Erőfeszítések és kudarcok – Búcsú XVI. Benedektől

Az emeritus pápa, Joseph Ratzinger természetesen nem csak kudarcait hátrahagyva távozott az életből. Személyében évtizedeken át formálta az egyházat, változatos életrajzának magaslati pontjait ezekben a napokban sokan méltatják. Sokkal többeket lelkesített, mint az egy visszafogott, olykor kenetes szavú írástudótól elvárható lett volna. Nyilvánvaló, hogy joggal gyászolják. Jezsuita szerzetesként azt is látom, ami összeköt megosztó alakjával: mindenekelőtt Jézus Krisztus iránti mélységes és eleven szeretetét, amely többek közt a kései műveiben mutatkozik meg.

Ezek a könyvek főként ott ragadtak magukkal és indítottak útnak a názáreti ember felé, ahol a teológiai célkitűzést félretéve képesek voltak rá, hogy elsősorban tanúságot tegyenek, mégpedig arról, hogyan néz szembe egy hívő és tudós öregember élete nagy témájával.

Sokak számára azonban ez a csupán első pillantásra félénk férfiú egészen mást is jelentett: fájdalmas botránykő volt, azt az egyházat testesítette és határozta meg évtizedeken át vezető szerepben, amely saját hatalmi és igazságigényét fölébe helyezi a nagylelkűség, az irgalom és a megbékélés evangéliumi erényeinek.

Ezt is el kell mondani a nyitott sírnál.

Az 1927-ben Felső-Bajorországban szerény körülmények között született Joseph Ratzinger senkihez sem foghatóan testesít meg egy egész korszakot. Fiatal teológusként részt vesz a II. Vatikáni Zsinaton. Testet ölt benne sokak reménye egy olyan teológia iránt, amelynek van bátorsága új kérdéseket felvetni, nyitott a szellemi szabadságra, és amely a hagyomány előre kijelölt nyomvonalán túl is mer gondolkodni. Ha valaki elolvassa a teológus Ratzinger által írt későbbi dokumentumokat, érzi, hogy ott lélegzik bennük magával ragadó gondolati szigora, de a szabad gondolkodás merészségéből már semmit sem érez. Arra a kérdésre, hogy hol veszett el az inspiráló és bátor fiatal gondolkodó, számos kortársa így felel: Ratzinger gyökeres változását a Tübingenben átélt diáklázadások viharos időszaka idézte elő.

Már nem bízott az emberi értelemben

Nyilván elveszítette az emberi értelembe vetett bizalmát, vagy óvatosabban fogalmazva: belenézett a felvilágosodásra törekvő értelemtől sem idegen túlkapások szakadékába, és gyanakvását azután a modern észjárás egészére kiterjesztette. Ettől kezdve abban a gondolkodásmódban keresett menedéket, amely a bebiztosított hittételekhez horgonyozza le önmagát, miközben figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy minden ember – tehát az egyházi hivatalt viselő ember is – képes visszaélni az értelem rábízott ajándékával.

Olyannyira, hogy a visszaélések válságos tapasztalata pontosan ebből fakad: minél elszántabban támaszt igényt az egyházi hivatal arra, hogy legfőbb tekintélyként rendelkezzék igazság és erkölcs kérdéseiben, annál nagyobb a kísértése a hibák eltussolására, annál végzetesebb az önkorrekciót előmozdító kritikai diskurzus hiányának hatása, és annál borzalmasabbak a következményei az intézmény iránti bizalommal való visszaélésnek. Megítélésem szerint ez az a szakadék, amelybe szolgálata végén a pápa belepillantott, és amely előtt megtorpanva lemondott tisztségéről.

De hát mi más teszi az embert, ha nem a gondolkodás szabadsága, az a képesség, hogy kreatív módon alakítsuk önmagunkat és a teremtett világot, valamint annak felelőssége, hogy egy történelmi helyzet sajátosságaira választ találjunk? Aki olyan kétkedően viszonyul az emberekhez, mint Joseph Ratzinger, annak voltaképp nehezére esik, hogy a megtestesülés csodájáról beszéljen. Ez volna az oka annak, hogy Jézus Krisztusról írt művei mégsem érintettek meg igazán?

Joseph Ratzinger érezhetően mindent elutasított, ami együtt járt az egyház status quo-jának megváltoztatásával és olyan teológiai álláspontok megkérdőjelezésével, mint a pápai tanítóhivatal szerepe az egyházban, a nők helye vagy a nemi erkölcs. Mélyen rettegett a hit alapjainak eróziójától és az egyházi igehirdetés kiüresedésétől. A II. Vatikáni Zsinat kitárta az egyház kapuit a változó világ felé, abból a felismerésből kiindulva, hogy a megtestesülés folyamata nem zárult le kétezer évvel ezelőtt, ezért a megtestesülés jegyében minden teológiai igazság mindig a történetiség határain belül érvényes. Joseph Ratzinger ellenben úgy érezte, épp ezen a ponton kell újra behúznia a reteszt a világ dolgai előtt. Szövegeinek hangneme ezért mindig némiképp lekicsinylő volt, amikor szóba hozta a bibliaolvasás történeti-kritikai módszerét – még akkor is, amikor védelmébe vette konzervatív ellenzőinek elnagyolt támadásaival szemben.

Az egyházi hagyomány érvényesítése

Ellentétben azzal amit II. János Pál barátságos személyisége sugallt, az egyházi légkört évtizedeken át az a törekvés határozta meg, hogy hatalmi gesztussal rekesszék be a vitákat. Minden bizonnyal igazságtalan volna ezt elsősorban Joseph Ratzingernek felróni, aki a müncheni érsekből hamar a Hittani Kongregáció vezetője lett. De az látható volt, hogy minden kritika és minden változtatási szándék mögött „relativizmust” szimatolt, a hit lényegi üzenetének elvesztését érzékelte. A „relativizmusnak” egyetlen ellenszere volt: a saját felfogása szerinti egyházi hagyomány és a tévedhetetlen tanítóhivatal érvényre juttatása.

