Vatikáni dokumentumok XII. Piusz idején – Konferencia a Pápai Gergely Egyetemen

2020. március 2-án Ferenc pápa hivatalosan is feloldotta a XII. Piusz pápaságára (1939–1958) vonatkozó levéltári dokumentumok titkosítását. Értelmezése szerint az Egyház „nem fél a történelemtől”. Három és fél évvel később, 2023. október 9. és 11. között a Pápai Gergely Egyetem nemzetközi konferenciát rendezett XII. Pius pápa pápaságának új dokumentumai – jelentőségük a zsidó–keresztény kapcsolatok szempontjából. Történészek és teológusok párbeszéde címmel.^[1] A rendezvény akár mérföldkőnek is tekinthető, hiszen a nyitás óta első alkalommal találkoznak és adnak számot eredményeikről a téma kutatói.

A magyar származású reimsi segédpüspök, Étienne Vetö, a rendezvény egyik szervezője szerint a három évvel ezelőtt hozzáférhetővé tett hatmillió dokumentum tanulmányozása lehetővé teszi, hogy „sokkal szélesebb látókörrel” közelítsünk XII. Piusz pápaságához. Az esemény szervezői között szerepel a jeruzsálemi Yad Vashem Nemzetközi Intézet és az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma. A konferencián mintegy harminc kutató és kutatócsoport tartott előadást az Egyesült Államokból, Németországból, Franciaországból, az Egyesült Királyságból, Olaszországból, Izraelből és Belgiumból. A történészek mellett zsidó és katolikus teológusok is szót kaptak, akik az adott történelmi korszakra vonatkozóan igyekeztek rávilágítani a két közösségen belüli felfogásbeli különbségekre. A konferenciát Pietro Parolin bíboros, a Szentszék államtitkára, és Riccardo Di Segni római főrabbi nyitotta meg.

Manipuláció és tesuva

Az olasz bíboros beszédében határozottan állást foglalt „az adott kontextust figyelmen kívül hagyó, szubjektív értelmezések” ellen. A levéltárak megnyitása megmutatta, hogyan „manipulálták a történelmi dokumentumokat” ebben az időszakban, ami oda vezetett, hogy „a katolikusokat ritkán vagy egyáltalán nem említették az ellenállási mozgalmakban”. Ez burkolt utalás volt azokra a vádakra, amelyeket egyes, a szovjet blokkhoz közel álló történészek fogalmaztak meg a pápával szemben. Azt rótták fel neki, hogy tétlenül vagy épp önelégülten szemlélte a fasiszta és náci rezsimek akcióit. Az államtitkár szerint „XII. Piusz pápa egyszerre követte a diplomácia és a titkos ellenállás útját”.

Ezzel szemben a római főrabbi nem említette XII. Piusz nevét, sem azoknak a tetteit, akik a háború alatt a zsidók segítségére siettek. A katolikus egyházban „évszázadok óta meggyökeresedett” zsidóellenességről beszélt. Reményét fejezte ki, hogy XII. Piusz pápaságának jelenlegi kutatása lehetőséget ad a katolikus egyház számára, hogy folytassa a tesuvát – vagyis „visszatérést a rossz útról”. A történelmi dimenziót meg kell különböztetni az erkölcsi dimenziótól – hangsúlyozta. Beszédét XVI. Benedektől vett idézettel zárta (Római Zsinagóga, 2010): „Az ember hallgatása (…) megkérdőjelez minket, kihívás elé állít, és nem kerülheti el az ítéletet.”

A Pápai Biblikus Intézetben felfedezett dokumentumok

A konferencia nyitóeseménye annak a Pápai Biblikus Intézet (Róma) levéltárában újra felfedezett listának a bemutatása volt, amely a nácik által zsidóként Rómában üldözött 4400 túlélő nevét tartalmazza. Ezek a személyek római egyházi intézményekben (100 női és 55 férfi szerzetesközösségről van szó) kaptak menedéket. Bár az intézmények listáját – a befogadott személyek létszámával – Renzo De Felice 1961-ben közzétette, a teljes dokumentáció „elveszett”. Grazia Loparco nővér FMA, Dominik Markl SJ, Iael Nidam-Orvieto és Paul Oberholzer SJ rövid előadást tartott a dokumentum történelmi hátteréről és tartalmáról, valamint eltűnésének és újrafelfedezésének történetéről.

XII. Piusz motivációi és döntései – a „szenzációs levél”

A fasizmus, a nácizmus és a kommunizmus, valamint az Európában és a világban végbemenő egyéb nagy politikai változások közepette miért hozta meg XII. Piusz pápa azokat a döntéseket, amelyeket meghozott? Hogyan tudott a római pápa egyensúlyt teremteni az egyházfői és a Szentszék vezetői szerepe között? – Ezek voltak a konferencia első szekciójának fő kérdései.

