2024. június 3-án, 98 évesen Tübingenben elhunyt Jürgen Moltmann evangélikus teológus. 1967-től 1994-es nyugdíjba vonulásáig a tübingeni egyetemen a rendszeres teológia és szociáletika professzoraként tanított, és utána is még évtizedekig aktívan foglalkozott teológiával. Jürgen Moltmann jelentősen hozzájárult nemcsak az Evangélikus Teológiai Kar, hanem az egész tübingeni egyetem nemzetközi hírnevéhez. Idézzük fel életútját és egy interjú nyomán emlékeit, gondolatait. 

Életút¹

Jürgen Moltmann 1926. április 8-án született Hamburgban. A család nem igazán ápolta a vallási hagyományokat, így kezdetben kevés kapcsolata volt a kereszténységgel. A második világháború eseményei nagy hatással voltak rá. 1943-ban, 17 évesen légvédelmi kisegítő szolgálatra sorozták be a Wehrmachtba. Hamburg bombázásakor szembesült az Isten-kérdéssel.

Egy héten át ezer repülőgép repült a város fölött éjszakáról éjszakára, tűzviharban elpusztította Kelet-Hamburgot. Az utolsó éjszakán a bomba minket is eltalált, széttépte mellettem ülő iskolatársamat, engem viszont megmagyarázhatatlanul megkímélt. Azon az éjszakán kiáltottam először Istenhez. A kérdés, amelyre a mai napig keresem a választ: miért élek, és miért nem halok meg, mint a mellettem lévő barátom? Miért vagyok életben?

A brit fogságban szembesült a nemzetiszocialista bűnök mértékével. Elkezdett teológiát tanulni. A német atrocitások miatt értéktelennek tartotta a klasszikus német irodalmat, Nietzschét, Goethét és Lessinget. Egyedül a zsoltárok, különösen a 39. zsoltár táplálta benne az életre nyitott bátorságot, és vált meghatározóvá későbbi teológiai gondolkodásának kialakulásában:

Néma voltam, szótalan, hallgattam, de ez nem volt jó, fájdalmam kiújult. Szívem fölhevült bennem, míg sóhajtoztam. […] Add tudtomra, Uram, életem végét, meddig tart napjaim sora, hadd tudjam meg, milyen mulandó vagyok! […] Így hát mit várhatok, Uram? Egyedül benned reménykedem! (Zsolt 39,3–5.8)

A hadifogságban megkezdett teológiai tanulmányokat a göttingeni egyetemen folytatta. Itt írta meg disszertációját a francia hugenotta teológusról és filozófusról, Moise Amyrautról (1952), majd habilitációs értekezését a brémai Christoph Pezel telógiai életművéről (1957). Ugyanebben az évben a wuppertali evangélikus egyházi főiskola tanára lesz. Most már a hit és az élet közötti feszültség teológiájának kidolgozásán fáradozik. 1964-ben nagy feltűnést keltett A remény teológiája című műve. Nem véletlen, hogy sokan Ernst Bloch A remény elve című művének visszhangját látják benne. Könyve irányadó volt az Auschwitz után új, keresztény alapú bizakodásra törekvő német teológiában. A nem véletlenül híressé vált mű azt eredményezte, hogy előbb a német teológiai fakultásokon, majd nemzetközi szinten is ajánlatokkal árasztották el. 1963-ban Bonnba hívták, 1967-ben pedig – a tübingeni meghívással egy időben – a göttingeni egyetemre. Moltmann Tübingent választotta és 1967-től 1994-es nyugdíjazásáig, számos más vonzó lehetőség ellenére is hű maradt ehhez az intézményhez. 

