BARÁTI EMLÉKEZÉS BOÓR JÁNOSRA (1932–2020)

2020. június 8-án este kaptam meg a szomorú hírt vejétől, Lacitól:

„Kedves Feri, János ma délelőtt családi körben, békésen, Márta karjaiban elaludt! Üdvözlettel: Laci.” Válaszul kifejeztem együttérzésemet Mártának és a gyászoló családnak, imámba foglaltam Jánost, másnap pedig barátomért és családjáért ajánlottam fel a szentmisét.

Hálát adva Istennek János életművéért, szomorú szívvel búcsúzom a volt rendtárstól és jó baráttól. Jánossal együtt készültünk apostoli munkánkra: 1950 őszétől egy évig jezsuita szeminarista jelöltek voltunk Egerben, majd egyetemisták, zugnovíciusok és az 1956-os forradalom résztvevői Budapesten. 1957-ben az ausztriai Sankt Andräban fejeztük be a noviciátust, és tettük le fogadalmukat. Innen János Münchenbe, én pedig Leuvenbe kerültem a rendi tanulmányok folytatására. János 1961-ben elhagyta a rendet. A zsinat után a Mérleg folyóirat főszerkesztője lett, én a Vatikáni Rádió magyar tagozatának vezetője. 25 éven át működtünk együtt a haladó szellemű digest szerkesztésében, a magyar egyházat segítő sajtóapostolságban. Tevékenyen részt vettünk a KMÉM (Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom) programjainak, évi kongresszusainak szervezésében is.

Most, hogy elkezdtem az emlékezést, újra elővettem a Szétosztott teljesség című vaskos gyűjteményes kötetet[1], amelyben félszáz barátja, munkatársa, tisztelője köszönti a hetvenöt éves Boór Jánost, méltatja az igazság és a keresztény hit szolgálatában, a zsinati korszerűsödés hazai elősegítésében végzett széleskörű munkásságát.

Most nem ismétlem meg az e kötetben közzétett baráti köszöntésemet, amelyben röviden beszámoltam arról, hogy negyedszázadon át a Mérleg szerkesztőségének grémiumához tartoztam Weissmahr Béci rendtársammal és Endreffy Zoltánnal együtt, és e folyóirat számára rendszeresen írtam szemléket és könyvismertetéseket a teológia, a filozófia és az irodalom témaköreiben.

Mostani emlékezésemben inkább Jánosnak a Festschrift elején közzétett interjújához fűzök „hézagpótló” jegyzeteket. A Zsók Ottó kérdéseire válaszoló főszerkesztő ugyanis életpályája „jezsuita korszakáról” meglehetősen foghíjas adatokat közöl. Ezeket a vázlatos közléseket szeretném kiszínezni közös élményeinkre, ifjúságunk szép korszakára emlékezve, szomorú-boldogan nosztalgiázva.

A 2007 májusában készített interjúból idézem tehát János szavait:

„Még a Mária utcai jezsuita rendházban examináltak. […] A szerzetesrendek nagy részét betiltották, természetesen a Jézustársaságot is, de illegálisan tovább működött. Az én jezsuita évfolyamomat Czapik Gyula egri érsek felvette az Egri Papnevelő Intézetbe, a csatlakozó Hittudományi Főiskolára.”

Eger, Foglár u. 6. – 1950 őszén ide vonultunk be egy tucatnyian: jezsuita „jelöltek”, részben a pécsi Ignátiánumban érettségizett diákok. Csávossy Elemér provinciális néhányunkat felvett mindjárt az érettségi után, a szétszóratás előtt (velem együtt Sárdy Pétert, Somfai Bélát, Beke Jóskát). Mások különböző úton, más „előélettel” érkeztek: említsük meg közülük Kavin Ferit, Saliga Palit és Somogyi Szityit (aki 1953-tól Budapesten a Szentkirályi utcai „sejtünkben” novícius szobatársam lett).

János csak annyit említ Egerrel kapcsolatban, hogy a főiskolán kezdte filozófiai, Szentírás-tudományi és fundamentálteológiai tanulmányait. Én valamivel többet mondanék az egri 1950–51-es évről. Beszélhetnék a mindjárt bevonulásunk másnapján, az érsekség szőlőjében tartott szüretről, a kirándulásokról, a focizásról a Szépasszonyvölgyben, az ünnepélyes főpapi misékről, amelyeken asszisztáltunk stb. De most főleg a János által említett dolgokat egészítem ki.

