Tévedhetetlenség vagy szinodalitás? – Vatikáni dokumentum a pápasággal kapcsolatos vitáról
2024.08.16. Johanna Rahner, Felix Maier, Mérleg
A pápai primátusról, Róma püspökének egyházfői tisztségéről szóló új vatikáni ökumenikus dokumentum, ha úgy tetszik, robbanásveszélyt is rejt magában. Hatása azonban nagymértékben függ (katolikus tanítóhivatali) fogadtatásától. A fő nehézséget ezúttal is, mint oly gyakran, az I. Vatikáni Zsinat hosszú árnyéka okozza.
A katolikus egyház reformjának kérdésköre szempontjából különösen fontos és tanulságos dokumentumot tett közzé 2024. június 13-án a keresztények egységének előmozdításáért felelős vatikáni dikasztérium. A The Bishop of Rome című terjedelmes tanulmány, illetve munkadokumentum (study document)1 különféle ökumenikus bizottságok és nemzetközi szakértői csoportok válaszait mutatja be arra a kezdeményezésre, amellyel II. János Pál pápa fordult Ut unum sint (Hogy egyek legyenek) kezdetű, 1995-ben kiadott enciklikájában a keresztény egyházakhoz.
„Vajon a valós, jóllehet tökéletlen közösség, mely már létezik közöttünk, nem vezethetné-e az egyházak felelős vezetőit és teológusait arra, hogy a pápai főhatalom témájáról türelmes, testvéri dialógust kezdjenek velem; a terméketlen viták után meghallgathatnánk egymást, egyedül Krisztus Egyházára vonatkozó akaratát tartván szem előtt, s engedve, hogy az Ő határozott kérése áthasson bennünket: »hogy ők is egyek legyenek, és elhiggye a világ, hogy te küldtél engem«?” (Ut unum sint, 95. pont, kiemelés: Mérleg).
Az új római irat problémakörök szerint értékeli a pápai primátus ökumenikus gyakorlásának kérdésére adott válaszokat, megnevezi a kihívásokat, módszertani és hermeneutikai megfontolásokat közöl, valamint utal az egyházak már elért konszenzusára és a változatlanul fennálló különbségekre. Az elemzést a dikasztérium által 2021 decemberében elfogadott rövidebb szintézis egészíti ki („A [pápai] primátus 21. századi gyakorlása felé”), amely összefoglalja és egyfajta munkatervvé fejleszti tovább az ökumenikus forrásszövegekből, illetve válaszokból merített javaslatokat.
A Róma püspöke című irat célja nem több, mint hogy áttekintse a témával kapcsolatos legújabb ökumenikus fejleményeket, a dialógus dokumentumainak megállapításait, ugyanakkor a párbeszéd korlátaira is felhívja a figyelmet (vö. Előszó, 1). Miután 1998-ban az akkori Hittani Kongregáció – Joseph Ratzinger bíboros vezetésével, ugyancsak az Ut unum sintre adott „válaszként” – csupán a katolikus dogmatika ismert álláspontját idézte fel Péter utódjának primátusa az Egyház misztériumában című megnyilatkozásában2, az új tanulmány „úgy is felfogható, mint e kijelentések kritikai-hermeneutikai mérlegelése és ökumenikus szempontú megvitatása” – írja a Herder Korrespondenz 2024. augusztusi számában Johanna Rahner és Felix Maier, akiknek elemzését az alábbiakban ismertetjük.3
A párbeszéd eredményeinek részletes felsorolása nyilvánvalóan nem várható el egy rövid összegzéstől, amely a legteljesebb képet azzal nyújthatja az egyházak közös teológiai vizsgálódásáról, hogy a study document végén olvasható gyakorlati javaslatokra összpontosít. Ha utóbbiakat a katolikus egyház, következetes módon, csakugyan „komolyan venné hermeneutikailag” és „tanítóhivatali recepcióját kötelező érvénnyel elvégezné” – írják a kritikai ismertetés szerzői –, akkor e felvetések „kimondottan nagy figyelmet érdemelnének”.
Nem kötelező érvényű javaslatok
Az első római javaslat a pápa csalatkozhatatlanságát és korlátlan joghatóságát kihirdető I. Vatikáni Zsinat tanításának új katolikus feldolgozására (szó szerint: re-recepciójára – ismételt és újragondolt befogadására:), valamint „újraértelmezésére”, „hivatalos értelmezésére”, „aktualizált kommentárjára”, sőt, akár „újrafogalmazására” szólít fel, olyasfajta keretezésére tehát, amely, noha „hű marad az eredeti szándékhoz”, mégis illeszkedik a különbözők közösségét kifejező „communio-ekkléziológiába és alkalmazkodik a jelenlegi kulturális és ökumenikus kontextushoz” (178. sz.).