Moltmann főművét számos nyelvre lefordították, hatását nem lehet igazán felbecsülni. Teológiájának kiemelkedő jelentőségéről tanúskodik a neki ítélt húsz díszdoktori cím. Ezek a kitüntetések teológiai gondolkodásának különböző aspektusait hangsúlyozzák, egyúttal elismerik a remény eszkatológiai teológiájából kiinduló, egész életművét meghatározó új teológiai irányokat. Ezek különös hangsúllyal jelennek meg a kereszt teológiáját felvázoló A megfeszített Isten című 1972-es művében, valamint az ekkleziológiát és pneumatológiát tárgyaló 1975-ös Egyház a Lélek erejében című művében. A teljes dogmatikát a remény teológiájaként mutatja be 1980 és 1995 között megjelent öt kötete (istentan, a teremtés teológiája, krisztológia, pneumatológa, eszkatológia). Kései írásai, így a 2010-es Remény etikája és a 2016-os Reménykedés és gondolkodás szintén a főmotívumot járják körül. A felszabadítás teológiájának megismertetésében és befogadásában is jelentős érdemeket szerzett, de a társadalmi és ökológiai igazságosság, az emberi jogok és az emberi méltóság iránti elkötelezettséget is fontosnak tartotta. A 2016-ban elhunyt felesége, Elisabeth Moltmann-Wendel által is képviselt feminista teológiát is felkarolta. 

Moltmann teológiai kritikája, amely a világ igazságtalan életkörülményei ellen irányul, máig töretlenül időszerű, s a békét, a demokráciát, a természetet és a környezetet fenyegető jelenlegi veszélyek fényében valószínűleg egyre aktuálisabbá válik. A csüggedés és a tehetetlenség ma is veszélyezteti az erkölcsöt, de a hitet is. Moltmann, aki számára a hit és a cselekvés mindig összetartozik, a „rezignációval szembeni szenvedélyes életről” beszél. Ebben az értelemben a keresztény hit által szóvá tett remény bizalmat és örömöt terjeszthet. A hit reményét az itteni életünkbe vetett bizalom határozza meg, de a túlvilágról táplálkozik: Istenből. A remény nem utópia és nem is pusztán elv, hanem az eszkatonból kiindulva minden egyes esetben valósággá válik. Az eszkatonban megalapozott remény elpusztíthatatlan erő a világ kétségbeesett csüggedésével szemben. „Az élet – mondta Moltmann – valószínűleg ugyanolyan színes a túlvilágon, mint itt, de nem olyan véres”.

Anélkül, hogy a teológiát átpolitizálta volna, a reményből kiindulva kommentálta a politikai helyzetet, megfogalmazta az új nacionalizmusok kialakulásával szembeni ellenállását, és kiállt Európa eszméje mellett. Moltmann a teológiát bevonta az élet kontextusába, ugyanakkor képes volt magas szinten tartani. Ahogy a teológia és a politika, úgy a teológia és az egyház is összetartozott számára. Erről tanúskodik brémai lelkészsége és az 1950-es években végzett egyetemi lelkészi munkája, húsz éven át, 1963-tól 1983-ig tartó tagsága a Faith and Order (Hit és Egyházszervezet) ökumenikus bizottságban, valamint sokéves részvétele a Keresztény Békekonferencia (CFK) tevékenységében. Egyesek az eszkatológiai reménységben gyökerező elkötelezettsége miatt túlságosan baloldalinak tartották. Nem ölbe tett kézzel és egy világtól távoli, különleges térben ápolta a hitet. Mindig nyitott volt az ökumenikus párbeszédre és személyes barátságot ápolt tübingeni és münsteri katolikus kollégáival, különösen Hans Künggel és Johan Baptist Metzcel.

Emlékek, gondolatok – egy interjú nyomán²

2012 márciusában Simon Jenkins Tübingenben meglátogatta Jürgen Moltmannt. A vele készített terjedelmes interjú a Third Way 2012 júniusi számában jelent meg. Az alábbiakban ezt a beszélgetést szemlézzük. 

A szokatlan gyermekkor felidézése egy Hamburgon kívüli településre vezet. Itt nőtt fel Moltmann. A szülők választása, hogy vidékre költöznek, része volt az első világháborút követő mozgalomnak, amely az egyszerű és egészséges élethez való visszatérést célozta, a saját zöldségtermesztést, a dohányzás és az alkoholfogyasztás mellőzését. Ahelyett, hogy vasárnap templomba ment volna a család, a kertben dolgoztak. 

Hamburgnak ebben a külvárosában nem volt akkoriban templom. Moltmann nagyapja a hamburgi szabadkőművesek nagymestere volt, kritikusan viszonyult a valláshoz és az egyházhoz. Az apai megközelítés szerint karácsonykor nem a Megváltó születését ünnepeljük, hanem a család szentségét: az apát, az anyát és az első gyermeket a jászolban. A szülők nem hagyták el az egyházat, de nem jártak templomba. A konfirmációs oktatáson a lelkész azt bizonygatta, hogy Jézus árja volt, nem zsidó.