Nagy érdeklődés előzte meg a Vatikáni Apostoli Levéltár munkatársa, Giovanni Coco előadását. Okot erre a Corriera della Sera „Letture” mellékletében általa közzétett, 1942. december 14-én keltezett levél adott, amelynek szerzője Lothar König jezsuita, címzettje pedig az ugyancsak német jezsuita Robert Leiber, XII. Piusz pápa „személyes asszisztense”. A levélben t. k. ez olvasható: „A legújabb információkat Rawa Russkáról (Bełzec) és az SS kohójáról (Hochofen), ahol naponta akár 6000 embert, főként lengyeleket és zsidókat gyilkoltak meg, ismét megerősítve találtam más forrásokon keresztül. A Katowice melletti Oschwitzról (Auschwitz) szóló jelentés szintén igaz.” A folytatásban arról is olvashatunk, hogy a mellékelt információkat „a legnagyobb kockázat árán szerezték meg… Ha nem a legnagyobb óvatossággal és körültekintéssel használnák fel”, a szerző és mások élete is veszélybe kerülne. König így folytatja: „Nagy aggodalomra ad okot, hogy Róma a szükséges óvatossággal jár-e el, és hogy a Vatikán esetleges megszállása esetén nem találnak-e semmi, de tényleg semmi terhelőt, ami a német egyház ellen felhasználható lenne”. A levélben említett Auschwitzról szóló jelentés még nem került elő. A lelet fontossága abban áll, hogy egyrészt rámutat: létezett folyamatos „információáramlás” a Vatikán felé (ez alkalommal két, kimondottan a nácik ellenségének számító német jezsuita között), másrészt a „megsemmisítő eljárásokról” is szó esik.

Giovanni Coco a Szavak, elhallgatások és félreértések XII. Piusz dokumentumaiban (1939–1958) címet adta előadásának. Felidézte XII. Piusz pápa 1945 novemberében zsidók egy csoportja, koncentrációs táborok túlélői számára tartott audienciáját. Ők azért jöttek, hogy kifejezzék mély hálájukat a katolikus egyháztól kapott segítségért. A pápa beszéde együttérzésről tanúskodott. Megemlítette a „rasszista szenvedélyeket”, amelyek „fajuk miatt számtalan ártatlan áldozatot elnyeltek”, de gondosan kerülte a „megsemmisítés” szó kifejezett említését. A soáról való tartós hallgatás immáron hosszú történelmi viták tárgya. Éppen ezért Coco szerint rendkívüli jelentőségű, hogy a XII. Piusz pápaságához kapcsolódó vatikáni levéltári szekció nemrégiben történt megnyitása végre hozzáférést biztosít az összes irathoz. Ezekből a dokumentumokból kiderülhet, hogyan formálódtak „Pacelli pápa és az Egyház fejében abban az időben” az olyan fogalmak, mint az antiszemitizmus, a megsemmisítés és a hallgatás.

A szekció második előadója David I. Kertzer amerikai történész, a XI. és XII. Piuszról írt monográfiák szerzője volt (a két műről szóló részletes ismertetésünket lásd itt és itt). Felidézte Mussolini éppen megalakult bábkormányának 1943. november 30-án kiadott rendeletét, amely arra utasította a rendőrséget, tartóztassa le az összes Olaszországban élő zsidót, küldje őket koncentrációs táborokba és foglalja le minden vagyonukat. A 2020-ban megnyitott levéltári részlegek most már teljesebb képet adnak a pápához érkezett felhívásokról: tiltakozzon ez ellen az új fejlemény ellen. Azt is megtudhatjuk, milyen tanácsokat kapott azoktól, akikhez a zsidóüldözéssel kapcsolatos kérdésekben fordult. Olaszországban sokak számára a pápa tűnt az utolsó reménynek. Kertzer rámutatott arra, hogy a Vatikán fellépését egyfajta folytonosság jellemzi. Így aztán az olaszországi zsidók öt évig tartó üldözése a faji törvények nyomán (1938–1943) az ország német megszállását követően újabb gyilkos fordulatot vett.

A holokauszt idején XII. Piusz ritkán szólalt meg egyes szám első személyben. Ilyen ügyekben a pápa nagyfokú önállóságot hagyott a nemzeti egyházaknak és a nunciusi diplomáciának. Nina Valbousquet(École Française de Rome/CNRS) azt vizsgálta, hogy milyen válaszokat adott a Vatikán a háborús Franciaországban zajló zsidóellenes üldözésekre. A korábbi francia kutatások szerint Valerio Valeri nunciusként aktívan részt vett az 1942-es gyűjtések miatti püspöki tiltakozásokban. Ezzel szemben a levéltárakból származó új felfedezések árnyaltabb képet mutatnak. Eddig feltáratlan dokumentumok tanúskodnak a nuncius reakciós gondolkodásmódjáról és zsidóellenes előítéleteiről. Valeri nem adott ki hivatalos tiltakozást Vichy antiszemita törvényei ellen, sőt az 1940–41-es zsidó statútumok egyes aspektusait is támogatta. 1942 nyarán Valeri leginkább azért aggódott, hogy az öt püspök tiltakozását a gyűjtések ellen a partizánok és a kommunisták fegyverként használhatják fel. Attól tartott, hogy megszakadhat a kapcsolat az Egyház és a Pétain-rezsim között.

