Pápák és diktátorok, holokauszt és háború (2) – XII. Piusz, Mussolini és Hitler

Kertzer, David I.: The Pope at War – The Secret History of Pius XII, Mussolini and Hitler [A pápa háborúban – XII. Pius, Mussolini és Hitler titkos története], Random House, New York, 2022, 672. o. (a továbbiakban: PW)

2023 márciusában német fordításban is megjelent David I. Kertzer új, 2022-es monográfiája XII. Piusz pápa Mussolinihez és Hitlerhez fűződő viszonyáról. A kötet az amerikai szerző – neves történész, a Brown Egyetem (Providence, Rhode Island, USA) társadalomtudományi, kultúraantropológiai és italianisztikai tanszékének professzora – angolul 2014-ben, majd németül 2016-ban kiadott, XI. Piusz és Mussolini kapcsolatát tárgyaló művének folytatása.

A szerző XI. Piusz és Mussolini kapcsolatát tárgyaló kötetét itt ismertettük.

Bevezetés

Az 1939 márciusában megválasztott XII. Piusz pápasága olyan korszakban kezdődött, amely sok-sok nehézséget hozott egész Európában. Az új katolikus egyházfőnek a kihívásokra adott válaszait, megoldásait az utókor sokféle módon értelmezte:

Kritikusai a diktatúrák iránti gyengeséggel és a zsidók iránti ellenszenvvel vádolják: Máskülönben hogyan dönthetett volna úgy, hogy hallgat, amikor hatmillió zsidót gyilkoltak meg a holokausztban? Azt mondják, túl könnyen megfélemlítette Mussolini és Hitler, és túl gyakran helyezte az opportunizmust az elvhűség elé. XII. Piusz védelmezői viszont más, erényekkel felruházott képet festenek róla. Szerintük ritka bátorsággal rendelkező ember volt, aki – bár őt magát is az elrablás, sőt a gyilkosság veszélye fenyegette – hősiesen szembeszállt a nácikkal és olaszországi fasiszta szövetségeseikkel. Semmiképpen sem mutatott közömbösséget az európai zsidók sorsa iránt, hanem fáradhatatlanul és hatékonyan dolgozott a megmentésükért. [PW XXIII]

Az ellentétes álláspontok kialakításához egészen 2020 márciusáig hiányzott egy lényeges forrás, nevezetesen a vatikáni levéltárak XII. Piusz hivatali időszakára eső anyaga. Ezt a kiegészítést Kertzer ebben a monográfiájában már figyelembe vette. Így az új ismereteket is tartalmazó, 2022-ben napvilágot látott kötet alapos jegyzetanyagával, bibliográfiájával mérföldkőnek tekinthető. Jóllehet a dráma középpontjában XII. Piusz pápa személye és tevékenysége áll, de a szerző nem hagyta figyelmen kívül például a náci háborút támogató olaszországi katolikus klérus szerepét sem.

Mindehhez elengedhetetlen az olaszok szempontjából mindenek felett álló két ember – Mussolini és a pápa – furcsa kapcsolatának a megértése. Miként az olasz diktátornak szüksége volt a pápára, hogy a katolikus támogatást biztosítsa a háborúhoz, ugyanúgy XII. Piusznak is megvoltak az okai arra, hogy jó kapcsolatra törekedjen Mussolinival. [PW XXX]

A történelemkönyvek a II. világháború tekintetében Hitlerről, Mussoliniról, Churchillről, Rooseveltről és Sztálinról szólnak. Nyilvánvaló módon nem kerülhető meg e tekintetben a pápa szerepe sem. Ennek lényeges állomásairól számolunk be Kertzer monográfiájának részletes ismertetésével.

Háborús fellegek (1–12. fejezet)

XI. Piusz haláláról értesülve Ciano külügyminiszter, Mussolini veje a Sixtus-kápolnában lévő ravatalhoz tartott, ahol Pacelli bíboros várt rá.

Miközben a hatalmas pápai ravatal lábánál megálltak, Pacelli megragadta az alkalmat, hogy Mussolini vejével az egyház és az állam kapcsolatáról beszélgessen, amiből Ciano arra következtetett, hogy XI. Piusz halála után a fasizmus és az egyház közötti szövetség erősödni fog. [PW 16]

Pápává választását követően, 1939. március 4-én Pacelli bíboros, vagyis XII. Piusz találkozott a német nagykövettel.

A pápa igyekezett eloszlatni a jelenlegi német kormányzattal szembeni elfogultság benyomását, és idézett abból a beszédből, amelyet egy évvel korábban tartott a budapesti Eucharisztikus Kongresszuson: „Az egyház nem arra hivatott, hogy tisztán földi kérdésekben és célszerűségekben állást foglaljon a különböző rendszerek és módszerek között, amelyek a jelen vészhelyzeti problémáinak kezelésében szóba jöhetnek”. Másnap XII. Piusz közvetlenül Hitlernek írt, kifejezve reményét, hogy pápaként képes lesz helyreállítani az egyház és az állam harmonikus viszonyát a Német Birodalomban. Egyúttal utasította az Osservatore Romanót, hogy hagyjon fel a német kormányt ért kritikákkal. [PW 27]

A II. világháború kezdetét 1939. szeptember elsejére szokás tenni, de valójában már két nappal XII. Piusz pápává koronázását követően, vagyis március 14-én a Wehrmacht csehszlovákiai bevonulásával megkezdődött. Innentől fogva világossá vált, hogy Hitler a müncheni megállapodást semmibe veszi. Az új pápától sokan azt várták, hogy elítéli ezt az inváziót. Ez az elvárás azonban hiábavalónak bizonyult.

