Krisztológia és hatalmi politika

A Jeruzsálembe érkező keresztény zarándok egyik úti célja a Szent Sír (Feltámadás)-templom. A sok nyüzsgés mellett feltűnő, hogy mennyi keresztény felekezet „osztozik” a keresztény hit központi misztériumának „helyet adó” épületegyüttesen. Az alábbi ábra ezt szemlélteti. 

A szentföldi keresztények gyakorlatilag két államban élnek: Izraelben és a Palesztin Autonómia területén. Ez azt is jelenti, hogy két különböző jogrendszernek kell egyszerre eleget tenniük és bizony számukra az élet egyikben sem egyszerű. Valószínűleg a legnehezebb helyzetben a gázai övezetben élő keresztények vannak. Egyrészt keresztényként kisebbséget alkotnak, másrészt jogaik érvényesítését nehezíti, hogy sokféle „változatban” élik meg hitüket. Az alábbiakban a sokféle keresztény egyház létrejöttének történelmi gyökereit vázoljuk.

Egyházi változatosság

Durva megközelítésben a Szentföldön élő keresztények két csoportját szokás megkülönböztetni: a keleti, mindenkor helyben maradó egyházakét, valamint a nyugati (evangélikus és katolikus) egyházak által létrehozottakat.

A mindenkor helyben maradó (helyi) egyházak ismét két csoportra tagolhatók. Mindegyik létrejöttében hivatalosan a tanbeli, főként krisztológiai különbségek játszottak szerepet. Természetesen az egyes ágak egymástól való elválásának a hátterében a politikai, kulturális tényezők is jelentősek. Az alapvető tanbeli kérdés arról szólt, miként képzelendő el Krisztusban az emberség és istenség. Hogyan magyarázható, hogy a Biblia egyrészt Jézus teljesen emberi indulatairól, magatartásformájáról szól, másrészt pedig isteni módon csodákat tesz, sőt egyes megfogalmazások szerint Istennek nevezi magát? A válaszok széles skálán mozognak: az isteni és emberi természet tökéletes egységétől egészen a teljes elválasztásig minden előfordul.

A vita a két nagy patriarchátusra, az alexandriaira és antiochiaira nyúlik vissza. Jeruzsálem Kr.u. 451-ig az antiochiai patriarchátushoz tartozott, így Palesztina egyházi fejlődése ehhez kapcsolódik.

Az első ellentétek már a negyedik század során felmerültek. Az ún. antiochiai iskola krisztológiai kérdésekben elszakadt az alexandriaiaktól. Míg Alexandria azt állította, hogy az isteni Ige testté lett, az emberi és isteni tökéletes keveredése, összeolvadása jött létre, addig Antiochia szerint az isteni Ige emberré lett. Ehhez az Igéhez jóllehet valamilyen módon a test is hozzátartozott, de nem valamely lényegi, szubsztanciális egyesülés formájában. Ez ugyanis azt jelentette volna, hogy Isten meghalt a kereszten. Ez az elgondolás az ókorban csak rendkívül nehezen lett volna közvetíthető. 

A krisztológiai kérdések az ötödik században így fogalmazódnak meg: Mária embert vagy Istent szült? Az antiochiai iskola által kifejlesztett elgondolás szerint Mária embert szült, akiben aztán Isten valamilyen módon megnyilvánult. A két természetet Jézusban továbbra is meg kell különböztetni, sőt el kell választani egymástól. Ha Jézus szenvedett, akkor csak az ember szenvedett, ha pedig isteni módon tett valamit, akkor csak az isteni természet volt benne. Ezt az elképzelést képviselte a korábban antiochiai püspök, majd konstantinápolyi pátriárka, Nesztoriosz. A 431-es efezusi zsinaton tanait tévtannak ítélték, őt pedig kiközösítették. Ezzel valójában megtörtént az első egyházszakadás. Nyilvánvaló módon ebben nem csak a tanbeli különbségek döntöttek. Efezusban az alexandriai patriarchátus egyházpolitikai szerepéről is szó volt. Többek között az, hogy választás alapján egy antiochiai lett a főváros patriarchája. A hatalomra éhes Alexandriai Cirillt semmi sem tartotta vissza attól, hogy saját egyháza tanítási elképzelését kétes eszközökkel az efezusi zsinaton keresztülvigye.

