Amint a Magyar Kurír hírül adta, 2023. június 14-én, 92 éves korában Kairóban elhunyt Henri Boulad szír-olasz származású, francia anyanyelvű egyiptomi jezsuita szerzetes, pedagógus, szociális apostol, lelki vezető. Életútját számos elektronikus sajtóorgánum ismerteti. A szegények gondozásában, a rászorulók megsegítésében, sokak lelki gondozásában szerzett érdemeiről is megemlékezve (spirituális útmutatásáról lásd a Szemlélek cikkét) itt csupán azt az írását idézzük fel, amelyet 2010/1–2. számában a Mérleg közölt elsőként magyarul, és amely annak idején – a fordítás forrásának diszkrét megjelölésével vagy a hivatkozás mellőzésével – több internetes portálon is megjelent.

Nem kommentáljuk a neves szerzetes időskori tájékozódását és döntését. A 2017-ben honfitársunkká lett Henri Boulad XVI. Benedek pápához írt magánlevele kapcsán csupán arra utalunk, hogy a a szerző zavarba ejtő gesztusa – levelének visszavonása azután, hogy nyilvánosságra került – a lényeges belátások melletti következetes kiállás, a nem visszavont igaz szó példáira is ráirányítja a figyelmet. Sokuktól és sokukról közölt írást a Mérleg az idők során. Ilyen az a beszélgetés is, amelyet a Boulad-levéllel folytonosságban publikáltunk 2010-ben, és amelyet szintén olvasásra ajánlunk (2021-es tematikus számunkkal együtt). De megemlíthetjük újabb könyvszemlénket is a Joseph Ratzinger vezette Hittani Kongregáció által megrendszabályozott nagy teológusokról. Itt olvasható.

Úgy véljük, az alexandriai jezsuita Benedek pápához írt levelének változatlan, alkalmasint növekvő időszerűsége azokat igazolja, akik mindvégig kitartottak egyértelmű elkötelezettségükben az egyház gyökeres, az intézményi összetevőkre is kiterjedő reformjának szükségessége mellett, elismerve természetesen a (sokféleképpen elgondolható, nyitott jelentésű) spirituális megújulás fontosságát, és egyetértve Bouladdal abban, hogy utóbbira kevés az esély,

ha „az intézmény elfojtja a karizmát”, s ha „egyedül a külső szilárdság számít, a tiszteletreméltó felszín, egyfajta homlokzat. Nem azt kockáztatjuk-e vajon, hogy Jézus egy szép napon »meszelt síroknak« tekintsen bennünket?”

Nyugodjék békében.

---

Henri Boulad SJ: Magánlevél XVI. Benedek pápához (részlet)

(…)

Arra törekszem, hogy a lehető legrövidebben, legvilágosabban és legtárgyilagosabban írjak. Először is néhány megállapítást tennék (a lista messze nem végleges): A vallásukat gyakorlók száma folyamatosan csök- ken. Európa és Kanada templomait csak korosabb emberek látogatják, de ők is egyre kevesebben – olyanok tehát, akik hamarosan eltávoznak közülünk. Végül nem marad más, mint e templomok bezárása vagy átalakítása múzeumokká, mecsetekké, klubokká vagy városi könyvtárakká, amint már most is megtörténik. Meglep, hogy sokat közülük teljesen felújítanak és nagy összegekért modernizálnak azért, hogy vonzzák a híveket. A kivonulást azonban nem ez fogja megállítani.

Hasonló ütemben ürülnek ki a szemináriumok és a noviciátusok, a hivatások száma szabadesésben zuhan. A jövő meglehetősen sötét, és nagy kérdés, ki veszi majd át a stafétabotot. Jelenleg egyre több európai plébániát látnak el ázsiai és afrikai papok.

Sok pap elhagyja hivatását, a megmaradó keveseknek pedig – akik sokszor nyugdíjas korúak – egyszerre több plébánián kell szolgálatot teljesíteniük, sietősen és hivatalnokok módjára. Közülük mind Európában, mind a harmadik világban sokan tartanak fenn ágyastársi viszonyt híveik tudtával és nemritkán jóváhagyásával, de püspökük beleegyezésével is, aki a paphiány miatt semmit sem tehet.

Az egyház nyelvezete idejétmúlt, anakronisztikus, unalmas, önismétlő, moralizáló, korunktól merőben idegen. Legyünk hát divatosak és demagógok? Korántsem, hiszen az evangéliumot kertelés nélkül és saját igénye szerint kell bemutatnunk. Arra volna inkább szükség, hogy hozzálássunk az „új evangelizációhoz”, ahogy II. János Pál kérte. Ez azonban – sokak elgondolásával ellentétben – nem a régi ismétlését jelenti, ami hatástalan, hanem az újítást: új nyelvet kell találnunk, amely a mai ember számára helytállóan és sokatmondóan beszéli el a hitet.

Ez csak úgy lehetséges, ha mélyrehatóan megújul a teológia és a hitoktatás, amelyeket tetőtől-talpig újra kell gondolnunk és fogalmaznunk. Egy német szerzetespap, akivel nemrég találkoztam, azt mondta, hogy az Új katekizmusban egyszer sem fordul elő a „misztika” szó. Megdöbbentem. Kénytelen vagyok megállapítani, hogy hitünk túlságosan is az észre hat, elvont és dogmatikus – kevéssé szól a szívhez és a testhez.

(…)

A ma és a holnap problémáit nem a múltra támaszkodva, a múlt töredékeit összegyűjtögetve fogjuk megoldani. Az egyház harmadik világbeli elevensége csalóka látszat. Nagyon is valószínű, hogy az új egyházak előbb-utóbb ugyanazt a válságot élik majd át, mint Európa régi keresztény országai. A modernitás nem ke rülhető meg. Az egyház mai válsága annak tudható be, hogy megfeledkeztünk erről. A II. Vatikáni Zsinat igyekezett behozni a négy évszázadnyi elmaradást, de úgy tűnik, az egyház lassacskán bezárja az akkor megnyílt kapukat. Nagy a kísértés, hogy inkább a Trentói és az I. Vatikáni Zsinat felé forduljunk, mintsem a III. Vatikánum felé. Érdemes felidéznünk, amit II. János Pál többször is a lelkünkre kötött: „Nincs más utunk, mint a II. Vatikáni Zsinat”.

(…)

A levél teljes szövege itt olvasható »

---