A jezsuita csoport kicsit „különcködött”: főleg a tekintetben, hogy a szemináriumi filozófiakurzusok pótlására kis tanulmányi csoportot alakítottunk a szintén jezsuita P. Bogyó György filozófiatanárral. Rómából P. Fejértől megkaptuk a Pápai Gergely Egyetem latin tankönyveit: főleg P. Dezza SJ metafizikáját és P. Hoenen SJ kozmológiáját használtuk és vitattuk meg. Később is emlékeztünk Jánossal a kontinuumról szóló heves vitánkra a különterem kályhája mellett. János azt állította, hogy a vita során én egy (szelíd?) pofonnal érveltem! (Megjegyzem: Boór úr „tipikus intrikus” és csipkelődő volt!) Az egri „incidensnek” Sankt Andräban még lesz folytatása: jóvátételt kellett adnom barátomnak.

Jánost már Egerben is nagyon érdekelte a természetfilozófia, s ez később – Pesten az ELTE TTK kurzusain, majd Münchenben a jezsuita főiskolán – sem változott.

Az egri jezsuita csoport – főleg Somogyi Szityi ösztönzésére, aki rendkívül szabálykövető ember volt – időnként manifesztációt tartott. Ezt úgy kell elképzelni, hogy nem élőszóban olvastuk egymás fejére kisebb-nagyobb hibáinkat, hanem egy papírlapra jegyeztük fel kritikáinkat. Végül valaki felolvasta a listákat. Íme egy példa: Somogyi Szityi a következőket írta Boór Jánosról: „A kápolnában térdelve úgy tartja lábait, mint a pingvinek.”

Mi elsőévesek a tapasztalt másodévesekkel együtt hallgattuk „Bácsi” (Turcsányi kanonok) egyháztörténelem óráit. Amikor Bácsi a templomos lovagokról beszélt, Kavin Feri kérdésre jelentkezett: „Bácsi kérem, milyen volt a templomosok ruhája?” – „Üljön le, tökéletlen! Hátulgombolós, mint a maga esze!” Sok derűs óra emlékét idézhetném még.

Egerben csak az első szemináriumi évet végezhettük el, ugyanis fokozódott a püspökökre gyakorolt kommunista nyomás.

„Egy év után még a kommunistákkal tárgyaló Czapik érsek sem mert minket, jezsuitákat tovább vállalni – folytatta János az interjúban. – A rend elérte, hogy én kalocsai főegyházmegyésként Szegeden folytassam teológiai tanulmányaimat, együtt tettek ki Sárdy Péterrel, Somfai Bélával és Szabó Ferenccel, akivel már akkor egy modern katolikus kulturális folyóirat tervét szövögettük.”

Itt János emlékezete (2007-ben) már megbicsaklott. Igaz ugyan, hogy együtt „tettek ki” minket, de én nem Szegedre, hanem saját egyházmegyémbe, Szombathelyre kerültem másodévre. 1951–52-ben együtt voltam a későbbi vértanú (Boldog) Brenner János ciszterci jelölttel és Seregély Istvánnal, a majdani érsekkel. De valóban: már Egerben, majd Budapesten egyetemista korunkban is tervezgettünk Jánossal egy modern katolikus kulturális folyóiratot. Isten segítségével álmunk valóra vált: Münchenben megszületett a Mérleg, amelynek 25 évig főmunkatársa voltam. Utóbb, hazaköltözésem (1992) után Budapesten a Távlatok című világnézeti, kulturális, lelkiségi jezsuita folyóirat főszerkesztőjeként dolgoztam.

Egyetemi évek és zugnoviciátus Budapesten (1953–1956)

Ismét János szavait idézem:

„Pesten először mint nyomdai szedőtanuló, majd pedig mint fizika-matematika szakos egyetemi hallgató az ELTE TTK-n hasonszőrű fiatalokkal együtt lakva folytattam szigorú jezsuita újoncéveimet, napi másfél órás elmélkedéssel, lelkiismeretvizsgálattal, szentmise-hallgatással. […] Az első matematikaórák megrázkódtatása után jól éreztem magamat az egyetemen. Persze a kettős élet, a letartóztatástól való állandó félelem lelkileg meg is viselhetett, mert a Belügyminisztérium bemért bennünket. Luzsénszky Alfonz akkori elöljárómat szinte a Ráday utca 8. szám alatti lakásunkból kilépve tartóztatták le, és kihallgatásra is elvittek egyszer.”