Nesztoriosz tekintélye azonban főként a kelet-római/bizánci birodalom határain kívül továbbra is megmaradt. A határ Szíria területén húzódott. A keleti rész a szasszanidák birodalmához tartozott. Az uralkodók örömmel nyugtázták, hogy keresztény alattvalóik 486-ban a Kteszifonban megtartott zsinaton Nesztoriosz álláspontját fogadták el. A gyakran „nesztoriánusoknak” nevezett keresztények közössége, akik magukat a Kelet Apostoli (vagy asszír) Egyházának tartják, máig létezik. Kelet felé erős missziós tevékenységet folytattak, a 7. században hittérítői eljutottak Kínába. Ma is van néhány (egyre kevesebb) „nesztoriánus” Szíriában és Irakban.

Az efezusi zsinat nyomán Alexandria tekintélye megnövekedett. Ugyanakkor mind Róma, mind pedig Konstantinápoly egyfajta „számonkérést” követelt. Hivatalosan a vita arról szólt, hogy Krisztusban egyetlen istenemberi természetből kell-e kiindulni vagy nem lenne-e jobb a Jézus személyében egyesülő, keverhetetlen és elválaszthatatlan két természetről, egy isteniről és egy emberiről szólni. Ez a két-természetről szóló elgondolás győzött 451-ben a khalkédoni zsinaton. Vagyis a „fővárosi teológia” legyőzte Alexandriát. Ezt a szentföldi keresztények nem akarták minden további nélkül elfogadni. Erős ellenállás mutatkozott Egyiptomban, Szíriában és Palesztinában. A szír nyelvet beszélők nem akartak alárendeltek maradni a görög, császári teológiával szemben. Erős ellenzék jött létre, akiket gúnyosan „monofizitáknak” neveztek. Talán helyesebb lenne a „miafizita” elnevezés, ami az isteni és emberi természet egységére utalna. A 6. században Antiochiában egy Khalkédont elfogadó püspök lett a pátriárka, így a miafizitáknak távozniuk kellett. A khalkédoni pozíciót elfogadó pártot melkitáknak, vagyis királypártiaknak nevezték. A kor melkitái a mai többnyire görög-ortodox keresztények. A miafizita pártot pedig egyik fontos püspökük, Jakobosz Baradaiosz (kb. 490-578) nyomán jakobitáknak hívják. Ma rendszerint szír-ortodox egyháznak tekintik őket. 

Az 5. és 7. század között számos térségben olyan egyházak keletkeztek, amelyek a khalkédoni elgondolást elutasították. A háttérben persze a kelet-római/bizánci hódító törekvésekkel való szembenállás állt. Egyiptomban a kopt egyház alakult ki, amelyhez egészen 1959-ig hozzátartozott az etióp egyház is. Örményországban az egyház előbb a Khalkédont elfogadók mellett állt, majd később ellene döntött.

Mindezek az egyházak valamilyen módon részesei a Szentföld történetének. Az örmények nyomai egészen a késő-ókorig követhetők. A szír-ortodox egyház (jakobiták) természetesen a Szentföldön is megtalálhatóak: patriarchátusuknak képviselete van Jeruzsálemben. Nem csak a Szent Sír-templomban, hanem a Márk-kolostorban is találkozhatunk velük. Kopt és etióp keresztények jelenléte is természetes. A Szent Sír-templomban a római katolikus és görög-ortodox keresztények mellett jelen vannak az örmények, szírek, koptok és etiópok (l. ábra fentebb). 

A jeruzsálemi khalkédoni patriarchátussal egyházi közösségben lévő ortodox egyházak a 15. század óta regionális és nemzeti egyházaiknak megfelelően saját épületekkel rendelkeznek Jeruzsálemben. Ez többek között igaz az orosz-ortodox és a román-ortodox keresztényekre.

