Az igazság „lehetséges várományosa” – Párbeszéd Istenről
2023.05.07. Helmut Hoping, Magnus Striet, Stefan Orth
A dogmatikus Helmut Hoping szerint Isten nem bizonyítható, de létezése több puszta hipotézisnél. Aki teológiával akar foglalkozni, annak bátran vállalnia kell „a hit ugrását”. A fundamentál-teológus Magnus Striet nem ért egyet vele. Szerinte Isten csupán remélhető lehetőség. A teológiának nem szabad átugrania a kétségeket, és szembe kell néznie a jelen kérdéseivel. Kérdező: Stefan Orth.
Miután levonult az új ateizmus jó évtizeddel ezelőtti hulláma, lecsillapodott az istenkétség is, az Istenről zajló vita. Vajon ma is csend van az Isten-kérdés körül?
Helmut Hoping: Véleményem szerint Richard Dawkins és mások új ateizmusát túlértékelték. Igaz, sokakban egyre erősebb a kétely egy személyes Istennel szemben, aki szuverén szabadságában megteremtette az eget és a földet, és aki kinyilatkoztatta magát az ember történelmében. Az értelmiségiek és tudósok közül azonban ma már nem sokan vallják magukat ateistának.
Ezzel együtt az úgynevezett új ateizmus hozott némi izgalmat…
Magnus Striet: A tapasztalati tények rendkívül bonyolultak. Tíz-húsz évvel ezelőtt az ún. új ateizmusnak valóban óriási jelentősége volt. Kétlem azonban, hogy akkortájt csakugyan az istenkérdés állt volna a középpontban. Nem inkább az volt-e a cél, hogy visszaszorítsák az intézményesült vallások, különösen az egyházak nyilvános befolyását? Én erre gyanakszom. Ugyanakkor szó sincs arról, hogy a vallás eltűnne a közszférából. Az emberek a lehető legtermészetesebben beszélnek Istenről. Elegendő, ha a vallási ébredés világszerte megfigyelhető történéseire gondolunk. De a katolicizmuson belül is vannak olyan körök, ahol fel sem merül, hogy Isten – mármint a szabad Isten, az, aki képes valamire – akár nemlétező is lehetne. Másutt ellenben erősödik a szkepticizmus – annak ellenére, hogy az ember vágyik Isten létezésére. Utóbbival mindenekelőtt a kortárs kultúrában találkozunk. Az emberi vágyakozás istent létrehívó struktúrája mindenütt jelen van, amiként mindenütt jelenvaló az izgatottság is amiatt, hogy ez az Isten talán nem is létezik.
Mit jelent ez a teológia számára, amelynek egyik központi témája az Istenről való gondolkodás?
Hoping: A legfontosabb az, hogy az igazság egyik lehetséges várományosa Isten, hiszen gondolkodásunk és kérdezésünk – ha nem állítjuk le szánt szándékkal – óhatatlanul elvezet az Abszolútum avagy a par excellence Feltétlen gondolatához, amelyet Immanuel Kant is szilárdan vallott.
Az Abszolútum mint végkövetkeztetés – ez szigorú logikai levezetésnek hangzik. Hoping úr, szükségünk van ma új istenbizonyítékokra?
Hoping: Nem. Isten létezése nem bizonyítható. Az istenbizonyítékok elmúltával is feladatunk azonban annak bemutatása, hogy miért jelenthető ki felelős módon az istenhit észszerűsége. Thomas Nagel észak-amerikai filozófust idézve – aki nem istenhívő – azt mondhatjuk: az Istenbe vetett hit észszerűsége azért képviselhető felelős módon, mert szinte biztos, hogy a materialista-újdarwinista természetfelfogás téves, tekintettel arra, hogy kudarcot vallott a szellem pszichofizikai visszavezetése agyi funkciókra.
