Az ukrajnai háború: kihívás a vallási közösségek számára – Ortodoxia, katolicizmus és a béketeremtés kilátásai (2)
2023.07.25. Pavlo Smytsnyuk
A tanulmány első része itt olvasható »
A háború és az ukrán ortodoxia
Mind Oroszország agressziója, mind pedig annak igazolása az Orosz Ortodox Egyház által komoly kihívást jelent az Ukrán Ortodox Egyház számára, amely – legalábbis 2022-ig – a moszkvai pátriárkához tartozott. Ez az egyház jelentős összetevője volt a russzkij mir projektnek. Nemcsak a „közös orosz népet” és a Nyugat-ellenességet népszerűsítő narratívákat hangoztatta, hanem üldöztetésének eltúlzott felpanaszolásával is szolgáltatott néhány érvet Oroszországnak az invázió igazolására. Az UOE és az ukrán civil társadalom nagy része között több évtizede egyre nagyobb fokú bizalmatlanság tapasztalható.1
Szerhij Bortnyk szerint a 2014-ben elkezdődött kelet-ukrajnai háború „az ukrán társadalmat egységbe forrasztó folyamat felerősödéséhez vezetett, és egyúttal sürgetővé tette az orosz befolyástól való eltávolodást”.2 A háború radikális dilemma elé állította az UOE-t: „választania kellett az ukrán önazonosság […] és az orosz egyházhoz fűződő, mélyen gyökerező kapcsolatainak megőrzése között”.3 A donbászi háború idején az UOE úgy döntött, hogy nem választ: semlegesnek vallotta magát, bár az események értelmezése gyakran az orosz álláspontot tükrözte.4 A 2022-es teljes körű invázió még inkább elmélyítette a szakadékot az UOE és az ukrán társadalom többsége között. Az UOE kísérletei arra, hogy az orosz befolyástól való abszolút függetlenségéről biztosítsa az ukrán civil társadalmat és a kormányt, nem jártak különösebb sikerrel, és az UOE betiltását szorgalmazó felhívások egyre erőteljesebbé váltak. Kezdetben Zelenszkij elnök és kormánya kritikusan viszonyult ezekhez a kezdeményezésekhez. A 2022 őszét követő hónapokban azonban, miután az UOE papsága és Oroszország közti együttműködés több példájára is fény derült, a kormány megváltoztatta álláspontját: házkutatásokat rendelt el az UOE ingatlanjaiban, felmondta a kijevi Pecserszka Lavra bérleti szerződését, visszavonta az állampolgárságot az UOE orosz útlevéllel rendelkező papjaitól, több püspököt házi őrizetbe helyezett, gazdasági szankciókat vezetett be az OOE és az UOE papsága ellen, és ami talán a legfontosabb, törvényjavaslatot dolgozott ki, amely betiltja az oroszországi kötődésű vallási szervezeteket.5
Az UOE úgy döntött, elejét veszi ennek azzal, hogy (még) függetlenebbé válik az OOE-tól. Az ez irányú kulcsfontosságú lépést az Ukrán Ortodox Egyház 2022. május 27-én Kijevben tartott zsinata tette meg. A hivatalos közlemény szerint a zsinat „elfogadta az Ukrán Ortodox Egyház (UOE) vezetésével kapcsolatos alapszabály-módosításokat, amelyek egytől egyig az Ukrán Ortodox Egyház teljes függetlenségét és autonómiáját tanúsítják”.6Ennek megfelelően az UOE Alapszabályából töröltek minden említést, amely arra vonatkozott, hogy az UOE alá van rendelve az OOE-nak.7 Az UOE ettől kezdve újra a saját krizmáját (nem pedig a Moszkvától kapott krizmát – szent olajat –) áldotta meg, és plébániákat nyitott külföldön, ami a függetlenségét jelző lépésként értelmezhető.8
