentum „nemváltoztató beavatkozásként” hivatkozik a nemi átalakító műtétekre. Szóba sem kerül az érintettek szempontja.

A Vatikán ragaszkodik a nemek bináris felfogásához, és nem ismeri el sem a nemváltoztatás szükségességét – bizonyos esetekben –, sem annak lehetőségét. „Ez nem zárja ki (…), hogy egy olyan személy, akinek már születésekor nemi rendellenességei vannak, vagy később alakulnak ki, az ezen rendellenességek korrigálására irányuló orvosi kezelés mellett döntsön. Ebben az esetben a műtét nem minősülne nemi átalakításnak az itt szándékolt értelemben” (60).

A Vatikán tehát azt a műtétet tartja legitimnek, amely a saját bináris szexualitás-képébe préseli az interszexuális embereket. Mindent, ami a kettő között van, rendellenességként patologizál.

A vártnál jobb

Összességében a nemek témájáról szóló rész a korábbi római nyilatkozatoknál sokkal szelídebb. Bár az álláspont ugyanaz, mint 2019-ben, lényegesen kevesebb a verbális „kioktatás”. Emellett kifejezetten elismeri a homoszexuális emberek méltóságát. Talán nem túlzás hangsúlyeltolódásról beszélni. 

Érdekes a záróakkord előtti utolsó pont is, amely a digitális erőszakra figyelmeztet. „Bár a digitális technológiák fejlődése számos lehetőséget kínálhat az emberi méltóság előmozdítására, egyre inkább egy olyan világ megteremtésére is hajlamosít, amelyben a kizsákmányolás, a kirekesztés és az erőszak növekszik, sőt, az emberi személy méltóságának megsértéséig terjed. Gondoljunk például arra, milyen könnyű ezeken az eszközökön keresztül veszélyeztetni egy személy jó hírnevét álhírekkel és rágalmakkal. (…) Az erőszak új formái terjednek a közösségi médián keresztül, például a cyberbullying [=internetes zaklatás]” (61).

A záró megjegyzések ismét az Emberi Jogok Nyilatkozatára hivatkoznak, és arra szólítanak fel, hogy „az emberi személy méltóságának tiszteletben tartása, bármilyen körülmények között is legyen, a közjó iránti elkötelezettség és minden jogrendszer középpontjába kerüljön” (64). Ezzel a szöveg, ciklikus szerkezetben, visszatér a kezdetéhez.

Christoph Paul Hartmann rávilágít a nyilatkozat néhány szembetűnő elemére. Míg a bevezetés tulajdonképpen megalapozza az emberi méltóság témájának többszempontú vizsgálatát, az érvelésben ez nem valósul meg. Az egyes szempontokat csupán érintőlegesen és a kulcsszavak szintjén tárgyalja. Ezért a szöveg és a számos érintett téma nem igazán kézzelfogható, a társadalmi vonatkozások csorbát szenvednek, mivel nem kapnak kellő figyelmet. A társadalmi-politikai kérdéseket illetően a Vatikán a megszokott sémákba hátrál vissza:

„az ideológiai szemellenző még mindig szorosan zárva van, és kevés teret enged az új impulzusoknak”.

Ezt mutatják nem utolsó sorban az idézetek, amelyek néhány kivételtől eltekintve pápáktól vagy a tanítóhivataltól származnak. Mindenképpen pozitívnak kell tekintenünk azonban a homoszexuálisok jogairól szóló kijelentéseket. 

Szembetűnő a „Nyugat-központúság”: az emberi jogok levezetése kizárólag (!) nyugati gondolkodási hagyományon alapul, és a dokumentum a problémák leírásakor is nyugati jelenségekre szorítkozik – a szegénység kivételével, amelyet azonban nyugati szemmel néz. A keleti gondolkodás, a globális Dél, valamint az olyan problémák, mint a világ közösségközpontú társadalmaiban az elnyomó családi struktúrák, nem kerülnek elő. Ugyanakkor a szöveg úgy is értelmezhető, mint amely közvetlenül befolyásolhatja az olasz jogalkotási folyamatot. A világ Ferenc pápa által gyakran emlegetett peremvidékei alig jutnak szerephez, amikor az emberi méltóságról esik szó. 

