A Vatikán és az ukrajnai béke – A magyarországi pápalátogatás hátteréről I.

Ferenc pápa 2023 tavaszán lezajlott budapesti látogatásának egyik meghatározó, ha nem épp legfontosabb célját egy diplomáciai esemény jelezte előre. A magyarországi út előestéjén, április 27-én a katolikus egyház vezetője hivatalában fogadta Gyenyisz Smihal ukrán miniszterelnököt. Az ukrajnai kormányfő vatikáni megbeszélésein – a pápa mellett az Államtitkárság vezetőjével, Pietro Parolin bíborossal, és az államközi kapcsolatokért felelős Richard Gallagher érsekkel – a formális bejelentés szerint „a béke érdekében tett erőfeszítésekről, a humanitárius helyzetről és az ukrajnai egyházakról” esett szó. A vatikáni hírügynökség azonban azt sem hallgatta el, hogy a félórás magánkihallgatáson Smihal nem csupán arra kérte a pápát, járjon közbe az Oroszországba elhurcolt sok ezer ukrajnai gyerek visszaadásáért, hanem arra is, hogy „Őszentsége és a Vatikán lehetőleg segítse elő Zelenszkij elnök béketerve minden szakaszának megvalósítását”.¹

A fontos diplomáciai lépés már azelőtt, hogy Ferenc elindult volna Magyarországra, igazolta az amerikai National Catholic Reporter (NCR) Vatikán-szakértője, Christopher White – és számos más, a pápát elkísérő újságíró – feltételezését, amely szerint Budapesten Ferenc kötéltáncot fog járni. Amikor ugyanis „támogatja majd az újonnan érkező menekültek fogadására irányuló erőfeszítéseket, és továbbra is a háború befejezését kéri”, igyekszik nem elidegeníteni az ukrán vezetőket és nyugati partnereiket. Utóbbiak „attól tartanak, hogy Oroszország és szövetségesei, köztük Orbán Viktor”, a saját céljaikra használhatják fel a pápa békeüzenetét. A pápa és az ukrán miniszterelnök egyeztetése azért is bizonyulhatott szükségesnek, mert, ugyancsak az NCR értesülése szerint, míg Ferenc békefelhívását a katolikus társadalmi tanítás motiválja, addig „Orbán felszólítása az azonnali tűzszünetre – amely gyakorlatilag Oroszország javára válna – a Moszkvával való geopolitikai összhangból fakad”. Félő, hogy e kétféle motivációt „Orbán megpróbálja majd belpolitikai és nemzetközi céljai érdekében összemosni”.²

Lehetséges küldetés

Néhány hét távlatából visszatekintve még inkább láthatóvá válik az apostoli út nemzetközi vonatkozása. A New York-i székhelyű, jezsuiták által fenntartott America Magazine vatikanistája, Gerald O’Connell kézzelfogható fejlemények ismeretében értelmezi³ Ferenc meglepő és rejtélyes kijelentését, amelyet április 30-án a Budapest–Róma repülőúton tett: a moszkvai patriarchátust Budapesten képviselő Hilárion metropolitával folytatott eszmecseréje során „nem csak (!) a Piroska és a farkasról”, hanem, mivel „mindenkit érdekel a békéhez vezető út”, a békeközvetítés lehetőségéről, alkalmasint Orbán és Hilárion szerepéről is beszéltek.⁴ A pápa ekkor utalt arra, hogy még nem nyilvános ugyan, de „folyamatban van egy misszió”, amely a háború megállítását célozza. O’Connell is úgy látja, hogy a magyar miniszterelnök „az Európai Unió 27 államának egyetlen olyan vezetője, aki Putyin elnök szövetségese”, és aki „azt állítja, hogy a vezetők közül egyedül ő és Ferenc dolgozik a békéért”.

