2023 márciusában német fordításban is megjelent David I. Kertzer új, 2022-es monográfiája XII. Piusz pápa Mussolinihez és Hitlerhez fűződő viszonyáról. A kötet az amerikai szerző – neves történész, a Brown Egyetem (Providence, Rhode Island) társadalomtudományi, kultúraantropológiai és italianisztikai tanszékének professzora – angolul 2014-ben, majd németül 2016-ban kiadott, XI. Piusz és Mussolini kapcsolatát tárgyaló művének folytatása. A két kiemelkedő jelentőségű munkát folytatásokban ismertetjük.

Bevezetés

Kertzer neve nem ismeretlen a hazai olvasóközönség előtt: A pápák a zsidók ellen című könyve magyarul is olvasható (Budapest, Ulpius-ház, 2003 – eredeti kiadása. The Popes Against the Jews. The Vatican’s Role in the Rise of Modern Anti-Semitism, New York, Knopf, 2001) Itt ismertetendő monográfiái közül az első (The Pope and Mussolini – a továbbiakban PM¹)valójában párhuzamos életrajz, amelynek főszereplői XI. Piusz és Mussolini. A monográfia megírására a 2002-es év adott ösztönzést, amikor II. János Pál pápa engedélyezte a XI. Piusz hivatali idejére vonatkozó levéltári anyagok megnyitását. Ennek következményeként 2003-tól a kutatók rendelkezésére állt a Vatikán és Németország közötti kapcsolatokra vonatkozó anyag, majd három évvel később a XI. Piusz teljes hivatali idejére vonatkozó irathalmaz is. Ezek tanulmányozása mellett természetesen sok más forrást is feldolgoz a 125 oldalnyi apró betűs jegyzetet és 18 oldalas irodalomjegyzéket is tartalmazó, jó stílusban megírt monográfia, amely kiérdemelte a Pulitzer-díjat. A német kiadáshoz írt előszavában a neves német egyháztörténész, Hubert Wolf így méltatja a kötetet:

XI. Piuszra (1922–1939) korábban számos történész úgy tekintett, mint aki – utódjával ellentétben – Krisztus valódi helytartója volt: az üldözött zsidók mellé állt, Mit brennender Sorge („Égető aggodalommal”) kezdetű enciklikájával helyére tette Hitlert, és megbízást adott egy antiszemitizmust elítélő enciklikára.

David Kertzer kiválóan megírt könyvének elolvasása után ezt a történelemszemléletet felül kell vizsgálni. A Római Kúria nélkül nincs fasizmus, Achille Ratti nélkül nincs Benito Mussolini, XI. Piusz nélkül nincs Duce – így foglalható össze az alaptézis (bár erre Kertzer csak burkoltan utal): [PM 13]

XI. Piusz túl későn ismerte fel hibáját. Az olasz faji törvények után a pápa végre megpróbált tenni valamit az üldözött zsidókért. Antijudaistából „szellemi szemitává” lett, ekkor azonban már túl késő volt. (…) Kertzer nyomán kijelenthető, hogy ő az első helytartó, aki a fasizmust és így talán a nemzetiszocializmust is lehetővé tette. Az egykori világosság alakja, bár tragikus módon, de sötét emberré vált. [PM 14]

A másik monográfia (The Pope at War – The Secret History of Pius XII, Mussolini and Hitler – a következőkben PW²) egyik ösztönzője ugyancsak a vatikáni levéltárakban fellelhető anyagok hozzáférhetővé válása volt. Az új monográfia német kiadásának megjelenésekor a szerző így nyilatkozott:³

Amióta Rolf Hochhuth A helytartó című darabját 1963-ban bemutatták Berlinben, majd később New Yorkban és másutt (Olaszországban nem – ott az egyház megakadályozta a darab bemutatását), a Vatikánra nagy nyomás nehezedett, hogy nyissa meg a háborús évekre vonatkozó archívumait. A közvélekedés szerint a német színdarab fogalmazta meg azt a vádat, hogy XII. Piusz pápaként nem volt hajlandó szót emelni a nácik háborúja vagy Hitler azon törekvése ellen, hogy a háború alatt kiirtsa az európai zsidókat. Végül Ferenc pápa 2019-ben bejelentette, hogy a következő évtől kezdve engedélyezi a XII. Piusz hivatali idejéről (1939–1958) szóló levéltárak megnyitását. Ott voltam, amikor 2020. március 2-án megnyílt az ajtó. Rajtam kívül ott várakozott, majd dolgozott Hubert Wolf professzor és kutatócsoportja. A Vatikán udvarán, az Apostoli Levéltár ajtaja előtt vártunk. Néhány évvel korábban a levéltárat Vatikáni Titkos Levéltárnak hívták, de Ferenc pápa megváltoztatta a nevet, mert valószínűleg úgy gondolta, hogy a „titkos levéltár” egyesek számára baljósan hangzik.³

Az interjúban szóba kerül az is, hogyan dolgozhatnak a kutatók az újonnan hozzáférhető levéltári anyagban:

Ahhoz, hogy valaki ebben a levéltárban dolgozhasson, nem csak a tudományos érdeklődését igazoló engedélyre van szüksége, hanem időpontot is kell foglalnia, mivel sokkal többen szeretnének ott dolgozni, mint ahány munkaállomás van. […] A központi olvasóterembe magaddal viheted a laptopodat, valamint papírt és ceruzát (toll használata tilos, internet nincs). […] A terem közepén lévő főfolyosótól jobbra és balra hosszú asztalok állnak. A túlsó végén pedig van egy hosszú pult: itt lehet a levéltárosoktól dokumentumokat megrendelni.

Átfogó katalógus nincs, így az anyagkeresésnek – főként az új felhasználók esetén – számos buktatója van. Ugyanakkor sok, például nyomtatott segédlet is segíti az eligazodást. […] A kutatók délelőtt csak három címet rendelhetnek, délután pedig további kettőt. Ezek a címek néha több száz oldalas vastag kötetek, néha pedig pusztán egyetlen oldalt tartalmaznak. Így aztán vannak kiábrándító napok, amikor az aznap megrendelt anyagban semmi használhatóra sem bukkanunk. […]

Persze a sok csalódás mellett lehetnek nagyon izgalmas pillanatok is, amikor egy korábban ismeretlen, valamely fontos történelmi eseményre rávilágító dokumentumot találunk. Sajnos a vatikáni levéltárban a dokumentumokat az állami levéltáraktól eltérő módon nem lehet lefényképezni […]. Írásban kell kérni a lapok másolását. Ez a Vatikáni Apostoli Levéltárban nagyon drága, 8 euró az első oldalért, majd 2 euró minden további oldalért ugyanabból a mappából. Emiatt a legtöbb kutató a levéltárban azzal tölti az idejét, hogy a dokumentumokat a számítógépére másolja […]. Hálás vagyok, hogy az egyetemem (Brown University) kutatási költségvetést biztosít számomra. Ez lehetővé tette, hogy kutatótársammal, Roberto Benedettivel együtt munkához láthassunk: fénymásolhassuk a XII. Piusz vatikáni levéltári anyagából gondosan kiválasztott és könyvemben felhasznált mintegy 8000 dokumentumot.

Könyve megírásához Kertzer természetesen nem csak az Apostoli Levéltár anyagában kutatott. Miként köszönetnyilvánításából kiderül, többek között Sergio Pagano (Vatikáni Apostoli Levéltár prefektusa), Alejandro Cifres (Hittani Kongregáció levéltárának igazgatója) éa Johan Ickx (Vatikáni Államtitkárság levéltárának igazgatója, államközi kapcsolatok osztálya) is a segítségére volt. A Vatikánon kívül további öt országra terjednek ki a Kertzer és munkatársai által elvégzett kutatások.

Kertzer hosszabb ideje foglalkozik XII. Piusz, illetve a pápaság, a háború és a holokauszt témájával. Mégis talált olyan dokumentumokat, amelyek őt is meglepték, és amelyekről így ad számot:

A legmegdöbbentőbb és legmeglepőbb […] a XII. Piusz és Hitler személyes követe, Philipp von Hessen herceg között lezajló titkos tárgyalások felfedezése volt. Ezek közvetlenül 1939-ben, XII. Piusz pápává választását követően indultak. A tárgyalások annyira titkosak voltak, hogy Hitler saját szentszéki nagykövetét sem tájékoztatta. Hihetetlen, hogy a Vatikán nyolc évtizeden át képes volt titokban tartani ezeket a beszélgetéseket (…). Még leleplezőbb volt a pápa és Hitler követe közötti találkozók jegyzőkönyveinek felfedezése. Németül beszéltek. XII. Piusz, aki 1917 és 1929 között nuncius volt Németországban, folyékonyan beszélt németül, amire nagyon büszke volt. Nyilvánvalóan volt a szomszéd szobában egy német pap, akit von Hessen valószínűleg nem ismert, és aki aztán feljegyzéseket készített a beszélgetésekről.

A most hozzáférhető vatikáni dokumentumok között szintén nagyon árulkodóak a pápa közvetlen környezetéhez tartozó tanácsadók feljegyzései. Ezekben a pápát arról tájékoztatják, hogyan válaszoljon a zsidók kiirtásának elítélésére irányuló felhívásokra. Volt néhány különösen drámai pillanat. Például 1942 őszén, amikor Roosevelt elnök megkérdezte, hogy a pápa meg tudja-e erősíteni a zsidók elleni, szisztematikus náci gyilkosságokról szóló jelentéseket. Majd 1943. október 16-án, amikor az SS 1260 zsidót tartóztatott le és internált két napra egy kaszárnyában, közvetlenül a Vatikáni Állam falai mellett, mielőtt 1000-et közülük közvetlenül Auschwitzba küldött; és két hónappal később, miután Mussolini északi bábkormánya elrendelte, hogy Olaszországban minden zsidót tartóztassanak le és küldjenek koncentrációs táborokba. Mindegyik esetben találunk korábban ismeretlen dokumentumokat, amelyek azt tanácsolják a pápának, hogy ne tiltakozzon, amit ő meg is tett. Különösen érdekesek annak az embernek a feljegyzései, akit a pápa a zsidó ügyek legfőbb szakértőjének tartott, az államtitkárság Monsignore Angelo Dell’Acqua nevű munkatársának feljegyzései. A Dell’Acqua feljegyzéseiben található mély antiszemitizmus sokatmondó.

