Martin Ebner 1956-ban született. Német katolikus teológus, bibliatudós, az újszövetségi exegézis professor emeritusa. 1998 és 2011 között a münsteri egyetemen, majd emeritálásáig a bonni egyetemen tanított szentírástudományt. Könyvpublikációi közül kiemelkednek a következők: Das Markusevangelium. Neu übersetzt und kommentiert (Stuttgart 2008, 4. kiadása: 2015); Stefan Schreiberrel közösen: Einleitung in das Neue Testament (Stuttgart 2008, (3., átdolgozott kiadása: 2020). 2022. szeptemberében jelent meg új könyve az itt közölt tanulmány témájában a würzburgi Echter kiadónál: Braucht die Katholische Kirche Priester? Eine Vergewisserung aus dem Neuen Testament. 
Szüksége van-e a kereszténységnek papokra? – Az újszövetségi szövegek tanúsága
2022.08.08. Martin Ebner
2021 őszén Frankfurtban, a Szinodális Út plenáris ülésén 95 ’igen’ szavazattal 94 ’nem’ ellenében, vagyis a lehető legkisebb szavazatkülönbséggel fogadták el azt a javaslatot, hogy a Papi életforma napjainkban fórumon az alábbi kérdésről is vitatkozzanak és tanácskozzanak: „Szükség van-e egyáltalán papokra?”
S valóban, felettébb kényes kérdés ez a katolikus egyházi reform összefüggésében, hiszen a katolikus egyház belső szerkezete a papra mint felszentelt és nőtlenségre kötelezett férfira van szabva. A pap központi szerepet tölt be az egyház vezetésében – a liturgiában éppúgy (csak ő vezetheti az eucharisztia ünneplését), mint a tanításban (az evangélium után csak ő prédikálhat) és az egyház kormányzásában (csak ő ruházható fel végső döntés felelősségével). Minthogy azonban egyre kevesebb a hadra fogható pap, a lelkipásztori körzetek ellenben egyre kiterjedtebbek, számos kisebb plébániai közösségben egyáltalán nincs már vasárnapi mise. A papok túlterheltek, azt pedig mondanunk sem kell, hogy mennyit ártott a szexuális visszaélések botránya a papi tisztségnek.
Másfelől viszont meghökkentő tény – noha eddig csekély figyelemben részesült –, hogy az Újszövetség nem ismeri és nem is irányozza elő a mai értelemben vett papságot. Nincs benne szó olyan, előjogokat birtokló egyházi rendről, amely klérusnak tekintené magát, és amely szemben állna a többi hívő – a laikusok – csoportjával.
Elvi jelentőségű kérdéssel van tehát dolgunk: vajon a katolikus reformtörekvések során ténylegesen szóhoz jut-e az Újszövetség mint norma normans non normata? Élesebb megfogalmazásban: fontos-e egyáltalán a római katolikus egyházi forma bibliai alapzata? Mennyit számít a korai kereszténység gyakorlata, úgy, ahogy az Újszövetségben megmutatkozik?
A tisztánlátás kedvéért hét tételt és egy nyitott kérdést fogalmazok meg az újszövetségi szövegtanúkkal kapcsolatban:
1. A „presbiternek” tartalmilag semmi köze a „paphoz”
Azt gondolhatnánk, sokan írnak is róla, hogy a „pap” tisztségének alapjai már az Újszövetségben szilárdan állnak, hiszen számos újszövetségi könyvben esik szó „presbiterekről” („idősebbekről”), márpedig – a szógyököt tekintve – bizonyos nyelvekben ebből származik a „pap” főnév megfelelője, így a német Priester és a francia prêtre főnév stb. Ez azonban pusztán nyelvi közelség. Tartalmi szempontból a presbiteri tisztségnek nincs köze a papsághoz. A presbiter az idősebbek (a „vének”) tanácsának tagja, amint városi elöljárók (és részben egyesületek) esetében szokás volt. A presbiterek mindig csoportként, tevékenyednek, azaz teammunkát végeznek: városi vagy egyesületi ügyekben tanácsot adnak, indítványokról vitatkoznak és szavaznak. A paphoz, aki egy ókori templom előtt állatokat öl le, hogy azután egy kőoltáron állatáldozatot ajánljon fel, a presbiternek semmi, de tényleg semmi köze.
2. Az ókori papok kultuszmenedzserek
Az újszövetségi iratok keletkezése idején a pap (gör hiereus, lat. sacerdos) kultuszmenedzser – a jeruzsálemi Templomban csakúgy, mint a pogány világban. Legfontosabb feladata itt is, ott is az, hogy az előírt szertartásrend szerint és az egyedül őt megillető funkciót betöltve állatáldozatot mutasson be a mindenkori templomépület előtt álló kőoltáron. A görög-római világ városaiban a papokat rendszerint a városi tanács alkalmazza egyéves hivatali időre és bízza rá nemcsak az istentisztelet bemutatásának felelősségét, hanem a mindenkori templom karbantartását is – ezt a pap a saját anyagi eszközeiből fedezi. A zsidóságban máshogyan választják ki a papokat: egyedül a családfa számít. A fogság után huszonnégy papi család jött létre (1 Krón 24). Aki (férfiként) igazolni tudja, hogy papi családból származik, annak előjoga és kötelessége, hogy a jeruzsálemi Templomban évente kétszer egy-egy hétig ellássa az áldozatbemutatás papi szolgálatát. Papnak lenni a zsidóságban nem hivatás kérdése, hanem születési adottság. A papoknak el kell tartaniuk a családjukat, ezért hétköznapi foglalkozást is űznek. A zsidó papokat megkülönbözteti a pogány papoktól az a teljhatalom, hogy az áldozatbemutatás során a bűnök bocsánatát is kieszközölhetik. Ezen a téren nélkülözhetetlen közvetítő szerepet töltenek be. A szigorú rituális előírások szerint egyedül ők végezhetik a tulajdonképpeni engesztelő szertartást, a megzavart istenkapcsolat megtisztításának és helyreállításának rítusát. Ők kenik, illetve hintik a leölt áldozati állat vérét – a „hibátlan szarvasmarháét”, amelyre a pap előzőleg kézrátétellel átruházta bűnét (vö. Lev 4,4; 16,21) – „az Úr előtt füstölgő illatáldozat oltárának a szarvaira” és „az égőáldozat oltárának lábához”. Vagyis a Templom legbelsejében, a nekik fenntartott szentélyben tevékenykednek, ahová a nem pap férfiak nem léphetnek be, nők pedig mégannyira sem (vö. Lev. 1–7). Az összes engesztelő szertartás csúcspontja az évente sorra kerülő engesztelés napja (Jom Kippur), amikor a legszigorúbb ceremoniális előírások betartásával egyedül a főpap – és csakis ő – mehet be a Szentek Szentjébe, Isten jelenlétének helyére, hogy ott a vér pontosan előírt felhasználásával véghez vigye mind a szentély, mind Izrael fiai „kiengesztelését”: megtisztítását a bűntől (Lev 16). Amikor a Kr. u. első században „papokról” esik szó, az emberek ilyen kultuszbonyolítókra gondolnak.
(…)
A tanulmány a Mérleg 2022-es kötetében olvasható. A 2022-es Mérleg itt rendelhető meg.