Tanulmány

Jézus a zsidóság és a kereszténység között – Krisztológia a keresztény–zsidó párbeszédben

2022.08.10.  Christian Danz


Az újszövetségi írásokig visszavezethető és a holokausztban tetőző keresztény antijudaizmussal a háttérben katolikus és protestáns teológusok a második világháború után amellett szálltak síkra, hogy a keresztény teológiának új szemléletmódra van szüksége a zsidósággal kapcsolatban. Felfogásuk szerint a teológiában figyelembe kell venni Jézus zsidó voltát, a krisztológiát pedig úgy kell érteni, mint ama szövetség megerősítését, melyet Isten a népével kötött és soha fel nem bontott. Úgy tűnik, így juthatunk el a zsidóság új felfogásához, amely maga mögött hagyja a régi előítéleteket és megkülönböztetéseket. Ám ha a krisztológiát azért alkalmazzuk a zsidó vallásra, hogy azt Jézus Krisztus alakjában alapozzuk meg, akkor mindennemű különbséget kiiktatunk a két vallás között. Ez nemcsak a zsidóság alattomban végrehajtott kisajátításával jár együtt, hanem azzal is, hogy a zsidóság többé nem ismerhető el önálló vallásként. Ezzel szemben itt arra teszünk javaslatot, hogy a krisztológiát a keresztény vallás teológiai különösségének a leírásaként értsük, és tekintsünk el attól, hogy a zsidóságra alkalmazzuk. Tézisem szerint a teológia csak ilyen önkorlátozás révén jut el a zsidó vallás mint önálló vallás valódi  elismeréséhez.

Az itt következő fejtegetések tagolása az előbb vázolt problémahorizontból adódik. Bevezetésképp áttekintem a zsidóság keresztény személetének a huszadik század második felétől kialakult új és meghatározó teológiai összetevőit, valamint ezek apóriáit. A második szakaszban a krisztológia rendszeralkotó szerepét szándékozom tárgyalni fejlődésének újkori történetét szem előtt tartva. E fejtegetések alapján a záró, harmadik szakaszban olyan javaslatot bocsátok vitára, amely a zsidóság mint a keresztény vallással szemben önálló vallás valódi elismeréséhez vezet.

1. Krisztológia a keresztény-zsidó párbeszédben

A zsidó népet sújtó, elképzelhetetlen mértékű 20. századi katasztrófa a második világháború után mind a protestáns, mind a római katolikus teológiában a zsidó vallásról, illetve a zsidóság és a kereszténység viszonyról alkotott keresztény felfogás új alapösszetevőinek a kidolgozásához vezetett.[1] Rendszerező szempontból a zsidó vallás megújult keresztény szemléletének teológiai megalapozásában három ideáltipikus formát különböztethetünk meg. A kulcsfontosságú elem mindhárom esetben a krisztológia. A krisztológia először is annak teológiai leírásaként fogalmazódik meg, hogy miként részesülhetnek a népek abban a szövetségben, amelyet Isten egyedül Izrael népével kötött; másodszor: a krisztológia a zsidóság maradandó kiválasztottságának, illetve annak keresztény igazolása, hogy a zsidó vallás miért ugyanolyan érvényes, mint a keresztény vallás; harmadszor: a krisztológia Jézus vallási jelentőségének metaforikus leírása, más vallási hősöké mellett. A krisztológia e megfogalmazásai rendre olyan specifikus problémákkal szembesülnek, amelyek miatt nem képesek kifejezni, hogy a kereszténység elismeri a zsidó vallást.

1.1 Izrael-teológiák

Karl Barth teológiájához kapcsolódva – azt mintegy a vallástörténetre alkalmazva és a zsidó vallás leírására felhasználva[2] – Friedrich-Wilhelm Marquardt[3] és Berthold Klappert[4] olyan Izrael-teológiát dolgozott ki, amelynek célja a protestáns tanhagyomány részint lappangó, részint nyílt antijdaizmusának felülvizsgálata. Szerintük mind Jézus zsidó volta, mind pedig a zsidóság Jézusra mondott nemje alapvető fontosságú kell, hogy legyen a dogmatikai krisztológia új meghatározásában. Ez úgy gondolható el, hogy Jézus révén a népek beléphetnek Isten Izrael népével kötött szövetségébe. „A pogány világból származó emberek a keresztség révén a kiválasztottság társörököseivé és Izrael ígérettörténetének a részeseivé válnak. A Krisztusra, az Izraelnek megígért Messiásra való megkeresztelkedés és a egyháznak mint a zsidó- és pogánykeresztényekből álló ecclesiának a létrejötte jelenti a föld minden népéből származók Izrael ígéret- és kiválasztottságtörténete fel nem mondott terébe való bevonásának konkrét megvalósítását.”[5] Isten Jézusban adott kinyilatkoztatása és a keresztény vallás tehát nem Isten Izraellel kötött szövetségének a helyébe lépnek. Sőt, épp a názáreti Jézus teszi lehetővé a pogányok számára, hogy részesei legyenek Isten Izraellel kötött szövetségének, s így  a zsidó vallást megillető ígéret társörököseivé váljanak. A krisztológia így megerősíti Izrael maradandó kiválasztottságát; immár nem elválasztja a zsidóságot és a kereszténységet, hanem összekapcsolja őket egymással.