Az egyház és az állam közti kapcsolat teológiájának 19. századi alakulása, valamint a II. Vatikáni Zsinat előtti egyháztan volt a témája Massiomo Faggioli (Villanova Egyetem) előadásának. Faggioli elemezte a nemzetállam szerepét a katolikus tanításban, foglalkozott a II. Vatikáni Zsinat előtti katolikus egyház önértelmezésével és a modern államhoz fűződő kapcsolatával. Megállapítása szerint a második világháború és a holokauszt teológiai és egyházi katasztrófa is volt. Ennek megfelelően szükségessé vált egy új ekkleziológia, amely új megfontolások alapján gondolta el az egyháznak a modern világban betöltött szerepét, valamint az egyház viszonyát a társadalomhoz, az államhoz és a vallásokhoz. A II. Vatikáni Zsinat tanítása jelentősen különbözik a faji antiszemitizmus 1930-as évekbeli katolikus kritikájától.

Vatikáni világszemlélet és holokauszt

XII. Piusz pápa nem egyedül tevékenykedett. A Vatikán mint világi és „lelki” intézmény évszázadokon át sajátos módon gondolkodott a világról, az egyház világban betöltött szerepéről, más nemzetekről és vallásokról. Amikor az egyház vezetése szembesült a holokauszttal, hagyományos nézetei alapvetően befolyásolták a XII. Piusz pápát körülvevő tisztviselők, köztük a prelátusok és a laikusok válaszát. – A konferencia második szekciója ezzel a témakörrel foglalkozott.

A pápai humanitarizmus és annak határai a két világháború és a holokauszt korában címmel Robert Ventresca (King’s University College, Western University) számolt be kutatásairól. Érvelése szerint a Vatikán holokausztra adott válaszai nem érthetők meg, ha elszigetelten tekintjük azokat. Szükség van a pápai diplomácia humanitárius struktúráinak kritikai vizsgálatára. Fontos kérdés, hogy a pápai humanitárius diplomácia nemzetközi tájékozódása hogyan alakult át a második világháború előestéjén. Ezek az alapvető változások már XV. Benedek idején elkezdődtek, majd XI. Piusz tevékenysége révén tovább folytatódtak. A pápai politika a teológia, a politika és a diplomácia kereszteződése. A második világháború alatt és közvetlenül utána XII. Piusz többször is megfogalmazta egy „új világ” vízióját, amely a háború sújtotta kontinens fizikai és erkölcsi romjaiból való kiemelkedését jelentette volna. Alapvetően kérdéses marad, hogy a háború és a népirtás után ebben az „új világban” milyen helye volt a zsidó népnek.

Annalisa Capristo (Center for American Studies, Róma) Egy másik hang belülről című előadásában Giovanni Mercati bíborosnak, a harmincas évek ismert tudósának és humanistájának rasszizmus-ellenességgel kapcsolatos felfogását, illetve a zsidóüldözés idején tudósoknak nyújtott támogatását mutatta be.

Az Eugenio Pacelli pápaságáról (1939–1958) szóló új levéltári anyagok teljesen új korszakot nyitottak a diplomáciatörténeti tanulmányok terén – állítja Matteo Luigi Napolitano (Molise Egyetem). Véleménye szerint alapvetően fontos, hogy a Szentszék nemzetközi kapcsolatait nem lehet csak vallási vagy erkölcsi kánonok alapján elemezni. A „realista iskola” kevés hitelt adott a Vatikán nemzetközi kapcsolatokban betöltött szerepének, megfeledkezett arról, hogy ma már több tudós is igyekszik a Vatikán diplomáciai kapcsolatait, a béke és a nemzetközi stabilitás érdekében tett erőfeszítéseit is figyelembe venni.

A faji törvények – elmélet és gyakorlat

A faji/zsidó törvények a náci Németországban kezdődtek, és egész Európában bevezetésre kerültek. Hogyan nyilvánultak meg elméletben és a gyakorlatban? – Ez volt a központi kérdése a harmadik szekció előadásainak.

A Szentszék számára különös kihívást jelentett a lerohant Lengyelország. Gabriele Rigano (Roma Tre Egyetem) előadásában rámutatott, hogy a konfliktus kezelését illetően a lengyel helyzet ugyanazt jelentette XII. Piusz számára, amit Belgium jelentett XV. Benedek számára: a hadviselő országoknak egyaránt jelentős számú katolikus lakossága volt. XV. Benedek úgy vélte, hogy hivatalának ellátásához pártatlannak kell maradnia. Amikor 1939. szeptember 1-jén kitört a háború, Pacelli, aki csak néhány hónappal korábban lett pápa, a XV. Benedek által alkalmazott „pártatlansági tanra” támaszkodott. Ezt alkalmazta Lengyelországra is. Ugyanakkor Lengyelország katolikus nemzetként nyilvános támogatást várt a pápától, a megszálló németek világos és egyértelmű elítélését követelte, ami nem történt meg. A „hallgatás” történelmi keretbe ágyazása rámutat a pápai „semlegességi” álláspont törékenységére nemzetközi konfliktusokban.

