Szinodalitás: folyamat – stílus – struktúra

Alighanem a katolikus egyházi reform elkötelezett hívei és munkásai közül is csak kevesek képzeletét mozgatja meg az a kijelentés, hogy a (Ferenc pápa által 2021 őszén elindított) szinódusi megújulás nélkülözhetetlen, sőt, talán legfontosabb alkotóeleme a pluralitás-kompetencia kell, hogy legyen. Pedig az elidegenítően hangzó – mivel a fölösleges tudományoskodás gyanúját keltő – kifejezést talán érdemes megtanulni, hiszen gazdag tartalmai máskülönben csak bonyolult mondatszerkezetek segítségével volnának kibonthatók. Az Osztrák Gazdasági Kamara által kiadott Sokféleség lexikona [Lexikon der Vielfalt][1] szerint a pluralitás-kompetencia nem más, mint annak képessége, hogy elfogadjuk és „kibírjuk” a vélemények és nézetek sokféleségét. „A 21. században lényeges szerepe lesz annak, hogy mennyire tudjuk elfogadni a tisztázatlan és törékeny álláspontokat. A »pluralitáskompetens« emberek és szervezetek bizonyos értelemben minden véleménynek helyt adnak, mivel nem tekintik magukat egyetlen kizárólagos igazság birtokosainak.” (Ennyiben a pluralitás-kompetencia a kultúrák közti átjárhatóság, a transzkulturalitás eszméjének is megfelel.)[2] Többféle nézőpont egyidejű elfogadásának és érvényesítésének a képességéről van tehát szó – olyan nyitottságról, amely anélkül törekszik kölcsönösségre és végső soron egységre, hogy fel akarná számolni a különbözőségből adódó, természetes és eredendő változatosságot.

Hogyan viszonyul ez a képesség a nemrég útjára indult szinódusi folyamathoz? S milyen következmények adódnak a kettő összefüggéséből az egyház egészére nézve?

Katolicitás és szinodalitás

Amint arra Eva-Maria Faber svájci katolikus dogmatikaprofesszor és szerzőtársa, Daniel Kosch a feinschwarz.net című katolikus portálon 2022. március 9-én megjelent cikkében emlékeztet, az egyház szinodális jellege hagyományosan azt jelenti, amit a II. Vatikáni Zsinat a katolicitás fogalmával fejezett ki: „E katolicitás erejével minden egyes rész átadja sajátos ajándékait a többi résznek és az egész Egyháznak, úgy, hogy az egész és minden egyes rész gyarapodjon a tagok kölcsönös önközlése által, egységben törekedve a teljességre” (Lumen gentium, 13). A részegyházak hozzájárulása az egész működéséhez azonban szemernyit sem különbözne a (püspöki) „kollegialitás” gondolatától, ha nem egészülne ki a szinodalitás másik, az előzőnél fontosabb jelentésével: azzal tudniillik, hogy az egyház minden egyes tagjának azonos méltósága és felelőssége van. Ezért ha valamelyest szimbolikus jelentőségű is, hogy az időről időre megtartott római püspöki szinódusokon laikus (azaz nem klerikus) keresztények is képviseltetik magukat, az egyház szinodális arculata mindenekelőtt Isten egész népének közös útját, a különböző karizmák, belátások és hittapasztalatok szüntelen összjátékát jelenti – éppenséggel az eredendőnek és egységesíthetetlennek tekintett, az egységet épp ilyenként gazdagító sokféleség jegyében.

Az újra felfedezett szinódusi arculat tehát nem azonos az aktívabb katolikus laikusok kampányszerű mozgósításával, sem egyháztagságuk és missziójuk spirituális elmélyítésével. A szinodalitás nem más kell, hogy legyen, mint a hívő közösség létmódja, amelyben kiemelkedő szerepet tölt be a Lélek különböző adományaiból, a teremtmények változatos sokféleségéből, a kultúrák, a meggyőződések, a tapasztalatok és az értelmezések gazdagságából adódóan mindig megújulni képes hitérzék.

A sokféleségre való nyitottság, amint azt az egyház története mutatja, korántsem magától értetődő képesség, hanem elsajátítandó feladatként jelentkezik: tanulás útján szerezhető meg. „Az az egyház szinodális, amelynek élete sokféle gyökérből táplálkozik.” A közös út, alkalmasint a karaván – szinódia – metaforáját ezért nem kellene túlhajtani. Sokatmondóbb aspektusa szerint a szinodális egyház „képes rá, hogy a kereszténység különböző, egymástól eltérő kifejezés-, illetve életformáit kitárja egymás felé. Az Isten népének hitérzékére vonatkozó latin fogalomhasználat különbséget tesz sensus fidelium és consensus fidelium (a hívek érzéke és egyetértése) között. A konszenzus eszményéből adódó nehézség, hogy teljes egyetértés nem hozható létre és nem érhető el. Lényegesebb ezért a sensus fidelium – az a hitérzék, amely lehetőséget ad a hit és a hívő gyakorlat különféle kifejezésformáinak kibontására.”

