Jézus Krisztust képviselni

A 2016. november 1-jén Lundban megrendezett ökumenikus találkozóról repülőn hazafelé tartó Ferenc pápa az egyik állásfoglalásában Máriára utalt. Ezt mondta: Mária nem részesült sem az apostoli küldetésben, sem a papságban. Ő a nőnemű  egyházat képviseli, s a férfi Jézus Krisztus az egyházzal mint „menyasszonyával” áll szemközt. „Ki a fontosabb a teológiában és az egyház misztériumában: az apostolok – vagy Mária pünkösdkor? Mária! (…) Ő a ‚Chiesa‘ [az Egyház], márpedig az egyház Krisztus menyasszonya. Misztériuma menyegzős misztérium. E misztérium fényénél megérted ennek a két dimenziónak az okát: a péteri – vagyis a püspöki – dimenzióét és a Mária, vagyis az anyaszentegyház dimenziójáét. (…) Az egyház nem létezik női dimenzió nélkül, mert ő maga is női lényegű…”

Ferenc pápa itt minden bizonnyal mélységes megbecsülését szándékozik kifejezni a nők iránt, ám eközben egy hagyományos, épp a 19. században csúcspontjára érő, kétpólusú gender-antropológiához folyamodik, amely a nőként és férfiként való létezést a természet esszencialista felfogásához köti, nem pedig a mindenkor nemi jellegzetességeket hordozó emberlét szabadelvű felfogásából és történetiségéből indul ki.

Olyan megközelítést alkalmaz tehát, amely a svájci teológus, Hans Urs von Balthasar (1905–1988) metaforahasználatának közvetítésével az 1970-es évektől kezdve a Tanítóhivatal megnyilatkozásaiban is előfordul. Épp mariológiai hivatkozásával olyan sajátos nőképet próbál elfogadtatni, melyben – kritikátlanul – az Éva–Mária tipológiai párhuzam hatása érzékelhető, márpedig ez a keresztény hit történetében a nők számára az alárendeltséget és kirekesztést jelentette.

Ferenc pápa beszédében ez a sajátos gender-antropológia egyháztani és az egyházi hivatalt érintő teológiai megfontolásokkal kapcsolódik össze. Utóbbiak nemcsak Máriát és az egyházat, hanem általánosságban a nőket is szembeállítják Krisztussal, akit egyedül a pap, vagyis a férfi jeleníthet meg.

A női papságról zajló vitákban ugyanezt a gender-antroplógiát képviseli a Hittani Kongregáció által 1976-ban kibocsátott Inter insigniores kezdetű dokumentum is, amely hangsúlyozza, hogy „a nemek különbségének az emberi természetre nézve meghatározó jelentősége van: fontosabb, mint például az etnikai különbségek, amelyek nem érintik olyan mélyen az emberi személyt, mint a nemi különbség, amely közvetlenül a személyek közötti együttélés, valamint az emberi fajfenntartás záloga, és amelyet a bibliai kinyilatkoztatás az isteni akarat eredeti elhatározásának tulajdonít” (nr. 5).

In persona Christi cselekedni, vagyis az eucharisztia szentségét ünnepelni – ezt a hivatást Krisztus férfiakra, tudniillik az apostolokra ruházta. Ez a representatio Christi az egyházi rend szentségének összefüggésében úgy értelmeződik, mint szembenállás a (férfi) papok és a (női) egyház között. Az utóbbi években ugyanezt a II. János Pál Ordinatio Sacerdotalisában (1994) kifejezetten ugyan nem szereplő, de ugyanott, az Inter insigniores érvényének megerősítésében jól érzékelhető érvelést eleveníti fel a Vatikán. „A pap Krisztus, az egyház jegyese személyében cselekszik, férfi mivolta a szentségi reprezentáció nélkülözhetetlen összetevője” – írja Luis Ladaria bíboros, a Hittani Kongrágáció prefektusa egy cikkében, amelyet 2018. május 29-én közölt az Osservatore Romano.