Christoph Paul Hartmann záró következtetése:

„A mélység és a sokszínűség hiánya miatt a szöveg némiképp tanácstalanságban hagyja az olvasót abban a tekintetben, hogy a Vatikán – saját magabiztosságán kívül – mit is akart valójában közölni ezzel a nyilatkozattal.” 

Vélemények

Georg Bätzing: az egyházi önkritika szükségessége 

A Német Püspöki Konferencia elnöke, Georg Bätzing limburgi püspök így méltatta a nyilatkozatot⁵ közvetlenül a megjelenése után: egy olyan világban, „amelyben az emberi méltóságot naponta sokféleképpen semmibe veszik, aláássák, erodálják és relativizálják”, különösen is üdvözlendő, hogy a Vatikán „hangsúlyozza az emberi személy nélkülözhetetlen, sérthetetlen és megmásíthatatlan méltóságát”.

A dokumentum bátorítás mindazok számára, „akik kiállnak az emberi méltóság és az abból fakadó alapvető emberi jogok tiszteletben tartása mellett”. 

Bätzing többek között elismerően szól arról, hogy az irat pozitív összefüggésben említi René Descartes-ot és Immanuel Kantot. „Kivált az emberi méltósággal kapcsolatban ez olyan nyitottságot jelez, amely túlmutat a katolicizmus belvilágán és segíti a párbeszédet egy posztszekuláris társadalomban”. A püspök kiemeli az általa következetesnek vélt érvelésmódot, amely az emberi méltóság fogalmát veszi alapul a korábbi nyilatkozatokban szereplő „természetes erkölcsi rend helyett, amely még a részletes normatívák szintjén sem kérdőjelezhető meg”. Ez erősíti az érvek koherenciáját és diszkurzív erejét.

Bätzing utal a dokumentumban tárgyalt témák „heterogén listájára”. „A nyilatkozat iránymutató jellege miatt nem lett volna célszerű részletesen kidolgozott egyedi normák megfogalmazása.” Ugyanakkor az iránymutatás lehetővé tenné az egyes témák további elmélyítését. Bätzing példaként említi az egyházi szexuális visszaélések rendszerszintű tényezőit. Ezt a perspektívát „az egyháznak sokkal jobban figyelembe kell vennie”. Ezért az emberi jogok iránti elkötelezettségnek az egyházban együtt kell járnia az önkritikával: 

„Ez különösen fontosnak tűnik a szexualizált erőszak és ennek az egyházon belüli eltussolása szempontjából. A visszaéléseket támogató strukturális és rendszerszintű tényezőket is meg kell vizsgálni – olyan perspektíva ez, amelyre az egyházban sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani. Ezt a problémát, amely együtt jár az érintettek méltóságának tömeges megsértésével, nem lehet más módon fenntarthatóan kezelni. Különösen ennek fényében az egyház elkötelezettségének az emberi méltóság iránt, amelyet a Dignitas infinita oly vehemensen és meggyőzően képvisel, mindig ki kell egészülnie az önkritika szempontjával. Az a felismerés, hogy az egyház a múltban többször is alulmúlta saját igényét az emberi méltóság szavatolására, hozzájárulhat ahhoz, hogy ma különleges figyelmet tanúsítsunk ebben a tekintetben. A nyilatkozat joggal idézi Ferenc pápát, aki az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát királyi útnak nevezi. Ezen az úton »nagy előrelépés történt, de még sok lépés hiányzik, és időként sajnos visszalépéseket is teszünk. Az emberi jogok iránti elkötelezettség soha nem ér véget!« (…) Az, hogy a Dignitas infinita az emberi személy méltóságát ilyen határozottan az egyház erkölcsi igehirdetésének középpontjába helyezi, több szempontból is dicséretes, egyúttal távlatokban gazdag. Mint egy lencse fókuszpontja, itt találkoznak az egyház antropológiai alapelvei, minden emberi társadalmi forma alapjai és az egész emberiség jövőbeli kérdései.”

