Kant 300 – 30 esszé - Mérleg Online

Willaschek, Marcus: Kant – Die Revolution des Denkens [Kant – a gondolkodás forradalma], C.H. Beck, München, 2023, 430 oldal.

Immanuel Kantról (1724–1804) mindenkinek van véleménye. Egyesek a „gondolkodás művészének, zsenijének” tartják, mások „érthetetlen, olvashatatlan” művekről beszélnek. Az ellentmondásos nézetek okát Babits Mihály az általa fordított Az örök béke c. könyvhöz írt előszavában így fogalmazza meg:

Kant valóban rossz stilista. Ügyetlen, sőt hanyag. Könyve szükségtelenül, és a benne kifejezett gondolatokhoz képest aránytalanul nehéz és homályos. Mondataiba úgy belebonyolódik, hogy azok kibogozása az olvasónak nagyobb fáradtságot okoz, mint maguknak a gondolatoknak a megértése. Kevesen vennék maguknak ezt a fáradtságot a szakembereken kívül: azok pedig úgyis eredetiben olvassák el Kantot. Én a szélesebb intelligenciára óhajtottam hatni. Nekem nem is Kant volt a fontos, hanem a békegondolat, amit Kant kifejez. Elhatároztam tehát, hogy ezt a gondolatot világosabb és egyszerűbb nyelvre fordítom le, hogy mintegy szerzője stílusának terhelő körülményei nélkül önmagában hasson. E célból felapróztam a hosszú mondatokat, szétszedtem a gondolatot, molekuláira, hogy azok külön észrevehetők és átgondolhatók legyenek, és aztán maguktól olvadjanak össze az olvasóban. Mintha egy régi modern képet valaki pointillista stílusban másolna… Micsoda munka volt! s a végén nem sikerült. A rossz stílus megmaradt rossz stílus, a hosszú mondatok minden szétdarabolás után is hosszúak. De hisz nem irodalomról van itt szó, a gondolat a fontos. Ha azt kissé érthetőbbé tette ez a munkám: jó és nem sajnálom.¹

Talán nem meglepő, hogy Kant születésének közeledő háromszázadik évfordulója (2024. április 22) előtt az egyik legnevesebb Kant-szakértő, Marcus Willaschek könyvet írt a königsbergi mesterről. Bevezetőnek szánt, könnyen olvasható művének előnye, hogy Kant gondolkodását a 18. századi környezetbe ágyazva ismerhetjük meg.

Nyilvánvaló, hogy a jeles évforduló közeledtével az újabb életrajzi és más jellegű Kant-írások száma halmozódik. Egyes szerzők a korszakalkotó filozófus előtt kívánnak tisztelegni, míg mások megpróbálják a mai szemléletmód által megkövetelt normák alapján vétkesnek tituláln.

A frankfurti Goethe Egyetemen tanító Marcus Willaschek filozófus, az egyik vezető Kant-szakértő hat hónappal az évforduló előtt tette közzé Kant gondolkodásának új bemutatását, elkerülve ezzel a várható felhajtást. Kifejezetten nem szakembereknek szóló könyve átfogó bevezetést nyújt Immanuel Kant filozófiájába – olyan mű, amely nagy valószínűséggel az évfordulón túl is fontos marad.

Átgondolt gondolatvezetés

Willaschek felfedezőútra hív: a korántsem egyenes vonalban haladó életmű nyomvonalát követve juttat el a Kantot híressé tevő csúcsteljesítményekhez. Nem életrajzi, hanem logikusan haladó tematikus szerkezetet választ, megkönnyítve a hozzáférést Kant kritikai idealizmusához, amelyet az életmű legnehezebb darabjai képviselnek. A könyv olvasását részletes tartalomjegyzék segíti, amely a harminc fejezet rövid vázlatát is tartalmazza, és így eligazítást ad az egész mű gondolatmenetére vonatkozóan. A rövid fejezetek mindegyike önmagában is olvasható. Ennek az elvnek a következménye bizonyos fokú elkerülhetetlen ismétlődés, de ez az egész könyv olvasását megkönnyíti.