A második javaslat szerint egyértelműbb különbséget lehetne tenni Róma püspökének különböző funkciói között (a nyugati egyház pátriárkája, illetve az egyetemes – nyugati és keleti – egyház egységének szavatolója), ami elősegíteni főként a nyugati (nem katolikus) egyházak viszonyának tisztázását a pápához, miközben azok megőriznének „bizonyos fokú önállóságot” (a certain autonomy, 179. sz.)
A harmadik ajánlás – Ferenc pápa törekvésével összhangban – „a szinodalitás (tovább)fejlesztésére” irányul „a katolikus egyházon belül” (180. sz.). Szorosan összefügg ugyanis „a katolikus egyház szinodális formája ad intra[befelé]” és „ökumenikus elkötelezettségének hitelessége ad extra [kifelé]”. Magyarán: a dialogikus (és a döntési jogkör kiterjesztését is feltételező) testvéri viszony célkitűzése az egyházak egymás közti kapcsolatában mindaddig komolytalan, amíg nem jár együtt a katolikus egyház érdemi strukturális változásával, monarchikus szerkezetének – a hatalomgyakorlás módját alapvetően érintő – felülvizsgálatával. A teológiai párbeszédben résztvevő egyházak „figyelik a szinodalitás alakulását, (…) további gondolkodást javasolnak a nemzeti és regionális katolikus püspöki konferenciák hatásköréről, egyetemes szinten pedig hangsúlyozzák, hogy Isten egész népét jobban be kell vonni a szinodális folyamatokba” (uo.). Ennek jegyében tér ki egy utolsó, negyedik javaslat „az egyházak közti szinodalitás előmozdításának” szükségességére „rendszeres konzultációk, valamint közös cselekvés és tanúságtétel révén” (181. sz.).
Különféle (ökumenikus) kommentárok „bátorítónak” nevezik a dokumentumot, amelynek felvetései azonban – miként Rahner és Maier megjegyzi – „csak akkor lehetnek valóban bátorítóak, ha a [katolikus] tanítóhivatal befogadja őket. Amennyiben tehát a katolikus tanítás alapvetéseként és tartalmaként kötelezővé válnak.”
Az ultramontanizmustól a szinodalitásig?
A dokumentum felvetései közül érdemes kiemelni két különösen is érzékeny és időszerű témát: egyfelől a I. Vatikáni Zsinat határozataira tett utalást, különös tekintettel a tévedhetetlenség-dogma hermeneutikai megközelítésének elkerülhetetlenségére. Ez a dogma bizonyult ugyanis a legnagyobb akadálynak a pápaság ökumenikus értelmezésében. Másfelől nemkülönben égető feladat a szinodalitás továbbfejlesztése a katolikus egyházban (ad intra), ami, ha megvalósulna, ökumenikus nézőpontból (vagyis ad extra) az egyház „hitelességének bizonyítéka” és biztosítéka lehetne.
A római dokumentum második részének címe – Alapvető teológiai kérdések – nem kevesebbet takar, mint egy olyan (új) hermeneutikai megközelítést, amely, ha a katolikus egyház nemcsak hangoztatja, hanem be is építi tanításába, a pápai primátus és a szinodalitás kérdésében robbanásveszélyes potenciált hordoz. Mindenekelőtt a Biblia korszerű, a tudományos követelményeknek megfelelő értzelmezéséről van szó, tudniillik a „péteri szövegek” (36–39. sz.) hagyományos értelmezésének kritikai vizsgálatáról.
Simon Péternek különleges helyzete volt a Tizenkettő körében: a felsorolások mindig őt nevezik meg elsőként és őt nevezik „elsőnek” (Mt 10,2); az elsők között van, akiket Jézus elhív (Mt 5,18; Jn 1,42); időnként a többi tanítvány szóvivőjeként lép fel (Mt 16,16, ApCsel 2,14); a feltámadt Jézus első apostoli tanújaként említik (1Kor 15,5; Lk 24,34); ő „a mennyek országa kulcsainak” várományosa (Mt 16,18); megvallja és hirdeti az igaz hitet (Mt 16,16; ApCsel 2), valamint megbízást kap az egység egyedülálló szolgálatára (Jn 21; Lk 22,32). 1977-ben a református–katolikus nemzetközi párbeszéd résztvevői is elismerték: „az Újszövetség tanúságot tesz arról a különleges szolgálatról, amelyet Krisztus a Tizenkettőre és a Tizenkettő körén belül Péterre bízott” (35. sz.).
