Jürgen Habermas és Joseph Ratzinger – A kép forrása: nationworldnews.com
Publicisztika

„Relativizmus”, abszolút igazság, kutatási szabadság – A teológus pápa szellemi hagyatékából

2023.01.14.  Mérleg

Ferenc pápa elődje, a 2022. december 31-én, 95 évesen elhunyt XVI. Benedek nem csupán azzal írta be magát a katolikus egyház történelmébe, hogy mindvégig folytatta kivételesen termékeny hittudományi munkásságát – a Vatikáni Rádió egykori, a német ZDF közszolgálati televízió jelenlegi munkatársa, Jürgen Erbacher szerint „pápaként is inkább teológus maradt”, aki „kevesebb figyelmet fordított hivatalának politikai dimenziójára”. Sőt, a pápaságról leköszönvén szinte haláláig elevenen gondolkodott (időnként publikált is még) az őt foglalkoztató teológiai kérdésekről. Messze többet jelent ennél, hogy Joseph Ratzinger, már professzori pályafutása során (előbb Bonnban és Münsterben, majd Tübingenben és Regensburgban), de kivált a II. Vatikáni Zsinaton – kezdetben mint Frings bíboros (1942 és 1969 között kölni érsek) tanácsadója, majd a második ülésszaktól kezdődően mint peritus, hivatalosan kinevezett teológiai szakértő – nevet szerzett magának, 1981-től pedig II. János Pál pápa mellett szürke eminenciásként a vatikáni Hittani Kongregáció vezetőjének hivatalát töltötte be.

Lényegében tehát fél évszázadon át, egészen 2013-ban történt váratlan és példaszerű leköszönéséig meghatározó szerepe volt a katolikus egyház hitelvi és kormányzati irányvonalának kijelölésében. Az évtizedek során emblematikus alakká vált. Személyében megtestesítette és gondolkodásmódjával döntően befolyásolta előbb a zsinaton a megújulás útjára lépő, majd a zsinat után restaurációs fordulatot végrehajtó tanítóhivatali teológia alakulástörténetét, de általában is az egyház, s legfőképpen a püspöki és papi hierarchia irányvételét és stílusát.


Michael Seewald münsteri teológus, Ratzinger egykori dogmatikai és dogmatörténeti tanszékének jelenkori örököse az elhunyt „emeritus” pápa (az emeritus voltaképp egyetemi cím!) vitathatatlan érdemeit és tisztelőinek, illetve rajongóinak nagy számát szem előtt tartva joggal állapítja meg: a gyász napjaiban „az érdemeké az első szó, és ez XVI. Benedek esetében sem lehet másként. (…) Hosszú távon azonban egy gondolkodó munkáját akkor értékelik igazán, ha kritikusan közelítenek hozzá, ezzel is jelezve, hogy komolyan veszik. Így lesz majd a teológus Joseph Ratzingerrel és XVI. Benedek pápával is.”[1]

Kevéssé eligazító ezért – egyszersmind megtévesztő is – az a (gyakori vélekedést tükröző) kijelentés, amely szerint Joseph Ratzingerrel „korunk legnagyobb teológusa távozott” közülünk.[2] Seewald jóval árnyaltabban fogalmaz: „a 20. század egyik legjelentősebb” teológusaként elsősorban a II. Vatikáni Zsinat reformjaira gyakorolt befolyásával szerzett maradandó érdemeket. Az 1960-as évek elején, amikor még münsteri tanár volt, kijelentette, hogy a dogmák történetisége lényege szerint „az identitás és az átalakulás egyidejűségében” áll, s hogy „az »ugyanaz« puszta önazonossága idegen a keresztény hit történetétől”. Fiatal hittudósként tehát

olyan alapfogalmakat dinamizált, mint a dogma, a hagyomány és a kinyilatkoztatás. Másfelől viszont későbbi munkáiban ő maga szűkítette le a teológiai gondolkodás és az egyházi reform számára megnyíló tág teret, amikor azok oldalára állt, akik úgy gondolják: rendben van, hogy a kinyilatkoztatásnak szükségszerű mozzanata az emberekre, illetve a hívő népre irányuló folytonos figyelem, de valakinek meg kell határoznia, hogy valójában mit mondott Isten” – és ez a »valaki« nem más, mint az egyházi tanitóhivatal, mindenekelőtt maga a pápa. [3]

1970-ben Ratzinger még aláírta azt a memorandumot, amelyben teológusok erőteljesen bírálják VI. Pál pápát, amiért ragaszkodik a kötelező papi nőtlenséghez, és felvetik a nős papság lehetőségét. Később azonban a Hittani Kongregáció prefektusaként és pápaként már hallani sem akart az egyházfegyelem ilyenfajta módosításáról.