Emlékezetes, hogy kevéssel az orosz támadás kezdete után, 2022. március 16-án Ferenc negyvenperces zoom-beszélgetést folytatott Kirill pátriárkával, aki a háború nyílt támogatójaként védelmébe vette a „különleges katonai műveletet”. A pápa pásztorhoz méltó cselekvésre szólította fel és – megejtő kendőzetlenséggel – Putyin ministránsának nevezte a leghatalmasabb keleti egyház fejét, aki érthetően „feldühödött ezen, s a beszélgetés óta nem állt közvetlenül szóba a pápával”. 2022 tavaszától a Vatikán és az orosz ortodoxia közti kapcsolattartás kizárólag „a moszkvai patriarchátus külkapcsolatokért felelős tisztségviselőjén, előbb Hilarion metropolitán, majd jelenlegi utódján, Antonyij metropolitán keresztül zajlott és zajlik.

Noha a pápának szívügye a Kirillel való találkozás, amelynek béketeremtő következményében is reménykedik, vatikáni források azt erősítették meg az America római tudósítójának, hogy a háború vége előtt erre kevés esély van. Mindenesetre a békemisszió megszellőztetése, akár tudatos volt a pápa részéről hazaútban a repülőn, akár elhamarkodott, korántsem bizonyult alaptalannak. Mind az ukrán, mind az orosz fél rögtön tagadta ugyan, hogy egyeztetett volna a Vatikánnal, de alighogy Ferenc visszatért, május 1-jén „Kirill pátriárka áldásával” Antonyij metropolita is Rómába érkezett.⁵ Az orosz külügyi főpap látogatásának hivatalos jellegét ezúttal Parolin bíboros államtitkár cáfolta, ugyanő azonban meglepetésének adott hangot amiatt, hogy állítólag sem az ukrán, sem az orosz elnöki szóvivő nem tudott a pápa békemissziójáról. A kívülálló számára elterelő manővernek, néhol pedig kimondottan zavarosnak ható nyilatkozatok után arra derült fény, hogy a pápa, illetve a vatikáni diplomácia kétlépcsős kezdeményezésben gondolkodik. „Az első számú cél az, hogy mindkét fél beleegyezzen a tűzszünetbe, és ezután kezdődhetne meg a békefolyamat”. ⁶

Ez a modell fellélegzésre adhat okot azoknak, akik a magyarországi apostoli út során a pápa instrumentalizálásától féltek. „Jelenleg egyik fél sem akarja abbahagyni a harcokat” – szögezi le O’Connell. Ha Ukrajna kész volna tűzszünetről tárgyalni, „erősebb helyzetbe hozná Oroszországot, amely ukrán területeket tart a kezében. Az oroszok sem akarnak tűzszünetet, mivel további győzelmekre van szükségük, ha biztosítani akarják a már elfoglalt területeket.”⁷A Vatikán tehát nem vádolható azzal, hogy engedett volna olyan ösztönzésnek, amely a katolikus egyház (tanításának megfelelő) feltétlen békevágyát orosz érdekek szolgálatába állítaná. Ugyanakkor változatlanul tartózkodik attól, hogy következetesen éles különbséget tegyen a támadó és a megtámadott, az agresszor és áldozata között. Ferenc pápa talán azt a mindenre kiterjedő erőfeszítést tartja szem előtt, amelyet II. János Pál tett 2003-ban az iraki háború megakadályozására. A lengyel pápa akkor Bagdadba küldte Roger Etchegeray francia bíborost, hogy tárgyaljon Szaddám Huszeinnel, röviddel később pedig Washingtonba Pio Laghi olasz bíborost, a Bush család barátját, hogy George W. Bush elnökkel beszéljen. Ferenc a hajdani sikertelen közvetítési kísérletekre emlékezve is „hisz az ima erejében. Tudván tudja, hogy Istennek semmi sem lehetetlen”. Erkölcsi kötelességének érzi, hogy mindent megpróbáljon, igyekszik tehát „más államfőket és nemzetközi szervezeteket is bevonni erőfeszítésébe”.⁸

Pozitív semlegesség?

