Emmausz – az első eucharisztikus lakoma
2022.10.22. Ansgar Wucherpfennig
A közös lakoma legősibb megjelölése a „kenyértörés” – így nevezi Lukács. A lukácsi kettős mű – az evangélium és az Apostolok cselekedetei – az Újszövetség viszonylag kései irataként az eucharisztia mintegy 40–50 éves történetéről ad áttekintést. A különböző szakaszokat Lukács megpróbálta integrálni evangéliumában és az Apostolok cselekedeteiben. Így az első keresztény étkezési ünnepek eredetébe és történetébe, valamint teológiai jelentésaspektusaiba egyaránt bepillantást enged.
Lukács evangéliuma azt az emléket őrzi, hogy az eucharisztia ünnepe Jézus feltámadása után vette kezdetét. Lukács az emmauszi tanítványokról szóló elbeszélésébe (Lk 24,13–35) sűrítette bele ezt a történeti emléket. A későbbi egyházi hagyomány gyakorta ikonfestőként ábrázolja az evangélistát. Mindazonáltal ez történetileg semmivel sem igazolható azonkívül, hogy Lukács mesteri elbeszélő; elbeszélései afféle narratív ikonokká váltak. Ilyen ikon az emmauszi tanítványok története is – és egyáltalában ez a legmegindítóbb bibliai elbeszélések egyike.
Két tanítvány vándorol hazafelé; Lukács utóbb megemlíti az egyikük nevét, ő Kleopás; a másikuk nevéről hallgat. A hét első napjának reggelén arról számoltak be a Jézus sírboltjától visszatérő nők, hogy üresen találták a sírt. Röviddel ezután történhetett, hogy a két tanítvány útra kelt. A Jeruzsálemtől mintegy hatvan futamra fekvő Emmauszba mennek – ez körülbelül kétórás út. Közben melléjük szegődik a Feltámadott, „látásukat azonban valami akadályozta” – írja Lukács (24,16). Úgy gondolják, útitársuk az ünnepre fölzarándokolt számos idegen egyike, aki hozzájuk hasonlóan hazafelé tart, csak éppen attól csalódástól megkímélve, amely őket gyötri. Amikor az idegen – látszólag mit sem sejtve – e csalódásról kérdezi őket, fejüket lehajtva (szó szerint: „szomorú szemmel”, 24,17) megállnak. Lukács már a legelején közli az olvasókkal, hogy akit a tanítványok jövevénynek vélnek (Lk 24,15), az nem más, mint Jézus, csak nem ismerik meg őt. Az elbeszélés feszültsége abból táplálkozik, hogy a tanítványok és az olvasók eltérő tudással rendelkeznek az idegen kilétéről.
Mindeközben elszalad az idő. Az úton lévő tanítványok hosszan beszélgetnek az idegennek tartott férfival. Már beesteledik, ám még mindig nem jönnek rá, ki ő. Mindenesetre meghívják magukhoz, hogy a leszálló sötétségben ne kelljen egyedül folytatnia vándorlását. Evés közben azután végre fölismerik Jézust. Amikor útjukon a Messiásról beszélt, és az Írást értelmezte, mindvégig önmagáról szólt. Csak amikor étkezés közben megnyílnak a szemeik, akkor ébrednek rá, mennyire hevült a szívük, míg Jézussal voltak.
A két tanítvány szemei akkor nyílnak meg, amikor Jézus megtöri a kenyeret (Lk 24,30): „Amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta.” Itt a kenyér megtörése a jel, amelyről Jézus felismerhető lesz. A Feltámadott a tanítványok vendége, ám azt teszi, amit egy zsidó házigazda. Jézus már az utolsó vacsorán is megtörte a kenyeret, de ez csupán most, a feltámadás után nyeri el teljes jelentőségét Lukácsnál. E gesztusban érzékelhetővé válik, mit jelent kettejük számára, hogy Jézus él. Amikor magukhoz veszik a kenyeret, többet kapnak puszta tápláléknál, amely mindig megújuló testi éhségüket csillapítja. Megértik, mitől hevül a szívük. Esznek, hogy éljenek – az élet szónak abban az átfogó értelmében, ahogyan azt Jézus használja: ti. az élet teljességére utalva. Csak a Feltámadott oszthatja meg velük új élete teljességét is a kenyérrel együtt.
