„Személyes univerzum” – Ferenc pápa levele az irodalmi nevelésről
2024.08.18. Mártonffy Marcell
„A nyaralás unalma közepette, kihalt városrészek kánikulai magányában egy jó könyv oázissá válik (…). A fáradtság, a harag, a csalódás, a kudarc pillanataiban, és amikor még az imádság sem hozza meg lelki békénket, egy jó könyv segít átvészelni a vihart, mígnem kevéske nyugalomra találunk. És az olvasás talán új belső tereket nyit meg, amelyek segítenek, hogy ne záruljunk be pár rögeszmés gondolat könyörtelen rabságába.” (Ferenc pápa: Levél az irodalom szerepéről a képzésben)
Sokak meglepetésére Ferenc pápa nemrég a szépirodalom jelentőségéről adott közre írást katolikusoknak, de mindenki másnak is. Augusztus 4-én publikált, nyájas hangvételű levelét, amelynek olasz változata Az irodalom szerepe a képzésben címet viseli1 – de többet mond talán a német fordítás címében szereplő Bildung főnév: az irodalom fontossága a tét a személyiség formálódásában, az ember nevelődésében –, így vezeti be:
„Írásom eredeti címe a papképzésre vonatkozott, de aztán úgy gondoltam, hogy mindezeket valamennyi lelkipásztori munkatárs és minden keresztény képzéséről is el lehetne mondani. A regények és a költészet olvasásának értékéről van szó a személyes érlelődés útján.” (1)2
A pápa szerint az egyházat „a jövő papjainak súlyos szellemi és lelki elszegényedése” fenyegeti. Sajnálatos, hogy
„az irodalom tanulmányozása jelenleg nem foglal el megfelelő helyet a felszentelt szolgálatra készülők képzésében.Az olvasást sokszor csupán a szórakozás egyik formájának tekintik, a kultúra jelentéktelen megnyilvánulásának, amely nem tartozik hozzá a felkészüléshez, és így a leendő papok konkrét lelkipásztori tapasztalatát sem gazdagítja. Kevés kivételtől eltekintve az irodalom tanulmányozását lényegtelennek tartják. (…) Az ilyen megközelítés helytelen, a leendő papok súlyos szellemi és lelki elszegényedését idézi elő – megfosztja őket attól a lehetőségtől, hogy az irodalom révén közel kerüljenek az emberi kultúra szívéhez, különösen pedig az emberek szívéhez” (4)
Ferenc tehát félreérthetetlenül elítéli az irodalom elhanyagolását a papképzés intézményeiben, de épp ezért nagyra értékeli, hogy „legalább néhány szemináriumban sikerül túllépni a képernyő és a mérgező, felszínes és erőszakos álhírek iránti megszállottságon, és időt szentelni az irodalomnak, a nyugodt és szabad olvasás pillanatainak, a beszélgetésnek új vagy régi könyvekről, amelyek ma is oly sokat mondanak nekünk” (4).
Értelmünk szabad és alázatos használatára tanít
Tízoldalas, rögtön nyolc nyelven megjelent levelét több megfigyelő „szerelmi vallomásnak” tekinti az irodalom iránt, sőt, a központi német katolikus hírportál (katholisch.de) egyenesen úgy fogalmaz, hogy a pápa ezúttal „könyvmolyként coming outolt”.3
Az irodalom képes „a lelkipásztor szívét és elméjét (…) saját eszének szabad és alázatos használatára” és „az emberi nyelvek sokféleségének termékeny felismerésére” nevelni, ezáltal pedig növelheti érzékenységünket és „nagy lelki nyitottsághoz” vezethet (vö. 41).