Üldözött egyházak

Az iszlám megjelenése a Szentföldön változásokat hozott. 638-ban Hérakleiosz császár a miafizitákat a birodalmi egyház részévé szerette volna tenni. Nem járt sikerrel. Erre lefoglalta a kolostorokat és templomokat. Válaszul a jakobiták megnyitották kapuikat az iszlám előtt és felszabadítóként üdvözölték őket. A kezdeti időszakban a keresztények viszonylag korlátozás nélkül gyakorolhatták vallásukat, sőt jelentős befolyással voltak az iszlám kultúrára (vö. Omajjád nagymecset Damaszkuszban). A személyzetet is átvették a bizánciaktól. Görögök és szírek zavartalanul maradhattak keresztények, az iszlám az arabok vallása volt. Változások ebben Abd el Malik (685-705), és főként II. Omar (717-720) idején következtek be, ami a kereszténység erőteljes visszaszorítását eredményezte. A keresztényeket jelentős adóterhek sújtották, miközben a muszlimok adómenteséget élveztek. Sok szír ezt elkerülendő áttért az iszlám vallásra.

Amikor 1516-ban az oszmánok elfoglalták Palesztinát, az ortodox keresztények polgárjogi ügyeikben messzemenő autonómiát élveztek. A városokban keresztény negyedek keletkeztek, vidéken azonban a keresztények száma erősen csökkent. A keresztényekkel szembeni véres leszámolások a 19. században történtek válaszul arra, hogy a nyugati hatalmak nyomására az oszmán uralkodók a keresztényeknek a muszlimokkal azonos jogokat biztosítottak. Ezzel pedig a muzulmánok keresztényellenességét növelték. 

Misszionált egyházak – egyesült egyház

A hetedik században szír területen további egyházi csoportosulás jött létre, amely ma a római katolikus egyházhoz tartozik, az ún. maroniták. Valószínűleg már 638-ban elfogadták Hérakleiosz császár uniós ajánlatát és egyfajta közbülső álláspontot képviseltek a Khalkédont elfogadók és a miafiziták között. Nevüket Maron szerzetesre vezetik vissza. Egyházuk alapítása a 8. század elejére tehető, amikor negyven esztendeig nem volt Antiochiában pátriárka (702-742). Minthogy a maronitákat mind a melkiták, mind pedig a miafiziták üldözték, 1182-ben a római pápához csatlakoztak. A 18. századtól kezdve aztán fokozatosan hozzásimultak a római katolikus egyházhoz. Papjaiktól nem követelik meg a cölibátust. Ma főként Libanonban és Cipruson élnek, de az Egyesült Államokban is vannak közösségeik.

Az oszmán uralom idején a jezsuiták és a kapucinusok igyekeztek az ortodox egyházaktól híveket toborozni. Így épült fel egy saját (Rómával) egyesült egyházi hierarchia. Az oszmán birodalom szempontjából ez rendkívül előnyös volt: az itt élő keresztények életébe sem a konstantinápolyi pátriárka, sem az örmény pátriárka nem szólt bele. Francia védelem alatt álltak. Így jött létre 1683-tól kezdve a görög-katolikus egyház, amelynek 1724 óta saját patriarchátusa van Damaszkuszban. Megtévesztő módon a görög-katolikus keresztényeket is ma melkitáknak szokás nevezni. Ezen kívül a miafiziták közül megtértek számára jött létre a szír-katolikus egyház, amely Aleppoban már 1659-ben létezett, de elismerése csak 1783-ban történt meg. Jeruzsálemben exarchátussal rendelkezik, mintegy 1600 keresztény tartozik hozzájuk, valamint egy betlehemi közösség.

Nem csak a katolikus egyház, hanem az evangélikusok is megpróbáltak az 1820-as évektől kezdve az ortodoxok között téríteni. Miután a zsidó, illetve muszlim misszió meghiúsult, az ortodoxok felé fordultak. Evangélikus közösségek jöttek létre, tagjaik a görög-ortodox, illetve a szír-ortodox egyházból tértek át. 

