Római szinódus – lelkesedés, kijózanodás, nyitott kérdések

A német katolikusok Renovabis¹ elnevezésű kelet-európai segélyszervezetének ügyvezető igazgatója, Thomas Schwartz részt vesz a Rómában október elején kezdődött szinóduson, amely immáron ismét hangsúlyozottan használja a korábban háttérbe szorult „püspöki” jelzőt. 

Schwartz rendszeresen ír szinódusi tapasztalatairól blogjában.² Beszámolt arról a lelkesedésről, amely őt és sok szinódusi résztvevőt is eltöltött a tanácskozást megelőző lelkigyakorlat alatt.³ Lelkesedése két nap elteltével egyfajta kiábrándultságnak adta át a helyét, amire bizonyos értelemben számított. Arra azonban nem, hogy ilyen gyorsan megtörténik, és hogy a kijózanodás folyamata még a magát „reménytelenül optimistának” tartó egyházi emberben is csalódást keltett.

Kiábrándító beszámolók

A meglepetés a munkacsoportok – Schwartz által is nagyon várt – időközi jelentéseinek a bemutatásával kezdődött: gyönyörű filmek csodálatos tájakkal, szép virágokkal, mosolygó arcokkal, imádkozó emberekkel. Sok színvonalas prezentáció, amelyben az adott munkacsoport tagjai is bemutatkoztak. Mindez nagyon szép – írja a blog szerzője –, de nem munkabeszámoló vagy jelentés. 

Persze elképzelhető lett volna, hogy a csoportszóvivők tevékenységükről is számot adnak. Ami ezután következett, arra nem számított Schwartz. Az egyik előadó tudatta, hogy csoportja egy római dikasztérium bevonásával végezte munkáját, megkerülve a szinódust. A résztvevők szempontjából ez korántsem megnyugtató. Más beszámolók arra engedtek következtetni, hogy sok csoport el sem kezdte a munkát! 

A kiábrándultságot és a csalódottságot csak növelte, amikor a nők diakonátusának kérdésében illetékes Hittani Dikasztérium vezetője bejelentette, hogy a Szentatya tulajdonképpen már világossá tette: erről belátható időn belül nem lesz döntés. Sőt, hamarosan hivatalos dokumentum is várható a témában. „Úgy éreztem magam, mint akit leforráztak” – írja a blog szerzője. Mi szükség van akkor a kérdést tárgyaló munkacsoportra? 

„Egy olyan tanácskozás résztvevőjeként, amelynek a szinodalitás elvét kellene gyakorlatra váltania az egyházi élet minden területén, más eljárást vártam. Bevallom: eléggé lehangolt – mind tartalmát, mind a szinódusi tanácskozás lebonyolításának módját tekintve.”

A beszámoló szerzőjét az nyugtatta meg némiképp, hogy érzésével nincs egyedül. Amikor a kerekasztaloknál megkezdődtek az úgynevezett „Circoli Minori” [kis körök] első munkatalálkozói, a szünetekben folytatott beszélgetések ugyanezt az érzést erősítették meg.

A résztvevők hangsúlyozták, hogy a nők egyházban betöltött szerepéről szóló vitát intenzíven folytatni kell. Schwartz szerint sokan felismerték, hogy a status quo – a jelenlegi helyzet – rögzítése a férfiközpontú és redukcionista antropológia érvényesülését jelenti. Ezért többségükben azok is támogatják a komoly és teológiailag megalapozott vitát, akiknek erős fenntartásaik vannak a nők felszentelésével kapcsolatban, vagy teljesen ellenzik azt. 

Más téren is érzékelhető sok szinódusi résztvevő komoly szándéka mások helyzetének megértésére és az együttérzésre. Ez nem jelenti egymás elképzeléseinek és meggyőződésének minden további nélküli átvételét, de a figyelem és az elfogadás jelei reményre adnak okot.