„Íme a lényeg: a hívők és különösen a papok feladata éppen az, hogy »megérintsék« a mai ember szívét, hogy az megrendüljön és megnyíljon az Úr Jézus igehirdetése előtt. Ebben a törekvésben az irodalom és a költészet hozzájárulása páratlan értéket képvisel” (21),
Régebben, „a média, a közösségi platformok, a mobiltelefonok és más eszközök omniprezenciáját – mindenütt-jelenvalóságát – megelőzően az emberek több időt szenteltek az olvasásnak” (2) – idézi a Vatican News cikkírója a merengő pápát, aki a kortárs irodalom- és médiatudományban is jártasságot mutat. Érdemes és tanulságos itt hosszabban idéznünk a levelet:
„Az audiovizuális médiával ellentétben – ahol a termék sokkal inkább késztermék, ezért az elbeszélés »gazdagítására« vagy értelmezésére általában kisebb mozgástér nyílik és kevesebb idő adódik – az olvasó, ha könyvet olvas, sokkal aktívabb. Valamiképpen újraírja a művet, felerősíti képzeletével, világot teremt, használja saját képességeit, emlékezetét, álmait, munkába állítja saját élettörténetét, amely telve van drámával és jelképekkel. Olyan mű születik így, amely egészen más, mint amit a szerző meg akart írni. Az irodalmi mű tehát élő és mindenkor termékeny szöveg, amely sokféleképpen képes újra megszólalni, és minden olvasójával, akire rátalál, eredeti szintézist hoz létre. Az olvasás során az olvasó gazdagabb lesz azzal, amit a szerzőtől kap, és ez egyúttal azt is lehetővé teszi számára, hogy kibontakoztassa saját személyiségének gazdagságát. Így minden újabb mű, amelyet elolvas, megújítja és kitágítja személyes univerzumát” (3).
A pápa visszaemlékszik arra az időre, amikor 1964 és 1965 között Santa Fében egy jezsuita iskolában irodalmat tanított. Corneille Cidje kötelező olvasmány volt, ellenben a diákok szívesebben olvasták volna García Lorcát. „Ezért úgy döntöttem, hogy a Cidet majd otthon elolvassák, a tanórákon pedig a gyerekek kedvenc szerzőit vesszük. Természetesen kortárs irodalmi műveket akartak olvasni. Ezeket olvasva, vonzásuknak engedve viszont általában is kedvet kaptak az irodalomhoz, a költészethez, és végül más szerzőkhöz is” (7). Ferenc tehát óva int attól, hogy bármit puszta kötelességből olvassunk. Helyesebb, ha olvasmányainkat „nyitottsággal, a meglepetésnek engedve, rugalmasan válogatjuk meg, és hagyjuk, hogy tanácsot adjanak nekünk, egyszersmind ha őszintén igyekszünk megtalálni azt, amire életünk minden pillanatában szükségünk van” (7).
A másik elsőbbsége
A pápa arra is felhívja a figyelmet, hogy akik olvasnak, nemcsak nyelvüket, szókincsüket, képzelőerejüket és kifejezőkészségüket gyarapítják (16), hanem saját tapasztalataikkal az olvasottakat is gazdagítják, és így a szövegek társszerzőivé válnak (17).
„Az emberi lény csodálatos diverzitása, a kultúrák és a tudás diakrón és szinkrón sokfélesége az irodalomban olyan nyelven jelenik meg, amely képes tiszteletben tartani és kifejezni ezt a sokféleséget, ugyanakkor jelentések szimbolikus nyelvtanára fordítja le, amely érthetővé teszi számunkra – nem idegenné, hanem megoszthatóvá. Az irodalmi beszéd eredetisége abban áll, hogy a tapasztalat gazdagságát úgy fejezi ki és közvetíti, hogy nem tárgyiasítja az analitikus tudomány leíró ábrázolásává vagy a kritikai ítéletalkotás normaalkotó vizsgálódásává, hanem a kifejezés és az interpretáció erőfeszítésének eredményeképpen tárja elénk, így töltve meg értelemmel a szóban forgó tapasztalat tartalmát” (35).