1938-ban XI. Piusz pápa enciklikát kívánt kiadni az antiszemitizmus és a rasszizmus elítélésére. Titokban felkérte egy enciklika-tervezet elkészítésére az amerikai jezsuita John LaFarge-ot, aki korábban könyvet írt az Egyesült Államokban a fekete lakossággal szemben tapasztalható rasszizmusról. A pápa 1939-ben meghalt, XII. Piusz pápa pedig nem vette át a két másik jezsuitával – a német Gustav Gundlachhal és a francia Gustave Desbuquois-val – együtt kidolgozott tervezetet. Ennek a Humani Generis Unitas című enciklikatervezetnek a teológiai jelentőségéről beszélt Philip Cunningham (Szent József Egyetem, Philadelphia). A szövegtervezetet összehasonlította a II. Vatikáni Zsinat 1965-ben kiadott Nostra Aetatekezdetű nyilatkozatával, illetve az azóta megjelent egyházi dokumentumokkal. Ezekből azt a tanulságot vonta le, hogy ha a tervezethez hasonló formában kihirdették volna az enciklikát, lehetetlenné vált volna mind a Nostra Aetate megjelenése, mind a katolikusok és a zsidók teológiai közeledése a zsinat után.

A történettudomány eddig is behatóan foglalkozott a jezsuiták és a zsidóság viszonyával az 1930-as évek és a második világháború között. Hogy ez töredékesnek bizonyult, azt mutatta Raffaella Perin (Università Cattolica del Sacro Cuore) előadása, aki egyrészt a Vatikáni Apostoli Levéltárban, másrészt a Jézus Társasága Általános Kúriájának levéltárában végzett kutatásokat. A jezsuita–zsidó kapcsolatok egy eddig nem publikált vetületét, a zsidók megtérését célzó imaszándékokat vette nagyító alá. Előadása második részében a jezsuiták, a zsidók és a soá európai szintű kutatásának jelenlegi állását vázolta. Részletesen kitért az olaszországi faji törvények által érintett zsidó származású katolikusok segélyezésére, amelyet Pietro Tacchi Venturi SJ szorgalmazott. Az előadásból kiderül, hogy még a jezsuiták is sokféleképpen viszonyultak a zsidósághoz a háború idején.

Tommaso Dell’Era (Tuscia Egyetem, Viterbo) kutatásai az egyetemeken 1938 és 1948 között zajló rasszista és antiszemita üldözésekre irányulnak. Választ adnak arra, miként járt el a Vatikán a rendelkezésre álló ismeretek birtokában.

Willie James Jennings (Yale Divinity School) a faj és a szuperszesszionizmus (a zsidóság kereszténység általi leváltását hirdető „behelyettesítő teológia”) fogalmainak felhasználásával törekedett annak megértésére, hogy mi lehetett XII. Piusz pápa geopolitikai dilemmája, amely voltaképpen a keresztény teológia kudarcának is tekinthető. Köztudott, hogy a Vatikán a rasszista (fasiszta) államba beágyazódva létezett. Ennek kialakulásában jelentős szerepet játszott az a megfontolás, amely a zsidó néptől elvitatta az Istennel kötött szövetséget és jószerint eltörölte Jézus zsidóságát. Ennek pedig messzemenő következményei lettek.

Paul Oberholzer SJ a Pápai Gergely Egyetem Történeti Levéltárában található Leiber-hagyatékról (l. a fentebb idézett levél címzettje) adott áttekintést.

Zsidómentés

Ki mentette a zsidókat és miért? Ha megtagadták a menedéket, mi volt a motiváció? A 2023-as év a római zsidókat összeterelő, 1943. októberi razzia 80. évfordulója, egyben alkalom arra, hogy a Vatikán visszatekintsen: mit tett és mit tehetett volna? Mit mondanak az új levéltári anyagok arról, hogy miért történt meg vagy miért nem történt meg a zsidómentés? – Ezeket a kérdéseket két szekció előadásai tárgyalták.

A pápa segítségét kérve címmel tartott előadásában Hubert Wolf (Universität Münster) az általa vezetett csoport azonos című projektjének munkájáról beszélt. Miként a program bemutatásáról szóló írásunkban utaltunk rá, bajba jutott zsidó emberek által a soá idején a pápához és a Vatikánba küldött folyamodványok digitális kiadásáról van szó. Ezek elsősorban személyes levelek, címzettjük maga a pápa vagy a vatikáni adminisztráció. Az előadás rámutat, hogy a dokumentumok alapján lehetőség nyílik számos, a zsidó–keresztény párbeszéd szempontjából fontos tézis megvitatására. Felmerül ugyanis a pápa döntési jogkörének és szabadságának a kérdése. A kérelmező leveleknek szerepe lehet az újra és újra fellángoló antiszemitizmus elleni politikai nevelésben. Vizsgálhatóvá válik az egyes kérelmezők identitásának és/vagy hovatartozásának a kérdése. Kiderülhet, milyen konfliktus volt a dogmatikai tanok és a vatikáni diplomácia politikája között. De arra is választ kaphatunk, hogy a segítségnyújtás során mennyiben tettek különbséget a zsidók és a megkeresztelt zsidók között.