A monográfia – miként alábbi szemlénkből is kiderül – árnyalt képet rajzol XII. Piusz pápáról. Kertzer szerint a pápa

egyes szerepeiben sikeresnek, más szerepekben viszont kudarcosnak tekinthető. XII. Piusz elsősorban az egyház intézményének boldogulásáért tartotta magát felelősnek és az evangelizációs küldetés őrének tekintette magát. Ahogyan elődje, XI. Piusz hajlandó volt Mussolinivel alkut kötni, ő is azért támogatta a fasiszta rezsimet, mert így szerzett előnyöket az egyház intézményei számára. XII. Piusz Hitlerrel sem szállt szembe, hogy így elkerülje az egyház összeomlásának kockázatát, illetve enyhítse a náci rezsim által az egyháznak okozott károkat. Ebben sikeres volt: az egyház elég jól túlélte a háborút, és a fejlődés, amelyet elődje a Mussolinivel kötött megállapodás révén ért el, tartósnak bizonyult. A pápáknak azonban van egy másik szerepük is, amelyet XII. Piusz minden bizonnyal be akart tölteni: vagyis erkölcsi vezető akart lenni. Ebben, úgy vélem, kudarcot vallott. Bár vezetése alatt az egyház számos humanitárius erőfeszítést tett a háború idején, ő mégis visszariadt mindentől, ami veszélyeztethette volna az egyház jólétét. Így a holokauszt idején egyszer sem ejtette ki a „zsidó” szót, és nem tiltakozott nyilvánosan 1943. október 16-án, amikor a római zsidókat összeterelték.

A szerző apja, Morris Kertzer, és apósa, Jacob Dana emlékének ajánlja a kötetet. Előbbi a szövetségesek zsidó lelkipásztoraként, rabbiként részt vett Róma felszabadításában (PW 559-560), utóbbi pedig orvosként szolgált a II. világháború idején az amerikai hadseregben. Kertzer így idézi családi emlékeit:

Kevesebb mint három évvel a háború vége után születtem, és apám háború alatti olaszországi élményeit hallgatva nőttem fel. Születésem előtt egy évvel családom befogadott egy magyarországi zsidó lányt, Évát, aki túlélte Auschwitzot. Szüleit és testvéreit meggyilkolták. Számomra tehát a holokauszt nem csak intellektuális, hanem érzelmi valóság volt. De van egy másik családi tényező is, ami talán lényeges. Amikor egyéves voltam, apám lett az Amerikai Zsidó Bizottság, az Egyesült Államok egyik legnagyobb zsidó szervezetének első vallásközi igazgatója. Együtt dolgozott protestáns lelkészekkel és katolikus papokkal, hogy eltávolítsák az antiszemita anyagokat vasárnapi iskoláikból és istentiszteleteikről. Nagyon nagyra értékelte azokat a keresztény lelkipásztorokat, akik véget akartak vetni a zsidók évszázados keresztény démonizálásának. Bizonyára ezek a családi tényezők is szerepet játszottak abban, hogy érdeklődöm a Vatikán háború alatti tevékenysége iránt, de […] hozzájárult az olasz történelem, valamint a politika és a vallás összefonódása iránti érdeklődésem is.

A kötetben közölt érdekes és tanulságos információk megértetik, mennyire fontos a Vatikánban fellelhető, immár kutatható, rendkívüli mennyiségű adat feldolgozása.

Mindkét könyvet viszonylag rövid fejezetek alkotják, amelyek részekké állnak össze. A következőkben e nagyobb részek alapján igyekszünk képet adni a Kertzer kutatásának eredményéről.

Első rész:

A pápa és Mussolini

Kertzer, David I.: The Pope and Mussolini – The Secret History of Pius XI and the Rise of Fascism in Europe [A pápa és Mussolini – XI. Piusz titkos története és a fasizmus felemelkedés Európában], New York, Random House, 2014, 594 o.

A mű bevezetőjében Kertzer a haldokló XI. Piuszra utal. A halálhoz közeledve a pápa belátta hibáját. Visszaemlékezett arra, hogy az ún. lateráni szerződésekkel (1929) új korszak kezdődött Olaszország és a pápaság történetében: 68 év után az egyház készséges partnerre talált Mussolini fasiszta rezsimjében. A diktátornak szüksége volt a pápára, hogy kormányzását erkölcsileg legitimálja, miközben a pápa is számíthatott Mussolini segítségére abban, hogy Olaszországban az egyház valamelyest helyreállítsa megcsappant hatalmát. Két hónappal Hitler olaszországi látogatása után Mussolini azzal sokkolta a világot, hogy az olaszokat tiszta és felsőbbrendű fajnak nyilvánította. A pápa megdöbbent. Az egyik nyilvános kihallgatáson feltette a kérdést: miért utánozza az olasz államfő olyan szorgalmasan a Führert? Halála előtt mindenképpen szerette volna tisztázni ezt a kérdést. Nem akart úgy meghalni, hogy a püspököket nem figyelmezteti a veszélyre. Persze mindenütt – így a Vatikánban is – voltak fasiszta ügynökök. 1939. február 9-én XI. Piusz látta, hogy az összehívott püspököknek szánt beszédét már nagy valószínűséggel nem tudja megtartani, ezért úgy rendelkezett, hogy nyomtassák ki a megszerkesztett szöveget, amelyet minden püspöknek meg kellett volna kapnia. Egy nappal később meghalt. „Mussolini attól tartott, hogy ha a szöveg ismertté válik, a pápa sírból jövő prófétai üzeneteként még mindig kárt okozhat.” (PM 18) Felvette a kapcsolatot Pacelli bíboros államtitkárral, aki lefoglalta a kinyomtatott példányokat, sőt, a pápa íróasztalát is kiürítette.

A pápa és a diktátor (1-8. fejezet)

1922. február 2-án kezdődött az a konklávé, amelynek XV. Benedek utódját kellett megválasztania. A választás, mint oly sokszor, az egymással vetélkedő bíboros-csoportok jelöltje helyett az 1857-ben született észak-olasz Achille Rattira esett, aki XI. Piuszként foglalta el a pápai trónt. A jómódú, katolikus családból származó fiú, aki 1875-től a milánói szemináriumban készült a papságra, könyvmoly hírében állt. Amikor 1907-ben a híres Ambrosiana könyvtár prefektusa meghalt, helyére Achille Rattit nevezte ki a pápa. Az első világháború idején Ratti rendkívüli emberségről tett tanúságot. 1918-ban aztán a pápa – meglepésszerűen, személyes követeként – Varsóba küldte. Országjáró útjai során a papság körében gyakran találkozott gyűlölettel a katolikus Lengyelország ellenségeinek tekintett zsidók iránt. (vö. PM 31)

1919-ben a Vatikán hivatalosan elismerte az új lengyel államot. Ratti pápai nuncius lett. 1921-ben XV. Benedek visszarendelte Olaszországba, ahol a legnagyobb és leggazdagabb olasz egyházmegye élére került: Milánó érseke és ezzel együtt a pápát megválasztó bíborosi testület tagja lett, 1922-ben pedig őt választották pápává.

Kertzer könyvének másik főszereplője, az ateista Benito Mussolini (1883–1945) szocialistának indul, 1910-ben Forlíban a párt lapját szerkeszti és a párt titkára lesz. Az első világháború idején azonban a szocialisták egyik legádázabb ellenségévé válik. 1919-ben már fasiszta mozgalmának élén követeli a kolostorok vagyonának elkobzását és az egyháznak nyújtott támogatások megszüntetését. 1919 novemberében az Il Popolo d’Italia című újságban megjelentetett cikkében a pápát Róma elhagyására szólítja fel, egy hónappal később pedig a kereszténység minden formájával szembeni gyűlöletének ad hangot. 1920 őszén a nagybirtokosok által támogatott fegyveres „fasiszta bandák” a szocialista munkáskamarákat és más baloldali célpontokat támadnak, rombolnak le. Mussolini ezekből a helyi, szervezetlen, de rendkívül erőszakos „sejtekből” építi fel a következő évek során nemzeti, hierarchikusan rendezett szervezetét. Az 1921. május 15-én megtartott választásokon mandátumot szerez.

Első parlamenti beszédében sokak meglepetésére kijelenti, hogy a fasizmus a keresztény társadalom felépítésében kíván segédkezni. Az 1921 novemberében formálisan is megalakuló Fasiszta Párt programjában nem szerepel sem az egyházi tulajdon kisajátítása, sem az egyház és az állam szétválasztása. Ugyanakkor a fasiszták továbbra is folytatják támadásaikat katolikus szervezetek, valamint a Néppárt ellen. Az új pápa nehezményezi ezeket, s különösen felbőszíti, hogy szülővárosában a fasiszták feldúlják a Katolikus Akció irodáját. Feltűnő, hogy Mussolini neve sehol sem fordul elő ezekkel a rajtaütésekkel kapcsolatosan.

XI. Piusz – írja Kertzer – úgy vélte, hogy Olaszországot egy erős kezű férfinak kell vezetnie, […] Nem hitte, hogy Mussolinit érdekelnék a katolikus értékek vagy a személyes hatalmán kívül bármi más. De pragmatikus alkut akart kötni. Meggyőződése volt, hogy Mussolini betartja ígéretét. (PM 49)

1922. október 16-án Mussolini találkozik a fasiszta milíciák vezetőivel. Megállapodnak, abban, hogy néhány fasiszta csoport megszállja a nagyvárosok kormányzati épületeit, miközben a többiek különböző településeken készen állnak a Rómába való bevonulásra és a minisztériumok elfoglalására. Október 28-án megtörténik a bevonulás. A fasiszta mitológia ezt tekinti döntő történelmi eseménynek, de jelentősebbek ennél az előző éjszaka megkezdett akciók kormányzati épületek ellen. Luigi Facta miniszterelnök lemond, a királynak pedig nem marad más választása: meghívja a fasiszták vezérét Rómába, hogy alakítson kormányt. Képviselővé történt első megválasztása után alig több mint egy évvel és a Szocialista Pártból való kizárása után nyolc évvel Mussolini Olaszország legbefolyásosabb emberévé vált.

XI. Piusz nem akart gyenge pápának látszani. Minden gesztusával hivatalának méltóságát kívánta hangsúlyozni. Ezért egyházi berkekben sokakat meglepett, amikor Mussolini támogatása mellett döntött.

A pápa látott Mussoliniban valamit, ami tetszett neki. Minden különbségük ellenére mindkét férfi osztozott néhány fontos értékben. Egyikük sem szimpatizált a parlamentáris demokráciával, és nem hitt a szólás- vagy gyülekezési szabadságban. Mindketten komoly fenyegetésnek tekintették a kommunizmust, és úgy vélték, hogy Olaszország mély válságban van, a jelenlegi politikai rendszer nem menthető meg. [PM 67]

A La Civiltà Cattolica című jezsuita folyóirat vatikáni utasításra legitimálja írásaiban a fasizmust, Mussolini pedig igyekszik teljesíteni a Vatikánnal szembeni ígéreteit. 1923-ban megkeresztelteti feleségét és három közös gyermeküket. Rachele nem igazán lelkes, hiszen egyházellenessége a férjéjén is túltesz. Mussolini azzal is hangsúlyozza törekvését, hogy 1923. január 19-ére titkos találkozót szervez Pietro Gasparri bíboros államtitkárral, melynek során megállapodnak abban, hogy titkos közvetítő révén rendszeres kapcsolatban maradnak. A mindkét fél számára elfogadható személy erre a feladatra a 61 éves jezsuita Pietro Tacchi Venturi lesz.