A szerző lépésről lépésre, több irányból mutatja be azokat az utakat, amelyek az alcímben is jelzett „gondolkodás forradalmához” vezetnek. Kant az 1770-es években kezdte újragondolni a megismerés folyamatában a szubjektum és a tárgy viszonyát. Nem a tárgy befolyásolja a megismerő szubjektumot (az érzéki benyomások kiváltásával), hanem fordítva: a megismerő szubjektum az, amely érzékelő és racionális képességeinek előre meghatározott struktúráit mintegy „ráerőlteti” a tárgy megjelenésére. A tárgy felismerhetősége csak azáltal jön létre, hogy önmagának olyan megjelenését teszi lehetővé, amely megfelel ezeknek a képességeknek. A szubjektum így – teljesen új módon – a filozófia középpontjává válik.

Kant tíz évre visszavonult, hogy kizárólag a fordulópontra koncentráljon. Az eredmény az 1781-ben megjelent A tiszta ész kritikája, amely A gyakorlati ész kritikájával (1788) és az Az ítélőerő kritikájával (1790) együtt Kant kritikai és transzcendentális filozófiájának hármasát alkotja. Míg az első kritika új ismeretelméleti alapokat teremt, addig a második Kant gondolkodásának aktuális irányát tárja fel. Számára az ész döntő próbája mindig a gyakorlat, az erkölcsi cselekvés. Willaschek hangsúlyosan utal a gyakorlat elsőbbségére Kantnál, amely a szubjektum központi helyzetével együtt jellemzi a königsbergi filozófus gondolkodását.

Nem a filozófia, hanem a filozofálás

Kant szerint a filozófiát tanulóknak nem gondolatokat, hanem gondolkodást kell tanulniuk, nem filozófiát, hanem filozofálást. Willaschek magáévá teszi ezt az elképzelést. Nem törekszik Kant rendszerének minden részletre kiterjedő bemutatására, hanem azokat a gondolkodási folyamatokat írja le, amelyek a nagy filozófus filozófiai felismeréseihez vezettek.

A kezdet kezdetén mindig ott áll egy filozófiai probléma, vagy más szóval: egy nehézség, amellyel az észnek meg kell birkóznia. A könyv minden esetben meghatározza a szóban forgó filozófiai diskurzus eredetét, a Kant által ismert, őt megelőző gondolatokat és ismereteket. A königsbergi egyetem professzora (aki 1770-től végre kedvenc tantárgyait, a metafizikát és a logikát oktathatta) nemcsak a nyugati filozófia fejlődésének fontos állomásait ismeri, hanem a kortárs filozófusokat is, akikkel alaposan foglalkozik.

Kant elsősorban olvasás és levelezés útján kereste a párbeszédet (Königsberget soha nem hagyta el), de rendszeresen járt társas összejövetelekre és vacsoraestekre is. Egyrészt tisztességes vitapartner volt, kedvelte, ha másoktól tanulhatott. Másrészt tudta, hogy olyan új felismerések nyomában van, amelyek forradalmasítják a filozófiai gondolkodást.

Az új gondolkodásmód felé való előrehaladás egyik példája Kantnál a determinizmusra és a szabad akaratra vonatkozó kérdéskör tárgyalása. Ennek, valamint két további fejezetnek az ismertetésével szeretnénk betekintést nyerni Kant „műhelyébe”.

Látogatás Kant filozófiai műhelyében

a) Akaratszabadság és determinizmus

Kant megfogalmaz egy ellentétet (ahogy ő nevezi antinómiát), amely a természetjogi kauzalitás elve (minden, ami a természetben történik, visszavezethető okokra) és a „spontán”, külső ok nélküli, minden erkölcsiséghez szükséges cselekvések feltételezése között áll fenn. A maga nemében mindkettő szükséges, mégis kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással. Az ilyen antinómiák komoly zavarokat jelentenek a világ filozófiai megértésében, mert úgy tűnik, kereszteznek minden olyan törekvést, amely a valóság egységes elvekkel való leírására irányul.

A 27. fejezetben Willaschek részletesen nyomon követi Kant megoldását az itt bemutatott problémára, ahogyan azt A gyakorlati ész kritikájában (a szerző szerint legjobb művében) kifejti. Visszautalva az első kritikára, Kant kezdetben az emberi megismerés számára hozzáférhetetlen „önmagukban lévő dolgok” (Dinge an sich) és az emberi megértés feltételei által szabályozott „jelenségek” (Erscheinungen) megkülönböztetésére támaszkodik.

Ebből az alapvető különbségből vezeti le kezdeti tézisét. Még ha a „jelenségek” felismerhető világában ki is zárhatók az „okozatlan okok”, a „dolgokban önmagukban” akkor is létezhetnek.