Mindennek ellenére nem okozott nehézséget, hogy elfogadják az egyház tagjának és lelkészének. Moltmann saját bevallása szerint „mindig is az ateisták testvére” volt. Brémai lelkészként gyakran elbeszélgetett ateistákkal, akik „a második pohár bor után mindig Istenről beszéltek”. Ebben is különbözött Heinrich Böll [kölni] katolikus írótól, aki egyszer úgy nyilatkozott: „Nem szeretem az ateistákat. Mindig Istenről beszélnek!” Az ateizmus kapcsán Moltmann kijelenti:

A második világháború után volt egyfajta „tiltakozó” ateizmus. A nyomorúság miatt sokan elutasították a szerető és gondoskodó Isten hagyományos képét és tiltakozásképpen elhagyták az egyházat. De ez a protestálás Istenhez kötötte őket! Ma vannak olyan emberek, akik egyszerűen elfelejtették az egyházat, és felfedezték, hogy Isten és vallás nélkül is boldog életet élhetnek. Ez inkább a banalitás ateizmusa. Ezért az egyháznak nemcsak vigaszt kellene hoznia ennek a társadalomnak, hanem fel kellene kavarnia, mert (ahogy az egyik Ingmar Bergman-film szereplője mondta egyszer) „Isten nélkül minden rendben lenne, de Istennel semmi sincs rendben”. Isten lelkiismeretet ad, hogy tudatosítsuk, mit teszünk és mit hagyunk megtörténni.

Az interjúban felidézi 1943-as hamburgi élményét. Miközben körülötte emberek ezrei haltak meg a tűzviharban, először kiáltott Istenhez: hol vagy? 

Ernst Bloch szerint „Csak egy ateista lehet jó keresztény, mert nem hisz más istenekben.” Moltmann válasza: „Csak egy keresztény lehet jó ateista, mert nem hisz más istenekben”. Bloch mindig is nagyon vallásos ember volt – állítja a teológus, majd hozzáteszi:

Én Isten kedvéért lettem teológus, ő pedig az ateizmusról beszélt „Isten kedvéért” – hogy ne kövessünk hamis isteneket a politikában, a gazdaságban és az élet más területein. Ha komolyan vesszük a második parancsolatot, akkor nem szabad, hogy legyenek Istenről képeink, de fogalmaink sem. Isten nincs olyan messze, hogy képekkel vagy akár racionális fogalmakkal kelljen ábrázolnunk őt. Ha a feleségem utazik, megnézem a róla készült képet, de ha jelen van, nincs szükségem képekre. (…) Ő sokkal inkább jelen van, mint te. Ahogy Ágoston fogalmazott: Isten több bennem, mint amennyire én magam vagyok. Vagy amint Eckhart mester mondta: Ha rálépsz az Istenhez vezető útra, akkor az Istenhez vezető útról alkotott minden képet magad mögött kell hagynod, és boldognak kell lenned az ő jelenlétében.

Önéletrajzában – a ’43-as hamburgi emlékek nyomán – nem azt kérdezte: „Miért engedi Isten, hogy mindez megtörténjen?”, hanem: „Istenem, hol vagy?”. A két kérdés különbsége Moltmann szerint abban áll, hogy az első kérdés magyarázatot kér arra a rossz helyzetre, amelyben vagy; a második kérdés azt kérdezi, hogyan lehet ebből a helyzetből kijutni. Nem magyarázatot követel, miért vagyok ebben a nyomorúságban, hanem meg akarok szabadulni belőle, és ezért kiáltok Istenhez: „Hol vagy? Ments meg engem!”

