Krisztológiák és konfliktusok – Harmadik rész: Jacques Dupuis
2023.06.18. Balogh Vilmos Szilárd
Harmadik, befejező részéhez érkezett szerzőnk, Balogh Vilmos Szilárd ismertetése Thomas Fornet-Ponse „A krisztológia mint konfliktustörténet” című, 2021-ben megjelent monumentális monográfiájáról. A kötet három kiemelkedő jelentőségű közelmúltbeli teológus fő gondolatait és tanítóhivatali számonkérésének történetét mutatja be. Mindhárman a keresztény teológia központi kérdésének megválaszolására, Jézus Krisztus alakjának értelmezésére vállalkoztak a jelenkori tapasztalatok horizontjában .
Az olvasó úgy érezheti, teológiai dokumentumregényt olvas: a modern krisztológia konfliktustörténetének fordulatos elbeszélését. Ugyanakkor főként az ismeretközlés szándéka vezérel bennünket. A domonkosrendi Edward Schillebeeckx és két jezsuita kollégája, Jon Sobrino és Jacques Dupuis – nem utolsó sorban a Mérlegnek köszönhetően – bizonyára nem teljesen ismeretlen a teológiai érdeklődésű olvasók előtt, műveik közreadásával azonban mindmáig adós a magyar könyvkiadás.
A könyvszemle első része (Edward Schillebeeckx krisztológiájáról) itt olvasható, második része pedig (Jon Sobrino gondolatvilágáról) itt.
Dupuis – vallási pluralizmus
A belga jezsuitával, Jacques Dupuis-vel (1923–2004) szemben lefolytatott eljárás több tekintetben különbözik a másik két esettől. Tulajdonképpen nem krisztológiai tárgyú munkát vizsgált a Hittani Kongregáció, hanem egy olyan művet,1amely a vallási pluralizmus figyelembevételével íródott teológiai megfontolásokat tartalmaz. A kongregáció dokumentuma nem tartalmaz idézeteket a jezsuita szerző könyvéből. Megelégszik azzal, hogy olyan információkkal lássa el a hívőket, amelyek a „hamis következtetésektől, tévedésektől” óvnak. A kongregációs irat a Jézus Krisztus egyedüli és univerzális üdvközvetítő szerepéről, a Jézus Krisztusban egyedülálló módon és teljesen megvalósult kinyilatkoztatásról, a Szentlélek üdvözítő hatásáról, a mindenki számára szükséges egyházi orientációról, valamint az egyházi hagyományok jelentőségéről és üdvfunkciójáról szóló tanítás rögzítéséről kíván összegzést adni. Mind a témák, mind a notifikáció kiadásának időbeli közelsége (2001. január 24.) alapján egyértelmű, hogy a Dominus Iesus2 kezdetű, a Hittani Kongregáció által 2000. augusztus 6-án kibocsátott nyilatkozat hangsúlyai is alapot adtak a Dupuis megfogalmazta gondolatok krisztológiai vonatkozásainak vizsgálatára. Az alapvető kérdés valójában így hangzik: milyen szerepet játszanak más vallások Isten üdvtervében?
A kérdés felvetése és megválaszolása rendkívül fontos volt a jezsuita szerző számára, aki fiatalon, 1949-ben ment el Indiába, és Delhiben tanított egészen 1984-ig. 1985 és 1995 között a római Gregoriana egyetemen tevékenykedett, és a vallásközi dialógus pápai tanácsának tanácsadója volt. Vagyis teológiája – miként Schillebeeckxé és Sobrinoé – alapvetően kontextuális indíttatást mutat. A II. Vatikáni Zsinat egyik lényeges kezdeményezésére kívánt választ keresni, nevezetesen hogy miként értelmezhető és alkalmazható a más vallásokban is megtapasztalható üdvösség. Érvelése nem apologetikus, hanem rámutat arra, hogy hol és hogyan tekinthető pozitívnak a vallási pluralizmus. Teológiai gondolatmenetének alapját a szentháromságos és a pneumatológiára (a Szentlélekről szóló tanításra) alapozott krisztológia adja. (390. o.)
