„…mentsd meg indián barátomat, a Ducét!” – Else Lasker-Schüler levele XII. Piuszhoz

A Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) 2024. január 3-án megjelent számában¹ különös levelet tett közzé Hubert Wolf münsteri egyháztörténész-professzor és munkatársa, Barbara Schüler. A levél 1942 nyarán érkezett a Vatikánba. Szerzője arra kéri XII. Piusz pápát, hogy a pápai hivatal lehetőségeinek megfelelően „mentőakciót” hajtson végre: „Szentatya, mentsd meg indián barátomat. Talán mondhatom így is – a Ducét”. A kérést nem Benito Mussolini párttársa fogalmazta meg. A levél, amelynek feladója Else Lasker-Schüler német zsidó költőnő, keletkezési dátuma 1942. június 23. és a feladás helye Jeruzsálem,² eddig ismeretlen volt – a kutatók nemrég találtak rá a vatikáni Apostoli Levéltárban. XII. Piusz nyilván olvasta a levelet, hiszen a pápai lakosztály „Segreteria privata”-jában őrizte. Eddig semmilyen jel sem utal arra, hogy válaszolt volna rá. 

Else Lasker-Schüler többször állította kollégáinak és barátainak, hogy szoros kapcsolatban állt XII. Piusz pápával. Erre azonban eddig hiányzott a megfelelő bizonyíték. A költőnő művei között szerepel ugyan egy 1940. május 23-án kelt levél, de ezt emlékezetből írta le kiadójának. Abban arra kérte a pápát, hogy határozottan lépjen fel a rituális gyilkosság antiszemita körökben elterjedt legendája ellen – eszerint a zsidók rendszeresen keresztény gyermekeket mészároltak le, hogy keresztény vért igyanak. A történelem során ezt a toposzt az egyház is többször felhasználta pogromok legitimálására. Hogy célba ért-e ez a levél, vagy sem, nem tudjuk. A vatikáni aktákban eddig még nem találták nyomát.

Mind az emlékezetből leírt 1940-es, mind a most felfedezett 1942-es levél arról tanúskodik, hogy Else Lasker-Schüler és a pápa között Carl [Karl] Sonnenschein berlini „nagyvárosi apostol” lehetett a közvetítő. Eugenio Pacelli és a kölni egyházmegyés pap, Sonnenschein 1895 és 1900 között egyaránt a Collegium Germanicumban tanult. Berlinben találkoztak újra, ahol Pacelli 1920 és 1929 között nuncius volt. A német fővárosban Else Lasker-Schüler is megismerte és nagyra becsülte a „jelenlegi pápa legbensőbb barátját”, a „szegények apostolát”. Sonnenschein elsősorban az olaszok lelkigondozásával foglalkozott. Hívei iránti elkötelezettsége, szociális beállítódása miatt hivatala „mindenki menedékhelyének” számított. 1929. február 20-án, ötvenkét éves korában meghalt. A Berliner Tageblattban megjelent nekrológjában a lírikus leírta a vele folytatott utolsó beszélgetését. Az emberség szolgájának nevezte, aki zsidókért és keresztényekért egyaránt kiállt. Szentté avatása Else Lasker-Schüler szerint „igazságos kiáltvány lenne a világ számára”. Életrajzírója, Sigrid Bauschinger szerint azonban a költőnő „élete végéig semmire sem emlékezett élesebben, mint az ünnepélyesen lépdelő nunciusra Carl Sonnenschein gyászmenetében”. 

XII. Piusz és Sonnenschein tisztelték egymást, jóllehet a későbbi pápa konzervatív világa és a rendkívüli szociális érzékenységű lelkipásztor nézetei távol álltak egymástól. Berlini nunciusi jelentéseiben Pacelli többször is határozottan védelmébe vette Sonnenschein „új lelkipásztori módszereit”, kiemelte „intelligenciáját és műveltségét”, valamint „az önfeláldozásig menő karitatív tevékenységét”. 1928-ban Sonnenscheint egyik szövege miatt feljelentették Rómában. A nuncius megvédte és azt tanácsolta, hogy ne indítsanak ellene indexre tételi eljárást. 

A XII. Piusz és Else Lasker-Schüler között kialakult kapcsolat intenzitásáról nincsenek ismert adatok. Könnyen lehet, hogy személyesen is találkoztak a húszas években, egy berlini társasági eseményen. Pacelli nem említi Lasker-Schülert több ezer nunciatúrai jelentésében, amelyet Berlinből Rómába küldött (ezek megtalálhatók a www.pacelli-edition.deoldalon). Elképzelhető, hogy a költőnő elküldte műveit Pacellinek, különösen az először 1913-ban megjelent „Héber balladákat”,³ amelyekre levelében utal.