Az ellentmondás csak látszólagos, hasonlóan ahhoz az állításhoz, ahogyan a nap délben délen van, ellentmond annak az állításnak, amely szerint délben északon van. Mindkét látszólag ellentmondó állítás igaz: az első a Föld északi féltekéjére, a második a déli féltekére. Hasonlóképpen az az állítás, hogy vannak okozatlan okok (unverursachte Ursachen), nem igaz a megjelenő természet tartományában, de ez összeegyeztethető azzal a ténnyel, hogy maguknak a dolgoknak a tartományában lehetnek okozatlan okok. (354)

Második lépésben Kant bevezeti a perspektívák megkülönböztetését. Tudományos szempontból az ember a természet része, vagyis „empirikus jellegénél” fogva a természet törvényei érvényesek rá. Más perspektívából nézve azonban az ember olyan lény, aki saját okaiból kiindulva cselekedhet. Hogy ezek az okok ésszerűek-e vagy sem, az nem tudományos-leíró, hanem normatív kérdés. Kant az észnek ezt a formáját az emberi természet „intelligibilis jellegéhez” rendeli.

Harmadik lépésben Kant mindent, ami empirikus jellegű, a „jelenségek” világába sorol. A spontán cselekvés okai azonban, amelyeket az intelligibilis jelleghez rendel, „az önmagukban lévő dolgok” tartományába tartoznak. Az akarat döntései csak „látszatokként” ismerhetők fel. Mivel azonban a felismerhető világban „okozatlanok”, az „önmagukban lévő dolgok” tartományában kell, hogy legyen olyan felismerhetetlen okuk, amely számunkra megjelenik. – Ezzel az összetett gondolati művelettel Kant feloldja a tudományos determinizmus és az etikai szabad akarat antinómiáját anélkül, hogy a valóságot két teljesen külön világra – tudományosra és humánummal leírhatóra – kellene osztania.

Összefoglalva: Kant szerint a szabadság és a determinizmus közötti ellentmondás feloldása tehát abban áll, hogy cselekedeteink természetes okai, mivel jelenségek, „intelligibilis jellegünk” hatásainak tekinthetők, amely maga nem rendelkezik természetes okokkal, és ezért szabad. A természetben nem lehet szabad akarat, de Kant szerint az ember nemcsak a természet része, hanem mint racionális lény egy nem-empirikus valóságnak, az önmagukban lévő dolgok „intelligibilis világának” is része. Mint a természet eseményei, cselekedeteink determináltak, de mint intelligibilis jellegünk kifejeződései, spontánok és szabadok. (355-356)

b) Isten országa a földön: észvallás

A Porosz Királyság polgáraként Immanuel Kant protestáns környezetben nevelkedett. Családja és iskolája protestáns-pietista elvek alapján élt. Ettől a kegyességi irányzattól elfordult, nem látogatta az istentiszteleteket, de barátai közé protestáns lelkészek, teológia-professzorok tartoztak, előadásaiban is adott ötleteket leendő lelkészeknek arra, miként lehet prédikációjuk eleven.

Kant természetesen nem volt ateista, hanem hitt egy isteni Teremtő létezésében. Kant szerint csak egy jóindulatú Isten által teremtett világban remélhetjük, hogy a megérdemelt boldogság, igazságosság és béke elérésére irányuló erkölcsileg szükséges törekvéseink sikeresek lesznek. (198)

Kantnak a valláshoz, illetve a kereszténységhez fűződő kapcsolata rendkívül összetett. Filozófiai szempontból ez a kérdés az 1793-ban megjelent, a porosz cenzúrával konfliktust okozó munkájában, A vallás a puszta ész határain belül² c. műben került tárgyalásra. A téma nem az első kritikában már tárgyalt hármas istenbizonyítás (erről lentebb), vagyis nem Istenről van elsődlegesen szó, hanem az emberről: eredendő erkölcsi rossz-voltáról, jobbá válásának lehetőségéről, az egyháznak mint hitközösségnek a szerepéről.

