Hisztéria a latin mise körül

Katolikus konzervatívok és a magukat „tradicionalistáknak” nevezők dühödt és nekikeseredett felháborodással fogadták Ferenc pápa döntését, hogy újra korlátok közé fogja a mise megreformálatlan, 1970 előtti latin nyelvű változatának használatát. Reakciójuk számos fontos tényt elhomályosított ezzel a vitával kapcsolatban.

Ezek a tények döntő fontosságúak ahhoz, hogy megértsük ezt a már-már skizmatikus méretű drámát, továbbá azt, hogy valójában mi forog kockán, és Ferenc miért tette, amit tett. Hadd hívjam fel a figyelmet három fő tévhitre!

Először is, a pápa nem tiltotta meg a papoknak, hogy latinul misézzenek. Sőt, a jelenlegi misekönyv hivatalos sztenderd változata … latinul van. A világ különböző részein ennek az alapszövegnek a népnyelvi fordítását használják – a latinul mondott miséhez ezt is lehet használni. Amit Ferenc pápa korlátok közé szorított, az a trentói zsinat (1545–1563) után kodifikált és V. Piusz pápa által 1570-ben kihirdetett rítus. A II. vatikáni zsinat (1962–1965) a liturgia aktualizálására és megújítására szólított fel, 1970-ben pedig – négyszáz évvel a tridenti Missale után – VI. Pál pápa kihirdette az új misekönyvet. A világon szinte minden katolikus ennek szövegeit és rítusát követi a saját nyelvén tartott misén. A papok tehát továbbra is celebrálhatnak „latin misét”, csak épp az új formában és formulákkal. Ezek másfajta egyháztant és teológiát fejeznek ki, mint a régebbi változat. „Ha szereted a latin misét, megtarthatod a latin misét, mert a latin mise VI. Pál misekönyve” – írta Adam Rasmussen teológiatanár a Where Peter Is („Hol Szent Péter…”) blogon.

A második tévhit, amely a fenti rövid történetből levezethető, az, hogy Ferenc döntése egy erőskezű „peronista” pápa elhamarkodott és parancsszerű lépése volt, ahogyan a Crux vatikanistája, John Allen jellemezte Ferencet.

Ennek azonban éppen az ellenkezője történt. A katolikus egyház jobbszárnyával folytatott színjáték már több mint ötven éve tart. Ez alatt az idő alatt a pápák – VI. Páltól II. János Pálig, és különösen XVI. Benedekig – minden követ megmozgattak, sőt még a hagyományt és az észérveket is csűrték-csavarták, hogy a tradicionalistáknak különleges engedményeket biztosítsanak. A jobboldal viszont minden egyes alkalommal ellenállással vagy lázadással felelt. Rómában dolgoztam a Vatikáni Rádiónál 1988-ban, amikor Marcel Lefebvre francia érsek, a tradicionalista lázadás egyik vezetője János Pál parancsa ellenére négy püspököt felszentelt, és követőit formálisan is egyházszakadásba vezette. II. János Pál az akkori Joseph Ratzinger bíboros vezetésével – aki tanbeli kérdésekben a szárnysegédje volt, és akit a pápa halála után, 2005-ben XVI. Benedek néven pápává választottak – a legkülönbözőbb megoldásokat ajánlotta, hogy a jobboldalt maradásra bírja. Lefebvre érdsek Szent X. Piusz Papi Testvériségét (FSSPX) végül formálisan nem szakadárnak, hanem afféle ál-skizmatikusnak minősítették. De mi másnak nevezzük azt, amikor egy csoport elutasítja egy szabályosan összehívott egyetemes zsinat törvényes reformjait? Nekik semmilyen alkalmazkodás nem lenne elég. 

Ezután viszont még azok a tradicionalisták is gondot okoztak – talán még a szakadároknál is többet –, akik éltek a Vatikán nagyvonalúságával, és hivatalosan is közösséget vállaltak Rómával. Azt hangoztatták, hogy „az ő rítusuk” magasabb rendű, mint az 1970-es megreformált mise, és szinte mindenütt, ahová csak mentek, viszályt okoztak a plébániákon és az egyházmegyékben. Olyannyira a politikai, lelkipásztori és teológiai feszültségek színterévé váltak, hogy Ferenc kénytelen volt visszavonni, amit Benedek abbéli igyekezetében kezdeményezett, hogy alkalmazkodjék hozzájuk. A jobboldal nem volt hajlandó belemenni a játékba. Benedek „egy pillanatra sem akart mozgalmat indítani, még kevésbé akart ideológiát hirdetni” – ahogy a nyugalmazott pápa egyik legközelebbi munkatársa fogalmazott Michael Sean Wintersnek a National Catholic Reporterben. Mégis ez történt, ami végül az egész egyháznak kárára vált. „Egy kicsiny kisebbség ők az egyházon belül, akik az előző pápaság alatt olyannyira előtérbe kerültek, hogy ők lettek a kutyát csóváló farok” – írta Robert Mickens a La Croix-ban.

