Performansz az életért – az olimpiai megnyitó margójára
2024.08.07. Detlef Ziegler
Prédikáció 2024. augusztus 3-án, a 18. évközi vasárnap előestéjén a münsteri Szent Lambert templomban
Már javában zajlanak az olimpiai játékok, de az interneten mostanáig sem csillapodott az izgalom. Pró és kontra, mellette és ellene. A kérdés így hangzik: vajon az olimpia nyitóünnepségén, az egyik Szajna-hídon előadott jelenetben kifigurázta-e a francia művész Leonardo da Vinci nevezetes reneszánsz festményét, az Utolsó vacsorát (az Ultima Cenát)? Vajon csupán modellként használta, vagy éppenséggel lealacsonyította és meggyalázta? A felháborodás hatalmas volt. Rögtön felszólalt a szokásos társulat, amely persze ezúttal is a Nyugat gonosz szellemét látta munkálkodni – Putyintól a moszkvai pátriárkáig és a velük egy húron pendülő Orbán Viktorig. Megnyilvánult Trump és természetesen – amint várható és elketülhetetlen volt – a passaui püspök is. De csakugyan az utolsó vacsorát tiporták itt sárba?
Akik csípőből lőttek, szélsebesen, mint John Wayne – anélkül, hogy alaposabban megfigyelték volna, anélkül, hogy komolyabban foglalkoztak volna a performansszal, akár művészettörténeti előzményeivel is –, hamar kimondták az ítéletet. Holott nem is asztal körül gyűlt össze ez a queer társaság – melegek, leszbikusok, transzneműek, egyszóval queer emberek –, hanem egy vörös szőnyeggel leterített járdán. Étel nem volt a színen, a szereplők tizenkettőnél többen voltak.
A színrevitel hátterében, ha jól megnézzük, kétféle, könnyen azonosítható mintázat ismerhető fel. Az egyik az úgynevezett woging, egy olyan táncgyakorlat, amely a New York-i queer szubkultúrából ered, ahol a nyolcvanas években queer emberek a nyilvános megszégyenítéstől tartva a város báltermeibe vonultak vissza, hogy eksztázisban, vallási elemeket is kölcsönvéve táncban éljék és fejezzék ki magukat. Ez az, amit Jolly – azt hiszem, így hívták a performanszművészt – felkapott: összehozta a járdán ezeket az embereket, akik életüket és vágyaikat eksztatikus tánccal fejezik ki.
S van itt egy másik utalás is: egy ma már alig ismert festményre, egy alig ismert holland barokk művész, Jan van Bijlert alkotására, az Istenek lakomájára, amely érdekes módon – ezért támadt Jollynak az az ötlete, hogy a francia fővárosban, Párizsban, az olimpia megnyitóján előadja; amúgy a dijoni múzeumban őrzik – azt ábrázolja, hogy az istenek, középen Apollóval és Dionüszosszal, ünnepi lakomára gyűlnek össze egy asztal körül. Jómagam a művészettörténeti összevetés alapján és a jelenetet megvetéssel szemlélők gúnyolódásának intenzív tanulmányozása után végképp arról győződtem meg, hogy a performanszművészt éppen ezt akarta megjeleníten. Vagyis a queer emberek tánca foglalkoztatta, azoké, akik már nem hajlandóak rejtőzködni. Úgy vélem, az olimpiához, a győztesek, a szépek és az erősek ünnepéhez jól illik, hogy azokra is ráirányítsa a figyelmet – és, Isten tudja, nem csak a queer emberekről van szó –, akiket ismételten az élet koszos szegletébe szorítanak, akiket félreállítanak és láthatatlanná tesznek.
Egy harmadik megjegyzésem is volna. A produkció nem volt pornográf. Ha részben Leonardo és Utolsó vacsorája sugallta – ami semmiképp sem zárható ki, jóllehet, ismétlem, nem volt elsődleges szerepe a jelenetben –, ha tehát mégis így volt, akkor megkockáztatnám a provokatív (ellen)kérdést: igen – és akkor mi van? Mi a baj azzal, hogy adott esetben ilyen kontextusban is felidézik Jézus vacsoráját, amelynek üzenete az, hogy ő mindenkit szívesen lát, mindenkit meghív. Mindenkit. Azokat is, akiket félrelöknek, akiket leköpnek és elítélnek. Az a gyanúm – és ez jól jelzi a bírálók hada – hogy újra a szokásos ellenérzés tört felszínre, a queer kultúra és a queer emberek elítélésére való hajlandóság, az a homofóbia, amelyet az egyházban sem haladtunk meg és küzdöttük le, távolról sem. Az érintettek ugyan nem fogják ezt nyíltan beismerni, de szilárdan meg vagyok győződve róla, hogy ez a helyzet.
