„Családi értékek” az evangéliumi hagyományban
2020.11.21. Jörg Frey
A „családi értékek” eszméje a modern nyugati protestantizmusban alakult ki, az evangéliumi hagyomány családdal kapcsolatos mondásainak horizontján. A hellenista kor általános tendenciáinak megfelelően a korai kereszténység felkínálta egy olyan vallási hovatartozás lehetőségét, amely különbözött az etnikai, törzsi, vagy családi hagyomány által diktálttól. A hagyományos családi kötelezettségekkel szembeni első kihívást Jézus és első tanítványainak életstílusa jelentette: Márknál Jézus úgy jelenik meg, mint aki vér szerinti családjától meglehetősen távol van. A mindennapi családi kötelességeket megkérdőjelezi, s azokat nevezi igazi családjának, akik követik őt és Isten igéjét. Máténál és Lukácsnál ez a távolság enyhül, mivel ők azt gondolják, hogy Jézus és családja már tudatában van küldetésének és sorsának. Jánosnál Jézus földi anyja jelen van keresztje alatt, és Józsefet is nyíltan, mint apját említi az evangélista, de valódi eredete Isten országához köti, s galileai kortársai számára földi származásának ismerete egy érv amellett, hogy ne higgyenek neki. Jánosnál végül a családi aspektusok áttevődnek a közösségre, amely Isten új családja, amelyet a tanítványok kölcsönös támogatása és szeretete alakít. Globális teológiai kontextusban foglalkozni kell a családdal kapcsolatos különböző bibliai nézetekkel, és a közösségi struktúrák különböző mintázataival, és nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a kihívást, amit Jézus működésében a hagyományos értékek radikális megkérdőjelezése jelent.
A „családi értékek” fontos részévé váltak a nyugati, és nem csak az észak-amerikai kereszténységnek. Ebben a kontextusban a kifejezés általában az úgynevezett „hagyományos családra” vonatkozik, az elemi családra vagy „magcsaládra”, amely az apából áll, aki a pénzt keresi, az anyából, aki ellátja a háztartást, és saját, vér szerinti gyermekeikből. De a kifejezés nem csak erre az egyre utal. A „családi értékek” gondolata magában foglal bizonyos erkölcsi elveket, amelyekhez a családi egységen belül ragaszkodni kell, és amelyeket tovább kell adni. Ezek közé az elvek közé tartozik a munka, és az olyan társadalmi értékek, mint a becsületesség, megbízhatóság és mások tisztelete, és a fogalom nem csak ezekre a területekre korlátozódik, hanem szoros kapcsolatban áll a társadalmi és politikai konzervativizmussal. A legutóbbi évtizedekben a kifejezést egyre inkább a konzervatív keresztények használták a nem hagyományos családszerkezetek vagy nemi szerepek elleni küzdelmükben. A római katolikus hagyományban a szent család (József, Mária és a gyermek Jézus) gyakran úgy jelenik meg, mint az ilyen családok példája, az evangelikálok pedig gyakran tartják ezt a személyes és erkölcsi élet biblikusan elrendelt módjának. Így a „hagyományos családot” gyakran, mint „az” egyetlen, legjobb, sőt keresztény családfelfogásnak látják, nem törődve azzal a ténnyel, hogy a világ sok más kultúrájában még mindig más családszerkezet a jellemző (pl. sokkal nagyobb, többgenerációs családok), sem azzal, hogy a nyugati világban a háztartások növekvő száma, sőt többsége nem „hagyományos” családokból áll.