Itt megállunk. Jánost származása miatt nem vették volna fel az egyetemre, ezért nagynénje férje, Boór Ferenc fehérvári fogorvos örökbe fogadta; így lett Szabó Jánosból Boór János. Nota bene, a szétszóratásban három fiatal Szabó János volt: A „harapós”, aki spanyolországi tanulmányai után a Vatikáni Rádió magyar osztályára került, és pár év múlva az osztrák hegyekben lezuhant és szörnyet halt (helyébe párizsi doktorátusom után én kerültem „ideiglenesen” – 25 évre – a Vatikáni Rádióhoz). Második a „proletár” Szabó János, aki kilépett és két gyermek apja lett. A harmadik Boór Szabó János.

A belügyi titkos hálózat figyelte a jezsuitákat – a fiatal egyetemistákat is, hiszen a letartóztatott Pálos atyától és Luzsénszkytől megtudtak néhány nevet. A tanulmányi osztályon az ávósok ellenőriztek minket, de hagyták, hogy állami ösztöndíjjal tanuljunk, mert a „jezsuita-hálózat” felgöngyölítése volt a céljuk. Én is kaptam behívót a Fő utcára. Az ávós tiszt már megkapta dossziémat Zalaegerszegről, értesült a Szilvási-ügyről és P. Pálossal való kapcsolatomról (felbontották leveleinket). A megfigyelés és a besúgórendszer jól működött. A legfontosabb az volt, hogy minél több „zugjezsuita” nevét megtudják az egymás után beidézettektől. Én végül is ezzel a határozott közléssel vágtam ki magam: „Nézze, nálunk jezsuitáknál sejtrendszer van, mint a kommunistáknál: ketten-hárman lakunk együtt, kis csoportokban, de a különböző csoportok tagjai nem ismerik egymást, az elöljárók nem közlik velünk, hogy kiket vettek fel.” Ezt ugyan elfogadta az ávós tiszt, de mindjárt vinnem kellett – titoktartással – az idézést Sárdy Péternek.

Budapest, 1956. október: Forradalom és szabadságharc

Megint János szavait idézem:

„Egyetemista társaimmal részt vettem a legtöbb tüntetésen, a vörös csütörtöki tüntetésről még a lövöldözés előtt jó megérzéssel visszafordultam, az egyetemi gyűléseken ott voltam, a Gólyavárban székelő kari forradalmi tanácsban beosztottként állandóan végeztem önkéntes irodai munkákat.”

Mi jezsuita novíciusok nem harcoltunk fegyverrel, de többféleképpen részt vettünk a szabadságharcban. János az interjúban két akcióterv megszervezésére utal, amelyekről már beszámolt másutt is (Vigilia 1992/8, ill. 1996/12). Az egyik akció célja az volt, hogy tájékoztassuk a kiszabadult Mindszenty bíborost az egyetemi ifjúság, a magyar fiatalok helyzetéről. A másik feladatunk a Pasaréti út 59. sz. alatti Állami Egyházügyi Hivatal dokumentumainak megszerzése volt. Mindkét esetben Mindszenty bíboros felkérésére cselekedtünk.

Ezekben az „akciókban” én is részt vettem. 1956. november 3-án a Kálvin térről Pasarét felé indultunk – két egyetemista puskával és pár jezsuita – egy teherautón. Boór útközben leszállt valamilyen állami hivatalnál és egy igazolást szerzett: kiutaltatta az Állami Egyházügyi Hivatalnak otthont adó villát  egy még nem létező ifjúsági szervezetnek. Közben félelmetes híreket hallottunk: a szovjet páncélosok már átlépték a magyar határt! A pasaréti villa portása nem tudta kinyitni a páncélszekrényeket. Egyikünk elment hegesztőpisztolyt keresni. Sokat késlekedett, én nem vártam meg. De később társainál láttam párat a megszerzett dokumentumokból. Például az egri szeminárium 1950–51-es évfolyamáról, köztük magamról is olvastam pár sor jelentést. Tehát a papjelölteket már a szemináriumokban figyelni kezdték, hogy fokozatosan beszervezzék őket a „békemozgalom” fedőnevű kollaborációra.

Ausztria, Sankt Andrä (1957)

Olvassuk ismét János szavait:

„December 7-ről 8-ára virradó éjjel Zsiránál, illetve Locsmándnál a határt őrző szovjet katonák közelében életemben másodszor átléptem a magyar-osztrák országhatárt. Röviddel ezután a karintiai Alpokban szánkózva eltörtem jobb lábamat, amit később egy konzultált pszichoanalitikus életpályám megelőlegezett szimbolikus kibicsaklásaként értelmezett.”

Hát János, tömören elintézted novíciátusunk utolsó fél évét lábtöréseddel!