E folyamat kiemelkedő állomása volt Volodimir Zelenszkij május 13-án, szombaton tett látogatása Ferenc pápánál, akinek – miként országa lakóihoz címzett aznap esti videóüzenetében fogalmazott – részletesen bemutatta béketervét, kérve az egyházfőt, hogy segítse elő az orosz megszállók által elrabolt ukrajnai gyermekek visszatérését otthonukba. „Hiszem, hogy Őszentsége akarata és őszintesége közelebb hozhatja béketervünk megvalósítását, közelebb hozhatja az igazságos és őszinte békét” – idézi Zelenszkijt a kölni érsekség honlapja.⁹ A domradio.de ugyanakkor azt is megemlíti, hogy az elnök, miután köszönetet mondott a pápának „figyelméért, amellyel sok millió ukrajnai ember tragédiája felé fordul”, arra kérte őt, hogy „ítélje el az Ukrajnában elkövetett orosz bűncselekményeket”, hiszen „nem lehet egyenlőségjelet tenni az áldozat és az agresszor közé”.

Nehéz azonban eltekinteni attól a körülménytől, amelyre ugyancsak a kölni egyházi portál mutat rá a pápa budapesti programjairól is tudósító Ludwig Ring-Eifel újságírót idézve: a „szokatlan találkozón” csak humanitárius kérdésekben született egyetértés a pápa és Zelenszkij között.¹⁰ Pár órával később, egy olasz tévéműsorban az ukrán elnök „felszólította a pápát, hogy hagyjon fel végre semlegességével, és világos szavakkal ítélje el az orosz agresszort”. Az olaszországi Il Messaggero úgy ítéli meg, hogy a feszültség hátterében Ferenc pápa kezdettől fogva képviselt „pozitív semlegessége” áll. „Ez nem azt jelenti, hogy ne támogatná Kijev jogát a szuverenitáshoz és a függetlenséghez, hanem – ellentétben az orosz államot kiszolgáló Kirill pátriárkával – nem akar a »Nyugat káplánjaként« viselkedni. Ferenc a globális perspektívát részesíti előnyben.” Az olasz baloldali lap kommentátora megértő Bergoglio dél-amerikai perspektívát tükröző nézete iránt, miszerint a konfliktusnak „többféle gyökere van, és talán naivitás volna figyelmen kívül hagyni többek közt a NATO súlyát a Szovjetunió összeomlása után”.¹¹

Akár változott időközben a pápának ez a sokakat elidegenítő, korábban többször elismételt, eredetileg élesen Amerika-ellenes hangfekvésű véleménye, akár nem, a Moszkvával való párbeszéd elvi lehetőségének fenntartása olyan igyekezet a vatikáni diplomácia részéről, amelynek létjogosultsága az Ukrajnával való feltétlen szolidaritás nézőpontjából is nehezen vitatható. Erre utal a szociális elkötelezettségéről és hatékony békeközvetítő munkájáról ismert, Ferenc pápát erősen támogató és Magyarországon is jelenlévő Sant’Egidio Közösség alapítója, Andrea Riccardi – aki évek óta egyfajta sugalmazó szerepet tölt be a vatikáni külpolitikában –, amikor egy lapinterjúban megjegyzi: „Zelenszkij először beszélt olyasvalakivel, aki eltérő álláspontot képvisel a háborúval kapcsolatban”. A találkozó ezért is „maradandóan fontos esemény” (hozzátetetjük: talán mindkét fél számára). Másfelől viszont bizonyos, hogy a vatikáni diplomácia „továbbra is a dialógus csatornáinak megnyitásán fog fáradozni, ahol diplomácia, nem pedig a konfrontáció és a szidalmazás nyelvét beszélik”.¹² Úgy tűnik, a pápa „pozitív semlegességét” védelmező állásfoglalások nehezen békíthetők össze a katonai erőszakot kezdeményező és az erőszakot elszenvedő fél egyértelmű szembeállításának természetes és jogos igényével.

