Az ukrajnai háború: kihívás a vallási közösségek számára – Ortodoxia, katolicizmus és a béketeremtés kilátásai (1)

Bevezetés

Az orosz-ukrán háború¹ példátlan tragédia a közelmúlt világtörténelmében. Kihívást jelent mind az ukrán kormány, a hadsereg és a diplomácia, mind pedig az egészségügyi szolgálatok, a jótékonysági szervezetek és az egyetemek számára. A globalizált világban az ukrajnai háború problémája messze túlmutat Ukrajnán. Egy szuverén ország lerohanása az ENSZ Biztonsági Tanácsának egyik tagja által sérti a nemzetközi rendet. Egyúttal próbatétel az egyházak számára is, amelyek megpróbálják segíteni, bátorítani és támogatni a háború több millió menekültjét és áldozatát. Az invázió legitimálása az Orosz Ortodox Egyház (OOE) által provokáció az egyházak közti világszintű kapcsolatok és az ökumenizmus intézményei számára, amelyek a párbeszéd és a megbékélés értékeire épülnek. Végül a harcoló csapatok aszimmetriája is figyelemre méltó. Az egyik oldalon a világ legnagyobb, nukleáris fegyverekkel rendelkező országa áll, a másik oldalon pedig kis, nem nukleáris szomszédja. Az erőegyensúly hiánya próbára teszi a keresztény társadalmi tanítást, amely az elmúlt évtizedekben az erőszakmentesség irányába mozdult el.

Írásunk azt elemzi, hogy hogyan reagáltak az ukrán egyházak Ukrajna Oroszország általi lerohanására. Az első reakciókat dokumentáló rövid bevezető után három kérdésre összpontosítok: arra, hogy hogyan érinti a háború az ukrán ortodoxiát, milyen kihívások elé állítja az ukrán katolikusokat a Szentszék háborúval kapcsolatos álláspontja, és milyen kilátásai vannak az egyházaknak arra, hogy szerepet vállaljanak a béketeremtésben. Helyszűke miatt nem foglalkozom a 2019-ben létrehozott Ukrán Ortodox Egyházban [UOE] zajló folyamatokkal – a jelenlegi helyzetet az UOE lehetőségnek tekinti az ukrán ortodoxia egységének megvalósítására –, sem a protestáns felekezetekkel, amelyek közül némelyek a háború kapcsán módosítottak hagyományosan pacifista megközelítésükön.

Háború – az első reakciók

Az Ukrajna elleni 2022-es orosz agresszió közvetlenül érintette az ukrán vallási közösségeket.² Több ezer ukrán állampolgárt – egyházak tagjait – gyilkoltak meg vagy kényszerítettek otthonuk elhagyására.³ Egyházi épületeket romboltak le, teológiai szemináriumokat fosztottak ki, papokat öltek meg és fogtak el. Az ukrán egyházak a háború első napjaitól kezdve bekapcsolódtak – gyakran külföldi testvéregyházaik segítségével – a háború sújtotta lakosság megsegítésébe. Amint Borisz Gudzjak érsek fogalmazott: „Együtt lenni az emberekkel, együtt imádkozni velük, imádkozni értük” – ez volt a legfontosabb, amit az egyházak a háború áldozataiért tettek.⁴ Az ukrán lakosság egyharmada, kb. 13 millió ember kényszerült elhagyni otthonát, menekült különböző nyugati országokba, vagy vált belföldön otthontalanná. Az egyházak sokuknak segítettek a határ mindkét oldalán. A humanitárius segítségnyújtásnak gyakran ökumenikus vonatkozása is van. A Kijevből vagy Harkivból menekülő embereket – akiknek többsége ortodox vallású – Nyugat-Ukrajnában és a túlnyomórészt katolikus Galíciában fogadták be. A lembergi Ukrán Katolikus Egyetem több létesítményét is átadta a belföldi menekültek befogadására. A protestánsok, akiknek az egész országban fejlett közösségi hálózata van, az elsők között használták fel egyházi forrásaikat a keleti és déli harci övezetekből menekülő emberek megsegítésére.