Striet: Szeretném ezt megerősíteni. A filozófiai reflexiónak el kell jutnia legalább a lehetséges, a potenciálisan létező Istenig. Mivel azonban – ahogy Helmut Hoping mondja – az istenbizonyítékoknak vége, a teológiában probléma adódik. Ennek ugyanis az a következménye, hogy nem lehet többé olyan teológia, amely a kinyilatkoztatásra hivatkozik. Amikor történelmi kinyilatkoztatásról beszélünk, a történelmi eseményeket Isten kinyilatkoztatásaként értelmezzük. Ez azonban konstrukció; emberi elváráshorizontok vegyülnek abba, amit azután kinyilatkoztatásnak nevezünk. Nem marad más hátra, mint reménykednünk abban, hogy amit Isten kinyilatkoztatásának hiszünk, az valóban Isten kinyilatkoztatása.
Hoping: Abból, hogy Isten nem bizonyítható, korántsem következik a Magnus Striet által szorgalmazott kinyilatkoztatásteológiai konstruktivizmus. Kétségtelen, hogy az örökktől fogva létező és önmagát a történelemben kinyilatkoztató Isten filozófiai értelemben csupán lehetséges igazság. Teológiailag azonban a kinyilatkoztatás és a hit – mint a kinyilatkoztatás áthagyományozásának formája – elválaszthatatlanul összetartoznak. Nem lehet feltételesen hinni. A hit olyan bizonyossággal kapcsolódik össze, amelyet a konstruált kinyilatkoztatás fogalma ellehetetlenít.
Valószínűleg a napjainkban sok ember számára mértékadó tudományos világkép is közrejátszik abban, hogy az istenkérdés iránti érdeklődés fogyatkozóban van. Nyilvánvaló, hogy amikor a természettel foglalkozunk, nem a csodálkozás, hanem a fizika, az ok-okozati összefüggések tárgyalása áll a középpontban – és a keresztény istenhit iránt egyre kevesebben tanúsítanak megértést…
Hoping: Valóban, egy sokszorosan szcientista világkép uralmával van dolgunk. Az emberek úgy gondolják, hogy a modern természettudományok az égvilágon mindent meg tudnak magyarázni, még a teremtő produktivitás műveit is. Ugyanakkor kimondottan erős filozófiai érvek szólnak amellett, hogy már csak módszertani okokból sem leszünk soha képesek arra, hogy tudatos életünket és az általa megnyitott „belső” perspektívát pusztán a neuronális folyamatok kísérőjelenségévé dekonstruáljuk. Itt kudarcot vall a fizikalizmus, amely minden létezőt fizikai természetűnek tekint. Olyan meggyőző kísérletről sem tudok, amely merőben neurofiziológiai szempontból magyarázná például Bach, Beethoven vagy Mahler zenéjét.
Striet: Egyvalamiben egyetértek. A tisztán természettudományos alapon működő monokauzális, mindent egyetlen okra visszavezető naturalizmus soha nem fog tudni megmagyarázni bizonyos jelenségeket. Az ember tud önmagáról – és: feltételezi mind önmagáról, mind másokról az önmagához való viszonyulás képességét. Máskülönben elképzelhetetlen volna az etikai felelősség. Ez esetben más jelenségekre, így a barátkozásra vagy akár a szerelemre való képességünkre szintén úgy kellene tekintenünk, mint amelyek fikcióként lepleződtek le. Erről már régóta folynak viták, és véleményem szerint az eredmény meggyőző: az emberi lét sajátos természetére – az önmagunkról való tudásra és a szabadságra – akkor sincs tudományos magyarázat, ha ezek lehetősége biológiai előfeltételekhez kötődik. A kérdés mármost az, hogy ebből milyen vallásfilozófiai tőkét lehet kovácsolni. Az ember csak azért alkot kultúrát, mert úgy létezik, ahogyan létezik: rákérdez önmagára és társadalmi életét szabályoznia kell. Ugyanebből, tudniillik sajátos létezésmódjából adódik az a kérdés is, hogy mindennek mi az oka. De vajon következik-e ebből több is, mint pusztán az, hogy az ember olyan kérdés önmaga számára, amelyre nincs meggyőző válasza?
A kultúra tág fogalom. Pontosan hol kezdődik a vallás?