Az újszövetségi szövegek azonban egyháztani következtetések és lehetőségek tág spektrumának adhatnak teret. Épp ezért fontos az „isteni” és az „emberi” mozzanat, a kinyilatkoztatott és a levezetett tartalmak közti különbségtétel párbeszédre bocsátásra, valamint a „ius divinum – ius humanum” [„isteni és emberi jog”] tárgykörének tisztázása (52. sz.), teológiai tartalom és történeti kontingencia viszonyának meghatározása (55k. sz.). Ez adhat kulcsot az I. Vatikáni Zsinat határozatainak megfelelő értelmezéhez.
A befejezetlenül maradt I. Vatikáni Zsinaton kihirdetett „pápai dogmák” megújult értelmezésének figyelembe kell vennie tévedhetetlenség és (politikai) szuverenitás történelmi kombinációját, amint azt Joseph de Maistre francia diplomata és államelmélet-író (1753–1821) kifejtette, továbbá de Maistre nézetének hatásait a 19. század egyháztanára. A hermeneutikailag megalapozott dogmatikai gondolkodás szempontjából ez nem új felismerés. Mindazonáltal üdvözlendő, hogy vatikáni iratban is megjelenik. „A francia ultramontanizmus megalapítói a politikai restauráció ideológusai voltak”4 – idézi Hermann Josef Pottmeyer megállapítását Rahner és Maier. Maga de Maistre sem volt teológus; a pápaságot teljes mértékben politikai valóságnak fogta fel. „De Maistre és a rokon lelkek valószínűleg inkább a francia király kivégzését tartották szem előtt, mint a hivatalban lévő pápát – különösen miután VII. Pius pápa amúgy is meggyengült, hiszen Napóleon bebörtönözte.”5
Ennek a gondolkodásmódnak szükségképpen el kell utasítania a népszuverenitás vagy a nemzeti egyházi autonómia minden formáját, és így alapvetően összeegyeztethetetlen mind a modern szabadseszmével, mind a felvilágosult teológiai gondolkodással.
De Maistre klasszikussá vált műve, „A pápáról”(Du Pape, 1819), a monarchikus pápaság utáni úgyszólván fatalista, restauratív vágyakozás kivetüléseként mutatkozik meg: a pápai hatalmat a modernitással szembeni tekintélyelvű védőfallá stilizálja.
Ez a korántsem teológiai „ekkleziológia” azon az autoritárius és abszolutista elképzelésen alapul, hogy a pápa szuverén uralkodó, az egyházat más tekintélyektől függetlenül kormányzó szuverén monarcha. Minden világi hatalom szükségszerűen kapcsolódik a pápa isteni eredetű teljhatalmához és szupremáciájához – a világi uralkodóknak csak a pápán keresztül van hatalmuk. Ily módon a tévedhetetlenség „a pápa szuverenitásának szükségszerű velejárójaként” tűnik fel.6 Mintegy kötelező érvénnyel következik a pápa főhatalomból, amely – de Maistre számára – nem más, mint Európa és az egész kereszténység alapja, egyszersmind a forradalom „principe contraire”-je (a forradalommal ellentétes alapelv) és Európa francia forradalom utáni újjászervezésének alapja.
Ami a tévedhetetlenség dogmáját illeti, Róma egykorú érvelése „igen figyelemre méltó: nélkülözi a klasszikus teológiai módszertant, a Szentíráshoz és a hagyományhoz való folyamodás magától értetődően elmarad, ehelyett az érvmenet a jelen elemzéséből bontakozik ki. Az irányadó kritérium a társadalmi és politikai haszon és hatás.” De Maistre az ultramontán egyházi gondolkodás hasznos hivatkozási alapjává és egyben koronatanújává vált.
A politikai érvelés messzeható teológiai következménye mindenekelőtt a tanítóhivatal azonosítása a joghatósággal és a pápai szuverenitás azonosítása a tévedhetetlenséggel, valamint az egyházfelfogás „juridizálása” (jogközpontúvá tétele).7 A politikai eszmék átttelepítése vallási vagy teológiai szövegkörnyezetbe formális hermeneutikai szempontból is aggályos. Ismeretelméleti következményét pedig alighanem találóan írja le a hobbesi maxima: „Auctoritas non veritas facit legem” (vagyis a törvényt nem az igazság, hanem a tekintély hozza).
Összegezve elmondható, hogy a katolikus egyház modernizációjának ára egy olyan jogi hatáskör létesítése volt, amelynek központja a szuverén pápa, s a pápa szuverenitása épp abban mutatkozik meg, hogy nem kötődik az egyetemes egyház hitvallásához.8
Aki megérti a pápai teljhatalomnak ezt a logikáját, beláthatja, hogy a katolikus egyházban minden olyan változtatás, amely nem pusztán „hangulatjavító intézkedés” (elég ha a 2023-as római világszinódus kerekasztal-beszélgetéseire gondolunk), a magában a rendszerben rejlő alternatívák hiánya miatt kizárólag a pápa önkorlátozásától függ. A csúcsra járatott pápai szuverenitás, amely a különleges előjogokból fakad, továbbá ami együtt jár vele – a „tévedéstűrés hiánya, következésképp az önkorrekcióra való hajlandóság hiánya”9, – egyaránt olyan sötét folt, amelyet szépítés nélkül meg kell neveznünk. A realizmus megóvhat bennünket „az önámító eufóriától”. Elképzelhető ugyanakkor, hogy az új római dokumentum utat nyit az 1870-es dogmák majdani újraértékelése felé. Mindenesetre a történelem többrétegű és összetett természetének és hermeneutikai jelentőségének figyelmen kívül hagyása teológiai tévút volna.