XII. Piusz pápa történelmi megítélése szorosan kapcsolódik a római zsidókat „begyűjtő” 1943. október 16-i razziához. Amadeo Osti Guerrazzi (Università di Padova) ezt az eseményt járta körül előadásában. Sorra vette a történészek által képviselt téziseket. Érvelése szerint ezek többnyire német katonáknak, illetve diplomatáknak háború idején vagy közvetlenül utána tett kijelentésein alapulnak. A levéltári anyag segítségével ellenőrizni kell ezeket az állításokat, amihez viszont elengedhetetlen, hogy ne csak a pápa, hanem az egész vatikáni adminisztráció politikáját felülvizsgáljuk.

A római szerzetesi intézményekben és egyházi épületekben elrejtett zsidók címmel Grazia Loparco nővér (FMA, Auxilium Pápai Neveléstudományi Kar, Róma) tartott előadást. Rómában 1943-ban körülbelül 12 000 zsidó élt. Robert Leiber SJ 1961-ben arról írt a Civiltà Cattolica című folyóiratban, hogy mintegy százötven szerzetesközösség és néhány plébánia összesen 4447 zsidót rejtett el: 3667-et hónapokra, további 680-at rövidebb időre. Renzo De Felice közzétette az intézmények neveit. A számok Gozzelino Birolo SJ eddig kiadatlan korabeli visszaemlékezéséből származnak, amelyet a Pápai Biblikus Intézetben őriznek (vö. nyitóesemény), és amely a szerzetesrendek által fenntartott és a közvetlenül a Szentszéktől függő épületekben elrejtett zsidók névsorát tartalmazza. A vatikáni levéltári iratokban található dokumentumok összehasonlítása Birolo listájával megmutatja, hogy kik fordultak a pápához (is), és kik voltak azok, akik közvetlenül az intézmények kapuján kopogtattak, vagy közös ismerősök segítségével találtak menedéket. Ők voltak többségben. A vatikáni akták megerősítik, hogy egyfajta hálózat, együttműködés létezett a különböző egyházi intézmények között.

Liliana Picciotto (Jewish Contemporary Documentation Center Foundation, Milánó) statisztikai adatok közzétételéből indult ki előadásában. Az olaszországi zsidók száma a német megszállás és a Salòi Köztársaság (vagyis Mussolini „bábkormánya”) megalakulásának előestéjén 39 000 volt; közülük több mint 7 000-et letartóztattak, kínzások és gyilkosságok áldozatai lettek; mintegy 4500-nak sikerült Svájcban menedéket találnia. Körülbelül 27 000-en maradtak megmentésre várva, törékeny, lelkileg és anyagilag ellehetetlenült helyzetben. Az előadó a számszerű adatok alapján egy eddig kevéssé alkalmazott megközelítést választott. A menedéket kereső családok elsődlegesen a nem zsidó rokonokra, barátokra, munkatársakra, ismerősökre, a lakóhelyükhöz közeli plébánia papjaira támaszkodhattak. A segélyezés magánügy volt, személyes kapcsolatok alapján működött. Több tízmillió olasz állt szemben azzal a vészhelyzettel, hogy néhány tízezer zsidót megmentsen. Ezek azok a peremfeltételek, amelyek alapján ez a kérdés tárgyalható – állítja az előadó. Az Egyháznak a zsidókra leselkedő különleges veszélyhez való viszonyulását az új dokumentumok sem látják másként, mint az eddigiek. A római egyházi intézmények befogadókészségét a hajléktalanság miatt menedéket kérő emberek ezreinek, a háború sújtotta déli területekről menekülőknek, a letartóztatás veszélyének kitett politikusoknak és a bujkáló katonáknak nyújtott nagyszabású segélyezések és segítségnyújtások felől kell szemlélni. A háború alatt drámaian megnőtt a Rómában élők száma. Sokan egyszerűen „csak” szállást kerestek. A katolikus papság karitatív beállítódása alapján gyakorolt irgalmasságot, fogadott be embereket, beleértve bizonyos számú zsidót is. A nekik nyújtott segítséget ebben a keretben kell vizsgálni, és nem szabad úgy extrapolálni, mintha a Szentszék különleges figyelmet szentelt volna az ügynek – állítja Liliana Picciotto.

