Mi a klerikalizmus?
2022.11.29. Hermann Häring
SZAKRÁLIS HATALOM
1. Sokértelmű harci jelszó
A „klerikalizmus” mint harci jelszó a 19. században, az állam és az egyház viszonyáról zajló viták során vált hangsúlyossá. Egyházi intézmények klerikusok által képviselt nyilvános hatalmi és jogigényét vette célba. A 20. század közepe óta az egyház belső viszonyaira is kiterjesztették. Utóbbi esetben a klerikusoknak – az egyházjogban még mindig „laikusoknak” nevezett – nem klerikusokkal szembeni hatalmi fölényére vonatkozik.
A klerikusi előjogokat már a II. vatikáni zsinat is a fókuszba állította – igaz, alapjában véve sikertelenül. Újabban Ferenc pápa a szexuális visszaélésekről zajló vita összefüggésében hozza szóba a klerikalizmust. Ostorozza azokat a visszásságokat, amelyek szerinte a lustává és önzővé vált, mindenfajta reformmal szembeszegülő papságot jellemzik – azt a klérust, amely nem hajlandó kimenni az egyház peremére, a szükséget szenvedőkhöz. További fejtegetései azonban igencsak megfoghatatlanok maradnak. Reinhard Marx bíboroshoz és más püspökökhöz hasonlóan ő is moralizáló fogalmakhoz folyamodik: énközpontúságról, hiúságról és hatalomvágyról beszél. A hatalom és az erőfölény a szexuális erőszak vonatkozásában persze valóban fontos tényező. De hogyan jön létre az ilyen magatartás, hogyan mutatkozik meg, és milyen eszközökkel elemezhető? A pontosabb háttér általában feltáratlan marad. A klerikalizmussal remekül lehet ugyan vitatkozni, de félő, hogy tartalmatlan szitokszóvá fajul. Bűnbakokat képzünk általa, miközben eltereli figyelmünket azokról az eszmékről és struktúrákról, amelyek a klerikalizmust éltetik. Ameddig ezeket nem nevezzük meg szabatosan és nem változtatjuk meg, nem remélhetjük, hogy jobbra fordul a helyzet. Nézzük meg tehát közelebbről, mit jelent a klerikalizmus.
1. 1. Állampolitikai vita
A klerikalizmus fogalma a 19. század politikai életében jelenik meg, mégpedig harci jelszóként. Liberálisok, szocialisták és más, az egyházzal szemben kritikus csoportok küzdelmet folytatnak a katolikus egyház ama törekvése ellen, hogy állami és társadalmi befolyását megtartva érvényre juttassa meggyőződését. Franciaországban a klerikalizmus klasszikus ellenfogalma a laicizmus (laïcité), amely 1910 óta egyúttal az állam és az egyház viszonyának hivatalos meghatározása, amennyiben szigorúan megakadályozza, hogy az egyház bármiféle befolyást gyakoroljon az államra. Poroszországban és a későbbi Német Császárságban 1871 és 1878 között, a kultúrharc (Kulturkampf) során visszaszorítják az egyház klerikális érdekeit.
1. 2. Reformpolitikai szándék
A klerikalizmus politikai és felekezeti jelentései lassacskán elhalványulnak, maga a fogalom azonban az utóbbi idők katolikus reformjáról zajló vitákban ismét életre kel. Ekkor már kevésbé a „a papság határátlépését” jelenti „a világi, főként politikai cselekvéstér felé” (R. Bucher), sokkal inkább klerikusok és klerikális csoportok jogtalan hatalmi igényét és erőfölényét az egyház „egyszerű” tagjaival szemben, akiket hivatalosan „laikusoknak” neveznek. Ferenc pápa elsőként társít önkritikus mozzanatot a fogalomhoz. A klerikalizmust hiúsággal, nárcisztikus hatalmi visszaéléssel, a keresztény örömhír és az emberi szolidaritás elárulásával azonosítja.
Ez a kritika azonban könnyen célját téveszti – életlen kardnak bizonyulhat, hiszen ha jobban megnézzük, a valóságosan létező klerikalizmus rendkívül összetett jelenség. Aki hatékonyan akar küzdeni ellene, annak a történelmi és az elvont teológiai összefüggéseken túl a strukturális és az általános szociológiai összefüggéseket is elemeznie kell. A visszás állapotok csak komplex ellenstratégiákkal küszöbölhetők ki.
1. 3. Botrányos kontextus
A szexuális visszaélések kiváltotta jelenkori viták új tetőpontra juttatták a klerikalizmus bírálatát. 2010 óta egyre nyilvánvalóbb a botrány. Számtalan római katolikus klerikus alázott és erőszakolt meg – a függő viszonyt kihasználva – gyermekeket és fiatalokat, soha be nem gyógyuló lelki sebeket okozva nekik.