Bätzing „élénk fogadtatást és vitát” remél. 

Stephan Goertz: A méltóság „differenciálatlan és leegyszerűsített” fogalma

A mainzi erkölcsteológus, Stephan Goertz sokkal kritikusabb álláspontot képvisel.⁶ „Nincs szó a modern értelemben vett autonómia méltóságáról” – írja elemzésében. „Az azonban, hogy az emberi természet nem képzelhető el személyes szabadság nélkül, nem jelenik meg különösebben”. Ezért az alkalmazott méltóságfogalom minden jó megkülönböztetés ellenére kevéssé összetett (unterkomplex), azaz nem eléggé kifinomult és túlságosan leegyszerűsítő. A dokumentumból kimarad az a tény, hogy a méltóság nem bibliai fogalom, és hogy az egyház csak hosszú és tartós tanulási folyamat során jutott el az emberi méltóság elismeréséig. A katolikus kereszténységnek ezért jót tenne „több szerénység és önkritika”.

Az önrendelkezési jog elutasítása világosan megmutatkozik az emberi szexualitással kapcsolatos témákban – állítja Goertz.

A méltóság fogalma elveszti egyértelműségét, amikor ezzel kapcsolatban a dokumentum a házassági kötelék méltóságát (49) említi. Az eutanázia témájában az élet szentsége azzal fenyeget, hogy az élet méltósága háttérbe szorul. Ez pedig azzal a veszéllyel jár, hogy az érvelés vitalisztikussá válik, és perszonális jellege eltűnik. 

A „genderelmélet” helytelen kategorizálását az erkölcsteológus az emberi méltóság súlyos megsértésének tekinti (55). Hogyan lehet ilyen körülmények között egyáltalán komoly vitát folytatni? – teszi fel a kérdést. Ezen a téren a Vatikán, úgy tűnik, kultúrharcos döntést hozott: „Az embereknek saját szexualitásuk vonatkozásában el kell tűrniük, hogy az úgynevezett hagyományos értékek fűzőjébe fűzzék őket, ami azt jelenti, hogy a szexuális kisebbségek emberi jogi követeléseit Róma egyetlen szótag erejéig sem tartja elismerésre méltónak.”

Pozitív körülmény, hogy „legalább a szexuális irányultság kriminalizálását és üldözését elítéli” a dokumentum. Ezzel szemben a nemi átalakító műtétekről szóló rész figyelmen kívül hagyja „a transz emberek szenvedését és jogos érdekeit”.

„Az emberi tapasztalatoknak ez a negligálása csak egy olyan antropológiához való ragaszkodással magyarázható, amely figyelmen kívül hagyja, hogy az emberi lényeknek természetüknél fogva kulturálisan és erkölcsileg kell alakítaniuk saját természetüket”. 

Goertz a demokratikus, alkotmányos politikai rendszerek nagyobb megbecsülését is hiányolja. „Vagy ez azért nem lehetséges, mert az emberek tisztában vannak azzal, hogy demokratikus mércével mérve saját egyházi struktúrájuk jelentős nyomás alá kerül és igazolnia kell magát?” 

Gunda Werner: A Vatikán még nem ratifikálta az emberi jogokat

A bochumi dogmatikus Gunda Werner ugyanilyen kritikusan viszonyul a szöveghez. A dokumentum valóban „fontos és sürgető kérdésekkel” foglalkozik – mondja a katholisch.de-nek adott interjújában.⁷ „Ám ez nem fedheti el azt a tényt, hogy egy olyan szervezet hivatkozik itt az emberi jogokra, amely maga még nem ratifikálta az emberi jogokat. A nyilatkozat sok szempontból egyszerűen nem őszinte”. A teológusnő szerette volna,

ha „az egyház önmagára is reflektál”, amikor felkínálja „saját méltóságfogalmát”. Létezik ugyanis egy „bűnös múlt”, amelynek máig ható jellemzője a nők egyenjogúságának hiánya az egyházban.