XII. Piusz hivatali ideje kezdetétől fogva meg volt győződve arról, hogy az óvatos lépés a legjobb. Fenn akarta tartani a kölcsönösen előnyös együttműködést az olasz fasiszta kormánnyal, és megállapodást akart kötni a náci rezsimmel. Ugyanakkor azonban el kellett kerülnie, hogy elidegenítse a katolikus híveket máshol, különösen az Egyesült Államokban, mivel a Vatikán az ő anyagi támogatásukra volt utalva. Mindenekelőtt meg akarta védeni az egyházat és ezáltal Isten adta küldetését, a lelkek megmentését. [PW 34]

Az új pápát nem igazán érdekelte, hogy az egyes országokban a helyi egyházi vezetés milyen kapcsolatban áll az adott ország politikai vezetésével. Számára az volt a fontos, hogy az egyház intézményi érdekei érvényesüljenek. Hamarosan megmutatkoztak ennek az álláspontnak kínos helyzeteket teremtő hátrányos következményei. Amikor a háború kitört, XII. Piusz óvatosan fogalmazta meg észrevételeit, amelyekben mindkét fél a saját álláspontja megerősítését láthatta. A fasiszta újságok magyarázata szerint amikor a pápa „igazságos békéről” beszél, ugyanazt állítja, amit a Duce, vagyis álláspontja a fasiszta és katolikus Olaszország politikáját igazolja.

Március 18-án az olaszok által csak „Kis Ducénak” („il Ducellino”) nevezett Ciano külügyminiszteri látogatást tett a pápánál. XII. Piusz fontosnak ítélte, hogy szóba hozza az ismételten összeütközések gyújtópontjává vált óriási laikus szervezet, a Katolikus Akció ügyét. Szerette volna megszüntetni a felhalmozódott feszültséget, ezért megígérte Cianónak, hogy visszahívja a szervezet éléről Pizarrót, akit a fasiszta kormányzat nem nézett jó szemmel, valamint a Katolikus Akció kötelezi magát, hogy csak tisztán vallási ügyekkel foglalkozik. Mussolini kívánságlistáján az első helyen szerepelt, hogy a pápa támogassa a spanyol diktátort, a baloldali kormányzatot legyőző Francót. S mivel feltételezte, hogy Hitler Ausztria bekebelezése után Horvátországot veszi célba, kérte a pápát, hogy a horvát papság nyilvánítsa ki rokonszenvét Olaszország iránt. A Duce szerint Latin-Amerikában túlságosan megnőtt a „protestáns” Egyesült Államok befolyása. Ezért ezekben az országokban a katolikus klérus segítsen csökkenteni az USA befolyását, és a térség fűzze szorosabbra kapcsolatait Olaszországgal. A pápa ugyancsak „követe”, a 77 éves Tacchi Venturi útján üzent a Ducénak. Nemtetszését fejezte ki, hogy az utóbbi hónapokban bevezetett antiszemita törvényeket katolikusnak keresztelt zsidókra is alkalmazzák. A kérésekre gyorsan reagált:

személyes táviratot küldött Franco tábornoknak, amelyben hálát adott Istennek „a katolikus Spanyolország győzelméért”. Válaszában Franco örömét fejezte ki, hogy a pápa megdicséri azt, amit ő „fegyvereink teljes győzelmének” nevezett „a vallás, a haza és a keresztény civilizáció ellenségei elleni hősies keresztes hadjáratban”. […] Két héttel később XII. Piusz személyesen szólt a spanyol néphez a Vatikáni Rádióban. Üdvözölte Franco győzelmét és dicsérte a spanyol diktátor „igen nemes keresztény érzelmeit”. [PW 38]

Mussolini a megkeresztelt zsidók esetében nem volt ennyire előzékeny. A hivatalos fasiszta álláspont szerint a rasszista intézkedések nem voltak annyira szigorúak, mint ahogyan a pápák korábban bántak a zsidókkal. Miután a hagyományos elképzelések a zsidókat a „keresztények ostorainak” tekintették és így ők az állam ellenségeinek számítottak, ez társadalmi elszigetelődésüket eredményezte. Sok keresztény korábbi zsidó barátait és szomszédjait már nem is köszöntötte. XII. Piusz semmit sem tett azért, hogy ettől az évszázadokra visszanyúló démonizálástól elhatárolódjon. Hogy a drákói zsidóellenes törvényhozás milyen sorscsapásokat eredményezett, jól mutatja a torinói Emilio Foà esete. Félve a drákói törvényhozástól 1938 nyarán megkeresztelkedett.

„Szerelmem” – írta katolikus feleségének, Linának – „az újságokból láthatod, mi történik. Senki sem tudja, mi lesz holnap, ami a vallást illeti. Ezért döntöttem úgy, hogy áttérek. Kötelességem megvédeni a te és gyermekeink jövőjét”. Mint sok hasonló esetben, a késői áttérés azonban nem mentette meg Foàt az elbocsátástól és a nincstelenségtől. 1939 májusában, alig egy évvel Emilio megkeresztelkedése után, 18 éves fia, Giorgio vérben fekve találta őt a dolgozószobájában, revolverrel a kezében és egy golyóval a fejében. Üzenetet hagyott Linának: „Drága feleségem, elhagylak. Így mentem meg a családomat. Ez egy szegényes élet lett volna. A biztosítási kötvényekkel […] elegendő jövedelmed lesz. […] Ne ítélj el engem. Szeressétek egymást, és emlékezzetek rám.” [PW 40]

Egyetlen külföldi megfigyelő sem tartotta Olaszországot felkészültnek arra, hogy bárhol is háborút indítson. Ezért aztán meglepő volt, hogy április 7-én Mussolini csapatai elfoglalták a szegénységtől amúgy is szenvedő Albániát, majd április 16-ától III. Viktor Emmanuel az „Albánia királya” címmel is büszkélkedhetett.