Szentföldi keresztények – ma

Népnyelv

Főként az ortodox keresztények számára nagy problémát jelentett a Szentföldön, hogyan bánjanak a népnyelvvel. A bizánciak nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a hivatalos egyházi nyelv a görög maradjon. A jeruzsálemi patriarchátusban ez a gyakorlat messzemenően megmaradt a mai napig. Ezzel szemben a szomszédos antiochiai görög-ortodox patriarchátus 1899-től az arabot tekinti hivatalos egyházi nyelvnek. Szintén arab ma a leggyakrabban használt nyelv a szír kereszténységben. Ezek mellett a maroniták ma az arám dialektust ápolják. Vagyis egymás megértéséhez a teológiai különbségeken kívül még a nyelvi nehézségeket is le kell küzdeni, ami a hétköznapokban időnként egyszerűbben megoldható, mint a Szent Sír-templomban. 

Földrajzi eloszlás

A felekezeti megoszlás földrajzi szempontból is sokrétű. Jeruzsálemben magától értetődő módon majdnem minden egyház valamilyen kolostorral vagy saját egyházi épülettel képviselteti magát. Jelentős számban arab anyanyelvű keresztények vannak Palesztinában, Izraelben és Jordániában, akik részint a jeruzsálemi görög-ortodox patriarchátushoz, részint pedig a latin (vagyis római-katolikus) patriarchátushoz tartoznak. A görög-melkita-katolikus egyház hívei főként Galileában és Jordániában találhatóak. Izrael északi részén élnek a maroniták. 

Az anglikán és különböző evangélikus közösségek mind Izraelben, mind pedig a palesztin területeken szórványként léteznek. Izraelben sok ortodox keresztény van, akik elszórtan élnek és az egykori Szovjetunió területéről vándoroltak ki. Viszonylag új jelenség a sok munkát vállaló migráns megjelenése. Főként nők, akik közül sokan római katolikusok: például a Fülöp-szigetekről származók, akik zömében háztartási alkalmazottként dolgoznak. 

Statisztika – keresztény önkép 

E zavarba ejtő sokszínűség ellenére sem szabad elfelejteni, hogy bár a Szentföld gazdag egyházi épületekben és kolostorokban, de a keresztények száma abszolút kisebbséget mutat. Izrael és Palesztina lakosságának csak két százaléka – legalábbis, ha nem számoljuk a vendégmunkásokat, akik a statisztikákban nem jelennek, de további két százalékot tehetnének ki. Jordániában becslések szerint lakosság hat százaléka lehet keresztény. 

De az olyan helyek, mint Betlehem és Názáret vagy a jordániai Madaba, ahol a lakosság zöme még a 20. században is keresztény volt, és természetesen Jeruzsálem a maga számos templomával, szent helyével alapvetően meghatározzák a szentföldi keresztények önképét. Olyan múltra tekinthetnek vissza, amely Jézusig vezet, őrzik a régi emlékhelyeket, és büszkék jóléti tevékenységükre, az iskoláikra, kórházaikra és szociális intézményeikre. Legtöbbjük nem akarja elfogadni a „kisebbség”” kifejezést. Ragaszkodnak polgári jogaikhoz. Végső soron ők is ahhoz az országhoz tartoznak, ahol a Genezáreti tó, a Kármel-hegy és a jeruzsálemi dombok vannak. 

Egy keresztség – sok templommal

„Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, mindeneknek egy az Istene és Atyja.” (Ef 4,5-6). Amikor az efezusiaknak írt levél keletkezett, akkor már világos volt a Krisztus-követők között, hogy a keresztség az egyetlen keresztény közösségbe (egyházba) történő betagozódás szimbóluma, jele. Magától értetődő persze nem volt mindez, hiszen a Keresztelő János által végrehajtott rituális cselekmény a „kereszténység előtti időkre” utal. A Máté-evangélium szerint Jézus adta tanítványainak parancsként: „Menjetek, és tegyetek tanítvánnyá minden népet! Kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok őket, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek!” (Mt 28,19-20)

Hogy Jézus maga is megkeresztelkedett Jánosnál a Jordán folyóban, arról mind a négy evangélista beszámol. De arról, hol is történt mindez, csak Jánosnál találunk utalást: „Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János keresztelt.” (Jn 1,28). 