Joseph Ratzingernek nem adatott meg, hogy az őt sarkalló küldetés hatalompolitikai könyörtelenségét – II. János Pálhoz hasonlóan – magával ragadó karizmával és nyájas emberközelséggel legalább időlegesen palástolni tudja, hogy kevésbé tűnjön támadónak. Ezért hivatala javító-nevelő gyakorlásának érintettjei közül jónéhányan nemcsak magát az intézkedést nehezményezhették, hanem személyükben is megalázva érezték magukat.

Így történt például Németországban a terhességmegszakítással kapcsolatos állami törvénykezés körüli konfliktus során. A politikában és a társadalomban sok egyházhű katolikus kampányolt olyan törvényalkotás mellett, amely a római aggályokat is figyelembe veszi. Úgy érezték, az általuk javasolt megoldást sújtó római ítélet[1] nemcsak lekezelő, hanem meg is hurcolja őket.

Megítélésem szerint ez tartós bizalomvesztéshez vezetett Rómával szemben, még a konzervatív politikusok köreiben is. Benedek pápa későbbi fellépése a német szövetségi parlamentben nem tudta elfedni azt a tényt, hogy ettől kezdve zuhanásszerűen csökkent az egyház befolyása a társadalmi és politikai vitákra.

Tiszteletre méltó erőfeszítések

Joseph Ratzinger többször is kudarcot vallott, amikor megpróbálta kiigazítani II. János Pált: a szegények melletti döntést mint az egyház alapvető megbízatását csak később, pápaként tudta megóvni a felszabadítás teológiájának ellenzőitől. Ugyancsak pápaként tudta érvényre juttatni valamivel következetesebb eljárásmódját az egyházban elkövetett szexuális erőszak elleni küzdelemben. Erőfeszítései tiszteletet érdemelnek. Ezek azonban olyan árnyalatok, amelyek lényegi kérdésekben végső soron nem tudták elleplezni kudarcát. II. János Pál pápa és útitársa, Joseph Ratzinger bíboros a hatalmi központ olyan erőteljes beavatkozásával próbálta meg helyreállítani az egyház egységét, amilyenre korábban nem volt példa.[2] A bírálatokat azzal utasítottak vissza, hogy a világegyház érdekeit kell szem előtt tartaniuk, és meg kell akadályozniuk az egyházszakadást.

De épp a lelkek feletti tévedhetetlen hatalomgyakorlás túlnövekvő római igénye volt az, ami – legalábbis Közép-Európában[3] – tömegesen elidegenítette az embereket, beleértve a katolikus miliőt, ezen belül pedig a hivatalos és intézményes egyházat is. Vagyis azt a szakadást idézte elő az egyházban, amelyet el akart kerülni. Fájó, hogy a tömeges kilépést az egyház római központja milyen vakon és közömbösen könyveli el a „laikusok” távozásaként, a szekularizáció eredményeként, a németországi egyház „protestantizálódásának” és a nyugati individualizmus térnyerésének következményeként. Az egyház minden nemzedékből azokat veszíti el, akik elkötelezettek, és akik szenvedélyesen ragaszkodnak hitükhöz. A német teológusnak, püspöknek és pápának nem adatott meg, hogy tolmácsként közvetítsen, mivel szemlátomást érzéketlenné vált a veszteség fájdalmával szemben.

A féktelen római centralizmus következményei

Hiszen maga a római centralizmus volt az, amely szüntelenül lelkiismereti válságba sodorta az egyházi hivatalviselőket, és ezzel csorbította a mindkét pápa számára oly központi jelentőségű papi és püspöki tisztség hitelét. A féktelen római centralizmus abbéli igyekezetében, hogy tekintélyi szóval megmentse az egyházat az elvilágiasodástól és a meggyőződéses hívők autentikus egyházává tegye, valójában egyre mélyebbre vitte bele az egyházat a hatalom megtartásának nagyon is világias és cinikus stratégiáiba, amiből egyenesen következett a bizalomvesztés.

Eszünkbe juthat itt a vatikáni bank korrupciós botrányainak Augiász-istállója. De az is, hogy ma nem csupán klerikusoknak kell szembenézniük a szexuális és spirituális erőszak vádjával, hanem lelkiségi mozgalmak alapítóinak is, akiket Róma a relativizmus gonosz következményei elleni küzdelemben mint a reménység hírnökeit udvarolt körül. Róma egészen addig megpróbált szisztematikusan félrenézni, amíg végül már nem lehetett.

Benedek pápa visszalépése minden bizonnyal előrelépést jelent a pápai hivatal értelmezésében. Mindenekelőtt azonban a kudarc jele – nemcsak Joseph Ratzinger személyes kudarcáé, hanem egy olyan rendszeré is, amelynek kialakításához évtizedeken át ő maga is jelentősen hozzájárult.

A kudarc mértéke önmagában is tragikus. Emberi szempontból annál is inkább sajnálatos, mivel Joseph Ratzinger, amikor lemondott, vállalta a kudarc következményeit, de soha nem volt képes arra, hogy az érintettek előtt beismerje személyes felelősségét és kifejezze sajnálatát. A kudarcból kivezető út keresésének terhét, az elkövetett hibák hitelre méltó feldolgozását és a megbékélés művét csendben rábízta utódjára és az eljövendő nemzedékekre.

---