Hivatala elfoglalása óta XII. Piusz a béke megteremtője akart lenni. Ugyanaz az ambíció mozgatta, mint XV. Benedeket az első világháború idején. Ennek megfelelően szeme előtt a német-lengyel, illetve az olasz-francia ellentét elsimítására nemzetközi békekonferenciát tervezett. Persze ezt előbb „küldönce”, Tacchi Venturi közvetítésével Mussolini elé tárta. A Duce nem zárkózott el eleve ettől, de azt ajánlotta a pápának, hogy egyeztessen a többi kormányzattal is. A német diplomáciai válasz elutasító volt. Voltaképpen az olasz fasiszta kormányfőnek sem tetszett.

XII. Piusznak az a törekvése, hogy a világpolitikában érzékelhető módon szerepet játsszon, kényelmetlenül érintette Mussolinit. Ha a Vatikán bármiféle politikai szerepet játszhat, annak a Duce szerint a rezsim támogatására kell korlátozódnia. A pápai tekintély növekedése nem igazán kedvére való fejlemény lenne, hiszen Olaszországban csak egyetlen hősies alak számára volt hely. A pápa jobban tenné, ha a kápolnájában maradna és imádkozna. [PW 45]

A Vatikán és Németország közötti feszültségek az új pápaság első öt hónapjában jelentősen enyhültek. Április 20-án a Hitler-barát berlini nunciust utasította a pápa, hogy a Führernek személyesen gratuláljon születésnapja alkalmából. Ugyanakkor a gdanski kikötő körül kialakult, egyre növekvő német-lengyel feszültség miatt a pápa – nem ok nélkül – a háború kitörésétől tartott. Mindeközben május 22-én Ciano és Ribbentrop Berlinben aláírta az „acélpaktumot”, amely Olaszország és Németország katonai szövetségét jelentette. A pápa ismét közvetítője, Tacchi Venturi segítségével Mussolinihoz fordult abban a reményben, hogy az olasz fasiszta kormányzat így befolyással lesz Hitlerre a lengyel kérdés megoldásában. Mussolini „jeges hidegséggel, szó nélkül hallgatta a pápai felhívást”. A jezsuita, akit zavart ez a viselkedés, megkérdezte tőle: „Talán Őexcellenciája elkerülhetetlennek tartja a háborút?” „Minden bizonnyal” – válaszolta a Duce. [PW 50]

A varsói amerikai nagykövet júniusi beszámolója szerint a lengyel katolikus egyház vezetése körében elterjedt a hír, hogy a pápa németbarátsága, a német katolikusok védelme érdekében kész a lengyeleket feláldozni. Ugyanakkor XII. Piusz maga is elismerte, hogy eddigi fáradozásai kiábrándítóak: a németországi vallási helyzet nem változott. Talán kivételnek tekinthető, hogy a német sajtóban kevesebb egyházkritikus írás jelent meg.

Mussolininak nem kellett attól tartania, hogy a pápa nyilvánosan tiltakozik az itáliai zsidótörvények és rendelkezések ellen. Ugyanakkor XII. Piusz igyekezett segíteni a katolikus vallású zsidókon. Miként a pápa követe megfogalmazta: „Katolikusként ezek a szerencsétlenek az egyház gyermekei, akiknek ugyanazok a jogaik és kötelességeik vannak, mint bármely más katolikusnak”. A zsidók ügyeinek kezelését a Duce a negyvennégyéves Guido Buffarini Guidi belügyi államtitkárra bízta.

Buffarini helyzetét szégyentelenül kihasználta. Kiválasztott zsidóknak a katolikus identitást igazoló hamisított dokumentumokat, köztük hamisított plébániai keresztleveleket árult sok pénzért – csak úgy mellékesen. Jó áron a hivatalnokok néha azt is kiderítették, hogy a zsidókkal házasságot kötött katolikus nők gyermekei történetesen az anyjuk katolikus szeretővel folytatott viszonyából származtak. Az ilyen gyermekeket tiszta árjának és hibátlan katolikusnak tekintették. [PW 54 k.]

Augusztus végén a nuncius látogatást tesz a belügyi államtitkárnál, hogy a pápa legújabb panaszát a megkeresztelt zsidók ügyében szóvá tegye. Megdöbbenve látja a falon lévő táblát: „Kérem egy szót sem a zsidókról”. És valóban Buffarini félbeszakította a pápa követét, amikor ezt a kérdést szóba akarta hozni.