Ez az antropológiai gondolati sémára összpontosító érvelés bizonyára azzal is összefügg, hogy a teológiai – mindenekelőtt az egzegetikai és a történeti – kutatás meggyengítette azokat az érveket, amelyek szerint a korai keresztény közösségekben a nőket kizárták az apostolok köréből és a felelős pozíciókból.

Ma tehát olyan érvelésmódok válnak hangsúlyossá, amelyek a szentségtan és az egyházi rend kérdéseit a gender-antropológiával kapcsolják össze, és amelyekre már az 1960-as évektől kezdve olyan teológusnők hívták fel a figyelmet, mint Ida Raming, Elisabeth Gössmann vagy Kari Børresen. Ők precíz tudományos munkával és mindenekelőtt alapos történelmi mélyfúrásokkal hatástalanították az ilyen érveket – az Isten képére való teremtettség redukcióját, amely bizonyos egyházatyák hagyományában és Aquinói Szent Tamás teológiai antropológiájában lelhető fel, és amely a nőt mas occasionatusként, „alacsonyabbrendű férfiként” láttatja. Eszerint a nőiséggel nem fér össze Krisztus képviselete. Olyan érvrendszer ez, amely a hivatalos egyházi dokumentumokban évszázadokon át történelmet írt.

A tanítóhivatal ma a férfiak és nők közös és azonos méltóságát hangsúlyozza. Ladaria sem a nők alávetettségéről beszél, de kiemeli férfi és nő „különbségét”, amelyet a teremtés és a megváltás rendjével alapoz meg és a nőiségről, illetve a férfiasságról alkotott specifikus képekkel kapcsol össze.  A nőknek az egyházi rend szentségéből való kizárását alátámasztó érvek egyre inkább Jézus férfi mivoltára szűkülnek le: egy nő nem képes megfelelően reprezentálni Krisztust, a férfit, mivel – így Ferenc pápa – „Jézus Krisztus mint az eucharisztiát ünneplő gyülekezet vőlegénye annak a férfinak az alakjában mutatkozik meg, aki az egyetlen Pap jeleként vezeti az ünneplést” (QA 101). Vajon ez nem a teológiai érvelés félresiklott „szexualizálása” – amint azt Peter Hünermann a Querida Amazoniáról írt és 2020-ban a Theologische Quartalschriftben közölt elemzésében nyilvánvalóvá tette?

Ez az érvelés, amely a nemiséget a pappá szenteléshez szükséges, illetve a nők felszentelését kizáró kritériumként nevezi meg, a szakramentális teológiából, illetve és a szentség elemeinek a szentségben „megjelenítetthez” való „természetes hasonlóságából” indul ki, utóbbit pedig Krisztus és a (férfi) pap természetes nemére szűkíti. Eszerint a nők pappá szentelése kapcsán a nemek egyenlőségére hivatkozó álláspontok csakis funkcionálisan értelmezhetik a papi tisztséget – azaz nem vesznek tudomást a papság szentségi jellegéről (vö. Herder Korrespondenz, 2021. január, 21–25. o.).

Helyesen tesszük, ha erősíteni igyekszünk a szentségi gondolkodást, de az, hogy Jézus Krisztus szentségi képviselete csak a férfiakat illeti meg, a papi tisztségről és a szentségek teológiájáról való gondolkodás ama megújulásának előterében, amely – nem csupán német nyelvterületen — a II. vatikáni zsinathoz és a zsinat utáni jelentős dogmatikai és pasztorálteológiai kezdeményezésekhez kapcsolódik, és amely épp az ortodox szentségteológiai gondolkodással való új párbeszédből nőtt ki, ma már nem elfogadható.

A szent hivatal betöltése ugyanis olyan ministerium, vagyis szolgálat, amelyet egyfelől az „egyházban”, másfelől a Jézus Krisztus általi elhívottság révén az Isten népéhez való „viszonyulásban” áll fenn. A ministerium olyan szolgálat, amelyet elsődlegesen nem a potestas conficiendi –  az eucharisztia ünneplése során „Jézus Krisztus áldozatának felajánlására képesítő hatalom” – felől határozható meg. A pap feladata, hogy a Jézus Krisztushoz való újabb és újabb megtérésből merítve, a közösséghez kapcsolódva, s az imádkozó közösséggel együtt olyan teret nyisson, amelyben újra meg újra megtörténhet a megváltás misztériuma. Pontosan ez a közösségi, végső soron tehát pneumatológiai, a Szentlélek ajándékainak befogadására összpontosító aspektus nyitott új távlatot az ortodoxiával való ökumenikus egység felé. Jézus Krisztus képviselete mint papi feladat az eucharisztia ünneplése során a közösség műve, amely a szent hivatal és Isten népe közti alapvető kapcsolatnak köszönhetően nem köthető valamely biológiai nemhez.