Az ilyen teológiai konstrukciónak következetésképpen a zsidó vallás alkotóelemeként kell újrafogalmaznia a krisztológiát, a dogmát pedig mintegy a zsidó vallás megerősítéseként kell értenie.[6] A keresztény vallás ily módon azonban csak egyfajta, a népek, vagyis azok számára való zsidó vallásként jöhet tekintetbe, akik Jézus Krisztus révén csatlakozhattak a zsidó valláshoz. E megfontolásokkal a háttérben lehet-e még egyáltalán önálló keresztény vallásról beszélni, ha azt a zsidó vallás univerzalizácójaként értjük, kétségbe vonva így, hogy bármilyen teológiai különbség is lenne a kettő között?[7] A teológiai problémát, melyet a két vallás viszonyának a leírása jelent, a probléma kiiktatásával oldhatjuk meg.

1.2 Fölérendelt keretelméletek

Léteznek más olyan próbálkozások is, amelyeket mindenekelőtt szintén az a szándék vezérel, hogy  bemutassák: a Krisztusról szóló tanítás megerősíti a kiválasztottságot és azt, hogy Isten maradandó szövetséget kötött népével. Ezek esetében is szisztematikus jelentőséget kap Jézus zsidó volta. Az úgynevezett participációs modellt azonban olyan koncepciók váltják föl, amelyek a keresztény vallás önállóságát a zsidó vallás [keresztény] teológiai értelmezésével kapcsolják össze úgy, hogy nem vonják vissza a zsidóság maradandó kiválasztottságát. Ilyen megközelítésmód csak úgy alakítható ki, hogy mindkét vallást átfogó fogalmi kerethez folyamodunk, amelybe a zsidó és a keresztény mint különös jelenségek beilleszthetők. Isten szövetsége, a Tóra, Isten kinyilatkoztatása vagy az eszkhaton ily módon szolgál a két vallást összekapcsoló elemként.

Bizonyos próbálkozások azért veszik alapul modellként a Tórát vagy Isten szövetségét, hogy olyan krisztológiát konstruáljanak a keresztény vallás perspektívájából, amely úgymond nem vezet a zsidóság lefokozásához. Ha azonban Krisztust a szövetség és a Tóra beteljesítőjeként értjük[8] – az izraelita vallásban egyik sem lehetséges[9] –, akkor értehetetlen, hogy miképp lehet a zsidóság több a kereszténység puszta, kezdetleges előfokánál. A koncepcióból teljességgel kiiktathatatlan inkluzivizmus kifejezetten logikai szükségszerűséggel vezet a zsidó vallás lefokozásához. Isten kinyilatkoztatását vagy az eszkhatont mindkét vallás átfogó horizontjaként posztulálva is ugyanez a helyzet. Ha a Tórában ugyanazt a tartalmat találjuk, mint Isten Jézus Krisztusban adott kinyilatkoztatásában,[10] akkor az előbbi nem lehet más, mint az utóbbinak a halovány másolata. Ebben az esetben viszont a zsidó vallás csupán valamiféle tudattalan kereszténység volna. A zsidó vallás maradandó kiválasztottságának inkluzivista megalapozásában szereplő kitétel, hogy a Tóra lényegében semmi mást nem tartalmaz, mint isten Krisztusban adott kinyilatkoztatását, megszünteti a zsidóság önállóságát.[11] Az inkluzivista felfogás keretében maradva még ahhoz a problematikus tézishez folyamodva sem kerülhetjük el ezt, hogy a Krisztusban adott kinyilatkoztatásában Isten elfelejtette, amit a Tórában mondott – hiszen ezzel Isten fogalmát semmisítenénk meg.

(…)


A teljes tanulmány a Mérleg most megjelent 2022-es kötetében olvasható. A 2022-es Mérleg itt rendelhető meg »