Közben folytatódnak a Katolikus Akcióval és egyes papokkal szembeni fasiszta atrocitások. Ascoli Picenoban arra kényszerítik a helyi papot, hogy megigyon egy liter ricinusolajat. Az ilyen és hasonló cselekményeket a katolikus sajtó csupán elszigetelt, szélsőséges csoportok tevékenységeként említi. Mussolini ügyesen a maga javára fordítja az erőszakot: meggyőzi a pápát, hogy Olaszországban ő az egyetlen, aki képes kordában tartani ezeket a gazembereket. Tombol a fasiszta erőszak, amikor a pápa így dicséri Mussolinit Eugène Beyens belga követnek:

Mussolini nem Napóleon, talán még csak nem is Cavour, de egyedül ő értette meg, mire van szükség ahhoz, hogy országát megszabadítsa az erőtlen parlamenti rendszer és a három évig tartó háború okozta anarchiától. Láthatja, hogyan állította maga mögé a nemzetet. Hogy újraélessze Olaszországot! Ma hiányoznak az ilyen nagyra hivatott emberek, akik békét tudnak teremteni. Isten küldjön nekünk hamarosan több ilyen fáklyavivőt, akik vezetik és megvilágosítják az emberiséget! [PM 79]

Minden nyilvánvaló különbség ellenére a pápának és Mussolininak sok közös vonása volt. Egyiküknek sem volt igazi barátja, hiszen a barátság egyenlőséget feltételez. Mindketten ragaszkodtak az engedelmességhez, a körülöttük élők mindig féltek bármit is mondani, ami nem tetszhetett nekik. Furcsa páros voltak, de a pápa hamar rájött, hogy hasznos, ha szövetkezik az egykori „papfalóval”. Így a római bevonulás után egy évvel a fasiszta forradalomból klerikofasiszta forradalom lett. Új partnerség kezdődött. [PM 87]

Mussolini nagyon is jól tudta, hogyan gyakorolhat nyomást a pápára és milyen dicséretet mikor mondjon. Az egyházat pénzzel és különféle privilégiumokkal halmozta el. Új törvény elfogadtatásával követelt tiszteletet a pápa és az egyház iránt. 1923 szeptemberében a Vatikán programot állított össze a Mussolini-kormányzattal való együttműködésre. Ennek végén olvasható: „A tiszteletreméltó Mussolini kormányának tömeges katolikus támogatása a lehető legmegbízhatóbb és legmegnyugtatóbb kombinációnak tűnik Olaszországban.” [PM 83]

1924. május 30-án, az új parlament harmadik ülésnapján Giacomo Matteotti, az újonnan alapított Szocialista Egységpárt vezetője nyilvánosan követelte az erőszakkal kísért választás eredményeinek a megsemmisítését, majd június 10-én a Mussolini-kormányzat korrupcióját szerette volna számon kérni. Még aznap gyakorlatilag holtra verték, holttestét pedig eltüntették. Mussolini sikertelenül próbálta hárítani a gyilkosság vádját. A pápa katasztrófának tartotta Matteotti halálát, hiszen Mussolini hatalma veszélybe került. A cél érdekében XI. Piusz a szintén új választásokat követelő Néppárt ellen fordult: jó katolikusok nem működhetnek együtt a szocialistákkal. Ugyanakkor közvetítője, Tacchi Venturi révén támogatásáról biztosította a kormányfőt.

Matteotti felesége és édesanyja többször is audienciát kért a pápától, aki azt gyanította, hogy Mussolini további gyengítését akarják kérni tőle, ezért nem fogadta őket. De nem akart kőszívűnek tűnni – utasította tehát Gasparrit, hogy fogadja a két nőt, és adjon mindegyiküknek egy-egy általa megáldott rózsafüzért. [PM 94]

Hogy a Matteotti halála miatt előállt válság nem vezetett Mussolini bukásához, leginkább annak köszönhető, hogy az ellenzék nem tudott alkalmas alternatívát felmutatni. 1925. január 3-án, majdnem hét hónappal a gyilkosság után Mussolini a parlamentben drámai beszédet mondott:

Kijelentem itt a Parlament és az egész olasz nép előtt, hogy én és csakis én vállalom a teljes politikai, erkölcsi és történelmi felelősséget mindazért, ami történt. […] Uraim, becsapták önöket! Azt hitték, hogy a fasizmusnak vége, de majd meglátják […] Olaszország békét akar, nyugalmat akar. Mi meg fogjuk adni neki ezt a békét –ha lehetséges, szeretettel, és ha szükséges, erőszakkal. [PM 96]

Az 1925-ös évet XI. Piusz szentévnek nyilvánította, amelyet Quas primas kezdetű enciklikájával zárt le. Ebben hangsúlyozza, hogy az emberiség csak akkor menekülhet meg, ha mindenki elfogadja az igaz, római katolikus vallást. A francia forradalmat minden rossz kiindulópontjának tekinti, mert elterjesztette az „emberi jogokról” vallott felfogást. Az államfők és hatóságok kötelessége, hogy Krisztust nyilvánosan tiszteljék és neki engedelmeskedjenek. A szekularizmus és modernizmus leküzdésére szolgál Krisztus Király újonnan bevezetett ünnepe, amelyet a katolikusok lelkesen üdvözölnek, miközben az Egyesült Államokban a National Lutheran Council a „legrosszabb értelemben szektásnak” tekinti, mivel a „keresztények nagyon nagy csoportjával szemben ellenséges”. [PM 103]

1926-ban Mussolini több merényletet is túlélt, amit a pápa örömmel vett tudomásul és Jézus Krisztus különleges oltalmának tulajdonított. A Duce elérkezettnek látta az időt, hogy megszilárdítsa diktatúráját. November 5-én egy új törvény Itálián belüli száműzetésre ítélte a kormányzat bírálóit. A törvény kihirdetése után négy nappal az ellenzék utolsó képviselőit is eltávolították a parlamentből. Az év végén már csak fasiszta szakszervezet működhetett, a sztrájkokat betiltották.

A pápa és a Duce közötti kommunikációt alapvetően a jezsuita Tacchi Venturi bonyolította, akit a rómaiak ezért „Mussolini gyóntatójaként” emlegettek. Venturi küldetését nem a puszta közvetítésben látta, hanem meg volt győződve arról, hogy a pápa nem igazán jól látja az olasz zsidók általi veszélyt. Egy 1926-os dokumentumban a „világszerte elterjedt zsidó-szabadkőműves plutokráciát” tartotta az egyház fő ellenségének. A Vatikánban nem ő egyedül képviselt ilyen nézeteket. A pápa ugyan részint osztotta véleményüket, de az ugyancsak kis lélekszámú olaszországi zsidó közösséget kivételnek tartotta.

1928. február 29-én Venturit a saját lakásában támadás éri: valaki késsel megszúrja. A rendőrségi jelentések szerint a tettes nem lehet teljesen ismeretlen, hanem csakis olyasvalaki, aki személyesen ismerte a jezsuita atyát. Erre utal az is, hogy a páter nem igazán akart együttműködni a rendőrséggel az eset kivizsgálásában. A fiatal férfi nyilvánvalóan azért támadt rá, mert kettejük között „tiltott kapcsolat” állt fenn. A Vatikánban működő rendőrségi besúgók jelentéséből kiderül, hogy a pápa közvetlen környezetében akkortájt számos papnak kellett szembenéznie a pederasztia vádjával [vö. PM 113].

1924 nyarán Mussolini bizottságot hívott létre az egyházzal kapcsolatos törvények felülvizsgálatára. A Vatikán és az olasz állam között nem volt hivatalos diplomáciai kapcsolat, de a pápa Venturi közvetítésével három papot delegálhatott a bizottságba. Amikor 1926 februárjában nyilvánosságra akarták hozni az új törvénytervezetet, a pápa hosszú, kézzel írt levélben nyilatkozott a munkáról. A Duce hamar felfogta, hogy a vatikáni támogatás olyan lehetőséget teremt kormánya számára, amilyet másként nem kaphatott volna meg. Október 4-ét, Assisi Szent Ferenc emléknapját – aki „valamennyi olasz közül a legszentebb, és valamennyi szent közül a legolaszabb” – állami ünnepnappá nyilvánította. Mivel pedig nem akarta, hogy az olaszok Lourdes-ba zarándokoljanak, erősen támogatta a lorettói Mária-tiszteletet.

Amikor 1926 augusztusában megkezdődtek a hivatalos tárgyalások, a pápát a laikus Francesco Pacelli ügyvéd (a későbbi XII. Piusz pápa testvére) képviselte. A tárgyalások nem zajlottak zökkenőmentesen. A pápa oltalmazni kívánta a Katolikus Akciót. Ugyanakkor a katolikus ifjúsági szervezetek elvonták a fiatalokat a Mussolini által alapított mozgalmaktól.

Az ifjúság feletti ellenőrzés megszerzése annyira fontos volt Mussolini számára, hogy ezért még a pápa haragját is kockáztatta. A cserkészek betiltásával kezdte. A feldühödött pápa elküldte Tacchi Venturit, hogy figyelmeztesse, vonja vissza a tiltást. […] Mussolini felismerte, hogy talán túl messzire megy, ezért február végén utasította prefektusait, hogy hagyják békén a Katolikus Akció ifjúsági csoportjait. A pápa elégedett volt, és utasította Pacellit, hogy folytassa a tárgyalásokat. [PM 120]

1929. február 7-én Gasparri bíboros közölte a Szentszékhez akkreditált nagykövetekkel, hogy történelmi megállapodást kötnek, amely lezárja az egyház és az olasz kormány közti, évtizedek óta fennálló vitát. Az aláírandó lateráni szerződések utolsó részleteit Mussolini és Pacelli 1929. február 9-én este tisztázta:

Az első cikkely kimondta, hogy „a katolikus, apostoli és római vallás az egyetlen államvallás”. A szerződések három részből álltak: Az első, a tulajdonképpeni szerződés a Vatikánvárosi Államot pápai fennhatóság alatt álló szuverén területnek tekinti, amelybe az olasz kormány nem avatkozhat be. […] A Vatikáni Állam határai nagyrészt megfelelnek a már meglévő középkori városfalaknak; […] A pápa megsértését a felségsértéssel teszi egyenlővé. […] Minden Rómában tartózkodó bíboros az új Vatikáni Állam polgárának számít. A szerződések második része, a konkordátum a Szentszék és Olaszország közötti kapcsolatokat szabályozta. […] Egy további, a pápa szívéhez közel álló cikkelyben az olasz állam elfogadja, hogy a Katolikus Akció csoportjai szabadon gyarapodhassanak. A szerződés harmadik és egyben utolsó része pénzügyi jellegű. Olaszország 750 millió lírát fizet, valamint egymilliárd líra államkötvényt (ma körülbelül 1 milliárd dollárt) ad, cserébe a Szentszék biztosítja, hogy lemond minden követeléséről a pápai állam elvesztése miatt. [PM 123-124]

Az aláírási ünnepséget 1929. február 11-én tartották a lateráni palotában, a pápák termében. A dokumentumot Pietro Gasparri bíboros és Benito Mussolini írta alá. A pápa rendkívül örült az elért eredménynek. Az egyház korábbi tekintélye már-már veszni látszott, visszaszerzése csak álom volt, most azonban a fasizmus új reményt ébresztett. Az olasz katolikusok nem kételkedhettek abban, hogy a pápa kívánságát teljesítik, ha Mussolinit támogatják, akit a pápa szerint a „Gondviselés küldött”. A világ is nagy államférfiként ünnepelte az olasz diktátort. A legtöbb olasz számára nagy megkönnyebbülést jelentett az évtizedes ellenségeskedés vége. Végre egyszerre lehettek hűséges olaszok és jó katolikusok.