Teológiai munkásságával kapcsolatban a kizárólagos szuperlatívuszok használata más szempontból sem szerencsés. Valószínű, hogy tudományos életművének mérlegelő megközelítése jobb szolgálatot tesz sokoldalú és gazdag teológiájának (a szövegvilágba vezethet be néhány népszerű harci jelszó kiemelése helyett), mint a felülmúlhatatlan nagyság ideologikus hangoztatása. Tény ugyanis, hogy egyrészt eltérő teológiai irányok szintén rangos képviselőivel – valójában az egykorú európai és globális katolikus teológia legjobbjaival – épp az általa vezetett Hittani Kongregáció bánt el igen megalázó módon (felsorolásukra itt nincs mód). Másrészt olyan – kevéssé szolidáris vagy épp leplezetlenül hatalmi – gesztusait is okkal érheti kifogás, amelyek nem elítélésekben vagy egyéb tanítóhivatali kényszerítő intézkedésben végződtek. Ő akadályozta meg például, még érsekként, az új politikai teológia atyja, a műveiből Magyarországon is ismert (vagy megismerhető) Johann Baptist Metz professzori kinevezését a müncheni egyetemre; egykori tanárkollégáját és támogatóját, a tanítási jogától már 1979-ben megfosztott Hans Küngöt pedig pápaként sem volt hajlandó rehabilitálni – igaz, szóba állt vele.

Aki a teológia paradigmaváltásait a gondolkodástörténet elkerülhetetlen fejleményének tekinti, aligha fog egyetérteni azzal, hogy az elmúlt évszázad nagyjai között Karl Rahner a kiegyenlítő mellérendelés jegyében kerüljön egy sorba Ratzingerrel. [4] Rahner a zsinat utáni teológiai progresszió folyóiratát, a Conciliumot Hans Künggel, Johann Baptist Metz-cel, Edward Schillebeeckx-szel (akit a Hittani Kongregáció háromszor is felelősségre vont), valamint Yves Congarral együtt alapította meg 1965-ben.[5] Ratzinger a Concilium „ellenlapjaként” 1972-ben létrehozott Communio, Nemzetközi Katolikus Folyóirat egyik kezdeményezője volt. A Communio jelenlegi főszerkesztője, a bécsi dogmatikus Jan-Heiner Tück vélhetően jó okkal jelenti ki, hogy az eltérő szemléletű posztkonciliáris folyóiratok éles szembeállítása leegyszerűsítés.[6] Hiszen a konzervatívabb periodikum is a II. Vatikáni Zsinatra hajlik vissza, és élénk párbeszédet folytat a szekuláris kultúrával. Ám, amint alább erről még szó lesz, nehezen vitatható a Communióhoz kötődő – és Ratzingerre igen sokszor kiemelten hivatkozó – teológusok hozzájárulása a konzervatív–progresszív ellentét elmélyítéséhez (már azáltal is, hogy kétségbe vonják a modernitás irányában nyitott ellenlábasaik alapvető katolikus elkötelezettségét és kapcsolódását a teológiai egyházi hagyományához). Másfelől sokáig jelen volt, és a jelenkorban is fel-felbukkan a zsinat recepciójának az a sajátos vonulata a Communióban, amelyen belül alig mutatkozik különbség a mérsékelt reformirányultság, a fontolva haladás, a hagyományfolytonosság – mint megvallott cél –, illetve a kimondottan restauratív törekvések, a reformot nemhogy előmozdító, hanem inkább fékező teológiai műveletek között.[7]

Mindenesetre a későbbi Benedek pápa munkásságának avatott kutatója, a 2020-ban Ratzinger-díjjal kitüntetett ausztrál teológusnő, Tracey Rowland egyetértőleg idézi a bíborossá emelt amerikai jezsuita teológus, Avery Dulles meglátását:

Tagadhatatlan, hogy Ratzinger zsinatértékelésében elmozdulás történt. (…) A II. Vatikáni Zsinat kezdeti éveiben még túlzottan függött mentorától, Karl Rahnertől. Csak egy idő után jött rá, hogy ő és Rahner teológiai szempontból különböző bolygókon élnek.[8]

A teológiai nagyság megoszlása más tekintetben is meglehetősen tagolt képet mutat. A tudás hálózatossága, a kutatói közösségek működése, az iskolák, irányzatok és tudományágak bonyolult összefüggésrendszere folytán úgyszólván magától értetődő, hogy széles alapzaton létrejött szakmai konszenzusok nagyobb hatást fejthetnek ki a teológiában, főként pedig ismeretek és érvelésmódok meggyőzőbb konstellációját hívhatják létre, mint mégoly kiemelkedő tudósok személyes tézisei és (nyilvánvalóan termékeny párbeszédre hívó) szintézisei.

Így például kései trilógiájában Ratzinger XVI. Benedekként is tudott – egyfajta közelítésmód jegyében – fontos monográfiát írni Jézus alakjáról, érvényes kihívást intézve mind a bibliatudományhoz, mind a dogmatikához. A kihívás valahogy így hangzik: mindkét diszciplínának érdemes alaposan újra „meggondolnia hit és történelem kapcsolatának kérdését”[9] – elvontabb síkon is –, illetve – konkrétabban – a történeti Jézus és a hit Krisztusa közti kapcsolatot.

Nem állítható azonban, hogy Benedek pápának sikerült volna igazságot tennie – bármennyire kiolvasható is könyvéből ez az ambíció – a Biblia történeti-kritikai kutatásának kérdésében. Egy nagy hagyományú, roppant termékeny és teológiai szempontból is kiemelkedő jelentőségű tudományos paradigmával szemben nincs esélye egyetlen (mégoly nagytudású) rendszeres teológus személyes nézetrendszerének. Kivált akkor nincs, ha a teológus ítélete nem tudja meghaladni saját, sematikussá vált előfeltevését (eszerint a történeti kutatás egysíkúsága és változó anyaga értéktelenebb az egyházatyák írásaiban és a tanítóhivatal döntéseiben formálódó dogmatikai hagyomány magasrendű, metafizikai érvényű igazságánál), és nem vet számot a bibliamagyarázat mérhetetlenül összetett eredményeivel, valamint a ratzingeri előítéletekre sokszorosan rácáfoló fejlődésével. (Minderről azonban sokkal részletesebben és nagyobb mélységélességgel számolnak be írásaink a Jézus-trilógia kritikai fogadtatásáról – lásd itt »).

Amikor a teológus pápa lenyűgöző tudásának méltatása közérthetőségének, élvezetes stílusának és emlékezetes megfogalmazásainak dicséretével egészül ki, érdemes kitekinteni az életmű kritikus olvasatának némely meglátására – így a már idézett Michael Seewald észrevételére:

Ratzingernek rendkívüli stiláris készsége volt. Nehézség azonban, hogy hangzatos megfogalmazásai olykor elfedik a nyitott kérdéseket. (…) Olvasója azonnal megérti a problémát, amellyel foglalkozik, és szépen megfogalmazott megoldási javaslatokat is kap, de nem feltétlenül veszi észre, hogy ezek mögött milyen zátonyok és szakadékok rejtőznek.[10]

Bizonyára nemzedékek forgatják a jövőben is haszonnal 1968-as remekét, a három magyar fordítást is megért Bevezetés a keresztény hit világába [Einführung in das Christentum] című kötetet. És remélhetőleg sok olvasó profitál majd szintén korábban keletkezett rendszeres eszkatológiájából, amelynek magyar kiadása Végidő. A halál és örök élet kérdései címmel jelent meg 2017-ben, negyven évvel az eredeti után [Eschatologie. Tod und ewiges Leben, 1977]. Itt említhetjük meg azt is, hogy Joseph Ratzinger bíboros nevezetes párbeszédét Jürgen Habermasszal a szabadelvű társadalom erkölcsi alapjairól elsőként folyóiratunk, a Mérleg közölte 2004/1-es számában, a 71-90. oldalon. A mélyenszántó és sok tanulsággal szolgáló beszélgetés archívumunkon keresztül könnyen elérhető – itt».