Hit, ideológia, történelmi emlékezet

Bár egyre több olyan vatikáni megnyilatkozást lehetne idézni, amelyek azt tanúsítják, hogy a katolikus egyházvezetés együttérez Ukrajnával és elítéli Oroszország háborús kezdeményezését, egyfajta önkéntelen feladat- és funkciómegoszlás figyelhető meg a római hivatalosság, illetve más – jelentős, de kevésbé hivatali tekintéllyel rendelkező – katolikus közéleti szereplők álláspontja között. A tárgyalóképesség fenntartását is szolgáló vatikáni távolságtartással szemben a neves cseh katolikus értelmiségi, Tomáš Halík pap és pszichiáter, teológus és esszéíró ez év februárjában egy keresztény pacifisták által szervezett berlini béketüntetésére reagálva felháborodását fejezte ki a rendezvény miatt. Amint a németországi katolikus egyház központi információs orgánuma, a katholisch.de beszámol róla, Halík professzor a következőt válaszolta, amikor a Wir sind Kirche [Egyház vagyunk] reformmozgalom képviselői a véleményét kérdezték: „Amit egyszer Lenin mondott a szánalmasan naiv nyugati emberekről, tudniillik hogy hasznos idióták, feltétlenül érvényes a berlini tüntetés szervezőire”. Akik ugyanis „késleltetik a fegyverek szállítását, hogy megvédjék Ukrajnát az orosz népirtás ellen, bűnrészessé válnak a civilek, köztük nők és gyermekek tömeges legyilkolásában, a foglyok kínzásában és abban, hogy ukrán gyermekeket »átnevelés« céljából Oroszországba hurcolnak”. A Cseh Keresztény Akadémia elnöke szerint „Putyin korunk Hitlere, aki teljes mértékben azt a politikát másolja, amelyet Hitler annak idején Csehországban művelt: először a nyelvi kisebbség területeit kell meghódítani, majd az egész országot, hogy végül más országokat is meg lehessen támadni. Putyinnal nem lehet tárgyalni” – jelentette ki Halík –, „mivel Oroszország cinikusan felborít minden megállapodást: a nemzetközi jogot éppúgy semmibe veszi, mint az emberi jogokat”. Elengedhetetlen tehát „a megszállt Ukrajna védelmének gyors megerősítése.”¹³

Regina Elsner, a berlini Kelet-Európai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának (ZOIS) tudományos munkatársa, egyben a münsteri egyetem oktatója, ismert Oroszország- és Ukrajna-szakértő az „egyenlő távolság” diplomáciai stratégiája kapcsán egy fontos tényre hívja fel a figyelmet. Bár a közvetítés mindenkor fontos törekvés, a Vatikán az orosz ortodoxiához fűződő – a hidegháború után kialakult – jó kapcsolataira tekintettel nem vesz a szükséges mértékben tudomást a moszkvai patriarchátusnak a háborúban betöltött rendkívül negatív szerepéről. Akkor sem, amikor az agresszió egyházi támogatásának égbekiáltó bűne fölött elvben lehetetlen volna szemet hunyni. 

Hozzátehetjük: a Vatikán ökumenikus dikasztériumának némiképp egyoldalú elköteleződése a keleti egyházak felé szintén megnehezíti, hogy a katolikus Róma kritikusan viszonyuljon az ortodox Moszkvához. A közös alapnak tekintett krisztológiai dogmák, a hagyománytisztelet, a platonikus emlékezetű igazságfogalom azonossága, az erőteljesen hierarchikus struktúra és mentalitás rokonsága, valamint a misztikus lelkiség iránti vonzalom újabban is megfér azzal a magatartással, amely jóval kevésbé engedékeny a protestantizmussal és a nyugati szabadságelvű demokráciával szemben; a szentségek teológiáját tekintve pedig ismét nagymértékben elzárkózik az evangélikus-katolikus közeledés elől.¹⁴ Holott teológiai és antropológiai szempontból egyaránt ingatag alapzata van az ökumenének ott, ahol a dogmatikai összhang nélkülözi az evangélium és a humánum (magától értődő) közös nevezőjét