Ha lelkipásztorként meglátogatsz egy haldoklót, és az megkérdezi tőled, hogy miért haldoklik, és te elmagyarázod neki a helyzetét, ki fog dobatni a szobából. A teodicea kérdését szerintem leginkább a külső szemlélők teszik fel, nem pedig azok, akik reménytelen helyzetben vannak. […] Izrael tapasztalatában Isten képe nem az, hogy ő hatalmasabb az egyiptomiaknál, hanem az, hogy a vállán hordozza népét, ahogyan egy férfi hordozza a fiát, vagy egy nő a karjában tartja gyermekét. […] 

Ha Isten mindenható, akkor nemcsak a világ minden más dolga felett van hatalma, hanem önmaga felett is. Tehát szabad. Az az Isten, akinek minden a kezében van, olyan Isten, aki önmagában nem szabad. Ha önmagában szabad, akkor korlátozhatja a hatalmát annak érdekében, hogy […] mások is szabadok legyenek. Isten szabadsága tehát egy másik olyan tulajdonság, amely nem tartozik a teodícea kérdéséhez. 

1972-ben jelent meg A megfeszített Isten című könyve. Ennek egyik kulcsfontosságú szövege a mindenkitől elhagyott Jézus kiáltása a kereszten. Moltmann megerősíti, hogy teológiája és saját tapasztalatai között erős összefüggés van: 

A háború végére Németország összes városa elpusztult, Kelet-Poroszországból és Sziléziából milliókat űztek el, így Németország már nem volt haza, nem volt otthon. Az egyetlen hír, amit otthonról kaptam, ’45 októberében az volt, hogy családom életben van, de a házunkat félig lerombolta egy bomba, és apám egy francia börtönhajón van. […] Hatalmas veszteséget éreztem, aztán bűntudatot és a szégyenérzetet a náci diktatúra miatt, amely belevitt minket ebbe a háborúba, és a zsidók legyilkolása miatt.[..]. 

Az elhagyatottság érzése először, azt hiszem, a belgiumi hadifogságban tört rám, amikor szögesdrót mögött éltem, és nem vártam a szabadságot. Minden megbomlott, még a belső egyensúlyom is, amelyet Goethe és Schiller versei tartottak fenn. Aztán Kilmarnockban, Ayrshire-ben az utakon dolgoztunk, és mindig esett az eső. Emlékszem, egy este nagy teherautókkal vittek le minket a táborba, és mindenki ott ült, fejét a térde közé hajtva. Ez az igazi elhagyatottság képe volt. Aztán felfedeztem a 39. zsoltárt és Márk evangéliumát, Jézus halálkiáltásával, és éreztem, hogy van valaki, aki megért engem, és a saját elhagyatottságom érzéséből megértettem az ő elhagyatottságát a Getszemáni-kert és a Golgota között. Így jutottam el a Krisztusba vetett hithez. Csak Krisztusért hiszek Istenben, nem pedig fordítva.

És mégis sok más ember ilyen körülmények között elvesztette a hitét, vagy lehetetlennek találta a hitet. Néhányan azt mondták: Auschwitz után nem létezhet Isten. Kiben hihetünk Auschwitz után egyáltalán? Moltmann Emil Fackenheim érvelésére utal: ha Auschwitz után feladnánk Istenbe vetett hitünket, Hitler posztumusz győzelmét ismernénk el. Mindaddig, amíg tudjuk, hogy Auschwitzban imádkozták a „Halld Izrael”-t („S’ma Jiszráél”) és a „Miatyánk”-ot, nem adhatjuk fel Istenbe vetett hitünket. 

Az 1945 májusában Belgiumban kivirágzó cseresznyefa, a skót munkások és családjaik embersége és a Biblia, amit egy lelkésztől kaptam – ez a három dolog győzött meg arról, hogy újra szeressem az életet […] Különösen a Márk-evangélium hatott rám. Krisztus nem olyan isteni, mint János evangéliumában, ahol az ember mindig távolságot érez e szent személy és önmaga között. Márk evangéliumában, hogy egyszerűbben fogalmazzak, ő inkább a testvéred.

A hatvanas évek Európában a diáklázadások korszaka, az Egyesült Államokban pedig merényleteké. Ekkor zajlott a II. Vatikáni Zsinat, Csehszlovákiában az „emberarcú szocializmus” eszméje terjedt, Latin-Amerika forradalmi mozgalmak hazája volt. A fiatal keresztények és fiatal teológusok keresték a helyüket, hogyan és miként cselekedhetnének helyesen. Ekkor jelent meg A remény teológiája című könyve, amelynek világszerte rendkívüli hatása volt.