Az in persona Christi cselekvést mindig a hívő közösség valósítja meg, és e cselekvés mindenki számára ugyanazt jelenti: belenövést Isten titkába, amely Jézus Krisztusban áll előttünk, és amely az ő egész életében, halálában és feltámadásában mutatkozott meg. A megváltás titka Krisztusban az ő emberi találkozásai során, Galilea útjain és a Jeruzsálembe vezető úton történt meg, az emberek számára gyógyulást, egész emberré válást, életet jelentett, Jézus számára pedig „belenövést” Isten titkába, amely sűrűsödési pontját a halál és a feltámadás eseményében érte el. A feladat tehát az in persona Christi végbemenő cselekvésnek és Krisztus megjelenítésének olyan megértése, amely a hit titkának mélységéből fakad, ennyiben tehát megváltástani távlatba helyeződik. Az így értett Krisztus-képviselet már nem szűkül elvont ontológiai nézőpontra és nem rögzül a biológiai nemek egyikére, hanem ellenkezőleg: Krisztus megjelenítése az üdvösség közös megtapasztalásában „történik”, az eucharisztia ünneplésének legmélyén, ahol Jézus Krisztus követésének valamennyi útját kereszteződik, és ahol az isteni Logosz kenósziszához vezető út analógiájára a „szegény Jézus” (LG 8) szentségi megjelenítése valósul meg. Márpedig itt a Galata-levél 3,28 van érvényben: „Nincs többé zsidó és görög, nincs szolga és szabad, nincs férfi és nő, mert ti mindannyian egyek vagytok Krisztus Jézusban”.

Krisztus megjelenítése ennyiben folyamatos megvalósulást jelentő fogalom, amely a kinyilatkoztatás kommunikatív értelmén és a szentségi jelleg szótériológiai elmélyítésén alapszik. Ez megbontja Jézus Krisztus hagyományos szubsztanciális-ontológiai alapon nyugvó képviseletének képzetét és az egyházi rend, az ordo kultikus-papi értelmezését.[1] Az így létesülő krisztológiai-szótériológiai távlatban Jézus férfi mivoltának nincs jelentősége.

A nők egyházi szolgálatának és hivatalának kérdéséről folyó vita tehát nem merőben strukturális kérdés. Nem az egyházi rend „funkcionalizálásáról” van szó – Ferenc pápa emiatt aggódik a Querida Amazoniában (QA 100–101) –, hanem sokkal többről: a szentségi jelleg mélyebb megközelítéséről. Vagyis a Krisztushoz való odafordulás megvalósításáról, ami bensőleg tartozik hozzá ahhoz, amit hitnek nevezünk: tudniillik hogy újra meg újra afelé induljunk el, ami Jézus Krisztus keresztjében és feltámadásában történt, és azt tartsuk szem előtt, hogy mindnyájan „egyek” vagyunk Krisztusban, aki egyre-másra megszabadít bennünket szűkösségünktől és elvezet szeretetének tágasságába. Amit egyháznak nevezünk – intézményi formáját is beleértve –, és ahogy a teológia – az Istenről való beszéd – felépül, annak mindenekelőtt a megtérés mint hívő odafordulás folyamatossága szab irányt. Ebben fejeződik ki a kinyilatkoztatás kommunikatív eseménye, amely a II. vatikáni zsinat nyomán ma is folytonos feladatot ad a gondolkodásnak. És ebbe a folyamatba íródnak be azok a viták is, amelyek a Szinódusi Út keretében Németország helyi egyházában zajlanak.

(Szalagyi Csilla fordítása)