Ezen a háttéren fogjuk vizsgálni a „keresztény” hozzájárulást a család és a „családi értékek” kérdéséhez[1], különösen az evangéliumi hagyomány hozzájárulását ehhez a kérdéshez. Az Újszövetségben meglehetősen ellentétes nézetek találhatók e tárgyban, nyilvánvaló különbségekkel a házközösségek, például az Efezusi levélben vagy a pásztorlevelekben, valamint Jézusnak a szinoptikus hagyományban található néhány mondása között (pl. Mt 10, 37-8 és párh., Lk 14, 26-7). A Jézus-mozgalom kezedeteinek története olyan perspektívát nyújt számunkra, amely megkérdőjelezi a nyugati konzervatív keresztény körökben uralkodó nézetet. A „hagyományos” családi értékek nem az egyetlen minta, amelyet a Biblia megmutat, vagy akár kívánatosnak állít be.[2]
A zsidó és a hellenista kontextus
Amikor az ókori világ családi viszonylatainak kérdését vetjük fel, egy másik kultúrával találkozunk. A „család” felfogása egészen más, mint a fentebb vázolt modern nyugati nézetek. A Héber Bibliában nincs szó a modern értelemben vett „családra”, hanem a rokonság különböző fokai jelennek meg az „atya házától” (héberül bet av) a klánon (héberül mispaha) át a törzsig és Izrael egészéig. A római világban a „család” vonatkozhatott a vérrokonokra és házasság révén szerzett rokonokra, de a kiterjedtebb rokoni kapcsolatokra is, benne olyanokkal, akik nem tartoztak a vér szerinti vagy házassági kötelékbe.[3] Egy római „házba” beletartoztak a gyermekek, a nem házas rokonok, a rabszolgák, és gyakran „a felszabadított rabszolgák is, valamint az üzlet vagy a lakóingatlan más bérlői is”[4]. Ezen a háztartáson belül a pater familiasnak hatalma volt felesége, gyermekei, szolgái és más családtagok felett. Ez az a minta, amit részben átvettek a „patriarchális” házközösségek a későbbi újszövetségi iratokban.
Egy hasznos tipológia szerint az első századi Galilea területén élő családok lehettek nagy családok, többszörös családok (azaz több házastársi család, amely együtt élt, egymást kölcsönösen támogatva az egy udvarral rendelkező házban), elemi családok, (amelyek részben rokonokkal éltek együtt), vagy (gazdaságilag ingatag) szétszórt családok.[5] Ez azt jelenti, hogy már Jézus működése és mondásai is olyan összetett társadalomhoz szólnak, amelyben egészen különböző társadalmi és gazdasági életformák voltak jelen. Az evangéliumi hagyomány feltűnő számban megőrzött olyan mondásokat, amelyekben Jézus mintha megkérdőjelezné a család hagyományosan örökölt formáit: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” (Mt 12,48), és „Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, az nem méltó hozzám” (Mt 10,37). Itt a „család” és a „vallás” kerül feszültségbe egymással, s ennek egy fontos megvitatandó aspektusa, függetlenül a családszerkezettől és kötelezettségektől, a család jelentősége a vallási hovatartozás szempontjából.
Ebben a tekintetben a Jézus-mozgalom, vagy a formálódó „kereszténység”, úgy tűnik, jelentős változáshoz vezetett, vagy inkább részt vett abban: az ókori világban a vallási hovatartozás, azaz a részvétel egy kultuszban és a hozzá tartozó hagyományokban, általában összekapcsolódott egy bizonyos törzshöz, országhoz, városhoz vagy családhoz tartozással. Így minden embertől elvárták, hogy kövesse az ősi vallást vagy rítusokat, az adott ország vagy birodalom istene, vagy a város istennője számára felállított kultuszt. A falusi vallásos rítusokat vagy a családi vagy házi vallást szintén gyakorolták, az ősi hagyományok szerint, és nemzedékről nemzedékre továbbadták őket.[6] Ez igaz az izraelita vagy júdeai hagyományokra is: a férfiak és nők státuszuknak megfelelő vallásos kötelezettségeit. Ugyanakkor létezik viszont a megtérés lehetősége is, amely valamikor a fogság utáni korban kezdődött, de ez új fejlemény, és a megtérés végső soron az Izrael etnikai csoportjába való teljes integrációt jelenti, illetve házasság esetén az új családba.
Ezek az új fejlemények a judaizmusban egybeesnek a hellenizmus felemelkedésével, az oikumené, a kor ismeretei szerinti lakott világ gondolatának kialakulásával, amely átlépte az egyes ethnos, vagy ország határait[7]. Egy, az egész mediterráneumot és az azon túli vidéket magában foglaló egyetemes kultúrának és egyetemes nyelvnek, a koiné (közönséges) görögnek a felemelkedése a vallási hovatartozás lehetőségeire is kihatással bírt. Az etnikailag és vallásilag meghatározott vallási mintázatokat, ha nem is teljesen váltották fel, de legalábbis kiegészítették a vallási hovatartozás olyan formái, amelyek az egyéni részvételt is lehetővé tették: a misztériumkultuszok, az önkéntes egyesülések és a vallási aspektusokkal bíró filozófiák, amelyek esélyt teremtettek az egyéneknek (nem csak a tehetőseknek, nem csak a férfiaknak), hogy csatlakozzanak egy kultuszhoz, egyesülethez, filozófiához, függetlenül etnikai, állampolgári, vagy családi hátterüktől[8]. Természetesen léteztek egyéni megkötések és szabályok minden kultuszban vagy egyesületben arra nézve, ki vehetett részt bennük, és milyen feltételekkel. De a vallásos gyakorlat egyéni döntés általi megváltoztatásának általános lehetősége általában lehetővé vált a hellenizmus korában. Ez az a szélesebb intellektuális és kulturális keret, amelyben a judaizmusba való betérés megtörténhetett. Ez szintén az a keret, amelyben egy „megtérési vallás”, mint a korai Jézus-mozgalom növekedhetett és terjedhetett.