A közös ellenségek (9–18. fejezet)

A lateráni szerződések nyomán a Vatikán és az olasz állam együttműködése jogi alapra helyeződött. A pápa a Mussolini által az 1929-es márciusi választásokra összeállított jelöltlistát ellenőrizve követelte, hogy egyetlen zsidó vagy szabadkőműves se szerepeljen rajta, hanem helyükre olyan fasiszták kerüljenek, akik kimondottan „jó katolikusok” is. A választás napján (1929. március 24) gyakorlatilag a helyi plébánosok vezették az embereket az urnákhoz. Mussolini győzelme óriási volt, a szavazatok 98,3 %-át kapta. Jóllehet mind a szerződés, mind pedig a választási eredmények a Duce sikerét jelentették, de egyesek a „pápa ölebének” tartották. A fasiszták közül sokan elégedetlenek voltak a szerződésekkel, sőt az igazi fasizmus elárulását látták a megállapodásban. Május 13-án Mussolini parlamenti beszédében azt mondta, hogy az egyház nem szuverén, nem szabad. Hangsúlyozta: Itáliának az az előnye, hogy egy univerzális vallásnak ad otthont, és a katolikus egyház Olaszországnak köszönheti sikereinek jelentős részét.

„Ez a vallás Palesztinában született, de Rómában lett katolikus. […] Ha az őskeresztény közösség Palesztinában maradt volna, pusztán egyike lenne annak a sok szektának, amelyek azon a túlfűtött környéken virágoztak. […] Az olasz állam katolikus és fasiszta is, de mindenekelőtt alapvetően fasiszta.” [PM 136]

Másnap a pápa fenyegető üzenettel küldte Francesco Pacellit Mussolinihoz: a pápa dühös és a szerződések megvalósításának leállítását fontolgatja. A következő két hétben Pacelli ide-oda szaladgált a két fél között. Végül mindketten belátták, hogy sokat veszíthetnének. Így aztán június 7-én Mussolini a Vatikánba ment és Gasparrival aláírták a végérvényes megállapodást. A Vatikán és Olaszország felvette a diplomáciai kapcsolatot. Cesare De Vecchi lett a szentszéki olasz nagykövet, Francesco Borgongine pedig nunciusként képviselte a Vatikánt az olasz államnál.

A szerződések aláírását követően Gasparri fölöslegessé vált a pápa számára. 1929 decemberében nem kis meglepetésre a német nuncius, Eugenio Pacelli lett az új államtitkár. A tisztség nagy várományosa, Bonaventura Cerretti bíboros csalódottságának is hangot adott:

„Pacelli és testvére a fasizmus szolgái és rabszolgái, Mussolini által megvásárolt cinkosok, akik lejáratják a Szentszéket. Megalázzák a pápaságot, minden katolikus hatalom szemében gyengítik hatalmát, ártanak erkölcsi és doktrinális tekintélyének.” [PM 163-164]

Az 1876-ban született új államtitkár rendkívüli karriert futott be. A visszahúzódó természetű, jó tanuló ifjú 18 évesen lépett be a legősibb római papi szemináriumba. Családi összeköttetései révén abban a különleges kiváltságban volt része, hogy tanulmányi ideje alatt végig otthon lakhatott. Miután ledoktorált, a vatikáni államtitkárság munkatársa lett, ahol – főként az antimodernista kampányban való részvételének köszönhetően – gyorsan emelkedett a ranglétrán. Negyvenegy éves volt, amikor XV. Benedek nunciussá nevezte ki.

Első müncheni útjára Pacelli két vasúti fülkét foglalt, az egyiket magának, a másikat annak a hatvan élelmiszeres doboznak, amelyet magával vitt. Müncheni háztartását apácák vezették, akik közül a huszonnégy éves Pascalina Lehnert fontos szerepet játszott Pacelli életében. Pascalina nővér később elragadtatottan vetette papírra első benyomásait a a nunciusról: „Magas és karcsú volt, arca meglehetősen keskeny és sápadt, szemei a lelkét tükrözték, és különleges szépséget kölcsönöztek neki.” [PM 165]

1919-ben, a rövid életű müncheni tanácsköztársaság idején Eugenio Pacellinek traumatikus élményben van része. Egy éjjel milicisták törtek be a nunciatúrára és az autóját követelték, mit sem törődve diplomáciai mentességével. Miután talpraesett sofőrje indíthatatlanná tette az autót, a betolakodók elmentek ugyan, de kilátásba helyezték, hogy nemsokára visszajönnek. A következő huszonnégy óráról szóló tudósítások ellentmondóak. A milicisták távozása után Pacelli valószínűleg idegösszeroppanást kapott. Gyorsan elhagyta Münchent, és amikor másnap a milicisták visszatértek, már 150 km-rel távolabb, egy egyházi otthonban pihent.

A megcsodált német pontosság, megbízhatóság és munkamorál mellett nunciusként szerzett tulajdonságai közé tartozik zsidóellenessége is. Még müncheni tartózkodása idején értekezett a kíméletlen orosz-zsidó forradalmi önkényről, gyakran emlegette a szocialisták és kommunisták zsidó eredetét.

Anyanyelvén kívül németül, franciául, angolul és spanyolul is tudott. Elődjével, Gasparri bíborossal ellentétben jó szónok volt, számos alkalommal helyettesítette XI. Piuszt fontos nemzetközi találkozókon. Pacelli személyében a pápa olyasvalakit választott államtitkárának, aki hozzá hasonlóan tartózkodó volt és tudatában volt hivatala súlyának, ugyanakkor nem volt indulatos. Németországi tevékenységének egy fontos tanulságát Kertzer – Hubert Wolfot idézve –így összegzi:

„Pacelli számára a püspökök lényegében nem voltak mások, mint pápai főministránsok, akiknek csak végre kell hajtaniuk a pápa utasításait. […] Olyan rábólintókra volt szüksége, akiknek legfőbb tulajdonsága a Szentatya iránti gyermeki odaadás. Pacelli kíméletlenül igyekezett az egyháznak ezt az uniformizált, központosított, római modelljét minden német sajátossággal szemben érvényesíteni.” [PM 166]

A szentszéki olasz nagykövet, De Vecchi látta, hogy Pacellinak jó kapcsolata van a német konzervatív körökkel. XI. Piusz azonban aggódva tekintett az olasz-német közeledésre, mivel a náci mozgalmat a katolikus egyházat fenyegető pogányságnak tartotta.

1931. június elsején a New York Times arról tudósít, hogy Mussolini bezáratja a Katolikus Akció ifjúsági klubjait, majd a cikk írója levonja a következtetést: a pápa és a diktátor közti kapcsolat hamarosan „törést szenved”. A többszörös viszály nyomán XI. Piusz elhatározza, hogy hosszabb enciklikát ad ki, amely közvetlenül a Duce ellen irányul.

A pápa aggódott, hogy a fasiszta cenzúra megakadályozhatja az enciklika terjesztését, ezért Francis Spellman amerikai prelátus segítségével néhány példányt átcsempészett a francia határon. Így a Non abbiamo bisogno(Nincs szükségünk rá) kezdetű enciklika először külföldi újságokban jelent meg, és csak július elején az Osservatore Romanóban. [PM 174]

Az enciklikában a pápa cáfolja, hogy a Katolikus Akció bármiféle antifasiszta tevékenységet folytatna. Visszautasítja azt is, hogy az egyháznak a fiatalok nevelése tekintetében egyedül a vallásoktatásban lenne feladata. Gondosan különbséget tesz a jó fasizmus és a rossz fasizmus között. Előbbi elismeri az egyház jogait és követi előírásait, míg az utóbbi ezt nem teszi. Meglepő módon a pápai irat nem mérgesítette el tovább a helyzetet, sőt annak tisztázásához vezetett. Úgy tűnik, hogy a pápát tanácsadói meggyőzték, hogy ezzel az ügy lezártnak tekinthető. Július 25-én mindkét fél a vitát elintézettnek tartotta: Mussolini elismerte az egyház jogát és szerepét az ifjúság nevelésében. Nem volt azonban hajlandó a jogtalanul bezárt intézmények miatt elnézést kérni.

A krízis lezárultával az egyház és a fasiszta kormányzat közti kapcsolat még szorosabbá vált. Mussolinit az olasz papság egyre lelkesebben támogatta, ő pedig ennek megfelelően majdnem isteni vonásokat igyekezett felvenni. Az a néhány pap, aki esetleg kritikus megjegyzést tett a fasizmusra, a helyi fasiszták feljelentése nyomán a helyi püspök „fenyítésével” számolhatott. „Antifasiszta nézetei” miatt maga a pápa mozdította el egyetemi lelkészi funkciójából Giovanni Montinit. Amikor aztán a pápa Mussolini iránti lelkesedése néhány év múltán lecsengett, rehabilitálta a későbbi VI. Pál pápát.

1934 márciusában újabb népszavazást tartottak. A torinói egyházmegye hetilapja ugyanazt az üzenetet közvetítette, amelyet a katolikusok országszerte hallottak papjaiktól és püspökeiktől: „Torinói katolikusok! Járuljatok az urnákhoz, adjátok le szavazatotokat Benito Mussolini kormányára. … Az antifasizmus a múlté”. Ez volt az utolsó választás, amelyet Mussolini még megtartatott. Tízmillió olasz szavazott igennel, csak 15 ezren szavaztak nemmel. [PM 192-192]

Három évvel a lateráni szerződések megkötése után Mussolini és a pápa elérkezettnek látta az időt, hogy személyesen is találkozzanak. 1932. február 11-én a diktátor látogatást tett a Vatikánban. Az eseményt megelőzte a Duce vatikáni kitüntetése: az egykori „papfaló” a pápai udvar lovagja lett. A következő években a pápa számtalanszor kérte Mussolinit, hogy szorítsa vissza a protestánsokat. A találkozón természetesen szóba kerültek az oroszországi események: a pápa megfogalmazása szerint a bolsevikek tönkre akarják tenni a kereszténységet.