Másfelől azonban Ratzinger hangzatos – és világképének megítélését is erősen befolyásoló – szófordulata,

„a relativizmus diktatúrája”

távolról sem ad végleges és elmélyült választ a felvilágosodás utáni európai kultúra jelenkorának égető kérdéseire. A „relativizmus diktatúrája” mozgósító jelszónak kellőképpen éles, leíró és elemző eszköznek azonban tompa. És viszont: a relativizmus ellentéteként működtetett, egyöntetűséget és időtlenséget implikáló fogalom, az „igazság” mibenlétének – akár csupán katolikus teológiai szempontú – tisztázása befejezetlen és alighanem befejezhetetlen feladat. Ratzinger felfogásával szemben ugyanis erős érvekkel védhető az a meggyőződés, amelyet a néhány éve váratlanul elhunyt kiváló német morálteológus, Eberhard Schockenhoff fogalmaz meg (tanulmánya a Mérleg 2010-es évfolyamának 1–2. számában olvasható – itt»):

„a lelkiismereti és vallásszabadság »az emberi személy méltóságában« gyökerezik; alapzata tehát nem az igazságra való visszaemlékezés vagy a jó bensőséges ismerete, amely az egyházi tanítóhivatal útmutatása vagy az egyház missziós tevékenysége révén újra felébreszthető volna, hanem az, hogy az igazság keresésének nincs akadálya.”[11]

Noha itt csak futólag utalhattunk rá: Ratzinger teológiája azon a ponton is vitathatónak bizonyul, ahol a legalkalmasabbnak tűnt egy vitathatatlanul igazhitű, kizárólagos érvényű katolicizmus modelljének megalapozására. Ez a pont az igazság jelenkori reflexiójának érintkezési pontja a hagyomány hermeneutikájával. Az életmű értékelése már csak ezért sem kerülheti meg az olvasása során – és az egyházkormányzati pályafutás különböző szakaszaiban – felmerülő kényes kérdéseket. Az alábbiakban ezekre összpontosítva idézünk néhány visszatekintést XVI. Benedek munkásságára.

Pápaságát Benedek a hit és az értelem közti szoros kapcsolat egész életművén végigvonuló kérdésének hatálya alá helyezte” – emlékeztet Gregor Maria Hoff, az alapvető és az ökumenikus teológia salzburgi professzora –, ez a kapcsolat azonban többféleképpen gondolható el. Nála a kettő összehangolásának alapját egyértelműen „a katolikus egyházban kodifikált hit változhatatlan kinyilatkoztatott tartalmának végérvényesen kötelező belátása mint feltétlen igény” képezte.[12]

A katolikus antimodernizmushoz bevallottan vonzódó Karl-Heinz Menke, a bonni egyetemről nyugalomba vonult dogmatikus nem rejti véka alá alapmeggyőződését: szenvedélyesen ellenzi azokat a teológiai kezdeményezéseket, amelyek  a tanítóhivatal által rögzített hithagyomány szövegösszefüggésében is vallják az értelmezések szabadságát, következésképp a teológiai kutatás autonómiáját is. Menke – Ratzinger nézetével egybecsengő – tételmondata, miszerint a „a szabadság libertárius értelmezés saját maga határozza meg tartalmait”, jól érzékelteti a modern „relativizmus” elleni küzdelem fő buktatóját: a fogalmi pontatlanság és az ideologikus célzatosság késztetését.

Amennyire hamis ugyanis a „libertárius” jelző sugallata – az, hogy az önrendelkezés és a szabad lelkiismeret anarchiát eredményez és mindenfajta tekintélyt tagadó önkényhez vezet –, épp annyira mesterkélt (teológiai érv helyett sokkal inkább feljelentésre emlékeztet) az az állítás, miszerint „a szabados gondolkodású katolikus nem engedi, hogy a püspökök szabják meg, elvált és újraházasodott vagy más felekezethez tartozó keresztényként részesülhet-e az eucharisztiában”.[13] Eszerint tehát aki a gondolkodás szabadságát vallja, az rögtön szabados, és aki szabados, rögtön elutasítja az egyház intézményes rendjét. Megfontolandó ezért, amire a Menkével vitázó freiburgi fundamentálteológus, Magnus Striet figyelmeztet: az ilyen és hasonló érvelésalakzatok (lásd még pl.: a „nép egyszerű hite” és az azt szolgáló klérushierarchia) közeli rokonságban állnak a napjainkban reneszánszát élő politikai populizmus gondolkodásmódjával.[14]