S még valamit hozzátennék, ami a felháborodás okának mélyebb szintjét tárja fel. Állásfoglalásában és egy podcastban is az említett passaui püspök a megszokott közhellyel élt a szerinte botrányos ábrázolás kapcsán, mondván: bennünket, keresztényeket tesznek itt megint nevetség tárgyává és értenek félre, a szekuláris társadalom áldozatai vagyunk. Sőt, odáig ment, hogy kijelentette: üldözést szenvedünk, majd János evangéliumának szavaira hivatkozott: „Amint engem gyűlölt a világ – mondja Jézus –, úgy fog gyűlölni benneteket is”. Ezzel szemben mi, keresztények, a magunk állítólagos bibliai keresztény emberképével (amelynek koherens és szabatos kifejtését azóta is várom tőle) a társadalom üldözött, kigúnyolt, törpe kisebbsége vagyunk.
Ezt azért tartom igencsak veszélyesnek és egyben szánandónak, mert visszalépés a II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes kezdetű, nagyszerű konstitúciójához képest, amelyben a zsinat tudatosan emelt szót a modern világ és a modern társadalom évszázados és annál is régebbi elutasítása, elítélése és démonizálása ellen. Ettől kezdve az egyház elkezdett megnyílni a világ felé, kész volt meglátni benne a jót, és szólt az idők jeleiről is, amelyeket fel kell ismerni, értékelni kell és be kell építeni az egyház önképébe. Az egyház élete és ez a nyitás tűnik el, amikor visszahátrálunk régi hadállásunkba, és azt hangoztatjuk, hogy egyházias keresztényekként egy ellenséges világgal állunk szemben. Pedig nem. Nem így van.
Ezen a ponton joggal kérdezhenék: de hát jóember! Mi köze van mindennek a mai evangéliumhoz? Azt válaszolnám: feltétlenül köze van. Mindennek mindenhogyan köze van a ma olvasott evangéliumhoz.
Amikor tehát látta a sokaság, hogy sem Jézus, sem a tanítványai nincsenek ott, beszálltak a bárkákba, elmentek Kafarnaumba, és keresték Jézust. Amikor megtalálták a tenger túlsó partján, megkérdezték tőle: Rabbi, mikor jöttél ide? Jézus ezt válaszolta nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, nem azért kerestek, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből, és jóllaktatok. Ne veszendő táplálékért fáradozzatok, hanem azért a táplálékért, amelyik megmarad az örök életre, amelyet az Emberfia ad majd nektek, mert ő az, akit az Atya, Isten, pecséttel jelölt meg. Ekkor megkérdezték tőle: Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző munkát végezzünk? Jézus ezt felelte nekik: Az az Istennek tetsző munka, hogy higgyetek abban, akit ő küldött. Erre megkérdezték: És te milyen jelet teszel, hogy miután láttuk, higgyünk neked? Mi a te műved? A mi atyáink a mannát ették a pusztában, ahogyan meg van írva: Mennyei kenyeret adott nekik enni. Jézus így válaszolt nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek a mennyei kenyeret, az igazit. Mert az Isten kenyere az, aki a mennyből száll le, és életet ad a világnak. Urunk, add nekünk mindig ezt a kenyeret! – mondták neki. Jézus ezt mondta nekik: Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik meg többé, és aki bennem hisz, nem szomjazik meg többé soha. (Jn 6,24–35)
János 6. fejezetében, a kenyérről szóló beszédben – a Genezáreti-tó túlsó partján – éppen erről van szó: az eucharisztiáról, pontosabban férfiak, nők és gyermekek táplálásáról. Egyúttal azonban az utolsó vacsoráról, Jézus utolsó vacsorájáról is szó van. Feltűnő ugyanis, hogy a másik három evangélistával ellentétben János nem számol be a Jézus kivégzése előtti estén tartott húsvéti vacsoráról, az utolsó vacsoráról. Ő inkább a Genezáreti-tónál elhangzott nagy kenyérbeszéd érvelését részesíti előnyben, ahol Jézus ennek a szimbólumnak a lényegét próbálja megvilágítani: a kenyérét, amelyből az előző nap sokan ettek, és jóllaktak. Itt tehát nem az eucharisztia alapításáról van szó, nem – amint a fentebb említett püspök is vélekedett – a szolgálati papság megalapításáról az utolsó vacsora termében. (Komolyan kérdem: hogyan lehet a mai bibliatudományi ismeretek tükrében még mindig ilyet állítani? Hiszen egész egyszerűen nem igaz. Önmagában is bosszantó, hogy újra meg újra előhozzák egy rég meghaladottnak hitt teológia molyládájából.) Nem, hanem az a lényeg, hogy Jézus tükröt tart az emberek elé. Két dolgot igyekszik megértetni velük. Először is, amint ő maga mondja: „nem azért kerestek engem”, mert megértettétek a jelet. Azért kerestek, mert jóllaktatok, és most azt akarjátok, hogy a királyotok legyek, jó és gondtalan életet biztosítsak nektek; azt akarjátok, hogy reggeltől estig jóllakhassatok. Szemükre veti tehát: „Ezért kerestek. Nem a jel érdekel benneteket.”