Az irodalom-levél voltaképp „radikális irányváltást” javasol. Ezentúl „a papjelöltek képzésével összefüggésben nagy figyelmet kell fordítani az irodalomra. Ilyen értelemben roppant hatékonynak tartom, amit az egyik teológus mond: »Az irodalom (…) a személyből fakad, az emberi személy megragadhatatlan lényegéből; az ember misztériumából (…). Maga az élet ébred önmaga tudatára, amikor eljut a kifejezés teljességére, felhasználva a nyelv összes erőforrását«” (5).4
Azért is beszélhetünk gyökeres irány- vagy szemléletváltásról, egyszersmind egy új egyházi nevelési koncepció alapvetéséről – állapítja meg Markus Tomberg fuldai valláspedagógus –, mert míg a papnevelés alapelveit lefektető, 2016-ban kiadott Ratio Fundamentalis Institutionis Sacerdotalis az esztétikai képzéssel kapcsolatban még a „szépérzék” formálását említette, Ferenc már nem a szépségre, hanem a másikra, az idegenre helyezi a hangsúlyt.
„Ferenc spirituális távlatú olvasáselméletében többé nem kell attól tartani, hogy bizonyos könyvek veszélyesnek, túlságosan közönségesnek, csábítónak vagy szemétnek tűnhetnek […] A pápa „az irodalom példáján olyan nevelési koncepciót vázol, amelyben a mások, az idegenek állnak előtérben. Őszintén érdeklődik a hangjuk iránt, és tanul tőlük.” – írja Tomberg. Az irodalomnak nem kell „épületesnek” lennie, hanem épp ellenkezőleg: az irodalom meghívás „abba a bizonytalan tartományba, ahol „az üdvösség és a romlás közti határok nincsenek a priori rögzítve, e kettő nem különül el élesen”.5
A hangsúly tehát nem a szépségen, hanem a másik emberen van – és ez nemcsak az „irodalom szerepére” kell, hogy vonatkozzék (a leendő papok tantervében).6 Ennyiben a dialógus, a széles körű részvétel, a másikra irányuló figyelem és a többféle egyidejű értelmezés gyakorlatát, vagyis a szinodális gondolatot is támogatja az új levél.
Irodalom és hit
„Amikor az irodalomra gondolok” – tűnődik személyes hangon a pápa –, „eszembe jut, amit a nagy argentin író, Jorge Luis Borges mondogatott diákjainak: a legfontosabb maga az olvasás, az irodalommal való közvetlen kapcsolat, elmélyülésünk az előttünk lévő élő szövegben, nem pedig az, hogy leragadjunk az eszméknél és a kritikusok kommentárjainál.
Borges azt is hozzátette, hogy hallgatói eleinte talán keveset értenek abból, amit olvasnak, de mindenképpen hallani fogják „valakinek a hangját”. Tessék, az irodalom egy lehetséges definíciója – nekem nagyon tetszik: valaki hangját hallgatni” (20 – kiemelések az eredetiben).
A levél egyúttal krisztológiai kontextust teremt a szekuláris kultúrával való egyházi megbarátkozás feladatának.
Soha nem szabad ugyanis „szem elől tévesztenünk Jézus Krisztus »testét«, a szenvedélyek, az érzelmek, az érzések, a konkrét történetek, a megérintő és gyógyító kezek, a felszabadító és bátorító tekintetek, a vendégszeretet, a megbocsátás, a felháborodás, a bátorság, a félelemnélküliség, egyszóval a szeretet testét” (14). Az irodalommal való szorgos foglalatoskodás fogékonyabbá teheti a jövő papjait és mindenkit, aki a lelkipásztorkodásban tevékenykedik, Krisztus hiánytalan emberségére, „amelyben istensége a maga teljességében megnyilatkozik” (15).