A tridenti mise szószólói valójában a Rómától és a hierarchiától kapott lehető legelnézőbb bánásmód ellenére sem váltak soha mozgalommá, pedig előtte ezt ígérték.

És ez a harmadik és talán legnagyobb tévhit – hogy tudniillik Ferenc pápa megfojtja a katolicizmus egy felsőbbrendű formájának valamiféle kibontakozóban levő tradicionalista újjászületését, amely új erőre élesztené majd az egyházat. „Az igazság győzni fog, mert a mise hagyományos latin liturgiája teljesebb és szebb módon fejezi ki a hit igazságát, és ez Isten műve, és Isten győzni fog néhány olyan egyházi személy felett is, akik ma hatalmasok az egyházban” – amint egy kazahsztáni tradicionalista püspök, Athanasius Schneider nyilatkozta június elején.

Az a nézet, hogy a katolikusok leghőbb vágya a tridenti rítus, nem más, mint egy elhalni nem akaró divatos történet. A tradicionalisták évtizedek óta mindenkit ezzel a szöveggel traktálnak. De ezt erősítették fel egyházi vezetők is, mint például XVI. Benedek pápa, aki 2007-ben a régi rítus használatának kiterjesztésekor azt mondta, hogy lépését a világ minden tájáról érkező folyamatos kérések ösztönözték, és hogy „még a fiatalok is” vonzódnak hozzá. A First Things főszerkesztője, a latinmise-párti Matthew Schmitz a Catholic Heraldban megjelent 2017-es cikkében ezt a nézetet visszhangozta: „Bármerre tekint az ember, a srácok régi rítusúak.”

Olyan nyomatékkal és tekintélyt parancsolóan ismételgették ezt a gondolatot, és annyira jól hangzott, hogy senkinek eszébe sem jutott ellenőrizni, és a világi médiumok nem tudták megállni, hogy ne írjanak nagy cikkeket az „ifjú maradiakról”, akiket bevonz a mindenféle csipkével, cicomával, illatokkal és harangokkal díszített ősi nagymise. Dramaturgiailag és látvány szempontjából is annyira megkapó, hogy ez lett a 2016-os HBO-sorozat, a The Young Pope (A fiatal pápa) alaptétele és kiindulópontja. „A katolikus egyházban trendi hagyományőrzőnek lenni” – írta 2012-ben a The Economist. „A modern élet csúnya, kegyetlen és sivár. Talán ki kellene próbálnod a latin misét” – szólt a New York Times 2020-as cikke, amely azt állította, hogy az efféle gyakorlatok „valószínűleg a kereszténység egyetlen életképes jövőjét mutatják egy szekuláris korban”.

A probléma csak az, hogy egyik történetet sem támasztják alá adatok. A számok valójában a tridenti hívők csekély létszámát mutatják, akiknek a tábora nem növekszik, és főleg nem globálisan.

A Latin Mass Directory honlapján találhatjuk a jelenleg rendelkezésre álló legjobb adatokat a régi tridenti mise elérhetőségéről. A táblázat összesen 1684 olyan „helyszínt” mutat világszerte, ahol az 1962-es mise hozzáférhető, ami nem több liturgikus kerekítési hibánál a több mint 1,2 milliárd katolikusból álló világegyházban. Ráadásul ezek közül a helyek közül sok csak alkalmanként biztosítja a régi mise lehetőségét.

A lista mindenekelőtt világosan mutatja, hogy földrajzi szempontból még ez a törpe kisebbség is mennyire kiegyensúlyozatlan elosztású: az Egyesült Államokban, ahol a világ katolikusainak mindössze hat százaléka él, az összes tridenti mise közel negyven százaléka, 662 helyszín található. Utána Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország a legnépszerűbb, 199, 155 és 90 helyszínnel (ami lehet plébánia vagy valamilyen kápolna, illetve kijelölt hely). Valójában Európa és az angol nyelvű térség adja az összes tridenti helyszín több mint nyolcvanhat százalékát, és ha kivennénk a világ legnépesebb katolikus országa, Brazília ötvenhét helyszínét, akkor alig találnánk ilyen színhelyet Latin-Amerikában, Afrikában vagy Ázsiában – azokon a kontinenseken, ahol a katolikus népesség a legnagyobb és ahol a leggyorsabb ütemben növekszik. Ennek ellenére a New York Times 2017-ben hosszú cikket közölt Matthew Schmitz tollából arról, hogy a régi latin mise „virágzik” Nigériában, noha pontosan egyetlen templomban tartanak latin misét minden vasárnap a 24 millió katolikust számláló országban.

De még az átfogó statisztikák sem mondják el a teljes történetet. Az elmúlt években számos elemző figyelmeztetett – köztük a tridenti rítust támogató konzervatív katolikusok is – a régi miseszertartás növekedéséről szóló narratíva gyenge pontjaira.