A háborút követő években zsidó rokonok és intézmények keresték a katolikus intézményeknél és családoknál elrejtett gyermekeket. A rejtőzködés idején sokat megkereszteltek közülük. Bár néhány gyermeket visszaszolgáltattak, voltak keresztények, akik elutasították a zsidó rokonok és intézmények kérését a gyermekek visszaszolgáltatására, különösen, ha a gyermekeket megkeresztelték. A franciaországi esetekre vonatkozóan több levéltári anyag feldolgozásáról ad számot előadásában Eliot Nidam (Yad Vashem). Az újonnan megnyitott levéltárakból származó dokumentumok szerint a Szent Officium úgy döntött, hogy a megkeresztelt gyermekekről nem lehet lemondani, és az ilyen eseteket az Egyház jogai és a zsidó rokonok és intézmények jogai közötti konfliktusnak tekintette. Matthew Tapie (Saint Leo University, Florida) előadásában a teológiai indoklás elemzésére vállalkozott: van-e megfelelő teológiai indoka annak, hogy a szülők jogait háttérbe helyezzék a keresztény nevelés érdekében? Tapie két válaszlehetőséget vizsgál két különböző korból: Aquinói Tamásét (1225–1274) és XIV. Benedek pápáét (1675–1758). Véleménye szerint a katolikus hagyományban létezik a zsidó szülői jogok pozitív, noha elhanyagolt teológiai megerősítése.

A pápai diplomaták szerepe

Hogyan reagáltak a pápai nunciatúrák, amikor szembesültek a menekültválsággal és a holokauszt borzalmaival? – Külön szekció foglalkozott ezzel a rendkívül sokrétű és óriási anyagot felölelő kérdéssel.

A XII. Piusz-gyűjtemények megnyitása új dokumentumokat hozott felszínre a vatikáni teológiáról és diplomáciáról. Ezek tovább bővítik a holokauszttal kapcsolatos ismereteket – általában, de egyes országokra vonatkozóan is. A romániai eseményekkel kapcsolatban erről beszélt Ion Popa (University of Manchester) Árnyak és árnyékok: A vatikáni diplomácia és a romániai holokauszt című előadásában. Példákat mutatott be a Szentszék segítő intézkedéseire, így a menekülteknek és hadifoglyoknak nyújtott segélyekre. Felidézte a Szentszék 1942-es intézkedését, amely teológiailag engedékenyebb eljárást tett lehetővé a veszélyben lévő, katolikus hitre áttérni kívánó zsidókkal szemben. Ugyanakkor kétszínűnek véli Pacelli bíboros 1938. januári nyílt felhívását a kapcsolatok folytatására a rendkívül antiszemita Nemzeti Keresztény Párt kabinetjével, kritikával illeti Mihai Antonescu, a kormány alelnöke és helyettese, Ion Antonescu 1943. júliusi audienciáját XII. Piusz pápánál és a vatikáni államtitkárnál, Luigi Maglione bíborosnál. Mihai Antonescu közismert antiszemita volt, az 1941-1942-es kampány fő felelőse, amely a román hatóságok részéről kb. 350000 zsidó meggyilkolásához vezetett.

A Vatikánba érkező soá-hírek címmel tartotta meg előadását Michele Sarfatti (Jewish Contemporary Documentation Center Foundation [CDEC], Milánó). A Szentszékhez 1942-ben beérkező, a soával kapcsolatos jelentéseket elemzi. Ebben az évben történt a zsidókkal szembeni összes gyilkosság fele. A jelentések utazásokról hazatérő papoktól, helyi szerzeteselöljáróktól, apostoli nunciusoktól, kormányzati képviselőktől, laikus polgároktól, zsidó személyektől és zsidó szervezetektől érkeztek. A Vatikán volt a soáról szóló hírek egyik fő fogadóhelye. A dokumentumokat böngészve láthatjuk, hogy a „zsidó” és a „halál” szavak egyre többször kerülnek egymás mellé. A hírek egyértelműen jelezték az esemény iszonyatos dimenzióit. Már 1942 tavaszán több olyan levél érkezett az államtitkárságra, amely „tömeges agyonlövésekről” és „a zsidó lakosság kiirtásáig terjedő gyilkosságokról” számolt be Kelet-Európában. A pápa lengyelországi nagykövete 1942. július 12-én írta meg először a vatikáni központnak címzett levelében, hogy a lengyel kormány jelentése szerint a zsidókat gázkamrákban gyilkolják le. Sarfatti szerint ez a legkorábbi vatikáni dokumentum, amely hitelesen beszél gázkamrákról. 1942-ben az áldozatok egyetlen nyilvános említése a Szentszék részéről december 24-én, XII. Piusz nevezetes rádióbeszédében hangzott el, amely azonban nem nevezte meg sem a zsidókat, sem a gyilkosaikat, és nem buzdított a védelmükre.

A nunciusok szerepét elemezte az interneten is közzétett Ebrei sorozat alapján Johan Ickx, a Vatikáni Államtitkárság Államközi Kapcsolatok Osztálya levéltárának vezetője.