Striet: A vallásgyakorlat mindmáig tartó fennmaradása döntően azzal függ össze, hogy az ember perlekedő és küzdő lény. Megjelenése pillanatától fogva kulturális technikákat fejleszt ki annak érdekében, hogy megbirkózzék a létezéssel. Kezdettől létrehoz tehát társadalmi szabályokat, normarendszereket – de létrehozza az emberlét értelmezésének vallási rendszereit és a hozzájuk tartozó rituális cselekvésmódokat is. Vajon az ember – és most már a jelenben vagyunk – csupán a természet szeszélye volna? Mindenesetre amikor ezt énekli a Die Toten Hosen együttes, emberek ezrei énekelnek vele együtt.
És az istenkérdés?
Striet: Az istenkérdés egyik forrása is az ember mélységes önkételye – hogy talán mégsem csak a természet véletlenszerű terméke. Ez még a Bibliában is kimutatható, amely pedig elsősorban e világ társadalmi viszonyaival foglalkozik. Megfigyelhetjük benne a gondolkodás újabb és újabb lökéshullámait. Különösen a hátrányos helyzetű emberek akarnak nagyobb igazságosságot, ezért Izrael Istene határozottan ki is áll értük. Minthogy azonban az ember a halállal is hadilábon áll, végül egy olyan Istent hoz játékba, aki mindenható „nem”-jét szegezi szembe a halállal. Ezek a folyamatok a kultúratudomány eszközeivel anélkül rekonstruálhatók, hogy elkanyarodnánk a naturalizmus felé.
Hoping: Teológiai szempontból azonban túl kell lépni a Magnus Striet által képviselt kulturális antropológiai állásponton. Igaz persze, hogy a vallásnak legjobb tudásunk szerint köze van ahhoz, hogy hogyan viszonyulunk a halálhoz, de ha itt megállnánk, a vallás mindössze a kontingencia leküzdésének egy formája volna. A kinyilatkoztatás teológiája szempontjából azonban nem szűkíthető erre. A teológia feladata, hogy Istent a történelemben elhangzott és áthagyományozott kinyilatkoztatás terében gondolja el. És, amint mondtam, itt jön a képbe a hit. Van egy pont, ahol vállalnunk kell a hit ugrását. A hit következményeit tekintve lehetetlen teológiát űzni egy pusztán lehetséges Isten alapján.
Striet úr, nem jelentenek-e nagyobb kihívást az elmúlt évszázadok természettudományos eredményei, mint az, hogy az istenkérdés kapcsán egyszerűen más emberi jelenségekre utalunk?
Striet: Mielőtt erre válaszolnék, engedjen meg egy rövid megjegyzést azzal kapcsolatban, amit Helmut Hoping mondott. Természetes, hogy aki teológusnak tekinti magát, ugrik. De milyen hitbe ugrik? Milyen kinyilatkoztatáshitbe? A történet itt finoman szólva is sokfelé ágazik. Én is ugrom, mégpedig ahhoz az Istenhez, akiről Duns Scotus ezt mondta: „vult alios habere condiligentes” [akarja, hogy legyenek mások is, akik szeretnek]. Isten nem akart önmagában maradni, hanem társat, partnert akart, aki felé szeretettel fordulhat. Nem tudom, valóban így van-e. A magam Kantját olvasva úgy gondolom, hogy az istenbizonyítékokról mondott kritikája a mai napig helytálló. De bizakodom – ezért maradok teológus, és ezért nem lesz belőlem kultúratudós, aki csak megfigyel. Ami a modern természettudományokat illeti: persze, igaz, hogy mélyen megrendítették a hitet az emberre összpontosító Istenben. Elég csak a legújabb kozmológiai elméleteket néznünk: világegyetemünk minden valószínűség szerint 13,8 milliárd éves, ami elképzelhetetlen szám. Mi az ember jelentősége az univerzumban? A jelen helyzetben, amely kizökkenti az embert begyakorlott istenkapcsolatából, emberközpontúságunk súlyos nehézség elé állítja a keresztény hitet. A megtestesülés azt jelenti, hogy egyedül az ember számít. Legalábbis addig, amíg a megtestesülést a bűnbe esett emberre vonatkoztatjuk. A világegyetemben tett felfedezések fényében ez az elképzelés bizonyos mértékig valószínűtlen, amit bizony meg tudok érteni. A hit ugrása – hogy szinte paradoxonnal fejezzem ki – a valószínűtlenség kockázatát vállalja.