Szóban forgó művének címe pontosan leírja, miről is van szó: Úton a vallási pluralizmus keresztény teológiája felé.3Vagyis arra keresi a választ, miként tulajdoníthatunk az eleven vallási hagyományok sokféleségének pozitív szerepet az isteni üdvtervben, miközben kitartunk a Jézus Krisztusba vetett, áthagyományozott hit mellett. A saját megfogalmazása szerint „szintetikus” módszer alapján – mondhatni szisztematikus megfontolásokkal – tárgyalja az egy-Isten és egy-Krisztus viszonyulását a sok valláshoz, amelyeket összetartó utakként Teilhard de Chardin „univerzális Krisztus” gondolata nyomán eszkatológiai konvergenciának tekint. Ennek során ismételten visszatér Jézus Krisztus partikuláris, történelmi eseményének a kérdésére.
Feltűnő az egész művet átható, a római katolikus egyház tanítóhivatala iránti erős elkötelezettség. Ez váltotta ki azt a kritikát, amely szerint „nem tükrözi az e területen ténylegesen felmerülő lehetőségek széles skáláját”. Dupuis először a saját egyházán belül szeretné előmozdítani a teológiai változást azáltal, hogy a római katolikus egyház tanítóhivatali dokumentumainak meglévő elemeiből indul ki, és megmutatja, hogy ez „utat nyithat a vallási hagyományoknak az utóbbi években szokásosnál nyitottabb megbecsülése felé”. (392. o.)
Vagyis kiindulási pontként Schillebeeckxszel és Sobrinoval ellentétben Dupuis nem a Jézus-esemény történelmi rekonstrukcióját választja, hanem az egyházi hagyományban, a tanítóhivatali megnyilvánulásokban fellelhető támpontokat. Ebben nagy segítségére van, hogy az ilyen jellegű dokumentumok angol nyelvű kiadásának szerkesztőjeként alapos ismeretekre tett szert. Egyidejűleg hivatkozhat harminchat éves indiai tartózkodására, a hindu valóság ismeretére. Teológusként ezt az időszakot Isten legnagyobb kegyelmi ajándékának tartja. A zsinati paradigmaváltásra utalva az egyházközpontúságtól a krisztocentrizmusig és így a teocentrizmusig kíván eljutni gondolatmenetében. Az egyház történetében a más vallásokkal való kapcsolatot négy modell írja le. 1) Negatív beállítódás, amely az „extra ecclesiam nulla salus”, vagyis az „az egyházon kívül nincs üdvösség” elvét alkalmazza. 2) A természetes kinyilatkoztatás alapján a más vallású egyének üdvözülésének az elfogadása. 3) A II. Vatikáni Zsinat általi elismerés, amely szerint más vallási hagyományokban is fellelhetők az igazság és a kegyelem elemei. 4) Még pozitívabb viszonyulás, amely egyúttal Dupuis saját gondolatmenetének alapja:
„Arra kérdez rá, hogy Istennek az emberiség megváltására vonatkozó tervében ezeknek a hagyományoknak milyen pozitív jelentősége van annak az egyetemes értéknek a kontextusában, amelyet a keresztény hit az isteni terv történelmi kibontakozásában a Krisztus-eseménynek tulajdonít.” (398. o.)
Dupuis nemcsak a más vallásúakkal kapcsolatos ó- és újszövetségi helyeket elemzi részletesen, hanem az egyházatyák és a középkori egyház irodalmában is talál utalásokat a kereszténységen kívüli vallások pozitív értelmezésére. Például utal arra, hogy a korabeli tanítóhivatal vehemensen elutasította ugyan a kereszténységen kívüli gondolatokat, de VII. Gergely pápa 1076-ban levelet írt Mauritánia muszlim királyának, Anzirnak. Ebbe a sorba illeszkedik Petrus Abælardus párbeszédes írása (Dialogus inter Philosophum, Christianum et Iudaeum, sive Collationes), Ferenc korai regulája, Raimundus Lullus könyve a pogányról és három bölcsről (Llibre del Gentil e dels tres savis), Nicolaus Cusanusnak a hit békéjéről írt műve (De pace fidei), ahol külön hangsúlyt kap az una religio in rituum varietate formula. (403. o.)
Dupuis központi kérdése immáron nem az, hogy mi zajlik az egyház „hajóján” kívül, hanem hogy Krisztus és az ő misztériuma hogyan érheti el azokat, akik nem ismerik. Ennek során hangsúlyossá válik, hogy a teocentrikus és a krisztocentrikus megközelítés nem zárhatja ki egymást. Érdekes összehasonlítás adódik Rahner „anonim keresztényekről” szóló gondolatával.