Az olasz külügyminisztert augusztusban Ribbentrop német külügyminiszter magához rendeli a Salzburg melletti vadászkastélyába. Itt közli Cianóval, hogy Hitler „Lengyelország Németország általi kegyetlen megsemmisítését” határozta el. Ugyan a Duce külügyminiszter veje megkísérli elmondani, hogy Olaszország nem készült fel a háborúra, de nem nyer meghallgatást. Másnap Hitlernél próbálja érveit előhozni. „Hitlert mindez nem hatotta meg. Ha tévedne, és Lengyelország lerohanása súlyos háborút váltana ki, hát legyen. Jobb harcolni addig, amíg ő és a Duce még fiatal.” [PW 57]

A XII. Piusz pápa idejére vonatkozó, 2020-tól nyilvános vatikáni levéltári anyagok napvilágra hozták azt a titkos kapcsolatot, amelyet a pápa Hitlerrel kiépített. A pápa találkozóiról a Hitler bizalmas emberének számító Philipp von Hessennel nem értesültek a diplomáciai csatornák, sőt, a szentszéki német nagykövet sem tudott róluk. Az 1965 és 1981 között megjelent négy, a II. világháborús vatikáni tevékenységet dokumentáló kötet sem említi. Philipp von Hessen (jeles felmenői között találjuk pl. III. Frigyes császárt, vagy dédanyját, Viktória angol királynőt), 1925-ös házasságkötése óta az olasz király veje, egyike azoknak az arisztokratáknak, akik a náci mozgalom mögé állva egyfajta legitimitást kölcsönöztek a Führer általi politikának: egyik 1941-es képen sötét náci uniformisban látható, bal karján horogkeresztes karszalaggal.

Alig pár héttel Pacelli pápává választása után Hitler hivatalába hívta von Hessen herceget. Tekintettel az új pápa nyilvánvaló buzgalmára, hogy javítani kíván a Vatikán és a Birodalom között kialakult feszült viszonyon, Hitler a Hermann Göringgel folytatott beszélgetés után úgy döntött, hogy megvizsgálja a megállapodás lehetőségét. Erre a herceget tartotta a legalkalmasabbnak, akit egyébként korábban Mussolini felé nem hivatalos követnek nevezett ki. Philipp von Hessen ezért megbízást kapott, hogy szervezzen a megbeszélések megkezdésének megtárgyalására egy titkos találkozót a pápával. [PW 61]

A pápa a találkozásra igent mondott és 1939. május 11-én fogadta a herceget. Hogy a találkozó titokban maradhasson, helyszíne Maglione bíboros államtitkár lakása lett. Tolmácsra nem volt szükség: mindketten beszéltek olaszul is, de ez alkalommal a társalgás németül zajlott. A levéltárban a megbeszélésről készített német nyelvű összefoglalás található. A kölcsönös üdvözlést követően a pápa felolvasta a választása után írt levelét, valamint Hitler válaszlevelét, majd utalt arra, hogy a helyzet azóta rosszabbodott. Ennek jele a katolikus iskolák és szemináriumok bezárása, az egyház- és Vatikán-ellenes könyvek megjelenése, valamint az osztrák egyháznak nyújtandó állami támogatás csökkentése. A pápa így folytatta:

„Hajlandó vagyok olyan mértékben engedményeket tenni, amennyire ezt össze tudom egyeztetni a lelkiismeretemmel. […] De akkor az első dolog, aminek meg kell történnie, az a tűzszünet. […] Abban is biztos vagyok, hogy ha az egyház és az állam között megbékélés lesz, akkor mindenki jól érzi majd magát. A német nép egyként szereti a hazát. A katolikusok, ha béke lesz, mindenki másnál hűségesebbek lesznek”. [PW 62]

Hitler megbízottja szerint a nemzetiszocialisták gyakorlatilag egy egyházellenes és egy egyházat támogató frakcióra oszlanak. Amennyiben az egyház hozzájárul ahhoz, hogy csakis egyházi ügyekre korlátozódik és kimarad a politikából, akkor az egyházat támogató frakció kerül ki győztesen. Az egyházfő szerint az egyháznak nem érdeke, hogy részt vegyen a pártpolitikában, majd az olasz példát említette, ahol az egyház részt vesz az ifjúság nevelésében, jóllehet itt is „autoriter irányzat” uralkodik. Philipp von Hessen ennek írásbeli megerősítését kérte. A pápa kitért a válasz elől, mivel abban rögzíteni kellene, mit értünk „politika” alatt. A herceg rendkívül kényes témával hozakodott elő: a papok által elkövetett szexuális visszaélések és gyermekbántalmazások kérdésével. A pápai válasz:

„Ilyen visszaélések mindenhol előfordulnak. Egyesek titokban maradnak, másokat kihasználnak. […] Ha ilyen eseteket jelentenek, azonnal beavatkozunk. Méghozzá keményen. Kölcsönös jóakarattal mindent helyre lehet hozni. […] Mint mondtam, ilyeneknek nem szabadna megtörténniük, különösen nem egyházi körökben, sajnálatosak, és ha mégis megtörténnének, azonnal foglalkoznánk velük.” [PW 63]

Hogy az államtitkárság azonnal intézkedett, azt a vatikáni levéltári anyag megerősíti. Egy aktagyűjtemény felirata:

„Bécs: Parancs a szerzetesek és papok erkölcstelenségével kapcsolatos összes levéltári anyag elégetésére”. […] Valószínűleg az egyházi személyek elleni vádemelés célja az volt, hogy nyomást gyakoroljanak az egyházra. Mindazonáltal megvoltak az okai annak, hogy az egyház a zsarolás e formájával kapcsolatosan ennyire sebezhető volt. Mivel a Vatikán soha nem nyitotta meg a kutatás számára a papok visszaéléseiről szóló saját nyilvántartását, a történészek nem tudták megvizsgálni, hogyan kezelték az ilyen eseteket. [PW 63]

Philipp von Hessen a beszélgetés egész ideje alatt rendkívül ideges volt. A pápa megnyugtatta, hogy senki sem tud a találkozóról, még a legközelebbi környezete sem. Hitler elégedett volt a kapott beszámolóval. Ennek következményeként Ribbentrop megegyezést elutasító magatartása megváltozott, a német sajtó utasítást kapott a katolikus vallás és a katolikus papok elleni támadó írások leállítására, hivatali utasításra a vallási helyzetről beszámoló készül, és Philipp von Hessennek újabb titkos találkozón kell előkészítenie az esetleges megállapodást. Hogy Hitler mindezt titkos úton kívánta intézni, annak a legfőbb oka, hogy senki se gondoljon „gyengeségre”, ha még sem jönne létre semmiféle megállapodás.