„Úgy tűnik, elértük a plafont. A hagyományos latin mise vonzerővel bír a katolikusok egy bizonyos szűk csoportjára, de ennek a csoportnak a létszáma mintha elérte volna csúcspontját” – írta Charles Pope misszionárius, egy washingtoni tradicionalista pap a konzervatív National Catholic Register 2016-os rovatában. Amikor XVI. Benedek 2007-ben először engedélyezte a tridenti mise szélesebb körű használatát – ezt a politikát vonta most vissza Ferenc –, Pope szerint ugrásszerűen megnőtt a résztvevők száma, ahogyan ő és mások is ígérték. De ez a lelkesedés alábbhagyott, amire viszont nem számítottak.

„A saját érsekségemben, bár öt különböző helyszínen mutatjuk be a hagyományos latin misét, soha nem tudtunk többeket vonzani, mint összesen körülbelül ezer embert. Ez az érsekségben a vasárnap misére járó katolikusok összlétszámának mindössze fél százaléka” – írta. „Egyik plébániánk nagylelkűen havonta egyszer, vasárnap délután ünnepélyes nagymise lehetőségét kínálja, ezt jómagam celebrálom több mint 25 éve. De attól a kezdeti állapottól, hogy a templom majdnem tele volt, odáig jutottunk, hogy előbb a kétharmadáig, most pedig már csak körülbelül egyharmadáig telik meg.”

Pope más példákat is idézett arra, hogy a tridenti egyházközségek nagyon kisszámú hívőt vonzanak, nem eleget ahhoz, hogy fenntartsák magukat, és ugyanerről a jelenségről mások is beszámoltak.

„Támogatom a TLM-et [tradicionális latin misét], de elutasítom ezt az egész »fiatalokkal teli TLM-misék« szöveget mint tévedést” – tweetelte egy michigani pap a Ferenc lépése körüli heves online vita során. „Egyházmegyénk óriási összegeket áldoz arra, hogy a TLM plébániáinkat nyitva tartsuk, pontosan azért, mert nem jellemző rájuk a növekedés. Ez sok mindentől függ, de nem a mise típusától.”

2019-ben a tridenti mise rajongóinak egyik erőfeszítése arra irányult, hogy kutatásokkal támasszák alá állításukat a rítus „gyors növekedéséről” és arról, hogy követői jámborabbak és ortodoxabbak a többi amerikai katolikusnál. Ezzel azonban csak annyit értek el, hogy bebizonyították, mennyire üresek az ilyen kijelentések. Audra Dugandzic szociológus a First Things című konzervatív magazinban megjelent cikkében kimutatta, hogy az úgynevezett tanulmány mennyire hamis: fő hiányossága az, hogy a felmérést tridenti misére járók végezték, akik maguk közül választották ki a válaszadókat.

A latin mise rajongóira jellemző az a tendencia, hogy a kiválogatják a résztvevőket, összejövetelük alapja egy közös cél, ezért jobbára nagyobb erőfeszítésre hajlandók, mint sok plébániai hívő. Ez természetesen adódik szenvedélyes lelkesültségükből, melynek következtében egy növekvő csoport képét tudják sugározni. Jelenlétük látványos, és gyakran beszélnek nyíltan meggyőződéseikről.

Ha kicsik is, ez nem jelenti azt, hogy ne volna befolyásuk. Ha „liturgikus egy százaléknak” neveznénk őket, erősen eltúloznánk létszámukat. De nem a hatókörüket. A tradicionális latin mise népszerűsége szinte tökéletesen leképezi a Ferenc pápával szembeni ellenzéket: olyan ellenzékről van szó, amelyet egy konzervatív politikai program, sok pénz és közös platform tart életben az iparosodott nyugati országokban. „Az angolajkú tradicionalisták az első naptól kezdve célba vették Ferenc pontifikátusát, gerillaháborút folytatva a pápaság ellen” – tweetelte Christopher Lamb, a londoni The Tablet vatikáni tudósítója és a Ferenccel szembeforduló konzervatív ellenzékről szóló The Outsider (A kívülálló) című könyv szerzője. „A pápa most azt válaszolja, hogy ebben a háborúban már nem használhatod fel a liturgiát.”

A tridenti szuper-elit csoport láthatósága és befolyása – a politikában és Ferenc pápa megjelenéséig a katolikus egyház legmagasabb szintjein – az egyik fő oka annak, hogy ilyen sok szó esik erről a vitáról. A tridenti rítus számos bajnoka továbbra is megmarad, és sokan közülük megfogadták, hogy ellenállnak a pápa új törvényének, néhányan pedig talán majd nyíltan szakítanak is Rómával.

Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy távozásuk, noha szkizma lenne, voltaképpen egyetlen szilánk leforgácsolódását jelentené. A katolicizmus igazi jövője máshol van, és mindig is másutt volt.

(Urbán József SP fordítása)