„Emellett ott van a zsidóság megvetése a keresztényekkel szembeni” – mondta Piusz. Felidézte nunciusi idejét Lengyelországban: „láttam, hogy a bolsevik ezredek összes politikai komisszárja zsidó volt”. Ugyanakkor a pápa az olaszországi zsidókat kivételnek tekintette. Szeretettel mesélt a Ducenak egy milánói zsidóról, aki nagy ajándékot adott az egyháznak, és arról, hogy egy milánói rabbi segített neki „a héber nyelv bizonyos árnyalatainak” megfejtésében. [PM 199]

Az 1933/34-es évben a pápa szentévet hirdetett a keresztre feszítés 1900. évfordulója alkalmából. Sok beszédet tartott, amelyek általában hosszúra nyúltak – a nagy hőségtől sokan elájultak. 1934-ben papok előtt 45 percen át ecsetelte a rövid prédikáció előnyeit. Mussolini felé ismételten hangoztatta, hogy a katolikus valláshoz és a fasizmushoz való hűség egy és ugyanaz: a protestantizmus olaszellenes, külföldi erő, amely egyaránt fenyegeti Mussolinit és az egyházat. Ezt a Tacchi Venturi által is hangoztatott összeesküvés-elmélet is erősítette, amely szerint a zsidók, szabadkőművesek és protestánsok a kereszténység és az európai kultúra megsemmisítését tűzték ki célul. A diktátor kezdetben nem hitt ebben, de a jezsuita Venturi minden erejével igyekezett meggyőzni.

A Vatikán évtizedeken át démonizálta azokat, akiket a sokat szidott felvilágosodás haszonélvezőinek tekintett: a liberálisokat, a szabadkőműveseket, a zsidókat és a protestánsokat. Úgy állította be őket, mint az ördög csatlósait, akik alá akarják ásni az egyetlen igaz vallásba vetett hitet. A katolikus sajtó Olaszország-szerte táplálta ezt a félelmet. 1928-as Mortalium animos kezdetű enciklikájában XI. Piusz megtiltotta a katolikusoknak, hogy olyan csoportokhoz csatlakozzanak, amelyek támogatják a vallásközi párbeszédet. [PM 207]

1933-ban aztán a fasiszta sajtó átvette a katolikus újságok tudósításait az egyház és az állam elleni zsidó összeesküvéséről. Míg Tacchi Venturi a „zsidó veszélyt” hangoztatta, a pápa a kommunizmus terjedésének lehetőségét tartotta fenyegetőnek. 1934-ben a kormányzat – a pápai nyomásnak engedve – betiltotta a magánjellegű protestáns összejöveteleket, ha azok a misszionálást szolgálták. 1933 márciusában a torinói iskolafelügyelet engedélyezni akarta a helyi főrabbinak, hogy felsőbb osztályos zsidó tanulók számára hitoktatást tartson. Pacelli bíboros a pápa nevében tiltakozott, hangsúlyozva, hogy ezen az alapon a protestánsok is felléphetnének ugyanilyen követeléssel.

XI. Piusz kétkedve figyelte a nácizmust. Hitler hatalomra jutása után „reményteljesebben” fogalmazott a francia nagykövetnek:

„Ez az első alkalom, hogy egy kormányzat a pápával összhangban határozottan szót emel a bolsevizmus ellen.” [PM 21]

A német katolikus egyházvezetést meglepte a pápa véleménye. 1933. március 23-án Hitler a birodalmi parlamentben kijelenti, hogy a két felekezet a legfontosabb tényező a „népiség” megtartásában. Az iskolában és a nevelésben a keresztény felekezeteknek meg kell adni a nekik kijáró befolyást. Két nappal később a pápa Pacellival beszélgetett és méltatta a németek „jószándékát”. Március végén a német katolikus püspökök – nyilván vatikáni nyomásra – bejelentették, hogy nem fordulnak többé szembe Hitlerrel. A pápa és Hitler közötti közeledés jelének tekinthető, hogy júliusban Pacelli bíboros lakásában fogadja a német kancellár helyettesét, Franz von Papent, és aláírják a konkordátumot. Ebben a katolikus egyház garanciát kap arra, hogy saját ügyeit maga intézheti. A rendkívül lazán megfogalmazott változatot azonban csak látszatra tartotta Hitler magára nézve kötelezőnek. Heinrich Brünig szerint, aki 1930 és 32 között német birodalmi kancellár volt, a Vatikán „kiárusította” a katolikus centrumpártot. Szerinte ezért Pacelli bíboros a felelős, aki nem értette meg a nemzetiszocializmus lényegét.

A pápa hamarosan felismerte, hogy az „ördöggel kötött paktum” nem működik. Karácsonyi beszédében csalódottságának hangot is adott.

Pacelli németországi pozícióját a korábbi magyarországi nuncius, Cesare Orsenigo kapta meg, akit mind a bíboros államtitkár, mind pedig Hitler „pehelysúlyúnak” tartott. Talán jelentéktelenségének is köszönhető, hogy a második világháború drámai időszakában a következő pápa is megtartotta ebben a tisztségében. Közben a német püspökök részéről egyre több bejelentés érkezett a náci atrocitások terjedéséről. Hitler személy szerint távol tartotta magát ezektől, példaképe, Mussolini magatartását követve, akinek a szobra ott állt a Führer íróasztalán.

XI. Piusz kérlelte Mussolinit: vegye rá Hitlert a katolikusellenes akciók leállítására. A Duce nem igazán lelkesedett ezért a szerepért, különben is ugyanúgy szerette volna Ausztriát annektálni, ahogyan arra Hitler is törekedett. Kettejük találkozójára 1934 júniusában került sor Velencében. Egy korabeli vicc szerint amikor Mussolini a repülőtéren Hitlert üdvözölte, ezt mormolta magában: „Ave, Imitatore!” A Duce benyomása („Hitler kicsit bolond”) a találkozás napjaiban csak erősödött. A legnagyobb feszültség kettejük között természetesen Ausztriával kapcsolatban alakult ki. Mussolini De Vecchinek adott beszámolója szerint, amikor Hitler a katolikus egyházról beszélt, „olyan volt, mintha egy előkészített hanglemezt játszana le, amely tíz perc múlva lejár”. Hitler maga is katolikus, de Németországban semmi hasznát sem látja a katolicizmusnak.

Nagykövete révén a Duce arról értesíti a pápát, hogy tőle telhetően mindent megtett és reméli, hogy a jövőben kötelező érvényű kijelentésre kényszerítheti a birodalmi kancellárt. A pápa Mussolinihoz hasonlóan erősen támogatta az osztrák keresztényszociális kancellárt, Engelbert Dollfußt.

Pacelli bíboros kevésbé lelkesedett az osztrák kancellárért. Amikor Dollfuß 1933 júliusában megtudta, hogy a Szentszék konkordátumot akar aláírni Hitlerrel, dühös lett, mert meg volt győződve arról, hogy ez aláásná a náci hatalomátvétellel szembeni osztrák ellenállást. Mivel tudta, hogy Dollfuß írásban is megfogalmazta nézeteit, Pacelli szívességet kért az osztrák szentszéki nagykövettől. Jó lenne, ha Dollfuß jelentését eltávolítanák az ausztriai diplomáciai levéltárból. [PM 219-220]

Miközben a pápa rendszeresen hallott a nácik zsidóellenes kampányáról, Hitler igyekezett a katolikus klérust sajátos gondolatmenetével a maga oldalára állítani: „Megtámadtak a zsidókérdés kezelése miatt. A katolikus egyház 1500 éven át kártevőnek tekintette a zsidókat, gettóba küldte őket […] Talán a kereszténységnek teszem a legnagyobb szolgálatot.”[PM 220]. Szinte ezzel egyidejűleg a negyvenegyéves filozófusnő és kármelita nővér, Edith Stein levelet ír a pápának, amelyet a beuroni főapát, Raphael Walzer közvetít a Vatikán felé:

„Németországban – és azt hiszem, szerte a világon – hetek óta nemcsak a zsidók, hanem hívő katolikusok ezrei várják és remélik, hogy Krisztus egyháza felemeli a szavát, hogy véget vessen a Krisztus nevével való visszaélésnek. Nem nyílt eretnekség-e a fajt és az államhatalmat dicsőítő bálványimádás, amelyet a rádió naponta sulykol a tömegekbe?” Majd félreérthetetlen felszólítással zárja: „Mindannyian, akik az egyház hűséges gyermekei vagyunk, és nyitott szemmel nézzük a németországi állapotokat, a legrosszabbtól tartunk az egyház hírneve szempontjából, ha a hallgatás tovább folytatódik.”⁴ [PM 220]

Pacelli bíboros a pápa nevében válaszol, de nem Edith Steinnek, hanem a főapátnak, és kéri, hogy közölje Steinnel, hogy levelét a pápa megkapta. Levelét imával toldja meg: Isten oltalmazza egyházát ebben a nehéz időben. Nagyjából ugyanekkor Orsenigo táviratot küld Pacellinak, amelyben azt javasolja, hogy a meghozott zsidóellenes intézkedések ellenére a pápa ne avatkozzon be, mert ez a kormányzattal szembeni tiltakozással lenne egyenértékű. A pápa hallgatott.

Érdekes módon a náci uralom elején Mussolini volt az, aki arra kérte Hitlert, hogy hagyjon fel a zsidóüldözéssel. A hivatalos vatikáni körök tovább terjesztették azt az összeesküvés-elméletet, amely szerint a zsidók a kommunizmus és a kapitalizmus titkos urai és a keresztényeket szolgasorsba juttatják. Ennek az „elméletnek” az egyik legfőbb támogatója a jezsuita generális, Włodzimierz Ledóchowski volt, aki a pápa Divini redemptoris kezdetű, kommunizmus elleni enciklikájának megjelenésekor (1937. március 19) csalódottan vette tudomásul, hogy ebben egy szó sem esett a zsidókról.

Miközben Hitler saját tervei szerint járt el a „zsidókérdésben”, addig a La Civiltà Cattolica három lehetőséget említett: 1. A zsidók megtérítését, amelyet azonnal elvetett, mert sokkal jobban ragaszkodnak saját hitükhöz; 2. Az európai zsidók Palesztinába való áttelepítését, amelyet szintén elvetett, mert kicsi a terület 16 millió ember ellátására. Maradt a harmadik lehetőség, amit „az egyház évszázadokon keresztül gyakorolt: a zsidók polgárjogának elvétele”. [PM 223-224]

Amikor 1934 végén etióp csapatok rálőttek egy olasz katonai egységre, Mussolini úgy gondolta, hogy mintegy megtorlásul „hódító háborúba” kezd. XI. Piusz nem örült ennek –attól tartott, hogy Etiópia olasz lerohanása az egész afrikai missziót veszélyezteti. Sokak véleménye szerint a háborút csak a pápa akadályozhatná meg, ami persze a kialkudott szövetség esetleges meghiúsulását jelenthetné. 1935. augusztus 27-én a pápa betegápoló szerzetesnővérek egy csoportját fogadta Castel Gandolfóban. Beszéde befejeztével azonban még elmondta, hogy a hódító háborút semmivel sem lehet soha igazolni. A csoportot kísérő Pizzardo igyekezett elterelni a figyelmet erről a megjegyzéséről, sőt, az írásban megjelenő szöveget „sebészi operációval” átfogalmazták. Pacelli bíboros és Pizzardo igyekezett meggyőzni a pápát arról, hogy adja föl háborúellenes álláspontját. Szeptember 23-án Pacelli közölte a Ducéval, hogy a pápa nem áll útjában Etiópia megszállásának. A háborút elindító Olaszország elszigetelődésétől tartva XI. Piusz rendkívüli lépésre szánta el magát. Pacelli bíborossal angol nyelvű levelet fogalmaztatott V. György angol királynak. Ebben kifejtette, hogy nem tudja megakadályozni az etiópiai konfliktust, Mussolini igényei észszerűek, mivel Etiópia régióiban szolgaság és káosz uralkodik, amelyet az uralkodó Hailé Szelasszié nem tud megfékezni. A brit nagykövet ugyan magával vitte a levelet, de a külügyminiszter bontatlanul visszaküldte.

