„Szétroppantja a filozófia Mindenségét” – Franz Rosenzweig művéről
2024.09.19. Tatár György
Franz Rosenzweig: A megváltás csillaga, ford. Bíró Dániel, Budapest, Kalligram, 2023. kve 550 o., 5990 Ft
Tatár György filozófus – aki a várva várt s végül 2023-ban megjelent magyar fordítást az eredetivel összevetette, szerkesztette, továbbá Gershom Scholem előszóként közölt megemlékezését fordította és az utószót írta – már harminc évvel korábban, a „Mérleg” 1993/1-es számában bemutatta Rosenzweig fő művét. Az írást, amely a Kedvenc könyvem rovatban jelent meg, ma is jó szívvel ajánljuk olvasóink figyelmébe.
A megváltás csillaga esetében olyan átfogó rendszerrel van dolgunk, amelynek egyetlen eleme sem áldozza fel önálló jelentőségét a rendszerbe illeszthetőség oltárán, vagyis értékük nem csupán epizodikus. Minden elem közvetlenül vonatkozik az Egészre, s a körötte nyüzsgő többi elemmel kapcsolatba lép, de nem azokon át viszonyul a rendszer egészéhez. E különleges felépítés tartalmi magyarázata, hogy az általa megnyitott, merőben új gondolati távlatok egyike, vallásfilozófiailag talán legjelentősebb és legmesszibb ható mozzanata az az eszme, miszerint az abszolút igazság kettéhasadt módon, mint zsidóság és kereszténység van jelen a világban és annak történetében. A koncepció szerint az igazság igazzá bizonyulásához mindkettőjük jelenléte szükségszerű abban a térben és időben, melyet a kinyilatkoztatás változtatott és változtat „mindig-tartó” pogány világelőttiségből az örök jövő felé tartó világtörténelemmé. E gondolat példa nélküli mind a keresztény, mind a zsidó létforma történetében.
Tisztán filozófiailag tekintve a mű radikális támadás az egész, az első görög kezdetektől a német idealizmus csúcspontjáig terjedő filozófiai-történeti korszak ellen, helyesebben: e korszak alapvető kérdéseinek érvényességi körét korlátozza. A Hegel utáni „új gondolkodás” kezdeményezőinek Kierkegaard-1, Schopenhauert és Nietzschét tekinti. Az általuk felvetett s a megelőző gondolkodás felől érvényesen elutasíthatatlan, mert érvényesen nem is látható kérdéseken továbbhaladva, a filozófiát olyan vállalkozásként írja le, amelyben a totalitás gondolata, azaz az egységes és gondolható Mindenségre törekvő igyekezet mindent elnyel és nem-létezőnek tekint, ami személyes egyediségénél fogva e totalitás nyelvére lefordíthatatlan. A személyes halálfélelem legegyedibb, és ezért legfeltűnőbb általánosíthatatlan tapasztalatából elindulva szétroppantja a filozófia Mindenségét, hogy a bibliai tapasztalat három ősfogalmát, Istent, világot és embert, egymásra visszavezetettségük filozófiai fogságából kiszabadítsa. Ennek során mutatkozik meg a filozófia kinyilatkoztatás előttisége, ám mint ilyennek, egyben saját igazsága is. A három „elemnek” ez az eredeti, vagyis a Mindenséggé történő egybegondoltságát megelőző, csak gondolható, de nem tapasztalható állapota: Isten, világ és ember teljes viszonynélkülisége, néma önmagába fordultsága. Ami ebben a képben igaz, az a pogány világ igazsága: a mitikus Isten, a plasztikus kozmosz, a tragikus hős. A klasszikus antikvitás e három, kifelé viszonytalan, ám belülről eleven alakzata alkotja a kinyilatkoztatás önmagát immár teremtettnek tudó világának „mindig-tartó” alapját, múltját.