Függetlenné tették-e vajon a szinódus határozatai az UOE-at az OOE-tól? Ez vitatható. Az UOE képviselői azt állítják, hogy a május 27-i zsinat óta az UOE (az OOE-tól) független ortodox egyház. Az ukrán kormány megbízásából ukrán vallástudósok által készített szakértői vélemény azonban arra a megállapításra jutott, hogy az alapokmány átírása nem vezetett az Orosz Ortodox Egyházzal szembeni státusának érdemi módosításához, ezért az UOE „továbbra is alárendeltje az Orosz Ortodox Egyháznak. Nem független (autokefál) egyházként működik, és nem is hirdette ki függetlenségét (autokefáliáját).”9
Megítélésem szerint a probléma összetettebb, és a május 27-i zsinati határozatok, valamint az aktualizált alapokmány szövegének elemzéséből nem vonhatunk le végérvényes következtetést ebben a kérdésben. Mindkét szöveget szándékosan úgy fogalmazták meg, hogy nyitva hagyja mindkét értelmezést: az UOE az OOR része marad, illetve független marad. A szakértői vélemény – helyesen – kiemeli, hogy az „autokefália” kifejezést nem használták, és hogy az UOE közelmúltbeli határozatait nem terjesztették be elfogadásra sem az OOE-nak, sem más autokefál egyházaknak. Lehet azonban úgy érvelni, hogy a határozatokban azért nincs szó „autokefáliáról”, mert az elmúlt évtizedek során az autokefália fogalma ugyanúgy becsmérlő jelentést kapott, mint pl. az „ökumenizmus” kifejezés), ezért hiánya nem jelenti ipso facto azt, hogy a kifejezés mögött álló valóságot elutasítják. Azzal is érvelhetnénk, hogy mivel az ortodoxiának nincs elfogadott protokollja az autokefália kihirdetésére és elismerésére,10 az UOE szabadon választhatja meg az általa megfelelőbbnek tekintett utat, és szabadon dönthet úgy, hogy késlelteti döntéseinek beterjesztését más ortodox egyházak elé. Más szóval lehetséges ugyan, hogy az UOE a május 27-i zsinaton kihirdette az autokefáliát – de a kétértelmű megfogalmazás miatt a határozatok szövegének semelyik értelmezése sem a priori meggyőző.
Az UOE és az OOE kapcsolatának egyik kétértelmű mozzanata volt az Oroszország által megszállt Krímhez fűződő viszony, a Krím ugyanis az UOE joghatósága alá tartozott – egészen az OOE Szent Szinódusának 2022. július 7-i döntéséig, amely szerint a félsziget egyházmegyéi külön metropóliát képeznek és közvetlenül az OOE-hoz tartoznak.11Az UOE erre egyáltalán nem reagált, ami arra utal, hogy nem kérdőjelezi meg az OOE jogát az UOE egyházmegyéit érintő döntések meghozatalára.12
Akárhogy is, az UOE még nem ismerte el bűnrészességét az Ukrajna elleni orosz agresszió ideológiai forrásául szolgáló narratívák terjesztésében, nem tette jóvá, és nem kért bocsánatot miatta. Ennek az egyháznak alighanem komoly „lelkiismeretvizsgálatot” kellene tartania. Meglátjuk, hogy lesz-e elegendő szellemi-lelki erőforrása és bátorsága ahhoz, hogy kiutat találjon a zsákutcából.