Miközben Hitler 1939 nyarán a lengyelországi invázióra készült, Philipp von Hessen tovább folytatta titkos küldetését. A következő találkozóra augusztus 26-án került sor Castel Gandolfóban, vagyis mindössze néhány nappal a II. világháború kitörése előtt. Az este 6 órakor kezdődött megbeszélés során a német herceg által közvetített hitleri álláspont szerint a „legnagyobb dolgok”, amelyeket a megegyezés előtt tisztázni kell, a „faji kérdés”, valamint az, amit a Führer a klérus német politikába való beavatkozásának tekint. Előbbi Hitler szerint – valószínűleg az új pápa politikája miatt – „mellőzhető”. Utóbbival kapcsolatosan a pápa szerint semmi ok sincs arra, hogy a papság a politikában állást foglaljon. A küldött szerint a Führer meg van győződve arról, hogy a megbeszélések egy Németországgal megkötendő új, átdolgozott konkordátum alapjául szolgálhatnak, amelyet az osztrák változat követhet.

„Szívesen megteszünk minden tőlünk a telhetőt a vallási megbékélés előmozdítására.” – mondta a pápa. […] Bizonyára igaz, hogy lennének olyanok, akik egy ilyen béke létrejöttét nem akarnák – értett egyet a pápa –, de Hitlernek nem kell aggódnia a Vatikán részéről a titoktartás miatt: „Számunkra a secretum szent”. [PW 68]

Négy nappal korábban, augusztus 22-én a világsajtó meglepődve értesült arról, hogy a Szovjetunió és Németország meg nem támadási szerződést kötött (Molotov-Ribbentrop). Másnap a francia és a lengyel követ ugyanazt kérte a Vatikántól: Amennyiben Németország lerohanja Lengyelországot, egy katolikus országot, döntő, hogy a pápa ezt nyilvánosan elítélje. Mussolini szentszéki követétől a vatikáni államtitkárság érdeklődött, mit tehetne a pápa a háború megakadályozása érdekében. Az olasz kormányzati válasz: biztassa Lengyelországot, hogy adja vissza Gdanskot Németországnak. A pápa táviratban értesítette a varsói nunciuson keresztül a lengyel külügyminisztert: „Ha Lengyelország engedményeket tenne a gdanski kérdésben, az utat nyithatna az enyhülés felé.” [PW 103]. Ezt a miniszter elutasította. 1939. szeptember elsején megindult a háború. A német lerohanás másnapján a francia követ felkereste Maglione bíboros-államtitkárt, vajon a pápa felemeli-e a hangját az invázió ellen. A válasz egyértelműen tagadó volt. Ez nem a pápa stílusa, szerinte az a fontos, hogy a tények magukért beszéljenek. Hamarosan ugyanezzel a kéréssel jelentkezett a lengyel nagykövet is. Neki a bíboros megígérte, hogy a pápa Lengyelországot imáiba foglalja.

Az országa elleni támadás másnapján a lengyel nagykövet a pápával való találkozón azt javasolta, hogy a pápa engedélyezze a lengyel sajtónak, hogy kinyomtasson egy nyilatkozatot, miszerint a pápa megáldotta Lengyelországot. Bár Maglione bíboros és Monsignore Tardini ezt nem ellenezte, XII. Piusz elutasította, és azt javasolta, hogy helyette adjanak ki egy nyilatkozatot, miszerint a pápa minden népet szeret, így Lengyelországot is. Végül nem lett belőle semmi. Tíz nappal később a lengyel követ arra kérte a pápát, hogy fogadjon néhány Rómában élő lengyelt. „A nagy fájdalom idején szeretnének közös atyjuk köré gyűlni” – mondta a követ. A pápa ismét elutasította. Az államtitkárságnak az ügyről készült feljegyzéséből magyarázatul szolgál: „Lehetetlen elképzelni, hogyan lehetne olyan audienciát biztosítani, amely nem váltana ki nagy politikai visszhangot”. [PW 83]

Nemcsak a lengyelek, hanem szövetségeseik is bosszankodtak a pápa hallgatása miatt. XII. Piusz azzal védekezett, hogy szerepe a lelki és nem a politikai dolgokra vonatkozik. Miután Lengyelország meghódítását Hitler lezártnak tekintette, közölte a pápával, hogy hajlandó a titkos tárgyalásokat folytatni. Az újabb találkozóra 1939. október 24-én került sor. Erről is található feljegyzés, amiből kiderül, hogy még Lengyelország lerohanása és a háború kiszélesedése mellett is mennyire kereste a pápa a Hitlerrel való megegyezést. A dokumentum jól jellemzi a pápa akkori gondolkodását. A beszélgetés kezdetén Philipp von Hessen a lengyelek „nyaktörő” vállalkozásáról beszélt, hiszen ellenállásukkal sok életet veszítettek. A pápa válaszában arra utalt, hogy a németeknek el kellene ismerni a lengyel katonák bátorságát. Erre nem érkezett reakció, a náci közvetítő pusztán a Führer megelégedettségét hangsúlyozta.