Kant szerint az erkölcsi parancsolatok érvényessége nem azon alapul, hogy azokat Isten írja elő számunkra, hanem azon, hogy azokat saját racionális akaratunk kifejeződéseként értelmezhetjük. Ennek ellenére Kant szerint van értelme e parancsolatok feltétlen érvényességét és kötelező jellegét úgy szemléltetni, hogy azokat isteni parancsolatoknak tekintjük. (199)

Kant szerint a Tízparancsolaton, valamint a felebaráti szereteten alapuló keresztény etika tökéletesen megvalósítja a kategorikus imperatívusz (feltétlen, minden értelmes lényre érvényes parancs) kötelezettségét. A felebaráti szeretetet „gyakorlati” szeretetként értelmezi, amely abban áll, hogy az ember felebarátját önmagában való célként respektálja és erkölcsileg megengedett célkitűzéseiben támogatja.

Jézus Krisztus az erkölcsi eszménykép szerepét tölti be, amely az ész által adott erkölcsi parancsolatok tökéletes megvalósítását jelenti. (199)

Az Isten fogalmára azonban nem csak a morális parancsok feltétlenségének szemléltetése miatt van szükségünk, hanem azért is, hogy erkölcsi jobbá válásunkra való saját törekvéseinknek külső perspektívát is adjon. Ez a jobbá válás mindenképpen szükséges, mert az ember „radikálisan, vagyis gyökeresen rossz”.

Ez nem azt jelenti, hogy az emberek ízig-vérig rosszak, épp ellenkezőleg. Kant szerint minden embernek van „adottsága a jóra” (Anlage zum Guten) is, de ezzel szemben áll „hajlama a rosszra” (Anhang zum Bösen). Ez abból adódik, hogy az ember, mint érzéki szükségletekkel és hajlamokkal rendelkező lény, mindig kísértésbe esik, hogy saját érdekeit az erkölcs fölé helyezze. (199-200)

Kant szerint a rossz tehát „radikális”, vagyis gyökeres. Csak „forradalommal”, azaz az erkölcs és az önérdek közötti viszony megfordításával lehet legyőzni. Vagyis maximává tesszük, hogy saját érdekeinket csak addig követjük, ameddig az erkölcsileg indokolt. Voltaképpen a „radikális rossz” a keresztény eredendő bűnről szóló tanítás filozófiai kiterjesztése – mutat rá Willaschek. Ugyanakkor a bűntől való megváltás gondolata Kantnál nem játszik szerepet. Állandó, fokozatos javulásra, jobbá válásra, „reformra” van szükség.

Ahhoz, hogy az egyes ember alapvető javulásának lehetőségéhez ragaszkodhassunk, szükségünk van saját cselekedeteink perspektívájának eszméjére, amely felismeri, hogy valóban befejeztük-e a belső forradalmat. Ez Istennek, a „szívek vizsgálójának” a perspektívája, aki teljes mértékben átlátja valódi motivációnkat (a „szívet”).³

Hegel óta Kant erkölcsfilozófiáját ismételten individualizmussal vádolták. Ennek Willaschek szerint van valós alapja: a központi gondolatok (jóakarat, autonómia, önmagában való cél, méltóság) elsődlegesen az egyes személyre irányulnak.

Másrészt Kant azt is látja, hogy ezt a forradalmat nehéz elérni az ember „rosszra való hajlama” miatt. Jóllehet minden egyes ember csak saját maga viheti véghez ezt a belső forradalmat, azonban vannak olyan külső feltételek, amelyek megkönnyítik és elősegítik azt. Ezek közé tartozik a társadalmi közösség, amely nem külső kényszer és ellenőrzés, hanem nevelés, buzdítás és példamutatás révén támogatja az egyént abban, hogy jó emberré váljon. Kant szerint éppen ez az egyház feladata. (202)

A vallási felekezetek tekintetében Kant természetesen a protestantizmussal szimpatizál. A katolicizmusról ritkán beszél. Nyilvánvaló, hogy amikor a „Pfaffentum” (negatív értelemben a „papi rend”) kerül elő, akkor ezen elsődlegesen a katolikusokat érti. Így elutasítja a szentek tiszteletét és a fülgyónást. De sok protestáns gyakorlatot is bírál. Szerzőnk Kant általános elvét idézi: „minden olyan elképzelés, mely úgy véli, hogy az ember a jó életvitelen kívül még bármit is tehet azért, hogy Istennek tetszővé váljék, vallási rögeszme és Isten hamis szolgálata.”⁴

Ugyanakkor Kant olvasóit nyilván meglepte a filozófus „ökumenizmusa”: „Ha olyan egyházra, mely egyházi hitét általánosan kötelezőnek hirdeti, a katolikus, az olyanra pedig, amelyik tiltakozik mások effajta igénye ellen, … a protestáns egyház a megfelelő elnevezés, akkor a figyelmes szemlélő számos dicséretes példáját láthatja a protestáns katolikusnak, de még ennél is több esetével találkozik a katolikusnál is katolikusabb protestánsnak.”⁵