A nemek tekintetében lát ugyan nyelvi fejlődést, de tartalmi szempontból továbbra is a változatlan múltbeli kijelentések mérvadóak. Emellett felszólalása az emberekkel szemben szexuális irányultságuk miatt elkövetett erőszak ellen nincs összhangban a jelenleg érvényes Katekizmus negatív kijelentéseivel. „A nyilatkozat nem igazán erősíti az emberi jogokat, ha csak külsőleg követeli meg azokat, belsőleg nem”.

Beatrice von Weizsäcker: „Véges méltóság“

A naponta születő hozzászólások közül utolsóként a 2020-ben katolizált publicista, Beatrice von Weizsäcker⁸véleményét idézzük.⁹ Szerinte az új dokumentum, bár címe ígéretesen hangzik („Végtelen méltóság”), nem azt nyújtja, amit ígér. 

A vatikáni szöveg természetesen mindazzal foglalkozik, ami úgy általában elvárható: háborúval, népirtással, szegénységgel, eutanáziával, rabszolgasággal, prostitúcióval. Ezek vitathatatlanul az emberi méltóság elleni bűncselekmények. Az abortusz is említésre kerül. B. von Weizsäcker furcsállja az „önkéntes öngyilkosság” kifejezést (34). Az egyház fontosnak tartja „az elidegeníthetetlen méltóságot, amely az emberi természethez tartozik, függetlenül minden kulturális változástól” (6). Ez azonban így nem igaz – érvel kritikusan a publicista. Hiszen semmiképpen sem „végtelen méltóságról” van szó, amely nem ismer határokat és nem zár ki senkit. Inkább csak a Vatikán számára elfogadható hívők méltóságáról. Fernández prefektus ezt már előre hangsúlyozta: a Dignitas infinita a mai társadalom erkölcstelen tendenciáinak „egyértelmű kritikájával” foglalkozik, mindenekelőtt a „nemek közötti átrendeződéssel” és a „gender-ideológiával”.

Ismét előkerül tehát – igaz, árnyaltabb formában – a „társadalmi nemek (gender) ideológiája”. Tények helyett. A nyilatkozat szerint „az emberi élet minden (…) formájában Isten ajándéka, amelyet hálával kell elfogadni” (57). És itt felmerül a kérdés: Mi a helyzet a fájdalommal, amit az érintettek gyakran elszenvednek? Beszédes a folytatás: „amikor rendelkezni akarunk önmagunkkal, ahogyan azt a genderelmélet előírja”, voltaképp az ősi kísértésnek engedünk: hogy az ember Istenné tegye önmagát” (uo.) Mintha az ember megválasztaná, hogy kicsoda is ő. Mintha „a” genderelmélet bármit is előírna… 

Vagyis

„az egyház ismét cserbenhagyja azokat, akik nem olyanok, mint amilyennek szerinte lenniük kellene. Az egyház ismét olyasmin moralizál, aminek semmi köze az erkölcshöz. Olyan ez, mintha egy vak ember beszélne a színekről. 

Szerencsére Isten más. Ezért jutottak eszembe a következő boldogságok:

Boldogok, akik olyanok, amilyenek;
mert Isten úgy teremtette őket, ahogy vannak. 
Boldogok, akik nem hagyják magukat meggörbíteni;
mert a szeretet soha nem szűnik meg.
Boldogok, akik nem hagyják magukat betiltani;
mert a méltóság végtelen.
Boldogok, akik tudják, hogy Istenéi, 
Isten gyermekei;
Róma nem árthat nekik.

Máskülönben pedig a boldogságok ígéretek.” 

---