A klerikus tettesek és akik a tetteket elkendőzték, gyóntatóatyák és lelkivezetők, nevelők és lelkipásztorok voltak – azaz bizalmat élvező spirituális, vallási és erkölcsi személyiségek, egy olyan intézmény képviselői, amely azt állítja magáról, hogy Isten nevében beszél. A bűncselekmények csak aránylag kevés esetben szűkíthetők le eltérő szexuális viselkedésformákra, például a pedofíliára. Sok elkövetőnél állapítottak meg éretlen, a celibátussal elfojtott nemiséget. A szupervíziónak, a személyiségfejlesztésnek nincs hagyománya, annál inkább van a hallgatásnak és az elhallgatásnak. Fel kell tehát tennünk a kérdést: milyen konkrét körülmények kedveznek ennek a deviáns magatartásnak, mégpedig olyan mértékben, hogy a kölcsönös tisztelet alapszabályait is képesek hatályon kívül helyezni?
Az újabb szakmai diskurzus a vitális-szexuális késztetések mellett a klerikusok hatalmi helyzetére összpontosít, mivel utóbbi kedvez a fiatalokkal szembeni gátlástalan magatartásnak. Az ilyen klerikusok úgy követik el tetteiket, hogy közben erkölcsi példaképnek tekintik őket.
Azt gondolhatnánk, hogy a klerikalizmusnak eredetileg csekély köze van a szexuális viselkedéshez, hiszen a klerikusok státusát rendre az egyházban és a világban betöltött kiváltságos helyükkel magyarázzák. Az Apostolok cselekedetei arról számol be, hogy Mátyás apostolra „sorsot (= κληροσ, ApCsel 1,26) vetettek”, így sorolták őt „a tizenegy apostolhoz”. A sorsvetés Isten akaratát adta hírül az apostolok gyülekezetének. A második század óta a sorsvetésnek megfelelő latin szó, a clerus honosodik meg az egyházat vezető hivatalviselők tisztségének jelölőjeként. A kiváltság emlékezete szerint a klérus önálló rendet alkot, amely Isten különleges kiváltságára hivatkozhat, és amely különbözik a „laikusok” merőben negatív meghatározottságú életállapotától. A római katolikus egyházban a kötelező cölibátus – mint látni fogjuk – még magasabbra emelte a klérust, ám ezzel a klerikusi életmodell problematikája is tovább éleződött.
1. 4. Elemző tekintettel
A klerikalizmus első pillantásra vallásilag megalapozott tényállásnak tűnik, amely nagyobb hittel és önfegyelemmel jó útra terelhető. Ám korántsem erről van szó. Aki meg akarja érteni a klerikalizmust, annak az eleve benne rejlő életformát kell megértenie. Ekkor viszont máris megmutatkozik egy sajátos jelenség: a férfiszövetségek világa. A férfiszövetség nemcsak egyszerű, hanem magasabban szervezett társadalmakban – köztük újkoriakban – is megjelenik. A patriarchális kultúrákban rendkívül szilárdnak bizonyul, a római katolikus egyházban pedig az egyházi elit kiváltságos állapotának ismertetőjegyeként különleges tiszteletnek örvend.
A férfiszövetségek jelenségének kutatását Helmut Waldmann már 1988-ban összefoglalta egy tanulmányban. A férfiszövetségeket olyan elitcsoportokként írja le, amelyeknek kivételes erkölcsi pozíciójuk, engedelmességen alapuló, szigorú belső struktúrájuk van, gyakorlatuk és gondolkodásmódjuk nőellenes, és az isteni kiválasztottság tudatában tevékenykednek. Életüket sokszor védelmi pénzből és beszedett adókból tartják fenn.[6] Történetileg indogermán szövetségekből és az ókor gnosztikus–dualisztikus rendszereiből származtathatók.
A klerikalizmus, mint említettük, egy ideje az érdeklődés homlokterébe került. Szabályai a katolikus alsópapság soraiban kétségkívül sokat veszítettek kontúrjaikból, de annál makacsabbul rögzültek a hierarchia felsőbb szintjein: a püspök köreiben és püspöki karokban, a föléjük rendelt bíborosi testületben és a római Kúriában. Tézisem az, hogy a katolikus egyházi struktúrák lényegében a férfiszövetség alaptípusát másolják. Vallási elméletekkel emelik éteri magasságokba, bibliai szövegekkel támasztják alá, miközben a hamisítás is szerepet kap fenntartásában. Ezek az összefüggések keresztény szocializáció és teológiai vértezettség nélkül is felismerhetőek. Kérdezzük meg tehát: mi a szerepe a számos teológiai érvnek, amellyel az egyház oltalmazólag bástyázza körül saját klerikális struktúráit? Hogyan kerülhetett sor arra, hogy épp ez a korántsem egyértelmű életforma emelkedett fel a keresztény egzisztencia kiváltságos és különleges megvalósulásának magaslatára? S hogyan viszonyuljunk hozzá?
2. Klerikalizmus és férfiszövetség összefüggése
A következőkben nyolc építőelem segítségével igyekszem megmutatni, hogyan tartozik össze a klerikalizmus és a férfiszövetség, és hogyan jut döntő szerephez az egyház jelenlegi válságának előidézésében. Íme a nyolc kritérium:
1) önlegitimáció, 2) különleges funkció, 3) szent hatalom, 4) átláthatatlanság, 5) hagyomány, 6) önreprezentáció, 7) jog és rend, 8) szexualitás.
(…)
Hermann Häring nagylélegzetű tanulmánya teljes egészében olvasható a Mérleg most megjelent 2022-es kötetében, amely