Október 3-án hajnalban az olasz csapatok bevonultak Etiópiába. Amikor elértek egy katonai erődítményt, elesett az első olasz katona. Az előrenyomulás során több száz helyi lakos veszítette életét. Néhány nappal később a népszövetség 54 szavazattal négy ellenében szankciókat fogadott el Olaszországgal szemben, amely megtiltotta az importot és a kőolaj kivételével a háborúban felhasználható termékek exportját. Az olasz papság igyekezett fenntartani a nép háborús lelkesedését. Alfredo Ildefonso Schuster OSB milánói bíboros érsek kijelentette, hogy a fasiszták egykori római bevonulása nemcsak politikai, hanem voltaképpen katolikus ünnep is.

A fasizmus a katolikus Olaszország helyreállítását hozta el, és az etiópiai háborút ennek fényében kell szemlélni. Az egyháznak és a fasiszta államnak együttesen szent „nemzeti és katolikus küldetést” kellett teljesítenie egy olyan időszakban, amikor „Olaszország zászlaja Etiópia mezején diadalmasan viszi Krisztus keresztjét, széttöri a rabszolgák láncait és előkészíti az utat az evangélium hírnökeinek”. [PM 233-234]

Az Etiópiába vezényelt olasz katonák mindegyike megkapta a Soldato, prega! (Katona, imádkozz!) című imakönyvet, amelynek bevezetőjében a milánói katolikus egyetem alapítója, Agostino Gemelli harcra buzdít:

„Menjetek mindenre készen állva oda, ahová a haza küld és hív titeket. … Legyen hited, még akkor is, ha Isten az életed feláldozását kéri tőled. … Olaszország katonája, a te áldozatod Urunk Jézus Krisztus áldozatával együtt, aki Isten az emberek között, beteljesíti a haza megváltását és nagyságát.” [PM 236]

Az egyre inkább elszigetelődő Olaszországban felerősödtek az összeesküvés-elméletek. Egyik, Mussolinival folytatott beszélgetésében Tacchi Venturi „szörnyű csapdáról” beszél, amelyet a népszövetség segítségével gondoltak ki, és amit a zsidók és szabadkőművesek uralnak.

Az új Mózesként tisztelt Mussolini 1935 októberében elhatározta, hogy bevezeti a Giornata delle Fedét (a hit, ill. a jegygyűrű napját): a háborús kiadások fedezésére minden olasz olvasztassa be a jegygyűrűjét és cserélje át vasgyűrűre. A püspökök csatlakoztak a felszólításhoz, sőt, saját arany mellkeresztjüket is felajánlották. Még ugyanabban a hónapban XI. Piusz húsz új bíborost nevezett ki. Közülük tizennégy olasz volt. Egy német újságcikk rámutatott az olasz és a német püspökök között megfigyelhető ellentétre: míg előbbiek lelkesen üdvözölték Mussolini etiópiai háborúját, a németek semmiféle lelkesedést sem mutattak a náci kormányzat iránt.

1936 februárjában a megrekedt olasz invázió – elsősorban tiltott fegyverek bevezetése következtében – új erőre kapott. Achille Starace, a fasiszta párt főtitkára és egy motoros egység vezetője leégett falvakról, mustárgázzal mérgezett tavakhoz menekülő sebesültekről tudósított hadijelentésében. A halottak száma tízezrekben volt mérhető. Amikor az olasz sereg a főváros, Addisz-Abeba felé közeledett, a császár elmenekült. Május 5-én Badoglio generális mintegy kétezer olasz gépjárművel diadalmasan bevonult a városba.

Másnap Tacchi Venturi páter levélben gratulált Mussolininak. „Excellenciás Uram! Miután megköszöntem Istennek a győzelmet és a római békét, engedje meg, hogy őszinte, az eleven öröm szavait intézzem Excellenciádhoz! Az Úr csodálatosan megsegítette Önt, hogy a legnehezebb, legbizonytalanabb órákban sem adta fel! Olaszország minden jó katolikusának szíve arra kéri Istent, hogy továbbra is adja meg Önnek az Ő segítségét, hogy a győzelem gyümölcsei valóban azok legyenek, amelyeket egy győztes apostoli római katolikus nemzettől elvárhatunk.” [PM 247]

A pápa megkönnyebbülve nyugtázta, hogy véget ért a háború. Ugyanakkor tartott tőle, hogy Mussolini Hitler felé sodródik, s köztudottan nyugtalanította a Führer és a Duce közeledése.

A harcok végeztével a népszövetségi szankciók értelmüket veszítették. A Vatikánban sokan úgy értelmezték az eseményeket, hogy a pápa azért „támogatta” az etiópiai háborút, mert azt a protestantizmus által támogatott zsidó-szabadkőműves-bolsevik koalíció ellen vívták.

A német nagykövet, Diego von Bergen 1936-ban az év eleji szokásos pápai fogadáson XI. Piusz hosszú monológjával szembesült. A pápa erőteljesen a szemére vetette, hogy Hitler hatalomra jutásakor Münchenben a gyermekek kétharmada járt katolikus felekezeti iskolába, de 1935-ben már csak egyharmaduk, és az előrejelzések szerint számuk két év múlva mindössze három százalékra csökken. A nagykövet felindulva hagyta el a pápai könyvtárat, és azonnal Pacelli irodájába sietett, akit jó barátjának tartott. Az államtitkár azt ajánlotta, hogy csak a lényeget közölje Hitlerrel, a polemikus részeket hagyja el.

A baloldali népfront 1936-os tavaszi választási győzelme Spanyolországban katonai lázadást váltott ki. A régi elittel, most pedig a lázadó tisztekkel azonosuló egyház gyorsan a népharag célpontjává vált: mintegy hétszáz papot és szerzetest öltek meg.

A spanyol események is közrejátszottak abban, hogy a fasiszta és a náci vezér közelebb került egymáshoz. Ezt támasztotta alá az a hír, hogy Mussolini Berlinbe küldi vejét, Galeazzo Cianót, hogy szorosabbra fűzze a két ország közti kapcsolatokat. Három hónappal a spanyol polgárháború kitörése után októberben Ciano titkos megállapodást írt alá a Harmadik Birodalommal. Megszületett a „Berlin-Róma-tengely”. Közben Mussolini egyre inkább másokra bízta a napi ügyintézést, amiben nyilvánvalóan szerepet játszott, hogy új szeretője lett: egy vatikáni orvos lánya, a huszonnégy éves Clara Petracci.

1936. október elsején a New York Times meglepő hírt közölt: Pacelli bíboros az Egyesült Államokba látogat. Ezt többnyire úgy értelmezik, hogy a regnáló pápa helyére pályázó bíboros szerette volna megnyerni a négy amerikai bíboros támogatását a következő konklávén. Az előkészületre okot adott, hogy a pápa egyre többet betegeskedett. 1937 januárjában az Osservatore Romano arról számol be, hogy a pápának érelmeszesedése van, rossz a vérkeringése, és bár állapotában javulás várható, a betegség jellegére és korára tekintettel „ajánlott bizonyos elővigyázatosság”.

Mussolini, Hitler és a zsidók (19-29. fejezet)

Miközben a leendő konklávéval kapcsolatos találgatások egyre gyakoribbá váltak, XI. Piusz állapota javulni kezdett. Az olasz bíborosok olyan pápát szerettek volna utódjául, aki fenntartja a Szentszék és Mussolini közti „szövetséget”, míg a nem olaszok többsége rossz szemmel nézte a fasizmust. A Vatikán és Hitler között egyre romlott a kapcsolat. Németország-szerte látványos perekben ítéltek el katolikus tisztviselőket, egyre kevesebb gyerek járt katolikus iskolába. 1936 nyarán a német püspökök azt kérik a pápától, hogy készítsen elő egy enciklikát, amelyben felszólítja a náci kormányzatot az 1933-ban aláírt konkordátum betartására.

Pacelli nem akarta magára haragítani Hitlert, ezért azt tanácsolta a pápának, hogy kritikáját ne enciklika formájában fejezze ki; inkább küldjön lelkipásztori levelet Hitlernek, amelyről csak a német püspökök tudnának. Piusz azonban elutasította Pacelli tanácsát. Enciklikát akart kiadni, amelyet minden német – és az egész világ – elolvashat. Az eredmény drámai volt. 1937. március 21-én, virágvasárnap a püspökök és papok egész Németországban felolvasták a Mit brennender Sorge [Égető aggodalommal] kezdetű enciklikát. [PM 268]

Ebben a pápa szóvá teszi a katolikus felekezeti iskolák leépítését, jóllehet ezek védelmét és fenntartását a konkordátum előírta. Ostorozta továbbá a faj és a nép istenítését, elítélte a kereszténység összekapcsolását a fajkultusszal:

„Csakis felületes szellemek eshetnek abba a tévhitbe, hogy nemzeti Istenről és egy nemzeti hitről beszéljenek, s azt a balgaságot képviseljék, hogy Istent minden világok teremtőjét, minden nép királyát és törvényhozóját […] egyetlen nép határai közé, egyetlen faj vér szerinti tömlöcébe tuszkolják.” [PM 269]

Az enciklikát kiegészítette volna az egyház által elítélt és a nácik alapvető nézeteit is tartalmazó tanok jegyzéke, ez az összeállítás azonban soha nem jelent meg. Hitler őrjöngött, leginkább azért, mert az enciklika tudta nélkül érte el a nyilvánosságot. A Szentszék és a német állam közti feszültségek nyomán egyre gyakoribbak lettek a Hitler kiközösítéséről szóló spekulációk. Mindez a spanyol helyzettel szembeni pápai magatartásra is kihatott. A pápa tudta, hogy Franco és Hitler szoros kapcsolatban áll egymással. Amikor Pacelli arra akarta rávenni XI. Piuszt, hogy az Acta Apostolicae Sedis megjelentessen egy Francót támogató püspöki levelet, a beteg pápa elutasította kérését: „Nem, bíboros, azt már nem”.

1938. március 12-én hajnalban a német hadsereg bevonult Ausztriába. Bécs érseke, Theodor Innitzer bíboros lelkipásztori útmutatást adott ki:

„A lelkipásztorok és a hívek teljes mértékben a nagy német állam és vezetője mögé állnak, akinek világtörténelmi küzdelmét a bolsevizmus bűnös téveszméje ellen, a német élet védelméért, a munka és kenyér megszerzéséért, a birodalom hatalmáért és becsületéért, a német nép egységéért nyilvánvalóan a Gondviselés áldása kíséri.” [PM 286]

A salzburgi és a grazi érsek követte példáját. A pápa feldühödött. Április elsején a Vatikáni Rádió elítélte az osztrák főpapok Anschlusst támogató álláspontját. Piusz Rómába rendelte a bécsi érseket, aki közölte, hogy csak április 5-én délután ér rá, mert másnap Hitlerrel van megbeszélése. A pápa válasza egyértelmű volt: nem szokott hozzá, hogy egy bíboros határozza meg az időbeosztását. A találkozó során a pápa a Hitlert dicsőítő álláspont visszavonására kötelezte a bécsi főpásztort.