Csalódott dél-afrikai nők⁴

Szinte közhelyszerű megállapítás, hogy különféle egyházi reformfolyamatok éppen az afrikai kontinens egyre növekvő létszámú katolikusainak az ellenállása miatt nem valósulhat meg. Ugyanakkor dél-afrikai nők egy csoportja úgy érzi: „lekerültek” a szinódus napirendjéről. Ők Ferenc pápával szembeni csalódottságuknak is hangot adnak. Annemarie Paulin-Campbell teológus szerint Ferenc pápa sok tekintetben kiváló egyházi vezető volt, amikor azonban „a nők felszentelésének kérdéséről van szó, úgy tűnik, már meghozott egy döntést, és nem nyitott annak megvitatására”. 

Előzőleg (2016-ban és 2020-ban) két vatikáni bizottság is foglalkozott a nők diakónussá szentelésének kérdésével,⁵elkészült jelentéseiket azonban nem hozták nyilvánosságra. „Hol van itt az átláthatóság?” – idézi a teológusnőt a jezsuita America Magazine. Nehéz elhárítani a gyanút, hogy a szóban forgó bizottságok egyszerűen arra szolgáltak, hogy – lekezelő módon – megnyugtassák a nőket. Kiábrándító, hogy miközben „egymásra hallgató és odafigyelő szinódusi egyházzá” kellene válnunk, a pápa megint szőnyeg alá söpörte a női diakonátus kérdését. Paulin-Campbellszerint ezzel súlyosan aláássa a meghallgatás és a sokat emlegetett együtt-járás gondolatát. A 2023 októberében megtartott első ülésszak napirendjén még szerepelt a téma, de az idei második ülésszakj napirendjéről lekerült. 2024 májusában Ferenc pápa egy, az amerikai sajtónak adott interjúban megerősítette, hogy nőket soha nem fognak diakónussá szentelni. Ez a kijelentése 

„a remény utolsó fonalát is elszakította. Sok nő kapaszkodott ebbe, de azóta többen úgy döntöttek, hogy feladják a várakozást”.

Az egyik legismertebb és legkedveltebb dél-afrikai szerzetesnő, Biddy-Rose Tiernan⁶ nővér azon tűnődik, 

„honnan ez a mélyen gyökerező félelem a római katolikus egyházat vezető felszentelt férfiak körében? Vajon a hatalom okozza? Vagy bizonytalanságuk? Oly sok jól képzett nő foglalkozik teológiával, szentírástudománnyal és a történelem kérdéseivel. … Jézus forradalmi volt abban, hogy tanítványai és barátai körébe mindenkit befogadott. Folyamatosan keresem a vonakodás, a félelem és az elutasítás okát. Ha érteném, mi rejlik a döntés mögött, talán jobban el tudnám fogadni…”

Egy másik, ugyancsak elkötelezett szerzetesnő, Cathy Murugan⁷ szerint

„érdekes volna megtudni, hogy mi áll Ferenc pápa női diakonátussal kapcsolatos fordulatának hátterében… Csalódtam Ferencben, mert azt hittem, a szinódus arról szól, hogy megvitathatjuk a korábban »nem felvethető« kérdéseket.”

Isten meghívása nem „szelektív és nem előítéletekkel terhelt”. Murugan nővér úgy véli: azzal, hogy a nőket kizárják a szenteléshez kötött egyházi hivatalokból – így a diakonátusból –, valójában attól tiltják el őket, hogy „teljes választ adjanak Isten hívására. Ekként az egyház erőszakot követ el a nőkkel szemben”.

Nontando Hadebe dél-afrikai teológusnő, aki a 2022-es tavaszi félévben vendégprofesszor volt a regensburgi egyetemen,⁸ azért száll síkra, hogy nők is prédikálhassanak az istentiszteleteken. Véleménye szerint a nők egyenjogúsága mind a kontinentális, mind a nemzeti prioritások középpontjában áll: 

„Afrikában van a világon a legtöbb női parlamenti képviselő. Ruandában például 60 százalék a nők aránya. … [Afrikában] az egyház magára maradt és leszakadt. (…) Az afrikai katolikus nők körében nincs alulról szerveződő, látható és aktív mozgalom a női diakonátusért”. 

Az afrikai katolikus nők zöme az egyházban és az egyházon kívül egyaránt elszigetelődött azoktól a sorstársaktól, akik a globális térben a nők jogaiért küzdenek.