A Jordán folyó mellett az a hely, ahová a 4. század körül Jézus megkeresztelkedését lokalizálták, egészen pontosan megfelel ennek a leírásnak: a Jordán folyótól keletre, Jerikóval egy magasságban, egy kis mellékvölgyben, a Wadi Harrarban, a mai Jordániában található. Jánosnak a választása szimbolikus: Illés itt emeltetett fel a mennybe (vö. 2Kir 2,1-18). Éppen ezért sokan Jánosban a visszatért, a Messiás eljövetelét hirdető Illést látták. Az izraeliták pedig egyszer már átkeltek a Jordán folyón az ellenkező irányban (vö. Józs 3 – állítólag a víz ugyanúgy magasra duzzadt mellettük kétoldalt, mint annak idején a Vörös-tengeren való átkeléskor). Így végre maguk mögött hagyták a rabszolgaság földjét, Egyiptomot, és beléptek a szabadság megígért földjére. Ezért János itt arra szólította fel a népet, hogy egy rövid időre „menjenek vissza a pusztába”. Korábban a próféták is erre szólítottak fel (vö. Oz 2,16). A keresztség és a Jordánon való ismételt átkelés után a népnek belsőleg meg kellett tisztulnia, meg kellett szabadulnia a bűn „rabszolgaságából”, hogy új életet kezdjen a szabadságban. 

Persze a 4. században már volt egy másik hely is, amit János keresztelési helyeként tartottak számon. Ez is a János-evangéliumot tekinthette igazolt szentírási helynek: „János is keresztelt Ainonban, Szalim közelében, mert ott sok víz volt, és az emberek odamentek és megkeresztelkedtek.” (Jn 3,23) Ezt a történést a másiktól északabbra Bet Seannál, a Melkizedek palota romjai közelében azonosították. 

A Wadi Harrarban lévő keresztelési helyet ma arabul al-Maghtasnak nevezik, ami „keresztelési helyet” jelent. Az 5. században már állt itt egy „János-templom”, amelynek lépcsői közvetlenül a Jordán folyóhoz vezettek. A környéken lévő sziklabarlangokban pedig szerzetesek és aszkétanők telepedtek le. Egy 6. századi olasz zarándok (Piacenzából) beszámolója szerint Jézus megkeresztelkedésének napján, vagyis január 6-án rendkívüli szertartást, nagy ünnepet ültek. Az liturgia végén pedig: „[…] mindannyian a folyóba mennek az áldásért, vászonba és különböző más szövetekbe öltözve, amelyeket a temetésre tartogatnak.” Ez a szokás a keleti keresztények körében megmaradt annak tudatában, hogy a halálban teljesedik be mindaz, ami a keresztségben elkezdődött. 

Az egyre nagyobb tömegeket vonzó keresztelési hely a Jordán keleti partján téli időben a magas vízállás miatt nem volt használható. A nyugati parton is már a 6. században volt egy hely, amit „keresztelési helyként” tartottak számon. Ezt mutatja a korszakból származó ún. Madabe-mozaik térképe: A keleti oldalon (vagyis fent) Wadi folyóvízzel van jelölve (a ma Szapszafasznak nevezett helyet azonosítják Ainonnal), de a „Keresztelő János helye” és „Bethabara” („Betánia” másik formája) a folyó túloldalán van. 