Szeretném azonban pozitívan megfogalmazni, hogy mit ért ezen Jézus, akinek kijelentése ma is mindannyiunkra vonatkozik. Azt érti rajta: ne érjétek be kevesebbel! Ne elégedjetek meg túl hamar azzal, amiről azt gondoljátok: a beteljesedett életre törekedve már el is értétek.
„Ne érjétek be kevesebbel!”. Arról az éhségről van szó, amely több, mint gyomrunk éhsége, több, mint táplálékszükséglet. Az élet éhségéről van szó, a szeretetéhségről, arról az ősi, egyszersmind Istentől átjárt emberi vágyakozásról, hogy elismerjenek és elfogadjanak bennünket, arról, hogy szemmagasságban legyünk másokkal Isten előtt.
Jézusnak van elegendő önbizalma, hogy kijelenthesse: ha valóban nem hagyjátok magatokat kifizetni az élet felszínes és olcsó kínálatával, ha csakugyan a teljes életre éheztek, akkor azt mondom nektek: én vagyok. Ez a mondat többször is elhangzik János evangéliumában. Jézus nevezetes „én vagyok” igéje önmagára, a saját arcára, tetteire és szavaira irányítja az emberek vágyakozását és reményét. Őt nézzétek, Jézust, az élőt. Amikor ezt halljátok: „én vagyok”, nézzetek rám vágyakozásotokkal, éhségetekkel, kiáltásotokkal a teljes életért, a tökéletes és elpusztíthatatlan szeretetért, a minden korlátot és minden akadályt, még a legnagyobb akadályt, a halált is legyőző életért.
Kedves Testvéreim! Az előbb azt mondtam: az olimpia nyilvánvalóan a győztesek, a szépek, az erősek ünnepe. Néha együttérzünk a vesztesekkel, akiknek várakozásai nem teljesültek, akik elbuktak a dobogó legjobb helyéért vívott küzdelemben. De az a bizonyos jelenet a Szajnán, a nyitóünnepség estéjén, szükséges ellenpont és kiegészítés. Hiszen az erősek, a szépek, a hatalmasok mellett mintegy arcot ad azoknak az embereknek – performálja őket –, akiket napjainkban is peremre szorítanak, figyelmen kívül hagynak, megvetnek, sőt, sokfelé üldöznek is. És nem csak a queer emberekről van szó. Ők azok helyett és azokért is megnyilvánultak, akiket mások meg akarnak fosztani arcuktól és méltóságuktól.
Szeretnék ezért magamnak és nekik is két dolgot kívánni. Szívesen látnék több olyan performanszot, mint amilyet a Szajna hídján láttam. Szívesen látnék többet is az élet táncából, egy olyan életvágy és olyan éhség kifejezéséből, amely nagyobb, mint amit ez a világ be tud tölteni. És többet kívánok abból az örömből, amelynek nem kell rejtőzködnie, hanem láthatóvá teszi az embereket, függetlenül attól, hogy szépek, erősek és hatalmasak-e, vagy magányosak, elhagyatottak, fogyatékkal élők és kirekesztettek. Kívánom – és nem csupán olcsó végszóként – azt a nagyobb éhséget, amely megmutatkozott számomra a párizsi bemutatóban. Ezt kívánom arra a Jézusra pillantva, akit korántsem gúnyoltak ki, hanem akit megérezhettünk a jelenet töréseiben. Ő azt mondja: én vagyok. Én vagyok az élet kenyere – ha valóban éheztek és ha éhesek maradtok.
Mérleg-fordítás