Folyamat, stílus, struktúra

Ha a sokféleség a kiindulópont – a nem kikényszerített egység valódi tartalma –, akkor ebből számos következtetés adódik a szinódusi folyamatra nézve.

Az eseményt előkészítő római Vademecumból kevéssé derül ki, hogy keletkezésének indítéka a szinodális elv háttérbe szorulása, érvényesülésének századokon át elhúzódó elégtelensége az egyházban. A szinódus célja ezért nem lehet más, mint az „elhanyagolt részvételi formák” középpontba állítása. A Vademecum joggal tesz különbséget szinodális stílus és szinodális struktúrák között. Az előbbi fogalom az egyházi élet egészére vonatkozik, amelynek egyetlen területéről sem hiányozhat a tisztelet, a kölcsönös figyelem – mint odafigyelés Isten szavára és mint egymás meghallgatása –, ami nehezen képzelhető el a különböző nézőpontok és felismerések befogadásának és komolyan vételének készsége nélkül. Állandósulnia kell tehát a szinodális folyamat során kialakuló szinodális stílusnak. Másfelől viszont „ha a szinodalitást a stílus kérdésére szűkítenénk, akkor tényleges következmények nélkül spiritualizálnánk a fogalmat.” A folyamatban tehát központi jelentősége van a döntések előkészítésének és meghozatalának, következésképpen a struktúráknak, a kötelező jogszabályoknak és a határozathozatal  szabályozott eljárásainak.

Megkerülhetetlen tehát a kérdés: vajon a megvitatás és a döntés „szinodális struktúrái hogyan segíthetik elő olyan személyek valódi közreműködését, akik nem egyházi hivatalviselők”, és ahhoz, hogy ilyen hatékony struktúrák létrejöhessenek, „milyen változtatásokra van szükség az egyházjogban”? A közreműködés lehetőségeinek törvényi megszilárdításához való ragaszkodás mögött súlyos tapasztalatok állnak: „védelmezni kell a megkereszteltek pozícióját ahhoz, hogy a felelősségben való osztozásukat ne lehessen önkényesen felfüggeszteni”. Azaz szükség van olyan garanciákra, amelyek ellensúlyozzák a klérus hatalmának – döntési jogának – történetileg megképződött egyoldalúságát.

„A római katolikus egyház ma – szigorúan szabályozott normái és ellenőrzési mechanizmusai folytán – nincs abban a helyzetben, hogy előre nem látott, kísérleti életfolyamatok beépítése révén megváltozzék és összetettebbé váljon. (…) A recepció, a befogadás kölcsönössége helyett csupán a tekintélyi döntések engedelmes elfogadásának lehetőségét kínálja fel – holott a recepció azt jelentené, hogy a döntéshozók is befogadják az egyház életműködésének megújuló aspektusait”. Épp ebből adódóan tartozik hozzá a szinodalitáshoz „a tekintélyi döntések elmaradó vagy megtagadott recepciójának” felismerése és elfogadása is az egyházvezetés részéről.

A szinodalitás szubszidiaritást és önálló felelősségvállalást igényel

Megfontolásra érdemes, hogy „a szinodális struktúrák és döntési folyamatok megerősödése szükségképpen együtt jár az egyház decentralizációjával és az egyházi tanítóhivatal önkorlátozásával” – jegyzik meg a svájci teológus szerzők. – „Ennek nemcsak teológiai okai vannak – például az, hogy az egyház másként nem venné komolyan a sensus fideliumot, „a nyáj saját szimatát” (Ferenc pápa) –, hanem a gyakorlati megvalósíthatóság is mellette szól. Egy olyan egyház, amely működésének valamennyi szintjén – a családoktól a plébániáig, a nagyobb körzetektől az egyházmegyékig, a nemzeti és kontinentális püspöki konferenciáktól egészen Rómáig szinodális szerkezetű és tevékenységeiben összehangolt egyház kívánna lenni, nem volna döntőképes, sem cselekvőképes. Összeomlana komplex struktúráinak súlya alatt. Ezért a szinodális egyházban nagyobb hangsúlyt kell kapnia a saját felelősségnek és a szubszidiaritás elvének. Ez nemcsak azok számára jelent kihívást, akiknek – a dolog természetéből fakadóan – korlátozniuk kell hatalmukat és át kell engedniük alacsonyabb szintű döntéshozóknak, hanem azoknak is, akiknek ily módon nagyobb felelősséget kell vállalniuk. „Nem hibáztathatják többé »Rómát« a rossz döntésekért és irányelvekért, nem utalhatják magasabb szintre a kényes kérdéseket, hanem saját maguknak kell dönteniük és vállalniuk tetteik vagy mulasztásaik következményeit” – zárják gondolatmenetüket a szerzők.

(Mérleg)