Az ukrán egyházak a háború első napjaitól kezdve óta egységesen elítélték Oroszország agresszióját. Közösen és egyenként is reagáltak. Az Egyházak és Vallási Szervezetek Összukrajnai Tanácsa, amely tizenhat egyházat és vallási szervezetet – köztük zsidókat és muszlimokat is – egyesít,⁵ nyilatkozatot adott ki, amelyben támogatásáról biztosította az ukrán fegyveres erőket, megáldotta a katonákat, és arra kérte a nemzetközi közösséget, hogy segítsen megállítani Oroszország invázióját. Levelet írtak Putyin elnöknek is, amelyben kérik, hogy állítsa le a háborút, mielőtt túl késő lenne. Jepifanyij Dumenko metropolita, az Ukrajnai Ortodox Egyház prímása, és Szvjatoszlav Sevcsuk érsek, az Ukrán Görögkatolikus Egyház [UGKE] prímása arra szólított fel minden jóakaratú embert, hogy imádkozzanak a békéért, ugyanakkor hangsúlyozták, hogy a polgárok kötelesek megvédeni Ukrajnát. Mindketten kérték a nemzetközi közösség támogatását. A protestánsok is nyíltan elítélték Oroszország agresszióját. Az Ukrajnai Német Evangélikus-Lutheránus Egyház ragaszkodott hozzá, hogy a béke, amelyre törekszenek, „igazságos béke legyen, amely az agresszor kiűzését eredményezi az összes megszállt területről, és lehetővé teszi az elkövetett bűnök igazságos megbüntetését”.⁶Felszólította azokat, akik képesek a katonai szolgálatra, hogy csatlakozzanak a fegyveres erőkhöz és védjék meg hazájukat, külföldi testvéreiktől pedig azt kérték, hogy humanitárius segélyekkel és diplomáciával támogassák Ukrajnát. Az Evangéliumi Baptista Egyházak Ukrán Szövetsége – vitathatatlanul a legnagyobb protestáns felekezet Ukrajnában – pacifistább álláspontot képviselt: Valerij Antonyuk lelkész arra kérte a közösségeket, hogy foglalkozzanak az imádsággal, amely „fegyverünk a háború idején“, és legyenek vendégszeretőek a menekültekkel.⁷

Az Ukrán Ortodox Egyház, amely a háború kitörésekor az Orosz Ortodox Egyház autonóm része volt, élesen elítélte az orosz inváziót. Míg Putyin elnök 2022. február 21-i beszédében a donbászi területek annektálásának okai között felsorolta az ukrán kormány arra irányuló tervét, hogy „folytassa a Moszkvai Patriarchátus Ukrán Ortodox Egyházának megsemmisítését”,⁸ addig ennek az egyháznak a feje, Onufrij kijevi metropolita az inváziót „Káin bűne megismétlődésének nevezte, aki féltékenységből meggyilkolta a saját testvérét. Egy ilyen háborúnak nem lehet igazolása sem Isten, sem az emberek előtt”.⁹

A russzkij mir („orosz világ”) és az orosz–ukrán háború

Az Ukrán Ortodox Egyház elítélő nyilatkozata a háborúról szöges ellentétben állt az OOE indoklásával.¹⁰ Kirill pátriárka 2023 virágvasárnapján az alábbi magyarázatot adta az orosz-ukrán háborúra:

Az volt a céljuk, hogy puszta kézzel, mindenfajta háború nélkül elfoglaljanak minket, megtévesszenek, bevonjanak minket saját világukba, belénk ültessék értékeiket. De népünk és vezetésünk rájött, hogy ezek az értékek ellentmondanak a mi értékeinknek, mert a Szent Oroszország, Istennek hála, őrzi a keresztény értékeket, amelyek eleve nemzeti értékrendünkhöz tartoztak. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nincs bennünk többé semmi közös, katonai összecsapásra került sor. De nem szabad elfelejtenünk, hogy a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, melyek a mennyei magasságban vannak (vö. Ef 6,12). Bátran és teljes bizalommal mondom, hogy Oroszország a világosság oldalán áll.¹¹

Kirill e rövid nyilatkozata olyan elemeket foglal össze, amelyek az OOE vezetőségének tagjai által az elmúlt hónapokban tett több tucatnyi nyilatkozatban is jelen vannak: Oroszország megvédi a kereszténységet a Nyugat démoni hatalmaitól, és nem pusztán igazságos honvédő háborút vív, hanem felszabadító küzdelmet folytat.¹²