Az Actes et Documents című folyóiratban eddig közzétett adatok szerint a lengyel püspökök nem tájékoztatták a Vatikánt a Lengyelországban zajló holokausztról. Monika Stolarczyk-Bilardie (KU Leuven) előadásában hangsúlyozta, hogy az újonnan rendelkezésre álló levéltári anyag alapján ezt ellenőrizni kell. Ennek során figyelembe kell venni a püspökök szóbeli kommunikációját is a Szentszék különböző intézményeinek vezetőivel.

Vitatott emlékezet, vitatott narratívák

A holokausztról és a háború utáni időszakról szóló beszámolók egyes mozzanatai erősen vitatottak. Ezért gyarapítani és elemezni kell a náci és más háborús bűnösöknek a háború befejezése után nyújtott vatikáni segítségnyújtással kapcsolatos információkat. – A konferencia 6. szekciója erre vállalkozott.

Miként Gerald Steinacher (Nebraska, Lincoln Egyetem) a témához illeszkedő előadásában kifejtette, a legújabb kutatások dokumentálták a Pontificia Commissione Assistenza (Pápai Menekülteket Segítő Bizottság, rövidítve PCA) részvételét a tengelyhatalmi bűnözők tengerentúli kivándorlásának megkönnyítésében. A Vatikán nem csak a PCA megalapításánál bábáskodott, hanem működését is a Szentszék felügyelte és (részint közvetlenül, részint közvetve) finanszírozta. Vezetőségét XII. Piusz pápa nevezte ki, aki személy szerint is nagy érdeklődést tanúsított a szervezet humanitárius munkája iránt. A vatikáni államtitkárság értesült arról, hogy a PCA részt vett a tengelyhatalmi háborús bűnösök szökésében. Steinacher szerint a PCA náciknak és kollaboránsaiknak nyújtott segítségét a Vatikán háború utáni politikájának és prioritásainak tágabb összefüggésében kell értelmezni. A vatikáni döntések mögött az egykori nácik lelkének megmentése, a társadalom kereszténnyé tételének eszméje, a szeretetszolgálat és a megbocsátás hangsúlyozása éppúgy szerepet kapott, mint az ateista kommunizmus fenyegető veszélye elleni küzdelem.

Suzanne Brown-Fleming (Egyesült Államok, Holokauszt Emlékmúzeum) előadásában azt a sokrétű kampányt vizsgálta, amelyet a Szentszék államtitkársága indított elítélt német háborús bűnösök érdekében, hogy magas rangú nácik II. világháború utáni büntetését enyhítsék vagy vonják vissza. A levéltári anyagokhoz való hozzáférés révén most már lehetőség nyílik e kampány részletes tanulmányozására. Megismerhetjük az államtitkárság tisztviselőit Németországban és az Egyesült Államokban, valamint amerikai és német tisztviselők motivációját és a köztük lezajlott magánbeszélgetéseket.

A háború után Európa romokban hevert. Németországban, Ausztriában és Olaszországban – különböző okokból – emberek milliói éltek menekültként, kitelepítettként. Róluk az angol–amerikai szövetséges erők, kormányközi és nemzetközi nem kormányzati szervek, felekezeti szervezetek és egyesületek, az egyes országokban létrehozott ad hoc szervezetek és a különböző nemzeti menekültközösségeket képviselő bizottságok, valamint a Szentszék gondoskodtak. Utóbbiról számolt be Pápai segélyek a menekülteknek és kitelepítetteknek a háború utáni időszakban című előadásában a Vatikáni Apostoli Levéltár munkatársa, Luca Carboni. Vizsgálódását a háború utáni első öt évre korlátozta.

XII. Piusz tetteinek, szavainak és hallgatásainak vizsgálata a soá és a háború utáni években „teológiai és politikai aknamező” – állította David Meyer rabbi (Cardinal Bea Centre for Judaic Studies, Pontifical Gregorian University, Róma) Szakrális intézményeink és alakjaink kritikája című előadásában. Miközben az Apostoli Levéltár megnyitása kétségtelenül segít megvilágítani ezt az összetett témát, talán bizonyos ideológiai álláspontokat és megosztottságot is felerősít. Ez természetesen hatással lehet a zsidó–keresztény párbeszédre is. Egy rövid talmudi szöveget (Sábát 56a) emelt ki szövegkörnyezetéből (Dávid életének és bűneinek felelevenítése), és felvetette, hogy azt az Apostoli Levéltárban tett felfedezésekhez kapcsolódó kortárs vitákra is alkalmazni lehetne. A Dávid királyról szóló beszéd ugyanis nem más, mint Dávid király tetteinek higgadt, mégis mélyreható kritikája a dicséret nyelvezetébe bújtatva. Az előadó véleménye szerint a Talmud retorikai módszerét, a dicséretbe burkolt kritikát ma is alkalmazhatja a saját hangját kereső Egyház, amikor XII. Piusz pápaságáról kommunikál.