’56 november végén és a későbbi napokban-hetekben elöljárói tanácsra többen is külföldre szöktünk, mivel itthon visszaállt a diktatúra. Az osztrák jezsuiták Sankt Andrä-i házában gyülekeztünk. Különböző útvonalakon érkeztünk oda: legtöbben előbb Bécsben, az osztrák provinciálisnál jelentkeztünk. Azoknak a novíciusoknak, akik még nem tettek fogadalmat, P. generális rendelkezése szerint még fél évet „rendes” noviciátusi közösségben kellett eltölteniük. Így kerültünk Jánossal és több novíciustársunkkal fél évre Sankt Andräba. Cser-Palkovits atyával elvégeztük a 30 napos lelkigyakorlatot, és június 29-én P. Pinsker osztrák provinciális előtt letettük első örökfogadalmunkat.

Jól éreztük magunkat az Alpok tövében fekvő kis karintiai városban. Ám egy alpesi kirándulásunk alkalmával János szánkózás közben eltörte a lábát. Erre a „híres” eseményre ki kell térnem, s ezzel visszacsatolok az egri filozófiai vitához is. A Gondviselés rendelte úgy –az osztrák jezsuita gondnokon keresztül –, hogy a törött lábbal ágyban fekvő Boór úrnak én legyek az ápolója. Persze az elöljáró mit sem tudott arról, hogy én penitenciaként végeztem a szolgálatot az egri pofonért. Erre az összefüggésre János emlékeztetett némi kárörömmel.

München/Pullach: a skolasztikátus (1957–1961)

Ismét János szavai következnek:

„1957 tavaszán [nyarán! – Sz. F.] még begipszelt lábbal érkeztem meg az Isar menti pullachi Berchmans-kollégiumba, ahol a német jezsuiták filozófiai fakultása működött. P. Varga Andor SJ, az akkori magyar provinciális többünket oda helyezett, bár én szívesebben mentem volna francia nyelvterületre tanulni.”

János ezután részletesebben leírja a német skolasztikátus szellemét: Büchel, Kern, Lotz és de Vries jezsuita professzorok a Maréchal SJ transzcendentális módszerétől is áthatott újskolasztika filozófiáját tanították nekünk. János különösen is kiemeli „atyai jó barátja”, Wolfgang Büchel (1920–1990) filozófia professzor nagy szerepét, „szellemi atyja” befolyását világnézetére. Elöljárói Büchel utódjául szánták, aki később kilépett a rendből és a katolikus egyházból, és többek között parapszichológiával foglalkozott. János nekem személyesen is többször elmondta, hogy Büchel természetfilozófiája és „meghasonlása” jelentős hatással volt a saját hitbeli nehézségeire és kilépésére. Ezt az interjúban is hangsúlyozza:

„1961 őszén kérésemre a fent említett hitbeli nehézségeim miatt megkaptam elbocsátásomat a rendből. Ebben tudatosan akkor semmiféle szerepet nem játszott a családi élet utáni vágy, bár már nem a pullachi kolostori elzártságban, hanem az egyetemi városban élve gyakran akadt meg a szemem a szebbnél szebb és okosabbnál okosabb lányokon. Nem tudtam azonban elviselni, hogy a rend taníttasson akkor, amikor én már nem vagyok biztos hivatásomban.”

Negyedszázados együttműködésünk a Mérleg szerkesztésében

Az interjú további részében János beszámol élete későbbi alakulásáról, a KMÉM és a Pax Romana keretében folytatott munkájáról és élete nagy művének, a Mérleg című folyóiratnak a megalapításáról. A munkatársak között megemlít engem is. A II. vatikáni zsinat befejezése után született Mérleg a zsinati szellemet, a kiegyensúlyozott korszerűsödést terjesztette külföldi (jórészt jezsuita) folyóiratok cikkeinek fordításával, könyvszemléivel, a főszerkesztő Boór János bölcs vezetésével. János müncheni tanári tevékenysége mellett éles szemmel figyelte az új eszmeáramlatokat, a világegyház eseményeit és az európai forrongást. Szerencsés helyzetben volt a tájékozódáshoz és a tájékoztatáshoz, az idegen nyelvű tanulmányok és könyvek kiválasztásához.

