Az egyház jövője és a városi lét

Az egyház nem múzeum. Pontosabban: nem eléggé muzeális, feltéve, hogy egy jól végiggondolt kortárs múzeumban eleven, kreatív és olykor konfrontatív módon találkozik össze és alkot egységet a régi és az új – vallja Hans-Joachim Höhn, a kölni egyetem emeritus professzora (rendszeres teológia és vallásfilozófia), aki az idén a rangos szakmai elismerésnek számító Teológiai Díjban részesült. A 2006-ban alapított díjat minden évben a Salzburgi Felsőoktatási Hét alkalmából adják át a jutalmazottnak, akivel Joachim Frank készített interjút.

Höhn professzor szerint Nyugaton az egyház azzal reagál zsugorodására, hogy 

„visszariad az újtól és azt hiszi, önazonosságát pusztán a hagyományok megőrzésével kell biztosítania. Csakhogy ez a vitalitás és a vonzerő rovására megy. (…) Tradicionalista körök teltházas istentiszteletekkel büszkélkednek, a »szokványos« plébániatemplomok ellenben vasárnap délelőttönként üresen konganak.”

Nagyvárosokban az egyház alá van vetve a városiasság törvényeinek. Harcolnia kell a figyelemért, igyekeznie kell, hogy közönséget gyűjtsön magának. Épp ezért érthetetlen, hogy miközben rengetegen elhagyják az egyházat, nincsenek bizalomépítő intézkedések. Hiányzik a kezdeményezés azok irányában, akik hátat fordítottak a vallási intézménynek. Úgy tűnik,

„az intézmény és képviselői elsősorban az önmegerősítésben érdekeltek, a radikális kihívásokkal nem akarnak szembenézni. Kitérnek a kellemetlen kérdés elől: vajon a keresztény vallásnak és a hívő életmódnak mennyire van napjainkban is jelentősége és meggyőző ereje? Az egyházat elhagyók közül korántsem mindenkit a hatalommal való visszaélések és a rossz egyházvezetés miatti kiábrándultságból és düh késztet távozásra. Sokan azért mennek el, mert nem tűnik hihetőnek vagy fontosnak számukra a hit. Már eszükbe sem jut, hogy vallásos eszméket kövessenek.

Az egyházi élet hanyatlása láthatóvá teszi a város és a vidék közti szakadékot. Kétezer évvel ezelőtt a kereszténység a városokból indult el és a létszáma a városokban növekedett meg. Joachim Frank kérdésére válaszolva – vajon teljesen eltűnik-e a városokból az erősen fogyatkozó kereszténység? – Höhn kifejti: a vidék kereszténységét sem fogja megkímélni az, ami a városok kereszténységével már megtörtént. 

Az „urbánus” életmód és keresztény praxis – a jelentős mértékben önkéntes és szelektív kötődés különféle közösségekhez és társadalmi miliőkhöz, gyakran gyors váltás a csoportok között és rövid idő a csatlakozástól a kilépésig – a vidékre is ugyanolyan jellemző, mint a városokra. A „provincia” már nem hátországa és menedéke a hagyományos katolicizmusnak. „Ezért megfordítanám a gondolatot, és azt mondanám: a városokban dől el, hogy lesz-e jövője a kereszténységnek és az egyháznak. Itt ugyanis szűk térben folyamatosa kihívások előtt állnak, miközben minden lehetőségük adott. A városok a jövő laboratóriumai. Sehol máshol nincs annyi tehetség, ötlet és nem utolsósorban pénz, hogy új dolgokat lehessen kipróbálni.”

Jövő nélkül?

De szüksége van-e egyáltalán a kereszténységnek és az egyháznak jövőképre és távlatokra? Lehetne ugyanis azzal érvelni, hogy a kereszténység áthatotta a társadalmat és ezzel teljesítette történelmi feladatát. Most már nyugodtan hátraléphet. Ahol létezik alapvető szociális biztonság, ott az emberek már nem függenek az irgalmas szamaritánusoktól.

Ám ha van is alapja ennek a tézisnek, azonnal felvetődik a kérdés: hol vannak a mai társadalom vakfoltjai? Melyek azok az üres helyek, amelyeket senki sem tölt be, és ahol az egyház újra megtapasztalhatná küldetésének jelentőségét, új „relevanciaélményre” tehetne szert – a hagyományos társadalmi szolgálatok, a karitatív tevékenységek terén, de más, tágabb értelemben is. 