Az Ószövetségben a kenyértörés csak néhány szöveghelyen fordul elő, éspedig gyászlakomákkal összefüggésben. Jeremiás próféta azt jövendöli a Jeruzsálem elfoglalása idején támadó ínségről, hogy többé nem tartanak halotti tort a hozzátartozók körében: „Nem törnek meg többé kenyeret gyászukban, vigasztalásul a halottért, és nem isznak többé a kehelyből vigasztalásul, még apjukért és anyjukért sem” (Jer 16,7).[1]
Ám az emmauszi tanítványok étkezése közben gyökeresen megváltoznak a Jeremiás ítéletes próféciájában ábrázolt elszomorító viszonyok. Megmutatkozik nekik a halála után mégis élő Jézus, és együtt eszik velük. Kenyértörése visszavonhatatlanul véget vet gyászuknak. Amikor azután visszatérnek Jeruzsálembe, új fényben látják a várost is. A Feltámadottal elköltött vacsora így az evangélium megelőző szakaszaiban lefestett jézusi étkezési praxis iránypontja lesz, és egyszersmind kitekintés arra a gyakorlatra, amely ezután, ti. az Apostolok cselekedeteiben tárul elénk.
Mária és Klópás
Christian Herwartz SJ spirituális mozgalmat alapított „utcai lelkigyakorlataival”. Az ilyen lelkigyakorlatokon az ember nem vonul vissza valamely egyházi épület elszigeteltségébe, hanem az utcákon és a nagyváros színhelyein – az áruházakban, a tereken, a börtönök előtt – zajló mindennapi életen meditál.[2] Christian Herwartz a lelkigyakorlatokon újra és újra visszatér arra az elbeszélésre, amely a Feltámadott és az emmauszi tanítványok útközbeni társalgását örökíti meg, és felfedez valamit, amire a szöveg tudományos exegézise mindeddig kevés figyelmet fordított:[3] „Jóllehet Jézus a férfiakat és a nőket egyaránt tisztelte, a nők nevét – a társadalmi normáknak megfelelően – gyakran még az újszövetségi elbeszélésekben sem említik, sőt előfordul, hogy férfinevekkel helyettesítik őket. Jézus elfogadta egy kánaáni nő tanúságtételét, és meggyógyította a lányát; hasonlóképpen egy másik asszonytól is tanulni tudott, aki könnyeivel mosta meg a lábát […], és maga is ugyanígy cselekedett egy számára nehéz helyzetben. Nem volna tehát meglepő, ha a másik Emmauszba tartó személy ugyancsak nő lenne. Ahogy a neve után nyomozok, három asszonyra leszek figyelmes, akik a kereszt tövében állnak Jézus halálának órájában. Mindhármukat Máriának hívják. János másodikként Máriát, Klópás feleségét nevezi meg közülük (Jn 19,26). Vajon Klópás és Kleopás ugyanaz a személy lehet?”
Christian Herwartz szerint a névtelen tanítvány egy nő: Mária, Klópás felesége. A két „tanítvány” tehát egy házaspár volt. A történtek után egy zavartalan helyet kerestek az apostolok körén kívül. „Az Emmausz felé vezető úton megkérdezi egy idegen (Lk 24,17) a »tanítványoktól«, hogy miről beszélgetnek egymással. Kleopás nyersen elutasítja őt, és – ahogy a férfiak szokták – egy retorikai kérdéssel védi a beszélgetés kiharcolt intimitását: »Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?« (Lk 24,18) Az útitárs tovább kérdez: »Mi történt?« (Lk 24,19–24) Mária és Kleopás válaszolnak, és közösen beszélnek a gyászukról és arról a reményükről, amelyet Jézus élete és üzenete ébresztett bennük, és amely reménység volt önmaguk és népük számára egyaránt. Ha egy férfi és egy nő közösen alkotnak képet a valóságról, akkor az állítások plasztikusabbak, mert a felek összekapcsolják eltérő látásmódjaikat. Így könnyebben rátalálnak a téma középpontjára.”[4] Csupán kettejük közös elbeszélése idézi elő azt a helyzetet, amelyben Jézus az Írás alapján felnyitja szemüket a Messiással történtekre. „És szívük most örömtől hevült, hogy értik a prófétai kijelentések valóságát.”[5]
Nütschauban, az észak-németországi bencés kolostorban egy ikon látható a párról: Ansgar Stukenborg OSB műve, aki maga is újraalkotta az emmauszi elbeszélés ikonját: Mária és Klópás meghívják magukhoz Jézust, aki tovább akar menni. Amikor Jézus megtöri a kenyeret, Mária csodálkozva széttárja a karjait, Klópás pedig – tekintetében a felismerés fényével – a Feltámadottra mutat.
(…)
A tanulmány a Mérleg 2022-es kötetében olvasható. A 2022-es Mérleg itt rendelhető meg.