A Dupuis megfontolásainak alapját képező szentháromságos krisztológia jelentősen eltér Rahner vallásteológiai megközelítésétől, amely az antropológiából indul ki, és a megváltott ember Krisztushoz való viszonyát tárgyalja. Dupuis ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy egyedül Isten üdvözít, ami felveti a kérdést: mi lehet Jézus Krisztus különleges szerepe – emberségét is beleértve – Isten üdvtervében? Ezzel eltolódik a kérdés hangsúlya: „Rahner az ember és Krisztus kapcsolatát igyekszik meghatározni. Dupuis inkább azzal foglalkozik, hogyan lehet Krisztusnak mégis különleges helyet adni az ember Istennel való kapcsolatában”. (411–412. o.)
Dupuis a Szentháromságból kiinduló krisztológiáját a Lélek teológiájával kapcsolja össze. Ez a megközelítés az egység és a pluralitás felelevenítésével azt mutatja meg, hogy a vallási pluralizmus teológiájában a Krisztus-esemény partikularitása és a Lélek hatásának univerzalitása összetartozik. Dupuis-t idézve:
Végső soron Isten belső életének kiáradása a gyökere és az oka annak, hogy az emberi történelemben vannak egymáshoz közeledő, konvergens utak, amelyek közös célhoz vezetnek: az Istenség abszolút misztériumához, amely minden utat magához vonz ugyanúgy, ahogyan egykoron létrehívta. (414. o.)
Az üdvtörténetnek, a szövetségkötéseknek, valamint a jánosi logosz-teológiának a kifejtését szerzőnk ismételten Dupuis szavaival foglalja össze:
A világ vallási hagyományai különböző betekintést nyújtanak a legfőbb valóság misztériumába. Bármennyire hiányosak, a különböző hívő közösségekben élők számára Isten sokféle megnyilvánulásáról tanúskodnak. Vagyis a sokféleképpen megtapasztalható isteni misztérium nem-tökéletes „arcai”. Bennük válik teljessé Isten „emberi arca”. (431. o.)
Az újszövetségi iratokra hivatkozva Dupuis megállapítja, hogy azok lényegi összhangja csak akkor tekinthető megvalósultnak, ha elfogadjuk a megközelítési lehetőségek sokféleségét, az egyes szerzők különböző perspektíváit. Szerinte a „pluralista paradigma” általában elköveti azt a hibát, hogy a saját konkrét lehetőségét dogmatikai és kizárólagossági alapon más vallások elvetésére használja. Ezzel szemben
„Isten Igéjét összetett egésznek tekintjük, amely magában foglalja az igazság látszólag egymásnak ellentmondó, de egymást kiegészítő elemei közötti feszültségeket is.” Mielőtt Jézus Krisztus közöttünk lakott volna, a bölcsesség jelen volt a népek között. […] A történelmi Jézus a hit Krisztusa. A diszkontinuitásban fennálló folytonosság a funkcionális korai krisztológiának az Újszövetség későbbi ontológiai krisztológiájához való viszonyára is vonatkozik. (436-437. o.)
A kereszténység hellenizálódása kapcsán Dupuis a kifejezésmód diszkontinuitása mellett a tartalmi folytonosságot hangsúlyozza. Véleménye szerint a krisztológiai dogma a hit tartalmát nem hellenizálta, pusztán új terminológiát használt. (437. o.) Természetesen nem kerülhető meg Jézus Krisztus földi megjelenésének problémája. Dupuis „megoldása”:
Isten az ember Jézuson túlmenően megmarad a kinyilatkoztatás és az üdvösség végső alapjának. Isten Jézus általi kinyilatkoztatása Isten misztériumának emberivé transzponálása. Jézus üdvtevékenysége Isten üdvözítő akaratának csatornája, hatékony jele vagy szentsége. Jézus emberként Isten Fia, de személyes identitása ellenére megmarad a távolság Isten (az Atya), a végső forrás, és közötte, aki Isten emberi képmása. Jézus nem helyettesíti Istent. (430–431. o.)