A Vatikáni Rádió magyar szerkesztőségének adásaival és könyvakcióival együtt a Mérleg és a Szolgálat című folyóiratok, valamint a bécsi UKI (az András Imre SJ által vezetett Egyházszociológiai Intézet lapja) fontos „csatornái” voltak a zsinati tanítás terjesztésének, az aggiornamentónak. A vasfüggöny mögötti világegyháztól elzárt magyarságot, az értelmiségieket és a papságot kívülről támogattuk szellemileg-lelkileg, „lefölözve” és hazaküldve a korszerű teológia, filozófia, természettudomány és irodalom hitet és világnézetet formáló eredményeit. Itt kell megemlítenem, hogy Jánosék müncheni lakásában a Mérleg szerkesztőségi megbeszéléseit legtöbbször összekapcsoltuk a jezsuita commissio de ministeriis összejöveteleivel, amelyeket előzőleg Hegyi János SJ európai szuperiorunknál, a München melletti Fürstenriedben tartottunk.

Elindítottuk P. Alszeghy Zoltán irányításával a Teológiai Kiskönyvtár sorozatot is. András Imre készített egy felmérést a külföldön kiadott magyar nyelvű vallásos könyvekről; ebből kiderül, hogy Klagenfurtban (Szolgálat), Rómában (Vatikáni Rádió) és Bécsben (UKI-tájékoztató) egy időben sokkal több vallásos könyvet adtunk ki, mint ugyanakkor Magyarországon.

Jánostól Rómában, illetve 1992 után itthon is nagyon sok jó, főleg francia nyelvű teológiai és irodalmi könyvet kaptam szemlére és recenzióra. Természetesen ezeket felhasználtam rádiós adásaimban, tanulmányaimban, itthoni előadásaimban is. A rendszerváltozás után a Szolgálat utódaként alakítottuk meg, és már itthon szerkesztettük a Távlatok című világnézeti, lelkiségi, kulturális folyóiratot. Ennek főszerkesztője lettem: a jezsuita folyóirat szerkesztése, az egyetemi és főiskolai tanítás, a Pázmány- és Prohászka-kutatás mellett jó ideig még írtam könyvismertetéseket a Mérlegnek is, azután is, hogy János átadta a stafétabotot Mártonffy Marcell teológusnak és irodalomtörténésznek.

A kéziratot Boór János barátom székesfehérvári temetése napján, Budapesten, 2020. augusztus 11-én zártam le.

Postscriptum: A Mérleg müncheni szerkesztése/kiadása idején a szemlék és recenziók szerzőit általában nem jelöltük. Közreműködésem utólagos tanúsítására idemásolom a Távlatok archívumából – Gyorgyovich Miklós munkatársam által összeállított bibliográfiámból – a Mérlegben megjelent szemléim és könyvismertetéseim listáját:

Blondel és az immanencia módszere. 1970/2, 165–178.

Gabriel Marcel egzisztencializmusa. 1974/1, 59–75.

Újabb krisztológiai irányok. 1975/1, 72–90.

Hit és megtérés Bultmann művében. 1976/4, 360–375.

Jézus Krisztus tegnap és ma (Újabb krisztológiai művek). 1972/1, 72–90; 1978/2, 160–184.

Interjú X. Léon-Dufourral. 1977/1, 8–18.

Interjú Paul Ricoeurrel. 1978/3, 204–220.

Viták Küng körül:

Kereszténynek lenni Küng szerint. 1975/3, 255–264.

Viták a Christ sein című könyvről. 1977/1, 63–84.

A 80 éves H. de Lubac életműve. 1976/4, 304–313.

A modernista válság tegnap és ma. 1983/1, 64–80.

Túl a nihilizmuson. 1989/4, 413–430.

A teológia új korszaka felé? Módszer és igazság a mai teológiában. 1987/4, 374–392.

A filozófusok és Jézus Krisztus Istene. 1985/2, 154–179.

M. Foucault életművének megközelítése. 1988/4, 415–433.

Krisztus és megváltó műve. (Eszmetörténeti bevezetések.) 1990/4, 414–422.

Julien Green naplói, XII–XIV. 1991/1, 81–84.

Claudel levelezése. 1991/1, 84–86.

Protestáns teológia. (Barth, Bultmann, Thielicke, Jüngel, Pannenberg.) 1992/3, 297–308.

A názáreti Jézus – Isten Krisztusa. (Krisztológiai könyvek.) 1993/2, 185–194.

„Az ember, aki Istentől jött.” (J. Moingt SJ „narratív” krisztológiája.) 1994/4, 437–444.

Kedvenc könyve(i)m: (Varillon) 1997/1, 72–76.

Hans Urs von Balthasarról. 1975/4, 354–372; 1986/2, 156–172; 1989/1, 68–73; 1998/4, 453–457.

Egy évszázad, egy élet: Jean Guitton (1901–1999). 1999/1, 88–92.

„Modernizmus.” 2001/2, 211–224.

Jézus Istene. J. Moingt kísérlete. 2003/4, 448–455.

---