Az OOE militarizmusa, s nemkülönben az Orosz Föderáció terjeszkedési politikája nem a semmiből bukkant fel, hanem az elmúlt évtizedek során fokozatosan alakult ki.¹³ A russzkij mir – a Harmadik Róma ideológiájának modern újjáalkotása – először vitathatóan pluralista eszmeként bukkant fel.¹⁴ Az Orosz Világ Harmadik Nagygyűlésének megnyitóján, 2009. november 3-án tartott beszédében Kirill a russzkij mirt „civilizációs térként” és „nemzetek feletti projektként” jellemezte, amely az ortodox hitre, az orosz kultúrára és nyelvre, valamint a történelem és a társadalmi fejlődés közös értelmezésére épül.¹⁵ Kirill ekkor a russzkii mir egy olyan aspektusára mutatott rá, amely azután fokozatosan eltűnik az OOE retorikájából – tudniillik nevezett entitás multinacionális vagy akár pluralista jellegére. A pátriárka kijelentette, hogy a russzkij mir „egyetlen állam érdekeihez sem kötődik, […] és nem az Orosz Föderáció eszköze a politikai befolyásolásra”.¹⁶ Azt is állította, hogy a posztszovjet országok „szuverenitásának megléte segíthet bennünket abban, hogy felelősségteljesebben viszonyuljunk saját identitásunk megőrzéséhez, és új, az egyenlőségen és kölcsönös tiszteleten alapuló közösségi formákat építsünk”, elkerülve „mindenfajta paternalizmust, minden kísérletet a »Nagy Testvér« szerepének eljátszására”.¹⁷ Pár hónappal később, ukrajnai látogatásának előestéjén a pátriárka ismételten különbséget tett a russzkij mir és az orosz állam között: „Az orosz világ nem rosszijszkijt [oroszországit] jelent. Sőt, nem is az Orosz Föderáció világa”.¹⁸ Elgondolkodhatunk azon, hogy a russzkij mir pluralizmusa vajon az eszme fogalmi fejlődése során veszett-e el, vagy kezdettől fogva a megtévesztés eszköze volt. A kezdeti szándéktól függetlenül az OOE retorikájában ma már nyoma sincs az egykori pluralizmusnak.¹⁹ Az OOE ma már nem titkolja, hanem nyíltan legitimálja Oroszország agresszióját Ukrajna ellen (Borisz Gudzjak érsek „dzsihádista nyelvezetnek”²⁰nevezi az Orosz Ortodox Egyház retorikáját), így egyértelműen az agresszor oldalára áll a konfliktusban. Ráadásul közismert, hogy az OOE oly mértékben együttműködik az orosz külügyminisztériummal és hadsereggel, amilyen mértékben a „joghatóságához tartozó területeken” soha egyetlen más országgal sem működött együtt. A russzkij mir a Kreml politikai eszközévé vált (vagy mindig is az volt), és egyúttal az agresszió eszköze lett. 

A russzkij mir eszköztárának egyik alkalmazási módja a Kreml által támogatott politikai doktrínák teológiai változatainak megalkotása.²¹ Az alábbiakban az OOE nyugatellenességére és az ukrán identitás – mint az orosz nemzettől független, különálló és egyedi entitás –tagadására összpontosítok. Először is, a Nyugatról és a NATO-ról mint Oroszországot fenyegető veszélyről szóló politikai narratívák visszhangzanak abban, ahogy az OOE elítéli a nyugati dekadenciát. Mind az Orosz Föderáció, mind az OOE úgy jeleníti meg Oroszországot, mint az úgynevezett hagyományos értékek centrumát, amelyet meg kell védeni a nyugati liberalizmussal, különösen az individualizmussal és a szekularizmussal szemben, s mindkettő világszerte olyan partnerhálózatok létrehozásán dolgozik, amelyek aláássák az etika liberális megközelítését – ezeket a hálózatokat Kristina Stoeckl és Dmitrij Uzlaner „moralista internacionálénak” nevezi.²² Megítélésem szerint az erkölcsileg erényes Oroszország vs. dekadens Nyugat ellentétpár (következésképp Kirill indoklása, miszerint az Ukrajna elleni háború „metafizikai” küzdelem²³) több okból is mélységesen hamis. Az OOE álláspontja láthatóan figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a legnagyobb nyugati vallásfelekezet, a katolikus egyház álláspontja az utódnemzés és a szexualitás kérdéseiben nem sokban különbözik az ortodoxokétól, s hogy a NATO-nak és az EU-nak több ortodox többségű ország is tagja (pl. Görögország, Bulgária és Románia). Ráadásul ha meggondoljuk, hogy éppen Oroszországban uralkodik – a szexualitással és az utódnemzéssel kapcsolatban – „dekadencia”, akkor az ellenkező következtetésre juthatunk: Oroszország erkölcsi felsőbbrendűsége mítosz. Oroszországban az egyik legmagasabb az abortuszok²⁴ és a válások²⁵aránya Európában, míg a templomba járók száma a földrész más országaihoz képest igen alacsony.²⁶ Pavel Osztrovszkij, az OOE papja és neves blogger, 2022 áprilisában egy Telegram-posztban ezt írta: 