Ugyanakkor abban az esetben, ha az ukrán társadalom, az ukrán kormány és a többi ukrajnai egyház által az UOE-ra gyakorolt nyomás túllép az ésszerű határokon, sérül az UOE tagjainak vallásszabadsága, és megtörténhet, hogy a presszió elszigetelődésbe taszítja ezt az egyházat. Az ukrán görögkatolikusok prímása, Szvjatoszlav Sevcsuk megkérdőjelezte az UOE betiltásának bölcsességét, arra utalva, hogy ez egyfelől a vallásszabadság megsértését jelenti, másfelől hatástalan intézkedés volna a russzkij mir elleni küzdelemben:
Az [ukrán ortodox] egyház olyan emberekből áll, akiknek alkotmányos jogaik is vannak. Amíg lesznek Ukrajnában olyan emberek, akik az orosz ortodoxia felé fordulnak, addig ez az egyház létezni fog. Még akkor is, ha az állami törvények szerint illegális volna. Ezt az egyházat betiltani azt jelentené, hogy a vértanúság pálmáját nyújtjuk neki. […] Másrészt viszont az államnak joga van gondoskodni a nemzet biztonságáról. […] Senkit sem szabad üldözni azért, mert valamely egyházi joghatósághoz tartozik. De szabad üldözni a hazánk elleni bűncselekmények miatt. Ebben a tekintetben mindenkinek egyenlőnek kell lennie […]. Meg kell akadályozni [Oroszországot] abban, hogy bármilyen egyházat felhasználjon a saját geopolitikai céljaira.13
A vallásszabadsággal foglalkozó szakértők14 és kormányzati tisztviselők egyaránt rámutattak egyes, az ukrán hatóságok által az UOE ellen hozott döntések jogellenességére.15 Miközben érthető, hogy háborús szükségállapot idején a kormánynak más prioritásai vannak jogi és hírszerzési erőforrásainak felhasználásában, a vallásszabadságot érintő bármely intézkedést a jogállamiság keretein belül kell meghoznia.16 Amire valójában szükség van, az – miként Szvjatoszlav Sevcsuk javasolja – az UOE depolitizálása. Bár viszonylag egyszerű feladatnak tűnik azoknak a konkrét UOE-lelkészeknek a felelősségre vonása, akiket azzal vádolnak, hogy a háború idején együttműködnek Oroszországgal, egy intézmény megtisztítása ideológiai alapon – például a russzkij mirrel való bűnrészesség okán – jogi szempontból nehéz, ha nem éppenséggel lehetetlen vállalkozás.1752
A történelem mégis szolgáltat néhány példát arra, hogy miként kezelhetjük az ilyen jellegű kérdéseket. Úgy vélem, érdemes megvizsgálni, hogyan bánt Franciaország és a katolikus egyház a második világháborúban a klérusnak azzal a részével, amely együttműködött a nácikkal és a Pétain marsall vezette kollaboráns Vichy-rezsimmel. Egyrészt a Pétain-rendszernek voltak az egyház számára vonzó aspektusai, például a fegyelemre és a rendre való odafigyelés, a család fontosságára alapozott retorika, a felekezeti iskolák állami támogatása és más anyagi juttatások, valamint a rezsim által egyes papoknak és laikusoknak biztosított kedvezmények.18 Mivel a Vichy-kormány valláspolitikája bizonyos tekintetben ellentétes volt a Harmadik Köztársaság laicizmus-orientált politikájával, a katolikusok többsége – miként 1942–43-ig a francia lakosság többsége – támogatta a Vichy-rezsimet. Másfelől viszont a nácikat a francia katolikusoknak csak egy kisebbsége támogatta, de az ellenállásban is csak kevesen vettek részt. Több francia püspök fokozatosan fordult szembe a Vichy-kormánnyal, főként amiatt, hogy a kormány alkalmazkodott a zsidók kiirtására irányuló német nemzetiszocialista törekvéshez.19
Amikor Charles de Gaulle kormánya a felszabadulás után hatalomra került, követelte, hogy a Vatikán távolítson el huszonöt püspököt, akiknek a hírnevét beszennyezte a kollaboráció.20 Bár a Vatikán a listán szereplő püspökök többsége esetében nem találta meggyőzőnek a rájuk vonatkozó bizonyítékokat, tárgyalásokba kezdett. A feladatra kiválasztott diplomata Angelo Roncalli érsek volt, aki később XXIII. János néven pápa lett.21 Ő váltotta fel Valerio Valeri nunciust, akit de Gaulle vissza akart hívni, mivel az előző kormány alatt ő képviselte a Szentszéket. Roncalli-nak sikerült bizalmi kapcsolatot kialakítania a francia kormánnyal, beleértve az egyházellenes képviselőket is, és a hatóságok kéréseinek eleget téve elfogadott egy egész sor rendelkezést, amelyek hét püspök – Franciaországban négy, a gyarmatokon három – lemondatását foglalták magukban. Igen valószínű, hogy az egyháznak ez a „belső” megtisztulása hozzájárult ahhoz, hogy visszaszorultak egyéb, az ilyen ügyek kezelésére kínálkozó eljárások – például a bírósági perek, illetve a lincselés.22