Dupuis a patrisztikus irodalomból ismert különbségtételt, a „nem megtestesült Ige” (Logosz aszarkosz) és a „megtestesült Ige” (Logosz enszarkosz) kettősségét felelevenítve jut el arra a megállapításra, hogy a Krisztus-esemény meghatározó jelentőségű az univerzális isteni üdvösségen belül:
A Krisztus-esemény annak az üdvösségtörténetnek a csúcspontja, amely magában foglalja a nemzetek és a többi vallási hagyomány történetét is. […] Dupuis a „relációs egyediség” koncepcióját részesíti előnyben, Krisztus konstitutív egyediségét hangsúlyozza, amellyel az istenség és az emberiség között elszakíthatatlan kötelék jön létre. „Benne a történelmi partikularitás és az egyetemes jelentőség egybeesik”. A Krisztus-esemény relacionális volta kölcsönösségi viszonyt fejez ki Krisztus és a tagjaiknak az üdvösség különböző útjait felkínáló vallási hagyományok közötti. (453. o.)
Mindennek fontos következményei vannak a hagyományos teológiai nyelv értelmezésére nézve. A szerző ezt Dupuis nyomán az Isten országa témájának univerzalitásával érzékelteti. Isten és az emberiség közös története során sokkal több isteni igazság és kegyelem érvényesül, mint amennyit a keresztény hagyomány hozzáférhetővé tesz. Más hagyományokban meglévő szempontok ugyanerre mutatnak. Nem kiegészítésre kell gondolnunk – hangsúlyozza a jezsuita teológus –, hanem egyfajta komplementaritásra, vagyis eltérő szempontú megközelítésekre.
„A Lélek általános, univerzális működése által feltételezett […] komplementaritás és a Lélekben való várható közösség lehetővé teszi a kölcsönös közeledést. Ennek segítségével a vallásközi párbeszéd hozzájárulhat Isten országának építéséhez a történelemben.” Isten országának az eszkatológiai teljességre való irányultsága miatt Dupuis (Teilhard de Chardin-re hivatkozva) lehetségesnek tartja, hogy „a vallási hagyományok konvergenciája is elérje célját Isten országának teljességében”. (471–472. o.)
Amint már utaltunk rá, a Hittani Kongregáció notifikációja4 mind a keletkezési időpont, mind pedig a tartalom tekintetében rendkívüli közelséget mutat a Dominus Iesus kezdetű pápai irattal. Meglepő, hogy az eljárást már Dupuis könyvének megjelenése után kilenc hónappal elindították, ami a hasonló eseteket figyelembe véve meglehetősen rövid idő. A Hittani Kongregáció szigorú titoktartást követelt az érintettektől. Ennek teljesítése már csak azért sem volt lehetséges, mert Dupuis utolsó egyetemi előadása elmaradt. Ebből hallgatói levonhatták a megfelelő következtetést. Dupuis 190 oldalon válaszolt az 1998 júniusában megnyitott eljárás kérdéseire. Válaszait a kongregáció 1999. június 30-án tárgyalta meg, és nem találta kielégítőnek. A feltett újabb kérdésekre novemberben újabb, ezúttal 60 oldalas válasz született. Ezt követte az a 2000. szeptember 4-én tartott megbeszélés, amelyen Dupuis-nek alá kellett volna írnia a II. János Pál pápa által június 16-án már jóváhagyott notifikációt. Ő ezt megtagadta, mert az abban szereplő vádak nem tükrözték az írásaiban megfogalmazott véleményeket. Szokatlan módon a notifikációt átdolgozták, vagyis egy pápa által már jóváhagyott és megjelenésre szánt dokumentumot a Hittani Kongregáció gyakorlatilag visszavont. A lényegesen lerövidített változatot a pápa november 24-én hagyta jóvá, amelyet Dupuis december 16-án aláírt. Az új változat már nem beszél „súlyos hiányosságokról”, hanem pusztán „súlyos kétértelműségeket” talált.
Az eljárás Dupuis későbbi publikációira többféle módon is befolyással volt. Elöljárói többször is megtagadták a publikálási engedélyt, például a Dominus Iesusról, illetve a notifikációról szóló értekezések esetén. Ezen kívül a kongregáció tovább folytatta Dupuis megfigyelését. Többek között erről tájékoztat Ratzinger egyik, Kolvenbachnak írt levelében. Különböző esszékre utalva azt kéri ugyanis a jezsuita elöljárótól: tegyenek megfelelő intézkedéseket annak érdekében, hogy Dupuis a jövőben ne nyilatkozzék a vallások teológiájáról. (477. o.)