Jézus és családja Márk szerint
Legkorábbi evangéliumunk, Márk, Jézust csak úgy mutatja be, mint aki a galileai Názáretből jön (Mk 1,9), de nem ad további információt családjáról vagy eredetéről. Érdekes módon családi dolgokat csak Péterrel kapcsolatban említ. A Mk 1,30-ban a szerző megemlíti, hogy Péter anyósa Péter házában lakik. Eszerint lehetséges, hogy Péter családja nagyobb volt, legalábbis nem egyszerűen elemi család. Mivel halászokként Péternek és testvérének, Andrásnak kellett eltartania egy nagyobb családot, a hagyományos családi kötelezettségek szembetűnő elhanyagolásának tarthatjuk azt, amikor ők ketten elhagyták otthonukat és bevételi forrásukat, hogy egy vándorló gyógyítót és prédikátort kövessenek, naponta mások adományaiból élve, míg a családjukról vagy családjaikról való gondoskodást másokra hagyták. Ebben a megvilágításban Péter mintha megsértené az ókori és a modern „családi értékeket”.
Jézus családját a szöveg először Mk 3,21-ben említi, bár indirekt módon (hoi par autu, rokonai)[9] és meglehetően negatívan. Nyilvánvalóan nem támogatják Jézus életmódját vagy tevékenységét, s az elbeszélés szerint el akarják fogni, mivel bolondnak vagy őrültnek tartják. A legkorábbi evangéliumban tehát Jézus rokonai úgy jelennek meg, mint akik erőteljesen szemben állnak vele és működésével. Amit a földi Jézus tett, az ellentétben állt azzal, ami elvárható volt egy család legidősebb fiától, különösen, ha az apa nem volt jelen, vagy esetleg már meghalt. Ezt a következőkben maga Jézus is megerősíti, amikor a Belzebub-vita után a családot újra megemlíti a szöveg, mint akik megpróbálják kihívni őt, vagy ráparancsolni (Mk 3,31), valószínűleg azért, hogy rávegyék, hogy hagyja ott szolgálatát, és térjen haza, hogy otthoni kötelességeit teljesítse. Jézus azonban nyíltan elutasítja vér szerinti családja hívását. Nem közvetlenül hozzájuk szól, hanem az őt körülvevő sokasághoz, és egyenesen megtagadja vér szerinti rokonaihoz fűződő kapcsolatát: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” És a körülötte ülőkre nézve így válaszol: „Íme az én anyám és az én testvéreim. Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.” (Mk 3,33,35) Nem a vér szerinti rokonok, hanem azok, akik Isten akaratát cselekszik, azaz tanítványainak új, eszkatologikus közössége az ő igazi közössége és családja. Ez a konvencionális családi értékeknek nagyon határozott elutasítása, nem csak Jézus korának kultúrájában, hanem a mai kulturális kontextusokra nézve is.
Jézus elutasításának nyerseségét Máté és Lukács enyhíti, náluk, a korábban elbeszélt gyermekségtörténetek szerint Jézus anyja már tudomást szerzett valódi eredetéről és küldetéséről.[10] A Mk 3,20–21 kis jelenetét, ahol Jézust rokonai bolondnak kiáltják ki, Lukács és Máté kihagyja. A „ki az én anyám és kik az én testvéreim” mondást Lukács kihagyja, Máté pedig új bevezetéssel enyhíti (Mt 12,46). Mindkét esetben csökken a családtagok nyílt elutasítása által keltett feszültség, és az Isten akaratát cselekvőkről, mint rokonokról szóló beszéd most mint kiegészítés értelmezhető, és nem mint Jézus családjának nyílt elutasítása.