A pápa úgy vélte, felhozhat egy olyan érvet, ami Hitlernek biztosan tetszik majd.

Németország ellenségei kihasználták, hogy a Birodalomban rosszul bánnak az egyházakkal. […] Ha Hitler jelzést adna, és a helyzet javulna, az előkészíthetné az utat a gyümölcsöző tárgyalásokhoz. „Megértem, hogy a Führer munkáját most más feladatok kötik le nagymértékben” – mondta a pápa. „De egy határozott célzás, egy »megállj!« lehetséges és rendkívül fontos lenne. Mert – ehhez nem fér kétség: az üldözés folytatódik. Mégpedig céltudatosan és szisztematikusan”. […] Áldás lenne mindenki számára, ha az egyházhoz hű németek „erkölcsi konfliktusai” tisztázódnának és a birodalom katolikusai számára többé nem jelentene dilemmát kettős hűségük az egyház és az állam iránt. Amikor XII. Piusz felállt, hogy befejezze a találkozót, biztosította a herceget, hogy mennyire nagyra értékeli a látogatását, és megkérte, hogy adja át üdvözletét Hitlernek. [PW 92 k.]

Október elejére mind Németországban, mind a megszállt területeken drámai helyzet állt elő. Mivel sok papot deportáltak, vagy éppenséggel börtönbe zártak, sok helyütt a templomok is csak egy-két órára maradtak nyitva. Elmaradt a vallásoktatás, kiürültek vagy bezártak a szemináriumok, kolostorokat szüntettek meg. Novemberben XII. Piusz gratulált Hitlernek, hogy túlélt egy merényletet. Egyúttal megerősítette kapcsolatát az olasz fasiszta politikai rendszerrel. Erre utal a vezető fasiszta újság, az Il Regime Fascista szalagcíme is: „A pápa szavai nem hagynak kétséget. Megáldotta a fasiszta Olaszországot és a mi Ducénkat.” [PW 96] A kapcsolat megerősítését szolgálta a királyi pár látogatása a pápánál.

December végén a Führer ismét Rómába küldi titkos vatikáni tárgyalóját. Az újabb találkozó céljaként Hitler és Ribbentrop azt reméli, hogy a legsürgetőbb problémák megtárgyalása nyomán kialakul a „bizalom és remény” légköre. Az 1940. január elején megtartandó titkos találkozóra készülve XII. Piusz öt pontban foglalta össze követeléseit. Philipp von Hessen az esti találkozóra a „szokásos fedőnév” alkalmazásával jelent meg a pápai palotában. Mielőtt a pápa szóba hozta volna az előkészített követeléseket, jelezte:

továbbra is az a benyomása, hogy a párt köreiben – különösen azokban a körökben, amelyek a mai Németország leghivatottabb képviselőinek érzik magukat […] – azon dolgoznak, hogy a katolikusokat lelkileg és lehetőleg külsőleg is láthatóan elválasszák egyházuktól. [PW 107]

Ezt követően felsorolta azt az öt pontot, ahol a hitleri kormányzatnak lépnie kell, hogy a megállapodás irányába mozduljanak el. Ezek pedig: 1. Az írásbeli keresztény- és egyházellenesség megszüntetése; 2. Az ifjúság keresztény- és egyházellenes befolyásolásának megszüntetése; 3. A vallásoktatás helyreállítása; 4. Az egyház szabadságának helyreállítása; 5. Az egyházi vagyon további lefoglalásának megszüntetése. [PW 107 k.]

Miután Hitler egyeztetett Ribbentroppal, meglepő módon rábólintott az ötpontos javaslatra és úgy vélte, a legjobb lesz, ha immár hivatalosan a német külügyminiszter találkozik a pápával. A pápa nagyon várta a találkozót, de a nyilvánosság nyugtalanította, ezért „bizalmas keretek között” kívánta megvalósítani. Március 8-án, pénteken a német herceg közölte XII. Piusszal, hogy Ribbentrop reméli: három nap múlva találkozhat a pápával.

Feszült hétvége várt a pápára – jegyezte fel szombaton Monsignore Tardini, a nemzetközi ügyekért felelős helyettes államtitkár. Feljegyzései nyolcvan évvel később hozzáférhetővé váltak a kutatás számára: „11-én, hétfőn Ribbentrop meglátogatja a Szentatyát. A Szentatya von Hessen herceg és Travaglini révén öt olyan pontot adott neki, amelyek teljesülését a Szentszék szeretné látni (mindet személyesen ő készítette elő, és mindeddig ismeretlen volt a hivatal [a vatikáni államtitkár] számára). A német kormány kijelentette, hogy ezek képezhetik a megegyezés alapját”. [PW 110]

A találkozót a külügyminiszter Hitler üzenetének átadásával kezdi, majd kijelenti: lehetséges a megegyezés, ha a német katolikus papság mindenféle politikai tevékenységről lemond. A Führer amúgy is megtette már a tőle telhetőt: mintegy hétezer esetben ejtették a katolikus funkcionáriusokkal szembeni vádakat. „Azt, hogy létezik még egyáltalán Európában a kereszténység, a nemzetiszocializmusnak köszönheti, amely elhárította a bolsevik fenyegetést.”