A notifikáció öt pontban nyolc tézist fogalmaz meg, ezek mindegyikét a tanítóhivatal legújabb kori szövegeivel, legfőképpen a Dominus Iesus kezdetű dokumentummal támasztja alá. Az utolsó – nyolcadik – tézis szerint
A katolikus teológia semmiféle bizonyítékot nem nyújt arra, hogy ezeket a vallásokat az üdvösség útjának tekintsük, azért is, mert bennük az Istenről, az emberről és a világról szóló alapvető igazságokat érintő hiányosságok, értelmetlenségek és tévedések vannak. (481. o.)
Dupuis aláírása nem jelentette azt, hogy ne lennének kritikus megjegyzései a notifikáció kapcsán. Egy halála után megjelent elemzésében bírálja a dokumentum féligazságait, valamint az igazság egyetlen aspektusának a túlhangoztatását, a komplementer szempontok elhallgatását.
„Túlságosan nagy hangsúlyt kap benne az egyház státusa és szerepe, mintha az egyház az üdvösség szempontjából ugyanolyan szükségszerű volna, mint Isten, nem pedig származtatott valóság, amely kizárólag Krisztus misztériumában kapja meg értelmét. Továbbá elhanyagolja Isten működését a világegyetem kezdete óta, és szükségtelenül sértegeti a Rómával nem közösségben lévő egyházak tagjait.” Dupuis emellett rámutat néhány komoly különbségre is a Dominus Iesus egyes passzusai és a tanítóhivatali hagyomány között. Írása jól tükrözi a hagyomány-ismeretét, ami miatt különösen indiai tartózkodása idején a zsinati és a pápai tanítóhivatal konzervatív védelmezőjének hírében állt. Rávilágít továbbá az ilyen álláspontok történetiségére, amelyet a Hittani Kongregáció nem mindig vállal fel kellőképpen. (490–491. o.)
Dupuis esetében a Hittani Kongregáció dokumentuma nem a módszert bírálja. Az összeütközés lényegi kérdése azonban mégis egyfajta – tartalmi mozzanatokkal rendelkező – módszertani probléma. Dupuis hermeneutikája a különbözőségek értelmezésére irányul, és ismételten a komplementaritás gondolatához folyamodik. Ezzel szemben a Hittani Kongregáció ezt az álláspontot egyetlen identitásra fókuszálva bírálja. A jezsuita szerzőnek Jézus Krisztus emberségére vonatkozó történelmi szempontú megközelítése megegyezik Schillebeeckx és Sobrino álláspontjával, s valójában a II. Vatikáni Zsinat lelkipásztori recepciójába illeszkedik. Jóllehet Dupuis és a tanítóhivatal konfliktusának tárgya nem krisztológiai munka, a kongregáció szemében mégis krisztológiára épülő egyháztani felfogása lett a szálka. (493. o.)
Sobrinóval és Schillebeeckxszel ellentétben ugyanis ő nem elsősorban kontextus-érzékeny krisztológiára törekszik, hanem a vallásteológia összefüggésében vázol fel krisztológiát. Következetesen választ olyan trinitárius megközelítést, amely Jézus Krisztus emberségének hangsúlyozásához vezet és láthatóvá teszi kinyilatkoztatásának ebből fakadó korlátait. (497–498. o.)
Összegzésképpen Fornet-Ponse megállapítja:
Schillebeeckxhez és Sobrinóhoz hasonlóan Dupuis esetében is igazolható, hogy a II. Vatikáni Zsinat iránymutatásának megfelelően következetesen az emberek konkrét élethelyzetét és az egyházi tanítás lelkipásztori szempontú újrafogalmazását tekintette kiindulópontnak, és azt saját konkrét kérdéseire alkalmazta. A Hittani Kongregáció a vitában ismét a kontextustól nagymértékben elvonatkoztatva, az áthagyományozott tanítóhivatali felfogás ismétlésével igyekezett megerősíteni az egyház identitását és biztos támaszt nyújtani a híveknek. (499. o.)
Krisztológia – szükségszerű konfliktusok?
Miután a konfliktus mindhárom esetben egy teológus nézetei és egy hivatal, nevezetesen a Hittani Kongregáció között zajlott, felmerül a kérdés: hogyan oldható fel az ilyen jellegű feszültség? A szabad és működőképes társadalom, illetve csoport jellemzője, hogy benne a konfliktusok megengedettek és kezelhetőek. Ehhez persze szükséges, hogy a szembenálló felek alávessék magukat bizonyos szabályoknak, például annak a szabálynak, hogy a „gyengébb, alárendelt” félnek joga és lehetősége van álláspontja megfelelő szintű kifejtésére.