Mi lenne az alternatív lehetőség?
Striet: Hans Blumenberg filozófus egyszer úgy fogalmazott, hogy a világ tévedésből is létezhetnék. Akkor az ember pontosan az lenne, ami: szenvedély, de végül olyan szenvedély, amely az örök feledésbe merül. Ha nincs ember-érzékeny Isten, akkor ez az ember sorsa. Filozófiailag gondolkodó teológusként ezt nem zárhatom ki.
Hoping: Az élet keletkezését és az ember kialakulását csakugyan elképzelhetetlenül hosszú kozmikus folyamat előzi meg. Az ősrobbanás teóriáját, a kvantumfizikát és az evolúcióelméletet azonban nem értelmezném úgy, mintha alkalmasak lennének a hit megcáfolására. A modern természettudományok módszertani okokból csak a természetes oksági viszonyokat ismerik, a teleológia elvét nem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden véletlenül és szükségszerűen jött létre. A Nobel-díjas fizikus, Werner Heisenberg szerint az első korty a természettudomány poharából ateistává tesz, de a pohár alján Isten vár. Mindenesetre a természettudományok teret engednek az istenhitnek.
Striet: De már önmagában az a lehetőség, hogy egy másik univerzumban is létezhet értelmes élet, amely felé a talán szabad Isten fordulhat, megrengeti a klasszikus keresztény dogmatika alapjait. Vagy pedig van valahol egy másik dogmatika is a világűrben – nem az, amelyik az ember bűnbeesésének történetével kezdődik…
Hoping: A további univerzumokra vonatkozó megfontolások merő spekulációk, mivel a számunkra lehetséges fizikának határt szabnak a minimális hosszúság és idő Max Planck-féle egységei. A mi világegyetemünk kialakulásakor keletkezett téren és időn túl kezdődnek a multiverzumokkal kapcsolatos kozmológiai spekulációk, amelyek célja, hogy megnövelje a valószínűségét világegyetemünknek, amelyben az élet az emberi életig bezárólag kialakult, valamint annak a valószínűségét, hogy máshol kialakult olyan élet, amelynek evolúciója a tudatos élet formáit eredményezte. Én arra szorítkozom, hogy a létező világegyetem keretein belül gondolkodjam, és ne lehetőségelvű teológiát űzzek. Azonban világegyetemünk keletkezése és tágulása, valamint az egyre nagyobb komplexitás felé tartó biológiai fejlődés kék bolygónkon nem szól egy szabad, teremtő Isten létezése ellen, aki az egész fejlődési folyamat, a homo sapiens sapienshez és annak szabadságához vezető evolúció alapja. Philip Clayton filozófus és teológus a szabadságról mint jelenségről írt könyvében bemutatja, hogy a spontaneitás már az emberré válás előtt, a magasabb rendű emlősöknél is megnyilvánult, vagyis az evolúciós folyamatban mintegy elő volt készítve a szabadság megjelenése. Nem gondolom, hogy a modern természettudományok eredményei cáfolnák vagy egyenesen kizárnák Isten létezését. Minthogy azonban az ember személy, korántsem valószínűtlen, hogy a világegyetem és létezésünk alapja nem kapcsolat nélküli, hanem személyiséggel rendelkezik.
Striet: Nem azt mondtam, hogy az ellenkezője valószínűbb, hanem arra a lehetőségre akartam felhívni a figyelmet, hogy a szabad teremtő Isten nemlétező is lehetne.
Hoping: De még egyszer: a kinyilatkoztatás Istenében nem lehet csak feltételesen hinni. Aki hisz benne, egzisztenciálisan meg van győződve létezéséről – akkor is, ha időnként hitbeli kétségei támadnak.