Innentől kezdve a találkozóról szóló német és vatikáni beszámoló lényegesen eltér egymástól. A német változat szerint a pápa

„megértően fogadta a RAM [a birodalmi külügyminiszter] megjegyzéseit, és habozás nélkül elismerte az azokban említett konkrét tényeket. Igyekezett ugyan a beszélgetést a Kúria bizonyos problémáira és panaszaira terelni, de nem ragaszkodott tovább azokhoz.” [PW 113]

A vatikáni változatot egyrészt Tardini feljegyzéseiből, másrészt a pápa német nyelvű – a beszélgetést előkészítését célzó – jegyzeteiből ismerhetjük meg. Az említett öt ponton kívül számos más kérdés is előkerült, így az, hogy a Gestapo átkutatja magasrangú német egyházi tisztségviselők, így püspökök irodáját. Kifejtette továbbá, hogy a Szentszéket aggasztja az egyház jelenlegi helyzete Lengyelországban, különösen a püspökök és papok szabadságának és működésének mértéktelen korlátozása [PW 114].

A találkozót követően a pápa energikus fiatalembernek nevezte Ribbentropot, aki úgy beszél, mint egy fanatikus. A német külügyminiszternek arra a felvetésére, hogy XI. Piusz sokszor elítélő hangnemet használt Németországgal kapcsolatban, a pápa rámutatott: sem enciklikájában, sem pedig karácsonyi szózatában nem ítéltre el a náci politikát. Hangsúlyozta, hogy amikor a „kis népek” védelmében szólt, Finnországra gondolt, amelyet nemrégiben megtámadtak az oroszok. A magabiztos Ribbentrop többször hangoztatta, hogy az év vége előtt meglesz a német győzelem. A több mint egyórás kihallgatást követően Ribbentrop elégedetten távozott.

A német külügyminiszterrel külön is tárgyaló Maglione bíboros államtitkár szerint az udvarias találkozó kevés eredményt hozott. Ribbentrop később, amikor a nácibarát Jozef Tiso szlovák elnöknek jellemezte római tárgyalópartnereit, szívélyesnek, békülékenynek, képzettnek és jól informáltnak nevezte a pápát, aki „hipnotikus” benyomást tett rá. Ezzel szemben úgy gondolja, hogy a bíboros államtitkár a német nemzetiszocializmus ellensége. Ribbentrop természetesen találkozott Mussolinival is, akinek átadta Hitler levelét, amelynek végén hangsúlyozta: „Az Ön helye mindenekelőtt a mi oldalunkon kell, hogy legyen, ahogy az enyém is az Ön oldalán lesz”. [PW 118].

Egy héttel később, március 18-án két amerikai diplomata, Sumner Welles külügyi államtitkár és Myron Taylor, Roosevelt személyes pápai követe találkozott a pápával. Washingtoni jelentése végén Welles leszögezi:

„A pápa roppant szívélyes volt. Mély benyomást tett rám tájékozottságával és elemző intelligenciájával, de nem mutatta azt a jellembeli erőt, amelyet korábban tulajdonítottam neki. Maglione bíborost a jelenlegi helyzet értékelésében sokkal közvetlenebbnek és kevésbé kitérőnek találtam.” [PW 120]

Március 18-án Mussolini Cianóval és magas rangú fasiszta vezetőkkel különvonaton a Brenner-hágón lévő vasútállomásra utazott, ahova fél órával később Hitler is megérkezett. A Führer megígérte, hogy mihelyst meghódította Franciaországot és Angliától kikényszerítette a békét, Olaszország a Fölközi-tenger ura lesz.

Rómában az amerikai államtitkár megvárta az olasz külügyminiszter visszaérkezését a találkozóról. Ciano elmondta, hogy Hitler nyugaton is támadásba kezd, ha nem is azonnal. Brit kikötők és városok bombázását tervezi, Londont sem kímélve. Beszámolójában Welles megemlíti, hogy Mussolini a háborúba való belépést attól teszi függővé, mennyire lesznek gyorsak a német sikerek a nyugati fronton. Az egyház nyilvánvalóan ellenzi Olaszország belépését a háborúba. A pápa álláspontjára vonatkozóan pedig az amerikai diplomata megállapítja: „attól tartok, bátortalan, bizonyos értelemben összezavarodott.” [PW 124]

Úton a tengelyhatalmak győzelme felé (13–23. fejezet)

1940. május 10-én hajnalban Hitler értesítette Mussolinit, hogy 5 óra 35-kor kiadta a parancsot Belgium és Hollandia lerohanására. Egyre több jel utalt arra, hogy Mussolini is belép a háborúba. XII. Piusz már két héttel korábban levelet írt a Ducénak, amelyben a háború elkerülése, a béke megtartása mellett érvel. A pápa utasítására az Osservatore Romano nem közöl semmit, ami felbőszíthetné az olasz diktátort, aki a pápának adott válaszát így zárja: „Vigasztaló számomra, hogy bármi is történjék végül, Isten megadja az Ő pajzsát és védelmét egy olyan hívő nemzetnek, mint amilyen az olaszoké”. [PW 160]

Belgium, Hollandia és Luxemburg lerohanása után a pápa mindhárom államfőnek táviratot küld, amelyben mély szomorúságának ad hangot. A francia szentszéki nagykövet nyomatékosan kéri a pápát, hogy egyértelműen álljon a leigázott országok katolikusai mellé. A franciák az olaszok beavatkozásától tartva úgy vélték, Mussolinival szemben az a legjobb, ha a pápa beavatkozik, és nemcsak a három ország lerohanását ítéli el, hanem exkommunikálja a formálisan katolikus Hitlert és Mussolinit.