Ezt azonban a tanítás felülvizsgálatára vonatkozó eljárások jelenlegi szabályai nem biztosítják. […] A Hittani Kongregáció emel vádat, és ugyanez a szerv értékeli a védekezés hitelességét. […] Nem folytat nyílt párbeszédet, hanem megköveteli, hogy a megvádoltak hagyják jóvá és írják alá az eléjük tett szövegeket. […] Ezáltal persze a tartalmi konfliktusok nem rendeződnek. (501. o.)
A konfliktusok könnyebben oldódnak meg konstruktív módon, ha a belső pluralitás megengedett és a szociális struktúra kellőképpen rugalmas. A ilyen közösség tagjai akkor is összetartozónak tekintik magukat, ha tartalmi kérdésekben nem értenek egyet. Az egység megteremtését szolgálhatja az igazság közös keresése, amely nagyon sokféleképpen, ellentétek felvállalásával is történhet. A zsidóságban például egymásnak ellentmondó fejtegetések is érvényesek lehetnek, vagyis a zsidó identitás nem a meggyőződések egysége, hanem a kommunikáció egysége révén válik láthatóvá. A teológia története is szolgáltat példákat a konfliktusok kezelésére. Ide sorolhatóak a skolasztikus disputák, de a benedeki regula is megvalósíthatónak tartja az igazság többszempontú keresését.
A produktív konfliktuskezelés jó példája a II. Vatikáni Zsinat szövegeinek ismételten megfigyelhető kompromisszumos jellege, amelyet „ellentmondásos pluralizmusnak” nevezhetnénk. (503. o.)
Az egyházi hagyományban újnak tekinthető kompromisszumos megfogalmazás természetesen sokféle értelmezéshez vezethet. Valójában a zsinat csoportdinamikájával és lelkipásztori jellegével függ össze: mivel nem hoz dogmatikai döntést, egyetlen álláspontot sem kell elítélnie és kizárnia. A konkrét szituációk komplexitása szükségessé teszi a történeti és a kontextuális megközelítést, ami automatikusan együtt jár a módszerek pluralizmusával. (506. o.)
A kötetben vizsgált három konfliktus esetében a kontextualitás, a történetiség és a módszertani pluralizmus nem csak a krisztológiák sokféleségét eredményezi, hanem éppen ez felel meg a II. Vatikáni Zsinat lelkipásztori célkitűzésének: hogy javaslatot tegyen a hit új nyelvezetére, és reagáljon a mai ember kérdéseire és gondjaira. (522. o.)
Az itt vizsgált ügyekben a Hittani Kongregáció nem hozott „ítéletet”. Ebből szerzőnk érdekes következtetésre jut: a kongregáció azzal, hogy ténylegesen tolerálta a különbözőségeket, közvetve és kimondatlanul elismerte a teológia művelésének pluralitását. (524. o.) Jóllehet nem kezdeményezett személyre szóló „büntetést”, a személyes következmények nem zárhatók ki. Jó példa erre Dupuis esete, akinek mind a publikációs, mind pedig a tanári tevékenységét korlátozta az eljárás ténye. Látható továbbá, hogy változatlanul a korábbi, parancselvű eljárásmód volt mérvadó, ami szinte automatikusan gerjesztette a konfliktusokat. A Hittani Kongregáció feladata azonban az, hogy segítse a tanítóhivatalt Isten Szavának érvényre juttatásában (vö. Dei Verbum 10). Vagyis a munkamódszereknek összhangban kellene lenniük az „új stílussal”. Erre utal VI. Pálnak a Hittani Kongregáció megalakulásakor kiadott motu proprioja is (Integrae servandae), amikor hangsúlyozza, hogy a hitet „jobban meg lehet védeni a tanítás népszerűsítésével, hogy az evangélium hirdetői új erőt nyerjenek. Miközben a tévedéseket helyesbítik, a tévelygőket szelíden vezessék vissza a jóra.” Ez nem rontja le a tanítóhivatal tekintélyét, hanem lehetőséget biztosít arra, hogy az megteremtse az azonosság és a fontosság kritériumának egyensúlyát. A khalkédoni dogma regulatív értelmezéséhez való ragaszkodás nem zárja ki a belső sokféleséget. (531. o.)