Jézus nem elvont bölcsességet hirdetve lép közel hozzánk emberként, hanem sötét élettörténetén keresztül, amely a halálba vezet – kommentálja saját blogján a „meghökkentő” pápai megnyilatkozást a neves német író, Hanns-Josef Ortheil.7 „Ferenc épp ebben látja hit és irodalom kapcsolatát. „Az irodalom a jelen nyers és durva történeteinek a nyomába szegődik, a hitnek ezeket kell megragadnia és kérdőre vonnia. Az ilyen irodalom ismerete nélkül érzéseink és gondolataink korlátok közé szorulnának.”
A pápai levél szövege számos olyan szerzőt említ, akikről valószínűleg nem sejtettük, hogy műveik befolyásolták Ferenc gondolkodását – mások mellett ilyen Marcel Proust, T. S. Eliot, Jean Cocteau és Paul Celan. „Ferenc természetes módon tekinti őket útitársainak, amikor egy nagy olvasóterem felé vezet bennünket, ahol nemcsak a teológia klasszikusai kaptak helyet – mint Loyolai Ignác vagy Karl Rahner –, hanem a világirodalom egésze.”
A római dokumentum befejezése visszatér a papképzés gyakorlati kérdéséhez, miközben – tanulságos módon – már nem krisztológiai, hanem (összbiblikus) teremtésteológiai távlatba állítja a nyelvművészet alkotásait:
„Az irodalom szellemi ereje végső soron a legelső feladatot idézi fel, amelyet Isten az embernek adot: az élőlények és dolgok „megnevezésének” feladatát (vö. Gen 2,19–20). A teremtés őrzőjének tiszte, amelyet Isten Ádámra bízott, mindenekelőtt abban áll, hogy megismerje önnön valóságát és a többi élőlény létezésének értelmét. A papra is a »megnevezésnek«, az értelemadásnak ez az eredeti feladata hárul azáltal, hogy a teremtés és a megtestesült Ige közti mély kapcsolat eszközévé válik: az emberi létezés minden aspektusát megvilágító szó hatalmát szolgálja.
A pap és a költő rokonsága az isteni és az emberi szó közötti titokzatos és elválaszthatatlan szakramentális kapcsolatban mutatkozik meg, amely a meghallgatás és az együttérzés szolgálatához vezet. (…) Nem tehetünk mást, mint hogy a költő, Paul Celan ránk hagyott szavaira hallgassunk: „Aki igazán megtanul látni, a láthatatlanhoz közelít” (43–44).8
Nyitás a kultúra felé?
A levélben bemutatott irodalomértési mód, mint a berlini taz cikkírója – a katolicizmus „kettős mércéjével” szemben erősen kritikus Louis Berger – fogalmaz, „részben megkérdőjelezi az egyház énképét. Ferenc szerint az irodalom megítélésének központi kritériuma” – mint már szó esett róla – nem „épületes hatása, a jó keresztények kineveléséhez való hozzájárulása, ami a múltban gyakran volt az irodalom egyházi megítélésének ismérve. Joseph Ratzinger például 2003-ban a Hittani Kongregáció prefektusaként egy levelében mereven elutasította a Harry Potter-könyveket mint „a csábítás kifinomult eszközeit, amelyek (…) lelkében marják szét a kereszténységet”. A későbbi XVI. Benedek pápát valószínűleg a mágia ábrázolása aggasztotta, amely állítólag az ördög karjaiba kergeti a fiatalokat”.9
Ferenc pápát nem gyötrik ilyen félelmek. „Bergoglio számára az irodalom és a művészet maga az élet” – írja a levélről a La Repubblica című olasz napilapban Antonio Spadaro jezsuita, jelenleg a Kulturális és Oktatási Dikasztérium államtitkár-helyettese, aki a pápa bizalmasának számít, maga is esszéista, és hosszú éveken át a La Civiltà Cattolica című jezsuita kulturális folyóirat főszerkesztője volt. Ferenc „olyan ember, aki a költészetet és a művészi kifejezésmódot lelkiségének és lelkipásztori tevékenységének szerves részeként éli meg”.10
Úgy legyen.
Az irodalomról szóló új pápai dokumentum angolul itt, németül itt olvasható.