A francia esetnek itt három mozzanatát érdemes kiemelni. Az egyik az, hogy nehéz meghatározni, mikor van szó „kollaborációról”. W. D. Halls szerint Franciaországban „a[z egyházzal szembeni] fellépés jogi alapja ingatag volt”.23De Gaulle külügyminisztere, Georges Bidault úgy érvelt, hogy a püspökök hibája nem a – jogi értelemben vett – hazaárulás volt, hanem „a józan ész vakító hiánya, ami abban mutatkozott meg, hogy túlzottan lelkesedtek a Vichy-rezsimért, a német propaganda szempontjából hasznos kijelentéseket tettek, és egy új „erkölcsi rendet” támogattak, részben azért, hogy az egyháznak előnyöket biztosítsanak”.24 Más szóval, a klérus felelőssége leginkább morális, nem pedig jogi természetű volt – ami elvezet a második ponthoz: hogyan kezeljük helyesen az ilyen eseteket? Franciaországban a kérdést kompromisszumot eredményező tárgyalások útján rendezték. Az egyház elfogadta néhány püspökének lemondását, de nem fogadta el a teljes listát, amelyet a kormány terjesztett elő. A kormány még azt is fontolóra vette, hogy kifizeti a püspökségüket elveszítő püspökök nyugdíját.25 Az egyház tekintettel volt a kormány által javasolt „fehér listára”: püspöki és bíborosi rangra emelte azokat a papokat, akik ellenállást tanúsítottak a nácikkal és a Vichy-rezsimmel szemben. Harmadszor: mindkét fél a mindenki számára előnyös megoldást kereste és a kölcsönös tisztelet jegyében tárgyalt, kerülve a másik fél nyilvános megalázását. De Gaulle, akinek fontos volt a békés megoldás, elfogadta, hogy kapcsolatba kell lépnie a püspökökkel, akikkel szemben (korábban) gyanakvó volt. A Szentszék nem szónokolt fennhangon a vallási jogokról, az egyház és az állam szétválasztásáról, valamint arról, hogy politikusok ne avatkozzanak be az egyházi életébe, hanem csendben cselekedett, meghallgatta a érveket és döntéseket hozott az egyház küldetése érdekében. Bár maga a folyamat nem volt feszültségektől és sajnálkozástól mentes, az ügyet mindkét fél előnyére rendezték, ami lehetővé tette, hogy az egyház továbbra is a franciaországi társadalmi élet fontos része maradjon.26
Ez a három pont alighanem segítségünkre lehet abban, hogy elgondolkodjunk a jelenlegi ukrajnai helyzetről, sőt, talán a Putyin utáni Oroszország egyházáról is. Az államnak a jog keretei között kell cselekednie, de tisztában kell lennie azzal, hogy a rendelkezésére álló jogi eszközök nem feltétlenül alkalmasak a meglévő feszültségek feloldására. Míg a kollaboráns egyének fölött lehetséges bírósági úton ítélkezni, az egyház intézményes bűnrészessége etikai felelősség kérdése. Ezért hatékonyabban kezelhető más fórumon, olyan praxisok beiktatásával, mint a beismerés, a bocsánatkérés és a megbocsátás.27 Az egyházon belüli – és az egyház kezdeményezésére történő – tisztázás korlátozná a bírósághoz fordulás mértékét, és megszüntetné a vallási tulajdon elleni törvénytelen támadásokat. Az Ukrán Ortodox Egyház merev ellenállása a civil társadalom és a kormányzat felől érkező felszólításokkal szemben – hogy tisztítsa meg végre sorait a hierarchia legellenszenvesebb tagjaitól – zéró összegű játszma,28 amely nemcsak az ukrán kormány és az UOE vezetőségének megítélésére nézve káros, hanem az egyház Ukrajnán belüli küldetésének is árt. Utóbbi ugyanis azon múlik, hogy az UOE valóban nyitott-e a kormánnyal és a szélesebb társadalommal folytatott őszinte, azaz nem üresen hangoztatott – párbeszédre.29
A tanulmány első része itt található, harmadik – befejező – része pedig itt érhető el »
(Folytatjuk.)