Minden jelentős katolikus reformteológiai kezdeményezés egyik lényeges törekvése épp az ilyen kettősségek meghaladása, amelyet nem segít elő egyházszakadást kiáltó és az ellenségképzés klasszikus kliséivel sem takarékoskodó retorika. A nagy bencés teológus, Ghislain Lafont egyebek mellett Milyennek képzeljük el a katolikus egyházat? című művében (tartalomjegyzéke és előszava itt ») a lehető legtradicionálisabb – laikusokat úgyszólván elijesztő módon precíz és egyházias – diskurzus keretében építi fel egyházi hagyomány és teremtő szabadság gazdag szintézisét a határozott intézményi reform távlatában.[15]

Lafont – olvasásra feltétlenül ajánlott – művénél talán közérthetőbb a merev kettősségen túltekintő németalföldi domonkos teológus, Edward Schillebeeckx eszmefuttatása arról a tágabb lehetőségről, amely „kritikát és hermeneutikát követel” (lásd itt »). Schillebeeckx szerint

az úgynevezett »modern teológusok« szándéka semmiképpen sem az, hogy a keresztény hitet hozzáigazítsák a »modernitáshoz«. Azt szeretnék, ha a hit a modern világban is megőrizné produktivitását és kritikai erejét, s felfedné az egyoldalúságokat. Ez a kísérlet semmiképpen sem teszi lehetővé az egyirányú forgalmat, sem a) egyfajta intenzív akarati döntés felé, amellyel – pozitivista módon – a keresztény hithagyomány mellett döntünk a modern világgal szemben; sem pedig b) a hitnek a »modernhez« való puszta hozzáigazítása felé, ami a modern világot tenné a teológia időszerűségének normájává. A két irány egyike sem termékeny. Az elsőt „hagyomány-pozitivizmusnak” nevezhetjük, míg a második valójában eltávolodik a keresztény állásponttól, és természetéből fakadóan »redukcionista«.

Szükség van tehát egy harmadik útra: egyfajta »kétsávosságra«, kölcsönösen kritikus konfrontációra a hitbéli hagyomány, valamint a kritikusan elemzett és reflektált mai tapasztalatokban és rögzült társadalmi szituációkban megjelenő »új« között.[16]

A legnagyobbakkal, köztük Ratzingerrel egyenrangú, rendkívül gazdag és mindmáig aktuális életművet hátrahagyó Schillebeeckx többszörös tanítóhivatali meghurcoltatása felveti a kérdést: valóban egyházi büntetést érdemel-e, aki hagyomány és újítás kétirányú, kölcsönösen nyitott párbeszéde mellett teszi le a voksát?

A teológustársai fölött monoton eltökéltséggel ítélkező, ugyanakkor a krisztusi hit igazsága iránt őszintén elkötelezett Ratzinger belső ellenmondására világít rá a német jezsuita, Tobias Zimmermann, aki úgy látja: a hitvédő teológus bizonyára

 elvesztette a [számára elvben olyannyira alapvető] emberi értelembe vetett bizalmát, vagy óvatosabban fogalmazva: belenézett a felvilágosodásra törekvő értelemtől sem idegen túlkapások szakadékába, és gyanakvását azután a modern észjárás egészére kiterjesztette. Ettől kezdve abban a gondolkodásmódban keresett menedéket, amely a bebiztosított hittételekhez horgonyozza le önmagát, miközben figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy minden ember – tehát az egyházi hivatalt viselő ember is – képes visszaélni az értelem rábízott ajándékával.[17]

Ratzinger többek közt az egyházi tisztségviselők által elkövetett szexuális visszaélések miatti válságot sem tudta kezelni. E válság legfőbb tapasztalata – az előzőekhez kapcsolódva – Zimmermann szerint a következőképpen fogalmazható meg:

minél elszántabban támaszt igényt az egyházi hivatal arra, hogy legfőbb tekintélyként rendelkezzék igazság és erkölcs kérdéseiben, annál nagyobb a kísértése a hibák eltussolására, annál végzetesebb az önkorrekciót előmozdító kritikai diskurzus hiányának hatása, és annál borzalmasabbak következményei vannak az intézmény iránti bizalommal való visszaélésnek. Megítélésem szerint ez az a szakadék, amelybe szolgálata végén a pápa belepillantott, és amely előtt megtorpanva lemondott tisztségéről.[18]