Moltmann eredeti motivációja az volt, hogy túljusson a Karl Barth és Rudolf Bultmann által képviselt teológiai kettősségen. Barth egy felülről lefelé irányuló teológiával állt elő, Bultmann pedig egy olyan teológiával, amely a földről, alulról felfelé irányult. Wolfhart Pannenberget és Moltmannt Gerhard von Rad ószövetségi teológiája inspirálta. Vagyis az, hogy a két megközelítés helyett a történelem Istenében kellene gondolkodni. Pannenberg inkább a világtörténelem metafizikája felől indult el, Moltmann pedig Izrael egyre inkább beteljesedő ígéretére összpontosított. Moltmann így vall erről:

Én inkább a német gondolkodás új baloldalán álltam, és így tanítványaimmal Karl Marx korai írásait tanulmányoztam, amelyek a vallást nemcsak a nép ópiumaként, hanem az elnyomott teremtmény sóhajaként értelmezik. És ez áll a Rómaiakhoz írt levél 8. fejezetében! Egyet tudok vele érteni abban, hogy a szenvedés és a sóhaj a vallás része. Másrészt a vallás mindig az élet ünneplése is, de a vallásnak ezt az ünnepi oldalát Marx figyelmen kívül hagyta. Úgy gondolom, az egyházak nemcsak a vigasztalásért, hanem az igazságosságért vannak itt. Ha hiszel egy olyan földben, amelyen igazságosság lakik, akkor érzékennyé válsz az igazságtalanságra és tiltakozol. […] A gazdagoknak nincs reményük, csak szorongásuk van, mert van mit veszíteniük; de azoknak, akiknek nincs vesztenivalójuk – csak a láncaik, ahogy Marx mondta egyszer –, igazi reményük van egy alternatív jövőre. […] Úgy gondolom, hogy az emberiség vagy a belátás, vagy a katasztrófa révén fog tanulni, és úgy vélem, az első világ legtöbb lakója a következő katasztrófára vár. Jelenleg egy kicsit büszke vagyok Németországra, amely Fukusima miatt lemondott az atomenergiáról. 

A megfeszített Isten című könyv megírásához a „katalizátor” Martin Luther King meggyilkolása volt. ’68 áprilisában a durhami egyetemen épp egy nagy konferencia zajlott a remény teológiájáról, amikor Martin Luther Kinget lelőtték. Kijárási tilalom lépett érvénybe Durhamben, a konferenciát megszakították, mindenki hazasietett.

És akkor láttam, hogy a remény teológiája nem a megfelelő módja annak, hogy az evangéliumról beszéljünk az amerikaiaknak: át kell érezniük a szenvedést, az erőszakot és az igazságtalanságot az országukban. Megígértem, hogy ha visszatérek Amerikába, Krisztus keresztjéről, Martin Luther King keresztjéről és a meglincselt fekete emberekről fogok beszélni. Így jutottam el oda, hogy megírjam A megfeszített Isten című könyvemet. Némi támogatást kaptam A. N. Whiteheadtől, a folyamatfilozófia megalapítójától. Amikor egyetlen fia huszonegy évesen autóbalesetben meghalt, azt mondta: „Isten egy szenvedőtárs, aki megért”. Először azt hittem, hogy Jézusra gondol, de nem, az Atyjára gondolt. Aztán felfedeztem azokat a képeket a kegyelem trónusáról, ahol az Atyaisten egyszülött Fiának a keresztfáját hordozza, és ráébredtem az analógiára: ha meghalunk, elszenvedjük a haldoklás folyamatát, de nem szenvedjük el a saját halálunkat, mert nem éljük túl a saját halálunkat; de ha gyermekünk meghal, elszenvedjük a gyermek halálát, mert túléljük azt. És ez egy másik szenvedés, az apa vagy az anya szenvedése. Krisztus nagypénteken szenved, az Atya pedig nagyszombaton szenved, mert a Fiú meghalt. Azt hiszem, ez teljesen nyilvánvaló. Márk evangéliuma Jézus megkeresztelésével kezdődik, és azzal, hogy „Te vagy az én szeretett Fiam”, és így megérteteti velünk, hogy a szerető Atyának szenvednie kellett Jézus halála miatt. Azt is megállapítottam, hogy Krisztus szolidárisan szenved mindazokkal együtt, akik erőszakot és igazságtalanságot szenvednek. Keresztje a Római Birodalom ezernyi keresztje között áll – azokat feszítették keresztre, akik a birodalomnak és rabszolgatartó rendszerének az ellenségei voltak. Tehát egyrészt a világ szenvedését, másrészt a világ bűneit hordozza. Ahol gonosztevők vannak, ott áldozatok is vannak – Krisztus egyszerre szenved az elkövetők bűnei miatt és az áldozatokkal együtt, szolidárisan. Ez a passió jelentőségének kitágítása. Az egyházi hagyomány mindig is az elkövetők felé orientálódott, de úgy gondolom, hogy a felszabadítás teológiája – talán öntudatlanul is – előkészítette az utat az áldozatok teológiája számára.