Történeti szempontból komolyan kell vennünk Márknak a Jézus családi kapcsolatairól szóló beszámolóját, hiszen ez jelentősen különbözik az evangéliumi hagyomány általános tendenciájától: „Ez valószínűleg nem az a fajta leírás, amit a korai egyház alkotott volna a semmiből, hiszen mind Jézust, mind családját kétes fénybe állítja”.[11] Valószínűleg alátámasztotta ezt néhány későbbi Jézus-követő tapasztalata, akik szintén elidegenedve érezték magukat saját családjuktól, vagy elhagyták azt „az evangéliumért”, ahogyan Jézus dicsérőleg megjegyzi Mk 10,28-ban. Jézus követésre való hívása és a vándorló tanítványság radikális életformája valószínűleg feszültségeket okozott a tanítványokban és családjukban. Az, hogy a családi kapcsolatokat mások váltották fel, valamint az a tapasztalat, hogy az ember elidegenedett vér szerinti rokonaitól, sőt, a többi családtag még „gyűlöli” is (vö. Mk 13,12-13), viszont Istennek egy új „családjához” kapcsolódik, tovább alakíthatta Jézus saját családi kötelékeinek képét, de nem ezek hozták létre ezt a képet.[12]
Jézus és családja a későbbi evangéliumi hagyományban
Lukácsnál és Máténál ez a kép fokozatosan megváltozott. Jézus családja leginkább a születéstörténetekben és a nemzetségtáblázatokban kerül előtérbe. A nemzetségtáblázatok Jézust belehelyezik egy olyan sorba, amely Ádámmal (Lukácsnál) vagy Ábrahámmal (Máténál) kezdődik, és őt Dávid leszármazottjaként mutatják be. Ugyanakkor József, akit Márk nem említ, úgy jelenik meg, mint Jézus „állítólagos” apja (Lk 3,23) vagy mostohaapja (Mt 1,16). Lukács „prófétát és példamutató tanítványt csinál Máriából”,[13] és mivel Jézus anyja már értesült fia küldetéséről (Lk 2,19,51), nem lehet úgy beállítani, mint aki hitetlen, vagy ellenzi Jézus szolgálatát. A kánoni és az apokrif evangéliumi hagyomány fokozatosan kitöltötte a legkorábbi hagyomány hézagait, kiegészítve azt Jézus születéséről és ifjúkoráról szóló történetekkel (pl. a tizenkét éves Jézus története a templomban Lk 2,41-52ben), más történetekkel a gyermek Jézusról, ahogyan a Tamás gyermekség-evangéliumában , vagy anyjának, Máriának a fiatalkoráról szólókkal, mint a Jakab Protoevangéliumában.
János evangéliumában azonban a gyermekségi és születési hagyományok, amelyeket talán ismert az evangélista (vö. Jn 7,42), kihagyhatóak.[14] János Jézust habozás nélkül Jézusnak, a József fiának nevezi, aki Názáretből származik (ld. Jn 1,45; 6,42). János megvan a gyermekségtörténetek és a csodás születésről szóló történetek nélkül, mert szerinte Jézus valódi eredete nem a spirituális nemzés csodájában rejlik, hanem az Ige preegzisztenciájában Istennél (Jn 1,1–2) azaz az emberi idő és történelem előtt, úgyhogy isteni eredetét és identitását nem a természetfeletti nemzés biztosítja. Jézus emberi eredete csak hitetlen kortársai számára ad okot arra, hogy ne higgyenek benne (Jn 6,42), de az érvelésük félreértésen alapul. A hívő (pl. Nátánaél) ugyanakkor igazán meg tudja vallani, hogy Jézus „Isten Fia” (Jn 1,49), míg egyben József fia is, Názáretből (Jn 1,45).