Ilyen lehetne a „kulturális diakónia”. Mi történne valójában, ha eltűnne mindaz a spirituális többlet, amelyet a kereszténység és az egyház napjainkban is hozzáad a társadalom életéhez? „Gondoljunk például az év tagolására, amelyet a vallási ünnepek és a hozzájuk tartozó elbeszélések ciklusa biztosít. Vajon e »ritmusszabályozó« funkció nélkül kizökkenne az időérzéke? A rutin monotóniájába zuhanna? Valami más venné át a liturgikus ünnepek a helyét? És mi a helyzet magával a kereszténység alapeszméjével?” Azzal, hogy

„nincs az a különbség az emberek között, amelyet ne foglalna magában egy nagyobb közösség és kölcsönösség.” Talán rossz helyen keressük a kereszténység „megkülönböztető vonását”, ha úgy gondoljuk, hogy a különbségben, a „másoktól” való különbözőségben rejlik. Ezzel szemben úgy vélem, a kereszténység döntő sajátossága, hogy megkeresi, meghatározza és megtartja, ami minden emberben közös – ami egyesíti és összeköti az embereket. 

Igaz, hogy az ünnepek funkcióváltása részben már végbement. A karácsony a szeretet vagy a béke ünnepe lett és nagymértékben kommercializálódott. A húsvét a tavasz és a nyúl ünnepe, mennybemenetelkor számos országban apák napja van.

Ami a vallási ünnepeket illeti, a keret már régen eltűnt. A karácsony jól működik családi ünnepként, a húsvét tavasz- vagy nyúlünnepként, a mennybemenetel napja apák napjaként. Szent Márton napján Németországban lámpás felvonulást tartanak. Mindazonáltal ha igaz is, hogy szellemi tartalom nélkül könnyen előfordulhat

„nagy csinnadrattával a semmibe vonulunk”. Egy erőteljes és lebilincselő narratíva kitöltheti az ünnepi keretet, míg e keret nélkül az elbeszélés semmitmondóvá válhat. „A kereszténység nagylelkűségéhez hozzátartozik, hogy másoknak is lehetőséget ad a bekapcsolódásra, arra, hogy a vallási ünnepeket világi módon ünnepeljék. Miért ne lehetne a karácsony a szeretet és a béke ünnepe?”

A „világi” jelző egyébként is problematikus. Egyfelől ellentéte a „vallásosnak”, másfelől viszont nem igaz, hogy a „szekuláris társadalomnak” ne volna vallása. Talán csak a vallás más formáit hozta létre és ápolja. Tény, hogy a „szekuláris” a vallás és a társadalom mindenfajta szétválasztásának alapfogalmává vált. Ám aki azt hiszi, hogy a vallás eltűnése a társadalom és az egyén életéből akadálytalanul folytatódik, félreismeri a vallás és a vallási hagyományok ellenálló képességét. A többségi társadalomnak fel kell készülnie arra, hogy ezek a rakoncátlan jelenségek még jó ideig vele maradnak, különösen a fokozódó migráció körülményei között. Sok kortárs számára a vallási összetevő új és váratlan identitásjeggyé válik. Ez alapvetően új viszonyulásmódot követel meg mind a vallásos, mind a nem vallásos életformák részéről.

A sokféleség hozzátartozik a városi élet DNS-éhez

„Lehet, hogy más vagy, de itt otthonra találhatsz” – hangzik a városi lét egyik alapelve. Minthogy a városban csupa kisebbség él, saját identitását mindenki a másságban, a másoktól való eltérésben élheti meg. Ám épp ezért teheti fel a kérdést Joachim Frank: „Ezek szerint mégsem az a meghatározó, ami összeköt, és amit korábban a kereszténység lényegi mozgatójaként azonosított?”

A sokféleség elismeréséről van szó, ami azonban nem lehet mentség a szolidaritás hiányára. Az sem feledhető, hogy vonzóereje mellett a város hatalmas centrifugális erőket is képes kifejteni. Sokatmondó szimbóluma e kettős hatásnak a sétálóutca: sehol másutt nem találkozom ennyi emberrel rövid időn belül ilyen kis helyen. És sehol másutt nincs ilyen kevés közöm hozzájuk. Elég egy lépés, egy apró gyorsítás, és máris magam mögött hagytam őket. Vagy pedig álldogálok egy luxuscikkeket kínáló kirakat előtt, valaki ott ül alatta, és egy euróért a kalapját nyújtja felém. Ez a város ambivalenciája, kettős arca. A boldogság az utcán hever, és az utcán kötnek ki azok, akik hiába keresték. Attól tartok, hogy még mindig túl sokan hullanak ki az alapjogként járó társadalombiztosítás résein. És remélem, hogy a jövőben is lesznek keresztények, akik felkarolják őket.

Istennyomok

Mindez a kereszténység létjogosultságának társadalmi dimenziójához tartozik? De miből fakad a hit személyes jelentősége elidegeníthetetlenül saját, egyéni életünkben? 