Ökumenikus lakmuszteszt
Aki az ökumenikus párbeszédet afféle üveggyöngyjátéknak vélné – amelynek eredménye tetszőleges; a javaslatok vagy megvalósulnak, vagy nem, saját felekezeti identitásunkat mindenesetre nem veszélyeztetik –, azt az elért eredmények jobb belátásra térítik. A katolikus ekkléziológiában a pápai hivatalról folytatott ökumenikus vita a zsinat után üggyel-bajjal elfedett „építkezési területeket” hoz felszínre. A máig megoldatlan kérdésekben a zsinaton tisztázatlanul maradt problémák élnek tovább. Ide tartozik például a communio – közösség, kölcsönösség, sokféleséget megőrző egység – teológiai eszméjének jogi és szervezeti szinű érvényesítése, amely napjainkig nem történt meg. Minden szinten hiányoznak a döntésekben való részvételt előmozdító, mindenkire nézve kötelező szinodális struktúrák. Megoldatlan pápai teljhatalom viszonya a püspökkarok illetékességéhez, ekként pedig az egyetemes és a helyi egyház viszonyának kérdése is sok tekintetben megválaszolatlan.
A változtatások szükségességét hangoztató ad intra észrevételek ezért a jövőről való álmodozásnak tűnnek. Ám a római katolikus házi feladatot mindenképp el kell végezni, ha komoly a szándék, hogy a pápai hivatal tekintetében ökumenizmus előrelépést érjünk el. Ebben az értelemben az a megfogalmazás, hogy „a II. Vatikáni Zsinat tanítása kiegészíti és értelmezi az I. Vatikáni Zsinatot”, inkább hangzik varázsigének, mint a valóság leírásának.
Megkerülhetetlennek tűnik az a felismerés, hogy a II. Vatikáni Zsinat kísérlete a pápai hivatal kiszabadítására „pompás elszigeteltségéből” (M. Seewald) és szervesebb beágyazása az egyház egészébe nem talált fogadtatásra az egyházjogban. Miben várható tehát közeledés az ökumenikus párbeszédpartnerek között? Az újabb teológiai belátások terén – vagy hatályos kánonjog alapján? (Ez utóbbi ráadásul olyan teológiai alapmeggyőződésre és egyházképre épül, amely megváltoztathatatlannak tekinti magát.)
A vatikáni tanulmány jellemzője, hogy amikor más egyházak álláspontját ismerteti, új területekre is hajlandó elmerészkedni. A saját álláspontját azonban visszafogottan tálalja az egységdikasztérium. Sok szó esik a pápai primátus „szolgálat-jellegéről”, valamint változások szükségességéről a hivatal „gyakorlásában” – ám jóval kevesebb szó esik a tanbeli és jogi keretekről. Immár megszokott módon a szinodalitást sem elsősorban (kötelező, tehát biztosított) struktúrák kérdésének, hanem magatartásnak (modus vivendi et operandi)tekinti a szöveg.10 Az I. Vatikáni Zsinat teológiai újraértékelését mint hermeneutikai kihívást is végső soron a II. Vatikáni Zsinat (közismerten töredékes) recepciójára szűkíti. A szükséges változások keretfeltételeit Róma a jelenlegi egyházjogban keresi, holott az 1983-as egyházi törvénykönyv a II. Vatikáni Zsinat részleges reformszándékát sem éri utol.
A 19. században lezajlott I. Vatikáni Zsinat teológiai kérdésekben is a pápának mint abszolút hatalmú egyházfőnek tulajdonítja az értelmezés előrangját. A pápa joghatóságát olyan kizárólagos módon állapítja meg, hogy a kodifikált jog ellentmondásmentes egységet alkosson a teológiai tévedhetetlenséggel. Ez a zárt rend nem enged ellenvetést, így „az ésszerű ellentmondás szabadságát” sem biztosítja. Rendszerváltás nélkül a pápai hatalom reformja és egyúttal a szinodalitás is teológiailag uralhatatlan önellentmondás marad. „Mindezt végül talán csakugyan a Szentléleknek kell majd megítélnie”
– zárják elemzésüket a tübingeni szerzők.