**A Nostra Aetate felé vezető bizonytalan út**

1965-ben, húsz évvel a holokauszt után a II. vatikáni zsinat elutasította az antiszemitizmust, és hangsúlyozta a kereszténység és a judaizmus közötti mély köteléket. Hogyan jött létre a Nostra Aetate? Ki dolgozta ki és miért? Hogyan értelmezte az Egyház a zsidó néphez fűződő viszonyát, különösen a modern Izrael Állam megszületése után?

Celia Deutsch nővér (Sisters of Notre Dame de Sion; Barnard College/Columbia, NY (USA)) arra hívta fel a figyelmet, hogy a Nostra Aetate dokumentum keletkezése kapcsán csak katolikus és zsidó vezetők kis csoportjáról szokás szólni (Jules Isaac, XXIII. János pápa, Augustin Bea bíboros, Msgr. John Oesterreicher, Dr. Joseph Lichten, Abraham Joshua Heschel rabbi), holott lényegesen többen dolgoztak azért, hogy ez az állásfoglalás megszülethessen. A Notre Dame de Sion szerzetesrend, főként annak női ága a háborút utáni évtizedekben a teológiai fejlődéshez is jelentősen hozzájárult. Az 1847-ben alapított kongregáció feladata eredetileg az volt, hogy imádkozzon a zsidók megtéréséért. Ebből kiindulva vázolja az előadás azt az utat, amely a Nostra Aetate 4. paragrafusának megfogalmazásához vezetett: „Mivel tehát ily nagy a keresztények és a zsidók közös lelki öröksége, e Szent Zsinat ajánlja és támogatja a kölcsönös megismerést és megbecsülést, melyet főleg a Szentírás tanulmányozásával, a teológiai és testvéri párbeszédekkel lehet elérni.”

A zsidó nép teológiai megítélésének változásait vizsgálta a katolikus egyházon belül Claire Maligot, aki előadásának Az Amici Israel-től a Nostra Aetate-ig címet adta. Róma 1950 októberében meghozott fegyelmi és doktrinális óvintézkedései hosszú ideig hatással voltak a zsidókkal való párbeszédre. Az előadó részletesen elemzi a változásokkal szembeni katolikus ellenállást, amely a Római Kúriát ugyanúgy jellemezte, mint egyes megyéspüspököket. Jóllehet Ratti (XI. Piusz) kijelentése, miszerint „lelkileg mindannyian szemiták vagyunk”, áttörést hozott, a Pacelli-korszak egyházi intézménye nem tett további lépéseket a dialógus felé.

David Maayan rabbi (Center for Catholic-Jewish Studies, Saint Leo University, FL) a párbeszéd teológiájáról szólt, amelyhez az önmegértés mellett elengedhetetlen a másik megértésére való törekvés.

Vélemények – értékelés

A konferenciának erős sajtóvisszhangja volt. Természetesen a sokakat vitára indító kérdés, tudniillik hogy XII. Piusz pápa hős volt-e vagy egyszerűen csak gyávaságból hallgatott, itt sem dőlt el. Közös véleményként könyvelhető el, hogy „a mai napig senki sem tudja, mit gondolt valójában XII. Piusz a zsidókról” (Johan Ickx). Ugyanakkor a résztvevők között általános vélemény volt, hogy a megnyitott levéltári anyag feldolgozásához (több mint 16 millió dokumentum) még legalább öt évre van szükség.

A konferencia talán legfontosabb eredménye – túl azon, hogy minden jelentős szemléletmód szóhoz jutott – annak a felismerése, hogy több szempontból is paradigmaváltást kell végrehajtani. Egyrészt nemcsak XII. Piusz pápa személyének és cselekvésének, hanem az egész vatikáni apparátusnak kiemelt figyelmet kell szentelni. Másrészt – főként a segítséget kérő levelek kapcsán – meg kell vizsgálni, mi lett a kérelmezők sorsa. Harmadszor: az egyházi segítségnyújtás hátterében nem egyfajta felülről jövő „utasítás” volt a lényeges mozzanat (ilyenről eddig nem tudunk), hanem a meglévő – elsősorban szerzetesi és karitatív – intézményhálózat működőképessége. Grazia Loparco nővér említett előadásában hangsúlyozta, hogy a szerzetesek alapvető kötelességüknek tekintették a zsidók és mások megsegítését. Ártatlan emberi életeket akartak menteni, kockázatot is vállaltak. „Egy fedél alatt éltek, és osztoztak a félelemben. Osztoztak a kockázatban, osztoztak mindenben, ami volt. Így olyan közelséget teremtettek, amely nem tanbeli, hanem emberi közelség volt”.

Matthew Tapie így összegezte a konferenciát: „nagyon sokat jelentett számomra. Történészek és teológusok jöttek össze azért, hogy megvitassák ezeket a kérdéseket. Sokan nem úgy gondolnak a két tudományágra, mint amelyek kiegészítik egymást… Pedig a történelem és a teológia egyaránt döntő fontosságú a múlt megértése és jövőre tekintő értelmezése szempontjából. Sokat tehetnek azért, hogy semmi, ami a holokauszthoz hasonló, többé ne forduljon elő.”