Nem igazán meglepő tehát az igazhitűségre kihegyezett hitvallás meghasonlása önmagával és – szélsőséges esetben – átfordulása a hitehagyott Nyugatot ostorozó háborús propagandába. A magasrendű keleti lelkiség elitista képviselete határozott etikai közvetítés nélkül ugyanolyan távolra szakadhat a népszerű politikai szólamok által erőteljesen befolyásolt tömegegyházi gyakorlattól, mint ahogy az igaz hit tisztaságának forszírozása éppenséggel összekeveredhetik az egyházi cselekvést mélyen átható, alacsony szinten reflektált és kártékony, tekintélyelvű és ellenségképző ideológiákkal. Félrevezető volna megfeledkezni arról, hogy Kirill pátriárka retorikája családi hasonlóságot mutat a „relativizmus diktatúrájának” az előző pápa idején kvázi-doktrinális rangra emelt, s Ferenc tanításának eltérő hangsúlyai mellett is csak lassan halkuló jelszavával. Az államegyházi struktúra társadalomirányító szerepébe vetett, nem csak Kelet-Európában hatékony hit szoros eszmei rokonságot hív létre Róma és Moszkva számos klerikusa között. Hogy ez a vallási, spirituális és politikai affinitás végül a béke eszközévé válik-e, vagy megakadályozza a birodalmi ideológia áldozatai melletti határozott kiállást, a napjainkban zajló egyházdiplomáciai folyamat nyitott kérdése.

Ukrajnai ökumené? 

A keleti ortodoxia teológiai és aszketikus, esztétikai és liturgikus sajátosságaihoz való, némiképp egyoldalú vatikáni vonzódás vakfoltját alkotja az arról való megfeledkezés is, hogy az Oroszországban többségi státusú és a politikai vezető rétegre is hatást gyakorló ortodoxia számára a Vatikán – amint a fentebb idézett Regina Elsner fogalmaz – csupán „hasznos figura: demonstrálni lehet rajta, hogy nem vagyunk elszigetelve, s hogy vannak partnereink Nyugaton. De teológiailag nem veszik komolyan, nem tartják spirituális tekintélynek”. Másfelől jelentősen csökkenti az Orosz Ortodox Egyházhoz való közeledés hitelét, ha ugyanez Ukrajna vonatkozásában kevéssé fontos Rómának. „Nem látunk hasonlóan intenzív párbeszédet az ukrajnai egyházak, főként az ukrán ortodox egyház képviselőivel” – állapítja meg Elsner, és így folytatja: „A Vatikán jól tenné, ha sokkal erőteljesebben összpontosítana Ukrajnára. A régió jövője nagyban függ attól, (…) hogyan találnak egymásra és fognak össze az ukrán egyházak és vallási közösségek. Ezen is múlik, milyen lesz Róma kapcsolata a háború után Oroszországgal. Véleményem szerint a Vatikán e téren sokkal pozitívabb hatást fejthetne ki, mint ha továbbra is csupán Oroszországgal próbálna egyetértésre jutni.”¹⁵

Összegzésképpen megkockáztatható, hogy a nemrég lezajlott pápalátogatás tartalmát és tanulságait nem lehet kiszakítani az ukrajnai béke előmozdítását célzó kezdeményezések összefüggéséből. Ha lesz eredménye Ferenc pápa egyeztetésnek az ukrán miniszterelnökkel Rómában és Hilárion orosz metropolitával Budapesten, ha számít egy majdani igazságos béke távlatában diplomatikus visszafogottsága Budapesten vagy Zelenszkijjel való személyes találkozása Rómában, akkor talán érthetőbbé válik magyarországi útjának némely, egyelőre nem egészen áttetsző indítéka. Mindez azonban kevéssé látható előre – a békevágy nem prognózis. Sokakban viszont már az is várakozást kelthet, hogy a vatikáni feladatvállalás április végén (úgyszólván véletlenül) nyilvánosságra került híre igaznak bizonyult. A repülőgépen elejtett információt figyelemre méltó módon erősíti meg egy május 20-án kiadott vatikáni közlemény: Ferenc pápa megbízta az Olaszországban progresszívnak számító Matteo Zuppi bíborost, az Olasz Püspöki Konferencia elnökét (aki maga is közel áll a Sant’Egidio Közösséghez) annak a missziónak a vezetésével, amely „segíthet enyhíteni az ukrajnai konfliktus feszültségét”. Bármit jelentsen is ez önmagában és a gyakorlatban, a római egyházvezetés azt a reményt fűzi Zuppi kijevi küldetéséhez, hogy „megnyithatja a béke útját, amelyet a Szentatya soha nem hagyott el”.¹⁶

---

A pápalátogatásról szóló jegyzet második része itt olvasható.