Ausztria német megszállása ráébresztette Mussolinit, hogy Hitler az orránál fogva vezeti. Úgy gondolta, Hitlert egyedül a pápa állíthatja meg. Ha a kiközösíti, a Führer elszigetelődhet. Persze a Duce semmiképpen sem akarhatta, hogy Piusz bármit tegyen Hitlerrel szemben, hiszen ez veszélyeztetné a németekkel kötött szövetséget. A jó együttműködésre érdekében a Führer 1938. május 3-án Rómába látogatott. Érkezése előtt három nappal a pápa Castel Gandolfóba távozott. Az Osservatore Romano közölte ugyan, hogy a pápa elhagyta Rómát, de vitatta, hogy ez összefüggésben lenne a látogatással.

1938 júniusában Rómában tartózkodott John LaFarge amerikai jezsuita, akit XI. Piusz Castel Gandolfóban megbízott: titokban készítse el egy, a rasszizmus és antiszemitizmus problémájával foglalkozó enciklika (Humani generis unitas – Az emberi nem egységéről) vázlatát. Tervébe nem avatta be sem a jezsuita generálist, de még Pacelli bíborost és az államtitkárságot sem. „A pápa őrült” – mondta Ledóchowski, a jezsuiták rendfőnöke, amikor tudomására jutott a megbízás. Miután LaFarge nem volt járatos az „enciklika-írásban”, a zsidókat az egyház ellenségének tekintő generális két „segítőt” rendelt mellé, hogy „tompítsák” LaFarge megfontolásait.⁵

Miközben LaFarge és munkatársai Párizsban július közepén titokban az enciklikát fogalmazták, a La Civiltà Cattolicahosszú és lelkes cikket közölt a magyarországi új antiszemita törvényekről: „Magyarországon a zsidóknak nincs szervezetük, hogy szisztematikusan cselekedjenek. Népük ösztönös és legyőzhetetlen szolidaritása elég ahhoz, hogy megvalósítsák messianisztikus világuralmi vágyukat”. A magyar katolikusok antiszemitizmusa nem csupán „vulgáris, fanatikus”, még kevésbé „rasszista” jellegű, hanem „a nemzeti hagyományok és szabadságjogok, a magyar nép igazi szabadságának és függetlenségének védelmére irányuló mozgalom”. [PM 301]

Mussolini zsidók elleni fasiszta kampányát az 1938. július 14-én megjelentetett Rasszista Kiáltvánnyal (Manifesto della Razza) indította. Ebben kinyilvánította, hogy a kormányzat eddigi munkája alapvetően rasszista, „létezik tisztán olasz faj, […] a rasszizmus kérdése Olaszországban tisztán biológiai álláspontból tekintendő”. Nem egészen logikusan következik ebből a megállapítás: „Ez azonban nem azt jelenti, hogy a német rasszizmus elméleteit Olaszországban is bevezetjük.” [PM 301]

A történészek által vitatott kérdésnek számít, miért indított Mussolini kampányt az itáliai zsidók ellen. Köztudott volt, hogy korábbi szeretője és tanácsadója, Margherita Sarfatti zsidó, és a családjához kapcsolódó orvosok között is vannak zsidók. A kiáltványt követően Mussolini megvált fogorvosától. Egyes vélemények szerint Hitler szerette volna megnyerni a Ducét a katolikus egyház elleni fellépésre. A Duce ezt elutasította, de csatlakozott a nácik antiszemita kampányához. A kiáltvány megjelenésének napján a Völkischer Beobachter római tudósítója ezt írja: „A rasszizmus problémájáról szóló nyilatkozat után a nemzetiszocializmus és a fasizmus ezen a területen is egységesnek mutatkozik. Napjainkban 140 millió ember osztja ugyanazt a világnézetet.” [PM 303]

XI. Piusz nem igazán aggódott az olaszországi „zsidóveszély” miatt, viszont a náci fenyegetés miatt annál inkább. Mussolinit persze érdekelte, hogy a pápa tervez-e valamit az olasz állam zsidóellenes kampányával kapcsolatban. A nagykövet által felvetett kérdésre Pacelli bíboros azt felelte, hogy nincs tudomása erről, ő maga pedig semmit sem szólt az antiszemita kampány ellen. Ugyanakkor a pápa az egyik nagyköveti találkozón brit ügynököknek nevezte az afrikai protestánsokat, akik így nem csak a katolicizmusra veszélyesek, hanem Olaszországra is. Hamarosan felszólalt azonban a „túlhajtott nacionalizmus” ellen:

A római Propaganda Fidei kollégiumának kétszáz hallgatója előtt [a pápa] egy lépéssel tovább ment bírálatában. Az embereknek csak egy nagy fajtája van – mondta a diákoknak, hozzátéve: „Elgondolkodhatunk azon, hogy Olaszország sajnálatos módon miért érezte szükségét, hogy Németországot utánozza”. Mussolini magán kívül volt ettől a megjegyzéstől. [PM 307]

Az 1935-től vatikáni nagykövetként szolgáló Bonifacio Pignatti aggódott, hogy a pápa árthat Mussolini antiszemita kampányának, ezért segítséget kért. Augusztus 4-én felkereste a betegségéből lábadozó jezsuita generálist, Ledóchowskit: „Meglátogattam a jezsuiták általános főnökét, aki eddig sem […] rejtette véka alá a zsidókkal szembeni engesztelhetetlen gyűlöletét. Őket tartja az Európát sújtó összes rossz forrásának.” [PM 308-309]

A megbeszélés során mindketten aggódnak, hogy a pápa esetleg ismételten elítéli a zsidóellenes rendelkezéseket. Az elkövetkező hónapokban Ledóchowski megpróbál hatni a pápára, nehogy elítélje a fasiszta faji politikát, feldühítse a nácikat vagy bármilyen reményt tápláljon a zsidókban.

1938. augusztus 4-én a pápa magához rendelte az időközben rehabilitált egyetemi lelkészt, a Vatikánban Pacelli bíboros helyetteseként tevékenykedő Giovanni Montinit, aki azt a feladatot kapta, hogy készítsen levéltervezetet, amelyben Mussolini elé tárja a zsidók és a Katolikus Akció helyzetét. A másnapra elkészült tervezetben XI. Piusz annak a reményének adott hangot, hogy az ezzel kapcsolatos intézkedések nem lépik át a keresztény felebaráti szeretet határát. Pacelli bíboros lebeszélte a pápát a levél elküldéséről. Miután XI. Piuszt nem igazán nyugtatta meg ez a helyzet, ismét Tacchi Venturi közvetítését vette igénybe és augusztus 8-án egy memorandummal Mussolinihoz küldte. Ebben két fontos ügyet nevezett meg: a Katolikus Akciók további, fasiszták általi zaklatását, valamint az ún. „zsidókérdést”. A jezsuita páter közvetítése nyomán végül is 1938. augusztus 16-án három pontos megállapodás jött létre.

A három pont közül az első a zsidókra vonatkozott, a másik kettő pedig a Katolikus Akcióra. A második pont azt ígérte, hogy a szervezet tagjai zavartalanul folytathatják tevékenységüket, és a Fasiszta Pártból kizártakat visszaveszik. Harmadik pontként Mussolini megígérte, hogy felmenti a párt bergamói vezetőjét, ahogyan azt a pápa követelte. Tacchi Venturi atya Mussolinival kötött megállapodását a zsidókkal való bánásmódról az első pontban „A rasszizmus és a zsidóság problémája” címszó alatt tárgyalta. Mussolini megígérte, hogy az új zsidóellenes törvények nem lesznek szigorúbbak, mint azok, amelyeket maguk a pápák szabtak ki évszázadokon keresztül a zsidókra. A pápai államban alkalmazott korlátozások némelyikét kifejezetten kizárták. [PM 316]

Augusztus 20-án a New York Times címoldalán számolt be a megállapodásról. A cikk szerint Mussolini biztosítja a Katolikus Akció nyugodt működését. Ennek fejében a Vatikán nem akadályozza a kormány tervezett antiszemita intézkedéseit. Egy nappal később az Il Messaggero is beszámolt a megállapodásról, de nem említi, milyen „ellenszolgáltatást” vár el Mussolini a pápától. Piusz látszólag megbékélt ugyan a megegyezéssel, de ismételten különféle megjegyzésekkel bosszantotta Mussolinit, akit a legenyhébb kritika is rendkívüli mértékben ingerelt.

„A közhiedelemmel ellentétben […] türelmes ember vagyok” – mondta [Mussolini] Cianónak –, „de nem húzhatnak fel annyira, hogy elveszítsem türelmemet, mert akkor megvadulok! Ha a pápa továbbra is így beszél, addig piszkálom az olaszokat, amíg újra elő nem bújik belőlük az antiklerikális érzület, elég lesz hozzá öt perc.” A pápa téved, ha azt hiszi, hogy az olaszok jobban ragaszkodnak hozzá, mint a Ducéhoz. „A vatikáni emberek unalmas múmiák. A vallásos hit hanyatlóban van: senki sem hisz egy olyan Istenben, aki a mi kis nyomorúságainkkal foglalkozik” – mondta vejének, majd csipetnyi blaszfémiával hozzátette: „A helyükben megvetnék egy olyan Istent, aki a folyosószegletben álldogáló kis rendőrségi besúgó személyes sorsával foglalkozik”. [PM 321]

Szeptember elsején az olasz kormányzat megvonta az állampolgárságot a külföldön született zsidóktól, és elrendelte, hogy az állampolgársággal nem rendelkező zsidóknak hat hónapon belül el kell hagyniuk az országot. Másnap a kisiskoláktól az egyetemekig mindenütt elbocsátották a zsidó tanárokat, zsidó gyermekek nem járhattak állami iskolába. Sok kétségbeesett zsidó megkeresztelkedett abban a reményben, hogy így elkerülheti az üldöztetést: Bolognában az 1000 zsidó közül 50 keresztelkedett meg 1938 augusztusában és szeptemberében. A pápát környezete (Ledóchowski, Tacchi Venturi, Borgongini és Pacelli) igyekezett visszatartani attól, hogy megszólaljon. Ennek ellenére egy belga katolikus rádió munkatársainak adott fogadásán a pápa, környezete tanácsával mit sem törődve, szívből beszélt.