Szerzőnk arra is rámutat, hogy míg XVI. Benedek pápasága idején rendkívül nagy számban keletkeztek konfliktussal foglalkozó dokumentumok (csak 2012-ben öt ilyet ismerünk), addig Ferenc pápa gyakorlatilag leállította ezeket.
Nyilvánvalónak tűnik, hogy ez a Ferenc által szorgalmazott és különösen az Evangelii Gaudiumban hangsúlyozott pasztorális orientáció következménye, amely a „lelkipásztori irgalmasság logikáját” követi. Elődeitől eltérően nem annyira befelé tekint, hanem a Gaudium et spes logikája szerint jár el. A latin-amerikai tapasztalat alapján a „juhok szagáról” szól, és arra hív, hogy menjünk ki „az utcára”, „a peremre”. (534. o.)
A szerző részletesen bemutatja, hogyan alakult az évszázadok során a tanítóhivatalt képviselő pápai és püspöki hatalom kapcsolata a tudományos teológia művelőivel. A zsinat előtti fejlődési szakaszra utalva W. Kaspert idézi:
Így jött létre az átmenet az auctoritasból a potestasba, a traditioból a discretioba, a communicatio fidei-ből a determinatio fidei-be. […] Az igazság kérdését a (bírósági) per módszerével, formális jogi eszkzökkel próbálták tisztázni. (535–536. o.)
A Dei Verbum 23. pontja szerint a teológiai tevékenység a „szent Tanítóhivatal felügyelete alatt történik”. A korábbi változat még a sub ductu (=vezetése alatt) kifejezést használta, viszont itt már a sub vigilantia (=felügyelete alatt) szerepel. Ebből következően a hittudomány státusa már nem kizárólag a tanítóhivatali tanítás függvénye, hanem az egyház hitéből táplálkozik. Ebből adódóan pedig lehetőség nyílhat az igazságért folytatott legitim vitára is. Ezt a Hittani Kongregáció a vizsgált esetekben ugyanúgy nem vette figyelembe, ahogy a teológián belüli, szükségszerű sokféleséget sem. A hivatal képviselőinél alig találkozunk azzal az igénnyel, hogy a létrejött konfliktusból ők is tanuljanak. (545. o.) Őrsy László SJ egyik munkája szerint a bizalom légkörére lenne szükség ahhoz, hogy a Canterbury Anzelm által leírt „fides quaerens intellectum” működőképes legyen. Ehhez azonban nélkülözhetetlen, hogy szabad tér nyíljék a kreatív gondolkodás számára. Szerzőnk hangsúlyozza, hogy a II. Vatikáni Zsinat felhívása az idők jeleinek felismerésére, az evangélium fényében történő értelmezésére és a lelkipásztori szempontból fontos „nem-kirekesztő stratégiák” követésére ellene mond az érvényes eljárásrendnek. (550. o.)
Fornet-Ponse Rahner álláspontját idézi: a korábbi konfliktusok elkerülhetőek lettek volna, ha hatalmi szó helyett nagyobb dialóguskészség és türelem érvényesült volna. A történetiség, illetve a kinyilatkoztatás sajátosságai miatt a konfliktusok elkerülhetetlenek, feloldásukhoz azonban szükség van a felek tanulékonyságára.
A konfliktusok rendezésének példájaként a szerző az ApCsel 25. fejezetében leírt apostoli zsinatot elemzi. A feloldáshoz négy fontos elem megléte szükséges: 1) a vitás kérdésben illetékes tekintély; 2) A konfliktus megoldására törekvő, nyílt véleménycsere; 3) megoldás akkor születik, ha közösen keresik Isten akaratát, nem akkor, ha az egyik fél ráerőlteti véleményét a másikra; 4) a megtalált megoldás következményeit mindkét fél viseli. (553. o.)
A krisztológiai gondolkodás története konfliktusok sorozata. Már az újszövetségi krisztológiák sokfélesége is jelzi, hogy Jézus életének különböző perspektívájú szemlélete más és más hangsúlyokat teremt. Ugyanakkor éppen ezek a különbözőségek, a velük létrejövő feszültségek jelenthetnek olyan impulzusokat, amelyek nyomán új, használható megközelítések jöhetnek létre.