Moltmann szerette volna meggyőzni a németországi evangélikusokat és katolikusokat, hogy lépjenek túl ezen az egyoldalú, a bűnösök felé irányuló orientáción, és tekintsenek az áldozatokra is. Az Augsburgi Egyezmény csak a bűnösök megigazulására utal. Mintha Isten a bűnösöket részesítené előnyben az áldozatokkal szemben. A zsoltárok szerint mindig az áldozatok azok, akiket Isten megigazít. Az igazság nemcsak a bűneiket megvalló bűnösöket teszi szabaddá, hanem az áldozatokat is, akiknek szükségük van egy olyan helyre, ahol szégyen nélkül beszélhetnek arról, amit elszenvedtek. Szükségük van „megtérésre”, hogy megszabaduljanak attól, amit elszenvedtek, hogy újra emelt fővel járhassanak és képesek legyenek megbocsátani; hogy megszabaduljanak áldozattá válásuk hosszú árnyékától.

Az interjúban Moltmann elárulja, hogyan vigasztalódik, mit jelent számára a zene és a művészet, illetve melyik himnusz a kedvence.

Leginkább a természetet nézem, különösen a tengert. Hamburgból származom, mindig a tengerparton nyaraltunk. Mindig is lenyűgözött a tenger – misztikus élményeim vannak! A tenger zenéje – mi morajlásnak hívjuk – olyan, mint az örökkévalóság hangja, mert már akkor is ott volt, amikor még nem léteztek emberek, és akkor is ott lesz, amikor az emberek talán már eltűntek a föld színéről. Mozartot egy óránál tovább nem bírom elviselni. Inkább Beethoven és a zenéjében rejlő feszültségek híve vagyok. Mozartnál úgy érzem, mindenütt harmónia van, nincs konfliktus. De Hans Küng barátom is Mozart híve, tehát legalábbis a zenei preferenciánkban nem értünk egyet. […] Természetesen szeretem a húsvéti énekeket. A húsvét számomra a legfontosabb keresztény ünnep. […] Nem mondhatod el Istenről más embereknek azt, amit magának Istennek nem mondhatsz el, ezért az imádság legalábbis a teológia próbája – de minden bizonnyal több is. Amikor imádkozom, a világot sub specie aeternitatis, Isten szemével látom, másképp tehát, mint más emberek, akiknek nincs ilyen perspektívájuk. Rossznak látom azokat a dolgokat, amelyeket ők „jónak” neveznek, és így tovább. 

Az imádság tehát a keresztény hit és teológia alapja; de az Újszövetségben a felszólítás nem így hangzik: „imádkozzatok!”, hanem: „virrasszatok!” „Még egy órát sem tudtok virrasztani velem?” – kérdezi Jézus a Getszemáni-kertben. Az ima azt jelenti, hogy kinyitjuk szemünket és figyeljük, mi történik, mi jön, a veszélyeket és a lehetőségeket. Általában behunyjuk a szemünket, amikor imádkozunk, de a római katakombák azt mutatják, hogy az első keresztények nyitott kézzel álltak és nyitott szemmel imádkoztak. Nekünk is meg kell tehát tanulnunk ezt az újfajta, nyitott szemmel való imádkozást. Szükségünk van a remény imájára, egy eszkatologikus vagy forradalmi imára a figyelem által.

---