Jánosnál Jézus földi családja meglepő szerepet játszik. Testvérei úgy jelennek meg, mint akik bizonyos távolságra vannak tőle. Jn 7,5 világosan kimondja, hogy nem hisznek, és egyáltalán nem is értik Jézus különleges küldetését (vö. Jn 7,6–8). De anyját másképpen mutatja be a szerző. Együtt jelenik meg a testvérekkel a kánai menyegző helyszínén (Jn 2,1–3), ahol fia keményen elutasítja (2,4), de ahol Jézus szavaira mutat (2,5), így bizonyos szempontból fiának tanújaként funkcionál.[15] Végül éppen a fia „órájában” tér vissza (vö. 2,4), halála óráján, a kereszt alatt állva, ahol rábízatik arra a tanítványra, akit Jézus szeret (Jn 19, 25–27). Ez a titokzatos jelenet számos kérdésre adott okot: Az evangélista azt akarta vajon egyszerűen állítani, hogy Jézus eleget tett családi kötelezettségeinek, amikor gondoskodott anyjáról és rábízta legjobb barátjára korai halála előtt? A jelenet ugyanakkor tele van mély teológiai szimbolizmussal, és Jézus szavaiban kölcsönös „helycsere” bontakozik ki: Jézus átveszi a bűnös emberek helyét a kereszten, míg az, akit szeret, átveszi a helyét, mint fiú. Véleményem szerint ez előremutat a tanítványoknak „gyermekekként” való megnevezésére, de nem Jézus anyja, hanem Isten gyermekeiként. Jn 20,17 ezt különleges módon jeleníti meg[16] amikor Jézus, a feltámadott nem engedi, hogy Mária Magdolna megérintse, vagy akár visszatartsa, hanem bejelenti, hogy felmegy „az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez”. Ebből a mondásból világos, hogy most, Jézus halála és feltámadása után (és így az egész János evangéliumban és a levelekben) a tanítványok Isten gyermekeinek minősülnek, azaz testvéreknek, egy új családnak. Bár Jézus fiúsága egyedi, és nincs szó Jézus és a tanítványok közös fiúságáról, most Isten új családjának számítanak, akiket maga Isten (Jn 1,13), vagy a Szentlélek nemzett, és akik arra hívattak el, hogy a kölcsönös szolidaritás egyfajta családi etikája szerint éljenek.[17]
Mint Márknál, Jézus vér szerinti családja távoliként jelenik meg, anyja kiemelkedő pozíciója ellenére. Az, hogy Márk alapjában kérdőjelezi meg a hagyományos családi kötelezettségeket, így megerősítést nyer Jánosnál. Ugyanakkor a családi képi világ és ami belőle következik, átszármazik a Jézus-követők közösségére. A Jézushoz tartozás azzal jár, hogy az ember elhagyja a vér szerinti családi és etnikai kötelékeket, és egy új közösséghez tartozik, amely az etnikai hovatartozástól, vagy a leszármazás egyéb aspektusaitól függetlenül jön létre, „lélekben és igazságban” (Jn 4,23), a Jézusba vetett hit által, és a halálba vezető megváltó útja által. A családi értékek most az egyházra származnak át, és így maradandó etikai kihívást jelentenek.
Következtetések
Természetesen van feszültség az Újszövetségen belül: míg a Jézus-hagyomány meglehetős távolságot mutat a hagyományos családi értékektől, és provokatív módon hangsúlyozza az egyéni és közösségi élet (a tanítványság) „alternatív” formáinak eszkatologikus radikalitását, és a tanítványok közössége úgy jelenik meg, mint testvérek családja, ahol az ideál egymás kölcsönös támogatása és a kismértékű hierarchia, addig más kánoni hagyományok a római „ház” hierarchikusabb és patriarchálisabb működését választják, ezzel az egyházat egy hierarchikus társadalom mintájára szervezve. Ezeket a fejleményeket, különösen az Újszövetség későbbi irataiban, a korabeli társadalomhoz való bizonyos alkalmazkodásként lehet értelmezni, míg a Jézus-hagyomány megtartotta a Jézus-korabeli és azt követő tanítványok másféle, részben radikális életstílusának kihívó emlékét.
Az újszövetségi kánonon belüli ilyetén sokféleség véleményem szerint nyereség, nem veszteség. Emlékeztet bennünket arra a tényre, hogy az életstílusoknak és családi szerkezeteknek mindig is többféle változata létezett a bibliai világtól kezdve az egyház történetén át egészen a mostani időkig. Még jelentősebb ez a sokféleség a jelenlegi globális kereszténységben, ha az egyháznak a különböző kulturális kontextusokban végbement fejlődését tekintjük. A biblikus teológia hozzájárulása az lehet, hogy megakadályozza bizonyos opciók indokolatlan harmonizálását vagy megideologizálását (pl. a modern nyugati vagy észak-amerikai „családi értékek”), elősegítse a sokféleség tudatosítását, hogy újra bevezesse elhanyagolt bibliai hagyományok kritikai potenciálját, mint például a „szent” hagyományok radikális elutasítása (pl. az apa eltemetése, vö. Mt 8,21–22), vagy az egymást kölcsönönösen támogató, de nem hierarchikus, testvérekből álló „család”, akiket a kölcsönös szeretet parancsolata vezérel, ahogyan ez a negyedik evangéliumban megjelenik (Jn 13,34–35). A felelős teológia feladata az, hogy közvetítsen eme különböző képek és impulzusok között, és hogy összefüggésbe hozza ezeket az egyház életével és helyzetével különböző kulturális kontextusokban.
Cserháti Márta fordítása