„Ha a távoli, befejezett jövő nézőpontjából pillantok mostani életemre – mondja Höhn –, joggal kérdezhetem: számít-e majd egyáltalán, hogy léteztem-e valaha, vagy sem? S ha akkor majd nem fog számítani, itt és most van-e vajon különbség létezésem és nemlétem között?”

A városi életforma, különösen az egyén megnövekedett szerepe és a magány gyakori tapasztalata kiélezi saját egzisztenciám fontosságának a kérdését. Az élet értelmével kapcsolatos gondolataink „az elismertség, az érvényesülés, a megbecsülés fogalmi tartományai köré csoportosulnak.”. Mindenki szeretné, ha élete „számítana”, senki nem akar semmi és senki lenni. 

Tény, hogy létezünk, s ha ez tényleg így van, akkor később is így kell lennie. „A távoli jövőben is létezni fogok. Ezt azonban – szigorúan véve – csak egy olyan tudatosság felől nézve igaz, amely képes elgondolni ezt. Így viszont nagyon közel kerültünk az isteneszméhez. Isten „egy olyan tudatot jelenthet, amely az igazság kedvéért kitart létezésem mellett. Az, hogy nem semmi és nem senki voltam, minden időkre igaz lesz.”

Van ugyanakkor egy másik „istennyom” is, amely talán jobban látható és könnyebben belátható. 

„Nem ismerek senkit, aki ne örülne, ha időnként megvigasztalják” – mondja Höhn. Ludwig Feuerbach és Karl Marx óta a „vigasz” vallási kontextusban kényes kérdés. A vigasztalás keresése azonban azt jelenti: nem tudok megbékélni azzal, amiért nincs kárpótlás. Dacosan keresem az igent olyan helyzetekben is, amikor minden nemet kiált. Keresem az elfogadhatatlan okát, hogy mégis elfogadhassam önmagamat és életemet. Ez a létezéshez fűződő vallásos viszony lényege. A létezés megrögzött szkeptikusai szembe találják magukat a kérdéssel: van-e valami az életünkben, amit nem lehet újra meg újra elrontani? S ha létezik ilyen, miért kellene ezt a jobb életet kerek-perec elutasítanunk? Ami engem illet, a feszültséget – elfogadni az elfogadhatatlant és nem mondani rossznak azt, ami javíthatatlanul jó – egyedül a létezés vallásos szemléletén belül tudom feloldani.

Keresztényként így merül fel bennem a kérdés: ad-e a hitem jó okot rá, hogy elfogadjak egy olyan életet, amelyben a feltétel nélkül elutasítandó konfliktusba kerül azzal, ami mindenestől jó és boldogító?

„Talán túlontúl félénkek lettünk, a teológiában is. Egy ideje már nem gondolkodunk azon, hogy mi az, ami a kereszténységben vigasztaló, azaz mit állít szembe a kereszténység az elfogadhatatlan tapasztalatával. Nem vesszük kellőképpen figyelembe, hogy minden kísérletünket a világ elfogadhatóvá tételére megelőzi ama feltételezésünk, hogy a világnak már most legalább olyan mértékben jónak kell lennie, hogy érdemes legyen tovább javítani rajta. A »teodíceát« – Isten kérdését »a szenvedéssel szemközt« – másodlagos kérdéssé tettük. A hitoktatásban csupán azt hangoztatjuk, hogy Isten jó és a világ szép. Annál riasztóbb, amikor ezt a gyermekeinkkel együtt cáfolnunk kell.”

Rossz ugyanis a sorrend. A vallásos létviszony az elfogadhatatlan miatti felháborodással és a pusztán beletörődő magatartás elleni lázadással kezdődik.

Legutóbbi könyvében (sőt könyveiben) az interjúalany az „Istenről való költői beszéd művészetét” hirdeti. Ez a művészet mindenekelőtt költői kifejezésmódokra és aforizmákra támaszkodik  – idézi fel Joachim Frank. – Vajon miért? Talán mert „teológusként már nem bízik a saját szakmájában és a vaskos könyvekben?”

„Lassacskán ráébredtem, mennyire igaza van Ludwig Wittgensteinnek, amikor arról ír, hogy ami nem fér bele rövid mondatokba, arról nem érdemes beszélni. A vallás dolgaiban igazságot osztó emberek nagy gyengesége, hogy hajlamosak a fecsegésre, a halandzsázásra, az értelmetlen szócséplésre. Az aforisztikus gondolkodási és beszédstílus ellenben önfegyelemre tanít és arra, hogy beszédünkkel ne untassuk, ne idegesítsük és ne kínozzuk az embereket.”

---

Aki mindenkin átlát, senkit sem vesz észre.”

---