Striet: Azok a természettudósok, akik módszertanilag következetesek maradnak, nem tesznek kijelentéseket arról, hogy Isten létezik-e vagy sem. Ha a folyamatokat teleologikusan olvassuk, vagy célszerűségekre figyelünk fel a természetben, akkor mi értelmezzük így ezeket. Maga a természet nem célirányosan alakul. A kereszténység azonban – konkrét felekezeti formájától függetlenül – a tudományos és kozmológiai ismeretek jó ideje tartó, hatalmas léptékű gyarapodása miatt úgyszólván szükségképpen kényszerhelyzetbe került. Hiszen sajátos állítása, amelyet egyetlen más vallás sem ismer, az, hogy megtestesülése révén maga Isten fordul az ember felé. Nem meglepő, hogy a teológia már régóta kísérletezik ennek a tételnek az átértelmezésével. Én azonban ragaszkodom hozzá, annak tudatában, hogy döntést hozok.
Striet úr, ön az Isten és az ember közti kapcsolat eseményét hangsúlyozza. Ha az univerzum roppant kiterjedéséből indulunk ki, nem volna vajon kézenfekvőbb úgy beszélnünk Istenről, mint az egészen Másról?
Striet: Nem tartom sokra azt a megállapítást, hogy Isten az Egészen Más. Természetesen Isten mindig is rejtély marad az ember számára. De mit kezdjek egy olyan Istennel, aki állítólag egészen Más? Egyébként is rendkívül problematikus, ha az Egészen Másról való beszédet összekapcsoljuk a megtestesülés gondolatával. Ismétlem, nem kell elhinni, hogy Isten emberré lett. Ugyanakkor nagyszerű volna, ha barátként szólítana meg minket, miként a II. Vatikáni Zsinat Dei Verbum kezdetű, a kinyilatkoztatásról szóló konstitúciójában olvassuk.
Hoping: A metafizikai ontológián belül elkerülhetetlen volt Istent – mivel nem a világon belüli entitás – non aliudként, sőt, egészen Másként elgondolni, hiszen máskülönben nem lenne végtelen. A megtestesülés-teológia szempontjából azonban tényleg problematikus – ebben egyetértek Magnus Striettel –, hogy Istenről mint egészen Másról beszéljünk, és mintegy megelégedjünk azzal, hogy negatív teológiát űzünk. A rossz teológia jele, ha tudós teológusok idő előtt a reductio in mysterium mellett érvelnek, vagyis már azt megelőzően a végtelen titokra hivatkoznak, hogy kimerítették volna az Istenről való gondolkodás minden teológiai eszközét. A teológiának meg kell mutatnia – ebben rejlik az analitikus teológia értéke, habár hatókörét kár volna túlbecsülnünk –, hogy a hittételek nem logikai ellentmondást tartalmazó vagy értelmetlen kijelentések, azzal együtt sem, hogy változatlanul érvényes a IV. Lateráni Zsinat (1215) nyilatkozata, mely szerint a Teremtő és teremtménye között minden hasonlóság ellenére még nagyobb a különbség.
Striet: Persze. Ezt soha senki sem tagadta. De a felvilágosodás után már nem hagyhatók figyelmen kívül az autonómia diskurzusai. Ha Isten kapcsolatra törekszik az emberrel, akkor nem mozoghat azon az erkölcsi univerzumon kívül, amelyben mi mozgunk. Ezért éleződnek ki a teológiai viták az autonómia elve körül. Azért tolul fel oly nagy erővel a teodícea-probléma, mert nem térhetünk ki többé Johann Baptist Metz kérdése elől: hol marad Isten? Az autonómiáról ezután erkölcsteológiai szempontjából is beszélni kell. Az autonómiának semmi köze ahhoz, hogy valaki önellátó-e, illetve hogy csak a saját érdekeit tartja-e szem előtt.
(Mártonffy Marcell fordítása)
A beszélgetés egy 2023 tavaszán könyvformában megjelent hosszabb vita első fejezete. Lásd Magnus Striet – Helmut Hoping: Gott, Freund der Freiheit. Ein Streitgespräch [Isten, a szabadság barátja. Vita], Freiburg im Br., Herder Verlag (Editions Herder Korrespondenz), 2023, 11–26: Erstes Kapitel: Gott [Első fejezet: Isten]. A kötet ára: kötve 18,00 €; e-book: 13.99 €.