Jézus életében, működése, halála és feltámadása magában hordozza a konfliktust a fennálló, uralkodó renddel, s ez a konfliktus követését is végigkíséri. A teológiát mint a Krisztus-követés gondolkodó támogatását – főként a krisztológiát, vagyis a Jézus Krisztus személyére irányuló reflexiót – nemcsak szükségképpen foglalkoztatja és reflexióra ösztönzi ez a konfliktus, hanem mélyen érinti is, hiszen maga is követővé akar válni, nem külső szemlélővé. (561. o.)
A krisztológia konfliktustörténeti olvasatát illetően a szerző az alábbi végkövetkeztetésre jut:
A krisztológia konfliktustörténetként való olvasása nemcsak az élet teljességének köszönhető feszültségeket hordoz, és nemcsak a különböző paradigmákra és megértési horizontokra visszavezethető konfliktusok termékeny feldolgozását kínálja fel, hanem végső soron a Krisztus-esemény konfliktusos voltában gyökerezik. (562. o.)
Konfliktuselmélet – fundamentális teológiai alapok
Mindezek nyomán a szerző a konfliktusok feloldási lehetőségének fundamentális teológiai alapjait vizsgálja egy – a korábbiakhoz viszonyítva – meglehetősen rövid (9 oldalas) fejezetben. A legitim pluralitás biztosíthatja – a kontextualitás és a történetiség fundamentumán – a történelmietlen elvonatkoztatás és a leegyszerűsítő egységesítés elleni védelmet. A pluralitás megvalósulása különböző perspektívákból történhet. A szerző öt ilyen lehetőségre utal. 1) A kinyilatkoztatás teológiájából következő többszólamúság, amely a kinyilatkoztatást az Isten és ember közötti kapcsolat történeteként értelmezi. 2) A krisztológiai megközelítés, amely a Jézus-követést célozza meg, s így Jézus életében és működésében az egymástól eltérő szemponkra figyel. 3) Az ekkleziológiai (egyháztani) lehetőség abból fakad, hogy az egyes egyházi közösségek rendkívül különböző kulturális és társadalmi környezetben élik meg hitüket. 4) Az ismeretelmélet arra tanít, hogy a racionális kérdésfelvetés, illetve válaszadás többféle irányulást enged meg. 5) A lelkipásztori orientáció a Gaudium et spes első mondatát állíthatja megfontolásai élére:
„Az öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szorongást szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem találna szívükben.”
Ebből pedig automatikusan adódik a sokféle megközelítés. (563–564. o.)
Zárómondatként egy, a zsidóság pluralista forrásait bemutató kötetből származó mondást alkalmaz saját témájára a szerző:
Az a konfliktus, amelyet Krisztusért vívnak meg, a végén tartós eredményre vezet; az a konfliktus, amelyet nem Krisztusért vívnak meg, a végén nem hoz tartós eredményt. (571. o.)
Értékelés?
Szemlénk elsődleges célja a könyv részletes tartalmi ismertetése volt, de legvégül talán megkockáztathatunk néhány értékelő megjegyzést. Kétségtelenül lenyűgöző a feldolgozott anyag gazdagsága, mind a források, mind a másodlagos irodalom tekintetében (54 oldalnyi irodalomjegyzék). Schillebeeckx, Sobrino és Dupuis álláspontjának összefoglaló bemutatása – talán a szemléből is kitűnik – sok értékes információval gazdagít. Sajnos kissé halvány marad az a törekvés, hogy „alapvető teológiai konfliktuselméletet” dolgozzon ki. Kevés társadalomfilozófiai fogódzót használ az összegyűjtött anyag elemzésére. Jürgen Habermas és Thomas S. Kuhn neve, valamint a diskurzus és a paradigmaváltás fogalma említésre kerül ugyan, de további ismeretelméleti és tudományos megfontolások elmélyíthették volna az elemzést.
Kérdéses, hogy vajon a II. Vatikáni Zsinatról szóló fejezet nem fut-e mellékvágányra. A lelkipásztori zsinat dogmatikai érvényre juttatásának kérdése kevésbé tűnik fontosnak, mint az a vita, hogy a zsinat törést vagy csupán, a folytonosság jegyében, egy szakaszt jelent-e az egyházi tanítás fejlődésében. Talán az is a kérdés tisztázását szolgálta volna, ha a zsinati dokumentumoknak a Jézus Krisztusról szóló konkrét kijelentéseire nagyobb figyelmet fordított volna a szerző, nem csupán egy implicit krisztológiára hivatkozik.