Némi vigaszra Buti Joseph Tlhagale johannesburgi érsek szavaiban lelhetnek, aki figyelmeztette dél-afrikai püspöktársait: a nők egy része mélységes haragot érez amiatt, hogy „kizártuk őket a felszentelésből”. A Dél-Afrikai Katolikus Püspöki Konferencia augusztusi plenáris ülésén tartott beszédében⁹ az érsek kifejtette: bár a nők továbbra is támogatják az egyházat, „a papoknak és a püspököknek nem feltétlenül van jó hírük [a nők körében]”. A nőkkel szembeni előítélet olyan bűn, amelyet a több bűnnel együtt „meg kellene gyónni”. Rámutatott, hogy az egyház szívesen fogadja a nőket, sőt, 

„valójában ők vannak többségben minden közösségben… A katolikus papságban viszont mélyre ülepedett előítélet rejlik a nőkkel szemben, és nem hinném, hogy most sokat fogunk tenni ez ellen”.

A Covid-19 járvány idején elrendelt korlátozások nyomán a dél-afrikai nők egy ősi ellenség, a nemi erőszak újjáéledésével szembesültek. 2023 utolsó és 2024 első negyedévének bűnügyi statisztikái arról számolnak be, hogy Dél-Afrikában 12 percenként megerőszakolnak egy nőt. Az érsek nem érti, miért van az, hogy oly sok férfi gondoskodik az anyjáról, aggódik méltóságáért és tiszteletéért, de amikor a feleségéről van szó, akkor „állattá válik a nőkkel szemben”. Az egyház magatartását is ostorozza: 

„Lehet, hogy nem verjük a feleségünket, de valamit teszünk a nőkkel, és a nők ezt erősen érzik, mi pedig nem teszünk ellene semmit… Szívük mélyén azért utálnak minket, mert kirekesztjük őket”.

Teológusként Annemarie Paulin-Campbell bátorításnak tekinti az érsek szavait: „…végre van valaki, aki az afrikai egyházban tekintélyes pozícióban van és határozottan beszél arról, hogyan bánnak a nőkkel társadalmunkban és az egyházban.”

Ha Tlhagale érsek továbbvinné elemzését, veti fel a már idézett Murugan nővér, „láthatóvá válna, miért és hogyan terjedt el a nők elleni erőszak a társadalomban”. Szerinte az egyház megerősíti a nemek közötti egyenlőtlenséget és a sztereotípiákat. 

„Ha a [férfi] papság gyakorlatát és viselkedését nem vonjuk kérdőre és nem változtatjuk meg, az egyház mint társadalmi intézmény továbbra is bűnrészes lesz a nők elleni erőszakban és állandósítja azt”. 

Paulin-Campbell elismeri, hogy a hatalmat gyakorló klerikusok egy része támogatja a nők szolgálatát, beleértve azt is, amely felszenteléshez kötődik. „Szomorú azonban, hogy alig hallatják a hangjukat és ritkán használják befolyásukat arra, hogy kiálljanak a nőkért az egyházban”. Ugyanakkor türelemre inteni és „kivárásra” buzdítani a nőket

„sovány vigasz azoknak, akik erős elhívást éreznek a felszentelt szolgálatra, de tudják: kevés az esélye, hogy még életükben valóra váljon. Sok nő azért marad az egyházban, mert a fájdalom ellenére, amit éreznek, szeretik az egyházat, és kilépésük azt jelentené, hogy lemondanak még arról a korlátozott befolyásukról is, hogy megkérdőjelezzék az egyház felszenteléssel kapcsolatos álláspontját”. 

A hivatást érző nők sokáig abban reménykedtek, hogy a következő nemzedék jobb esélyekkel indul. A jelen generáció azonban tömegesen elfordul az egyháztól. Nem látják értelmét a mélyen gyökerező hűségnek egy olyan egyház iránt, amely egyszerűen nem hajlandó meghallgatni őket és a férfiakhoz hasonlóan Krisztus képmásának tekinteni a nőket. 

(Balogh Vilmos Szilárd szemléje)

---