Else Lasker-Schüler 1932-ben megkapta a rangos Kleist-díjat. A nemzetiszocialisták támadásai után Németországban nem lehetett biztonságban, ezért már 1933-ban Zürichbe menekült. Jeruzsálembe vágyott. Háromszor, 1934-ben, 1937-ben és 1939-ben Svájcból utazott oda. 1939-ben nem tudott visszatérni, mert hontalanságára hivatkozva a Svájci Államszövetség megtagadta tőle a vízumot. Ettől kezdve a vágyakozás helye, Jeruzsálem a börtönévé vált. Mivel csak németül írt, és Palesztinában Hitler nyelvét nem vették jó néven, publikációs lehetősége megszűnt. 1942. május 2-án így panaszkodik Ernst Simonnak: „A tengeren túlra szeretnék menni, talán nem vagyok jó a Szent Városnak”. Werner Kraft jeruzsálemi könyvtáros 1942. június 29-ei bejegyzése szerint Else Lasker-Schüler Rómába készül, mert meggyőződése, hogy a Ducét meg kell menteni. Minden elérhető dokumentum azt erősíti meg, hogy a költőn ekkortájt pesszimizmus uralkodott el. 

Az 1942. június 23-án XII. Piuszhoz írt levél is mély szomorúságról árulkodik, de a levélíró nem a saját kilátástalan helyzete miatt aggódik, hanem sokkal inkább a világháború „vérözöne” és a fronton „ártatlanul harcolók” miatt. Azt várnánk, hogy felszólítja a pápát, vessen be mindent az üldözött zsidók, illetve a béke érdekében. E helyett Else Lasker-Schüler arra kéri XII. Piuszt, hogy mentse meg Olaszországot és mindenekelőtt „indián barátját”, a Ducét. A „indián barátság” a rendíthetetlen hűség metaforája. Nyilvánvaló, hogy félt Mussolini bukásától és Olaszország német megszállásától, ami hamarosan be is következett. 

Lasker-Schüler többször küldött műveiből Mussolininak, aki néhányat bizonyosan elolvasott. Többször meghívta a szerzőt Rómába, de személyes találkozóra soha nem került sor. 1936 júliusában Else Lasker-Schüler meghívót kapott a locarnói olasz konzulátusra. Ott felolvasták neki a Duce levelét, amelyben többek közt ez állt: „Szeretem a verseit”. 1938-ban Else Lasker-Schüler levelet írt Mussolini lányának, Edda Cianónak. Kérte, hogy levelét a Getszemáni-kert virágaival és a Holt-tenger köveivel együtt továbbítsa apjának. Az újonnan felfedezett levélen kívül nincs adat arra vonatkozólag, hogy valóban Mussolini biztosította-e a hajót, amelyen a beteg költőnő 1939 áprilisában Marseille-ből Tel-Avivba utazott. Else Lasker-Schüler bírálta ugyan Mussolini antiszemita fordulatát, az 1938-as faji törvényeket, de hűséges akart maradni a Ducéhoz: „»Szegény« népemet halálosan megsértette. De én régtől ismertem a Ducét és hűséges maradok hozzá.” 

XII. Piuszhoz írt levelében a költő bibliai alapon indokolja rendíthetetlen hűségét a Duce iránt: „[A Duce] Kihozott a hiénák gödréből, újjáélesztette hitemet, ahogy egykor Ruben tette Józseffel. Az igazság legmélyebb szintjén, kedves Szentatyám, a Duce jó; a legszegényebb olasz lakossággal való törődése jó.” A levélben vallási utalások váltakoznak más, Else Lasker-Schüler munkásságára és életére jellemző motívumokkal. Jeruzsálem és a Templom-hegy építési terület, ahol maga Adonáj építkezik. Elhunyt fiát, Pault 1927-ben angyalként említi.⁴ Nem maradhat el Olaszország iránti vágyakozásának megvallása sem: „Kedves Szentatyám, mentsd meg a »mi« egész népünket, Európa gyönyörű Olaszországát!” 

XII. Piusz nem tudta megmenteni Olaszországot – ahogy a Duce sem. A német megszálláskor XII. Piusz nem mentett meg több mint ezer római zsidót, akiket a szeme láttára deportáltak Auschwitzba – még csak nem is tiltakozott. Pápasága 1958-ig tartott. Else Lasker-Schüler átélte Olaszország megszállását és „indián barátja” bukását 1943. július 28-án. Mussolini 1945. április 28-i kivégzését már nem érte meg. A halál 1945. január 22-én vette ki kezéből a tollat. (B. V. Sz.)