„Valahányszor ezeket a szavakat olvasom: ’fogadd el áldozatunkat, amint elfogadtad […] ősatyánknak, Ábrahámnak áldozatát’, önkéntelenül is meghatódom” – utalt a szentmise eucharisztikus imájára. – „Lehetetlen, hogy a keresztények az antiszemitizmus követői legyenek. Elismerjük, hogy mindenkinek joga van megvédeni magát és megtenni a szükséges intézkedéseket jogos érdekeinek védelmében. De az antiszemitizmus megengedhetetlen. Szellemi értelemben mindannyian szemiták vagyunk” – mondta remegő hangon. [PM 327]

Rejtély, hogyan érte el Pacelli, illetve a Rendkívüli Egyházi Ügyek kongregációja, hogy ez a részlet kimaradjon az Osservatore Romanóban megjelent szövegből. Az államtitkársági levéltárban a kutatók rendelkezésére álló aktákból nagyon sok feljegyzés hiányzik azok közül, amelyek a pápa és Pacelli ekkortájt lezajlott találkozóiról készültek.

Ausztria bekebelezése után Hitler a Szudéta-vidéket célozta meg. A nürnbergi birodalmi pártgyűlésen szeptember 12-én bejelentette, hogy vagy megkapja, vagy erőszakkal elveszi ezt a területet Csehszlovákiától. Az európai pánikra jellemző, hogy szeptember végén hatszázezren hagyták el Párizst. A brit miniszterelnök, Chamberlain javaslatára a Duce lett a közvetítő Münchenben a szudéta válság ügyében.

A müncheni konferencián Mussolini bemutatta béketervét – vagy inkább Hitler béketervét mutatta be sajátjaként. Németország megkapta a Szudéta-vidéket. A brit és a francia kormányfő beleegyezett ebbe a megalázó kapitulációba, cserébe Hitler ígéretéért, hogy nem támaszt több követelést. Csehszlovákia egyetlen képviselője sem volt jelen az országát felosztó konferencián. [PM 332Y–33]

Mussolinit odahaza a béke megteremtőjeként ünnepelték. A milánói bíboros, Schuster nyílt levélben zengett dicshimnuszt, Mussolini győzelme emlékére templomot akart építeni. Amikor a pápa ezt meghallotta, kiborult: „Micsoda katasztrófa! Soha sem hittem! Intelligensebbnek gondoltam!” [PM 333] Mussolini meg volt győződve arról, hogy az országban még meglévő antifasiszta csoportok mögött a zsidók állnak. Ezért a pápát bírálatai miatt „minden idők legkártékonyabb pápájának” tartotta. A pápa feltette ugyan a kérdést, hogy továbbra is támogatnia kell-e Mussolinit és fasiszta kormányát, de ellenállása az antiszemita intézkedésekkel és az újabb faji törvényekkel szemben gyengének bizonyult.

Mussolini egyre kevésbé kívánt megfelelni a pápa követeléseinek. Amikor a pápa munkatársai (Tardini, valamint az „örök közvetítő”, Tacchi Venturi) elmondták a pápának, hogy a kormányzat betiltotta a rasszizmust bíráló cikket, megjegyezte: „Micsoda szégyen! Szégyellem magam, nem mint pápa, hanem mint olasz! Az olasz nép ostoba birkák nyája lett. Meg fogok szólalni, ne aggódjatok. A konkordátum sokat jelent nekem, de a lelkiismeretem még többet.” [PM 341]

Jóllehet a pápa az ún. zsidó-katolikus „vegyes házasságok” esetében az újabb faji törvényben kivételt kért, Mussolini ezt nem teljesítette. A Duce biztos volt abban, hogy a pápai fenyegetőzés ellenére a Vatikán kíván szakítani a fasiszta kormányzattal.

A Vatikán valóban nem tiltakozott a zsidó gyermekek és tanárok iskolákból való kiutasítása vagy a zsidó professzorok egyetemekről való kitiltása ellen.

A vatikáni levéltáraknak a XI. Piusz pontifikátusának idejére vonatkozó nem régiben történt megnyitása napvilágra hozott egy jelentést, amely világossá teszi, hogy a Vatikán szempontjából továbbra is érvényben maradt a Tacchi Venturi és Mussolini között augusztus 16-án kötött megállapodás, amely szerint a faji törvények addig nem bírálhatók, amíg a kormányzat jóindulatúan viszonyul a Katolikus Akcióhoz. [PM 352]

Mussolini kormánya 1938. november 10-én (a hírhedt „kristályéjszaka” másnapján) fogadta el az újabb rasszista törvényeket. Ezeket az Osservatore Romano november 15-én rendkívül enyhe kritikával illette, ami nem felelt meg a pápa által követelt hangnemnek. Meglepő módon november 13-án, vasárnap a milánói dómban az addig fasiszta nézeteiről ismert Schuster bíboros elítélte az olasz rasszista törvényeket: olyan új pogány ideológia termékeinek tartotta, amelyeket az egyház soha sem fogadhat el. „A fasiszta állam” – mondta prédikációjában – „megteremti saját etikáját, amelynek semmi köze a vallási eszméhez.” [PM 357] Ezzel Schuster, a milánói fasiszták korábbi kedvence, első számú ellenségükké vált. Mussolini aggódott, hogy ez a nézet, amely besúgói szerint Észak-Itáliában elterjedt, csökkenti az olaszok kormány iránti lelkesedését.

Mindazonáltal a katolikus klérus jelentős része az olasz rasszizmus lelkes híve volt. 1939. január 9-én Agostino Gemelli atya Bolognában nagy tömeg előtt felszólalva kifejtette, hogy a római kérdés megoldásaként az olaszok „vér, vallás, nyelv, szokások és ideálok” tekintetében egyek. Egyúttal kijelentette: „beteljesedett az ítélet, amelyet az istengyilkosok népe magára vont, és amiért a földön vándorolniuk kell. Soha sem találhatják meg a haza békéjét, mert ama félelmetes bűntettük következményei mindig mindenhová elkísérik őket.” A szöveget olvasva a beteg pápa összetört és sírva fakadt. Kiküldte a szobájából Pacelli bíborost, hogy egyedül maradhasson. [PM 367]

Küszöbön állt a lateráni szerződések megkötésének tízedik évfordulója, a pápa egészségi állapota azonban a nagy nap közeledtével egyre romlott. Február elsején,

a reggeli audiencia után átolvasta beszédének szövegét. […] Alig tudott elszakadni attól, amit írt, könnyes szemmel olvasta fel újra hangosan a szöveget. Végül átadta Monsignore Confalonierinek, hogy gépelje le. A liftnél, amely lakásába vitte, ápolója, Faustino atya várta, akit megrémített a pápa sápadtsága és gyengesége. Megmérte pulzusát, amely riasztóan 40-re csökkent. [PM 373]

Bár egészségi állapota egyre romlott, nem feledkezett meg sem beszédéről, sem a LaFarge által előkészített enciklikáról, a Humani generis unitasról. A legépelt kéziratot a vatikáni nyomdába küldette, hogy a püspökök időben kézhez kaphassák. Február 10-én 5 óra 31-kor hosszú szenvedés után meghalt.

A püspökök már megérkeztek Rómába az ünnepségre, amely oly sokat jelentett a pápának, és amelyet Ciano reménykedve, Mussolini pedig aggodalommal várt. A pápa asztalán ott volt a mappa a LaFarge atya által készített Humani Generis unitas enciklikával, amely elítélte azt a gondolatot, hogy a jó keresztény lehet rasszista, és a zsidóüldözés megszüntetésére szólított fel. XI. Piusz szívből remélte a megnyilatkozás közzétételét, az őt túlélők közül azonban sokan azt szerették volna, ha a pápával együtt az enciklikát is eltemetik. [PM 375]

Nem tudni, hogyan terjedt el a pápa beszédéről, illetve a Ledóchowski által sokáig visszatartott „titkos enciklikáról” szóló hír.¹ Amikor Mussolini fülébe jutott, Pacelli bíboros államtitkár gyorsan eltűntetett minden erre vonatkozó pápai jegyzetet; a kinyomtatott pápai beszédet is megsemmisítették. Pacelli életében nem jelent meg a XI. Piusz életének utolsó napjaiban nagy gonddal megírt szöveg. Húsz évvel később XXIII. János pápa részleteket jelentetett meg a beszédből, de kimaradtak azok a szakaszok, amelyek a fasiszta kormányzatot bírálták. A teljes beszédet csak 2006-ban ismerhette meg a világ, amikor a XI. Piusz pápaságára vonatkozó dokumentumok kutathatóvá váltak. Korántsem volt olyan erőteljes vádirat a rendszer ellen, mint amitől Mussolini tartott, de a Duce mégsem örült volna, ha az olasz püspökök meghallgatják, és világszerte emberek milliói olvassák.

A lateráni szerződés évfordulója alkalmából 1939. február 11-én és 12-én megtartott kétnapos ünnepség első napjára, szombatra szánt beszéde mellett a 10-én elhunyt pápa vasárnapra is készült egy beszéddel. Pacelli ennek szövegét is magához vette – máig nem került elő. Tardini, a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjának titkára azonban látta és lemásolta a pápa által felhasznált jegyzetanyagot, amelyből megtudhatjuk, hogy a beszéd három, Mussolini számára kényes pontot is érintett: a Katolikus Akció kérdését, a németországi katolikusok helyzetét, valamint a „konkordátum megsértését” azzal, hogy megtiltotta a zsidó és nem-zsidó felek közti házasságkötést.

Az új pápa személyére vonatkozó találgatások utolsó helyen emlegették Pacellit, mivel nem volt szokás államtitkárt pápává választani, s mivel Pacelli nem rendelkezett lelkipásztori tapasztalattal. A diplomáciai erőfeszítések nyomán mégis őt választották. Mussolini kiadta a sajtónak, hogy a pápaválasztás eredményét pozitívan értékeljék: hivatkozzanak jámborságára, műveltségére és politikai tapasztalatára. Két nappal megválasztása után, 1939. március 5-én fogadta a német nagykövetet, akit arról biztosított, hogy a náci kormányzattal szemben a megértés új korszaka következik. Ezzel párhuzamosan az Osservatore Romano náciellenes hangsúlyai is megszűntek.

1939. április 7-én, nagypénteken Mussolini csapatai bevonultak Albániába. Miután az új pápa egyetlen elítélő szót sem mondott, sok katolikus megdöbbent. A francia nagyköve, Charles-Roux szerint a Vatikánban „a milánói hegymászót egy római burzsoá követte, a nyíltszívű férfit egy óvatos diplomata váltotta fel”. [PM 390].

1939. szeptember 1-jén reggel a Wehrmacht bevonult Lengyelországba. A németek sok papot letartóztattak vagy meggyilkoltak, de a pápa a békére és testvériségre való általános felhívásra korlátozta mondandóját. Nem akart állást foglalni, már csak azért sem, mert úgy vélte, hogy a nácik valószínűleg megnyerik a háborút. [PM 393-394]

XII. Piusz pápaságával, majd a II. világháborúval bizonyos értelemben új korszak kezdődött. Hogy ebben milyen megfontolások, események, körülmények vezették az új pápát, azt David I. Kertzer másik monográfiájából ismerhetjük meg.

A folytatást – a XII. Piusz pápa, Hitler és Mussolini viszonyáról szóló könyv részletes ismertetését – itt közöljük.

Pápák és diktátorok, holokauszt és háború (1) – XI. Piusz és Mussolini