Még ma is áll a Jordánon „felül” (vagyis a keleti parton) egy kis János-kolostor, amelyet a Szent Sírról elnevezett görög-ortodox testvérület tart fenn. Az 5. századtól kezdve gyakorlatilag megszűnt a keresztény egység, ami a nyelvi széttagolódás miatt is lehetetlenné tette a közös imádságot. Szimbolikusnak tekinthető, hogy ma a János-kolostortól lefelé sorakoznak a különféle felekezetek „keresztelő helyei”: a latinokét (2021 kezdetétől ismét látogatható) követi az örményeké, valamivel lejjebb (aknaveszély miatt nem látogatható) a szíreké, koptoké, oroszoké, etiópoké és románoké.

A hatnapos háborút (1967) követően az egész terület nem volt megközelíthető, Jordánia és a megszállt Ciszjordánia határát képezte. Ezért aztán ahol a Jordán folyó a Genezáreti-tavat elhagyja létrehoztak egy „új” keresztelési emlékhelyet. Az idilli környezet évtizedeken keresztül a keresztelés megújítására alkalmasnak bizonyult. Persze sem történelmi, sem pedig teológiai értelemben („vissza a pusztába”) nem rendelkezett megfelelő hagyománnyal.

Izrael és Jordánia 1994-ben békét kötött. A jordániai oldalon ekkor kezdték meg feltárni az „eredeti” keresztelési helyet. A 2000-es jubileumi évre a területet megnyitották a zarándokok és a turisták előtt. Évszázadok óta először ismét látogathatóvá váltak az ókori keresztelő medencék, templomok, zarándokszállások és kolostorok (köztük a János-templom restaurált maradványai is), „Illés dombja”, valamint a Jordán folyó partja. 2015-ben az UNESCO az egész vidéket felvette a világörökségi listára. 

Miután a keleti parton a „keresztelési hely” vonzó zarándok- és turista célpont lett, a nyugati oldalon is igyekeztek megfelelő megoldást találni. Jóllehet megszállt terület, felvételt nyert az izraeli nemzeti parkok közé. Miután felszedték, megsemmisítették az aknákat, egy terasz, valamint a folyóhoz vezető lépcső kialakításával immár ezt a helyet is – szemben a keleti parton lévő „Jardenittel” – látogathatják a zarándokok. 

Jordániában, vagyis a keleti parton a királyi ház érdekes projektet indított. Valamennyi jordániai keresztény felekezetnek a keresztelési hely közelében templomépítésre telket adományozott. Az indoklás szerint ezek az építmények arról tanúskodhatnak, hogy ott a felekezetek békében élhetnek egymás mellett. Az első templomot közvetlenül a parton görög-ortodoxok emelték. Aranyszínű kupolája a másik partról is jól látható. Ezt követte kicsit délebbre egy hatalmas orosz zarándokszálló, amelynek hatalmas temploma még építés alatt áll. Kicsit keletebbre a kopt, az örmény és az evangélikus templom, amelyhez kis közösségi centrum csatlakozik, sőt egy lelkész házaspár is szolgálatot teljesít. A templomok egyébként felekezetük jellegzetes formájában készültek. 

Georg Röwekamp teológus, aki a 90-es évektől kezdve a Szentföldön él és 2020-tól a DVHL (Deutscher Verein vom Heiligen Lande) tabghai vendégházának az irányítója, ökumenikus szempontból ezt a sokféleséget/egységet így összegzi: 

Az egyes felekezetek, különböző egyházak álláspontja – a Jordán innenső és túlsó partján – továbbra is ambivalens. Egyfelől a keresztény hit gazdagító sokszínűségét jelzi, másfelől a még hiányzó megbékélésre utal. Az ökumené „megbékélt sokféleségként” emlegetett modellje – főként a Közel-Keleten – sajnos még nem látszik. Még akkor sem, ha a „normális” hívők (talán nem is tudatosan?) az EGY keresztelést fontosabbnak tartják, mint az egyházi vezetők dogmatikai egyetértését: A mindennapi életben az számít, hogy valaki keresztény-e. A többnyire vegyes felekezetű családokban a különböző hagyományokból adódó problémákat nagyon pragmatikusan oldják meg. Kétség esetén kétszer ünneplik a húsvétot és a karácsonyt.

---