A „tiszta ész” szempontjából a katolikus és a protestáns vallás közötti ellentét pusztán nézőpont kérdésévé vált. A világra nyitott „észvallásával” Kant a modern világ irányába egyengette az utat.

c) Ateizmus

A Kanttal foglalkozó korábbi magyar nyelvű irodalom őt ateistának tartotta, „elsősorban vagy majdnem kizárólagosan az istenképzet lerombolóját, a felvilágosító ateista filozófust” látta benne.⁶ Hasonlóképpen idézi Willaschek Manfred Kühn Kant-biográfiáját:

„Mindenki számára, aki személyesen ismerte Kantot, világos volt, hogy a személyes Istenbe vetett hit idegen volt számára. Bár Istent és halhatatlanságot tételezett fel, ő maga egyikben sem hitt.” (361)

Ezeknek az állításoknak ellene mond az a mottó, amelyet szerzőnk a 28. fejezethez Kant Opus posthumum írásából választott:

„Az Isten fogalma egy olyan erkölcsi lény elképzelése, amely mint ilyen ítélkező [és] általában parancsoló. Nem hipotetikus dolog, hanem maga a tiszta gyakorlati ész a maga személyes mivoltában.”⁷ (359)

A kanti állítólagos „ateizmust” tárgyaló 28. fejezetben Wallischek elhelyezi az ilyen jellegű elgondolásokat a 18. századi szellemi környezetben. Felidézi a kanti életművet és megállapítja:

… minden jel arra utal, hogy Kant valóban „meggyőződésből cselekedve” hitt a személyes Istenben. Kant a pietizmushoz közel álló családban nőtt fel, de a Collegium Fridericanumban kapott szigorú pietista nevelés elidegenítette őt a vallásos buzgalom minden formájától. Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – Kant egyetemistaként intenzíven kezdett filozófiai teológiával foglalkozni. Ilyen jellegű kérdések érdekelték: Létezik-e Isten? Honnan tudhatjuk ezt? Mi a megfelelő Istenről alkotott felfogás? Milyen tulajdonságokat tulajdonítunk neki? A metafizika-előadások mellett Kant ezért két diáktársával együtt teológiai előadásokat is látogatott: a záróvizsgán mindhárman olyan jól teljesítettek, hogy a professzor azt javasolta nekik, hogy egyházi pályára lépjenek. Kantnak az Isten-kérdés vizsgálata több mint hatvan éven át áthatotta minden alkotói szakaszát, és egészen az Opus postumum utolsó feljegyzéseiig tartott. (361)

Mint ismeretes A tiszta ész kritikájában a hagyományos három, Isten létére vonatkozó bizonyítást (teleológiai, kozmológiai és ontológiai) cáfolja. Nem pusztán arról van szó, hogy az egyes szokásos „bizonyításokat” elégtelennek találja, hanem rámutat arra, hogy alapvetően lehetetlen Isten létének a bizonyítása.

Emögött Kant központi felismerése áll, miszerint a metafizikai kérdések megválaszolására tett kísérletek során szem előtt kell tartanunk saját tudásunk korlátait. Kant szerint Isten kívül esik ezeken a határokon. (363)

A három klasszikusnak számító istenbizonyítás közül kiemelkedő szerep jut a Canterbury Anzelmre (1033-1109) visszanyúló ún. ontológiai érvelésnek. Egyszerűsítve ez abból indul ki, hogy ellentmondásmentesen elképzelhető, hogy létezik egy tökéletes lény (Isten). Az a lény azonban, amelyik nem létezik, nem lenne tökéletes, ugyanis hiányozna valami belőle, nevezetesen a létezés. Vagyis az a gondolat, hogy tökéletes lény nem létezik, ellentmondásos és hamis. Szükségszerűen létezik tehát a tökéletes lény, vagyis Isten. Kant ellenvetése az ismert híres megfogalmazás: „A létezés nem reális predikátum…”, miközben az ontológiai bizonyításban a lét(ezés) „reális predikátum”, ami valamit egy dolog tulajdonságaihoz (itt a tökéletességhez) hozzáad. Ez a kritika abból az általános kanti meglátásból fakad, amely szerint a létezésre vonatkozó kijelentések nem analitikusak, hanem szintetikusak. Kant úgy vélte, hogy minden egyes kísérlet, amely azt szeretné bizonyítani, hogy „Isten létezik”, kudarcra ítélt, mert ez egy a priori szintetikus kijelentés, amely minden emberi megismerést felülmúl.