Egyesek azt állítják, hogy Oroszország erős vára mindannak, ami nemes és jó. Elszántan küzd a világ gonoszsága, a sátánizmus és a pogányság ellen. Mi ez a sok ostobaság? Hogyan lehet valami nemes erődítmény, ahol a válások aránya a családokban 73%, ahol burjánzik az alkoholizmus és a drogfüggőség, miközben virágzik a lopás és a nyílt istentelenség? Hány embert fogunk látni […] a templomokban a húsvéti istentiszteleten? […] Mínuszos morzsákat össznemzeti szinten.²⁷

Annak ellenére, hogy Oroszország erkölcsi felsőbbrendűsége mítosz, erről a magaslatról igazolják az ukrajnai háborút – amint a pátriárka fent idézett virágvasárnapi beszédéből is kitűnik.

A russzkij mir második, mélyen problematikus, imperialista tartalmakat hordozó aspektusa az, hogy elutasítja Ukrajnát mint nemzetet. Az OOE azt az elképzelést terjeszti, hogy az ukránok, a fehéroroszok és a Kijevi Rusz más örökösei nem alkotnak önálló nemzetet, hanem a Szent Rusznak vagy russzkij mirnek is nevezett orosz nép és nemzet részei, és annak is kell maradniuk.²⁸ Innen nézve az orosz–ukrán háború kísérlet az orosz nemzet egységének megvédésére a külső ellenségtől (a Nyugattól), amint azt Kirill pátriárka a 2022-ben az Angyali Üdvözlet ünnepnapján állította.²⁹

Az, hogy az OOE „teológiailag” tagadja az ukrán népet mint nemzetet, mélyreható politikai következményekkel jár. Nem sokkal Ukrajna teljes körű lerohanása előtt Putyin elnök – az OOE-hez hasonlóan – azzal érvelt, hogy mivel az ukránok és az oroszok egyazon nemzetet alkotják, Ukrajna szuverén államként való létezése hiba, amelyet helyre kell hozni.³⁰ Az önrendelkezéssel kapcsolatos kérdésekben tehát a vallási és a politikai érvek szorosan összefonódnak. Márpedig olyan világban élünk, ahol csak a nemzeteknek van joguk a szuverenitáshoz.³¹ Valójában az Egyesült Nemzetek Alapokmánya „a népek önrendelkezését”, s nem az egyének bármely csoportjának önrendelkezését irányozza elő.³² Bár nincsenek általánosan alkalmazható szabályok arra vonatkozóan, hogy mi alkot nemzetet, a közös vallás, nyelv és etnikum általánosan elismert és fontos elemei az egyének és csoportok egyazon nemzethez való tartozásának. Ennél is lényegesebb azonban, hogy nemzetalkotó a közösség tagjainak az a közös meggyőződése, hogy egy adott nemzethez tartoznak.³³ Az OOE azzal, hogy manipulatív módon a közös történelmet és a vallási hagyományt hangsúlyozza – más érvekkel szemben, az önrendelkezést is beleértve –, és azt az elképzelést propagálja, hogy az ukránok az orosz nemzet részei, hallgatólagosan szembefordul az ukrán nemzetállam szuverenitásával.

---

A tanulmány második része itt olvasható »

---