Az „Isten létezik” állítás […] nem feltétele a tapasztalat lehetőségének, mert Kant szerint ha Isten nem is létezne, akkor is megtapasztalhatnánk a térben és időben összefüggő valóságot. Ezért azt sem tudhatjuk, hogy a szintetikus a priori kijelentés, „Isten létezik” igaz-e. De mivel Isten nem érzékszerveink segítségével felismerhető térbeli és időbeli tárgy, ezért az a kérdés, hogy Isten létezik-e vagy sem, meghalad minden emberi megismerést. (367)

Mindezek nyomán talán azt véljük, hogy Kant ateista volt. Ő maga nem ezt vonja le a fentiekből, hanem A tiszta ész kritikájának második kiadásához írt előbeszédében leszögezi: „Szóval fel kellett adnom a tudást, hogy helyet csináljak a hitnek.” Ugyanis nem csak azt nem tudjuk bizonyítani, hogy Isten létezik, hanem azt sem, hogy nem létezik.

Ebben a tekintetben itt van helye az Istenbe vetett hitnek, éppen azért, mert nem tudhatjuk sem azt, hogy létezik, sem azt, hogy nem létezik. Ma már magától értetődőnek tűnhet az a kanti belátás, hogy nem tudhatunk Istenről, csak hihetünk benne. Kant kortársai számára azonban megrendítő volt. (368)

Az Istenbe vetett hit – miként Kant több helyen is utal rá – nem csak racionálisan megengedett, hanem racionálisan szükségszerű. Aki nem hisz Istenben, nem hiheti azt sem, hogy a legfőbb jó megvalósítható. Pedig pontosan erre kötelez bennünket az erkölcs, a morál.

Az itt bemutatott röviden közölt példák Willaschek általános megközelítését szerették volna illusztrálni. A szerző Kant érveit és gondolatmenetét rekonstruálja, és úgy mutatja be, hogy az olvasó lehetőleg pontról pontra követhesse. A magyarázat ellenére ez az előadásmód is koncentrált olvasást, figyelmet követel.

Willaschek könyve nemcsak azért vonzó, mert bepillantást enged Kant gondolkodási műhelyébe. A filozófiai mélységeken túl nagyon sok „könnyed anyagot” is találunk. Ezek nélkül a Kantról alkotott kép túlságosan száraz maradna. Sokat megtudunk a testvéreiről gondoskodó ifjúról, a házi tanítóról, az örök agglegény életmódjáról és sajátosságairól, aki egész életében nem hagyta el Königsberget. Talán ebben az a legszebb, hogy Willaschek ezeket az ismereteket a filozófiai témák kapcsán tálalja. Azt is megismerjük, hogy Kant társaságkedvelő ember volt, miként Emil Dörstling 1892/93-ból származó festménye is mutatja:

Kant vitatott nézetei

Természetesen egy aktuális Kant-könyv nem nélkülözheti a ma már széles körben vitatott vádak tárgyalását. Willaschek szembesít a Kant ellen már jó ideje hangoztatott rasszizmus és antiszemitizmus vádjával, pontosan elemzi a szóban forgó forrásokat. Mindezt a königsbergi filozófus életének tágabb kontextusába illeszti, és értékeli a tényeket. Willaschek nem kertel. A vádak igazak. Pont. Mindazonáltal meg kell jegyezni, hogy Kant főként kései írásaiban dolgozta ki az egyetemes emberi méltóság fogalmát, amely nélkül ma nem is beszélnénk olyan alapvető jelenségekről, mint a rasszizmus, az antiszemitizmus és a nemi diszkrimináció.

Kant filozófiai meglátásai nyilvánvalóan korszakhatárt jelentenek. De a filozófia nem állt meg vele. Willaschek folyamatosan beépíti könyvébe a Kantnak feltett kérdéseket és filozófiai ellenvetéseket. Így válik világossá, hogy a königsbergi filozófus sok tekintetben ma is vonatkoztatási pont, gondolkodásra, reflexióra ösztönző szerző, még ha eredményeit „királyi úton” nem érhetjük is el.