A vatikáni levéltári anyagok nem adnak információt arról, hogy XII. Piusz bármikor is komolyan fontolgatta volna a katolikus Hitler és Mussolini kiátkozását. Ugyanakkor felröppentek olyan találgatások, hogy a pápát ki kellene „menekíteni” Rómából. Svájc, az Egyesült Államok és Lisszabon is szóba került.

1940. június 10-én délután Mussolini meghirdeti a háborúba való belépést: „Olasz nép! Ragadd meg a fegyvert és mutasd meg keménységedet, bátorságodat és hősiességedet!”[PW 178] Kora délután Ciano külügyminiszter bekérette Franciaország és Nagy-Britannia nagykövetét és hivatalosan is hadat üzent. A Duce szerette volna, ha beszéde végén ünnepélyesen megszólalnak Róma harangjai, de a pápa tartotta magát ahhoz, hogy háború kitörése nem ünnepelhető. Az új szentszéki francia nagykövet (Wladimir d`Ormesson) pápánál tett látogatása során azt tapasztalta, hogy az egyházfő nem ítélte el a német lerohanást, sőt a franciákat okolta a történtekért. Mindez ugyanis a pápa véleménye szerint a franciák kereszténységtől való eltávolodásának, a laicizmusnak, az egyház és az állam szétválasztásának a következménye.

Mindössze 48 órával az olasz hadüzenetet követően a brit királyi légierő bombázni kezdte Torinót, az olasz nehézipar központját. A pápa mindenképpen szerette volna Rómát megkímélni a bombázástól. A diplomáciai úton zajló tárgyalások eredményeként a britek megígérték, hogy a Vatikánt nem fogják bombázni, de Róma tekintetében nem adtak ilyen biztosítékot. Attól a pillanattól kezdve, hogy Olaszország belépett a háborúba, Osborne brit követ szerint

„a pápa erkölcsi tekintélye csökkenni kezdett. A tengelyhatalmak nagy sikerrel alkalmazzák zsarolási módszereiket.” [PW 192]

Az angol diplomata szerint a pápa hallgatásának egyik oka az, hogy semlegességre törekszik, de XII. Piusz érzékenysége és befolyásolhatósága is szerepet játszik benne. Amint Osborne megjegyzi:

a pápa nem veszi észre, „hogy az erkölcsi vezető szerep igényének feladása a szigorú semlegesség javára valószínűleg inkább hátráltatja, mint segíti törekvéseit.” [PW 192]

Az olasz katolikus klérus és az egyházi intézményrendszer képviselői továbbra is feladatuknak tekintették, hogy a háború mellett kampányoljanak. Az olasz egyház prímásaként a pápa persze megtehette volna, hogy ezt megakadályozza. De nem tette. A La Civiltà Cattolica az egyik pápai beszédből Ágostont idézi: „Az ember nem azért keresi a békét, hogy háború legyen, hanem azért vív háborút, hogy megnyerje a békét.” [PW 195]. A francia követ gyakran találkozott Maglione bíboros államtitkárral, valamint helyetteseivel és hangsúlyozta, hogy a pápa hallgatása nagyon fáj a francia népnek. Megnyugtatásul közölték vele, hogy a pápa tudatában van ennek, de semmiképpen sem kíván a német és olasz vezetéssel bármiféle nézeteltérésbe keveredni. XII. Piusz megdöbbenve hallotta, hogy 1940 júliusában Róma utcáin egyre többen a „Le a pápával!” skandálásába kezdtek. A pápai magatartásra jellemzőnek mondható a francia követ, d´Ormesson vele folytatott beszélgetéséről adott feljegyzése:

„A Szentatya figyelmesen végighallgatott, és egyetértett mindennel, amit mondtam; azonban viselkedésében és szavaiban semmi sem hagyta bennem a legcsekélyebb reményt sem arra, hogy a közeljövőben erőteljes álláspontot fog képviselni. XII. Piusz jelleme nem képes megfelelni Európa mai drámai helyzetének.” [PW 198]

A beszámolók tanúsága szerint a pápa depresszív, kétségbeesett hangulatba került. Egyrészt Európa pusztulása, másrészt a saját helyzete aggaszthatta. Ha Mussolinit elkezdi kritizálni, akkor a Vatikán és a fasiszta állam között évek során kiépült kapcsolatot veszélyezteti. Vonakodását erősítette, hogy tanácsosnak tartotta egy jövőbeli Európa szempontjából az egyházi érdekek védelmét. Idegeskedése még erősödött, amikor augusztus közepén a német légierő megkezdte Anglia bombázását. A nácikkal és fasisztákkal szembeni visszafogott magatartását a pápa közeli munkatársa, Tardini is kritizálta a francia követtel folytatott beszélgetésben:

„Nézze, minden udvariasság, minden mérséklet, minden jó szó, minden jóakarat – mindez a fasiszták vezetőivel szemben nem látszik eredményesnek. Ellenkezőleg! Mindössze annyit érünk el, hogy még jobban felbátorodnak. […] XI. Piusz pápa néha nagyon is nyíltan beszélt ezekkel az emberekkel, nem köntörfalazott, nem tett lakatot a szájára, egyenesen kemény volt velük. […] És mit mondjak, tisztelték, sőt féltek tőle.” [PW 202-203]

Szeptember 4-én a pápa a Katolikus Akció számára útmutatást adott, amelyben az állampolgároknak az állammal szembeni kötelezettségét hangsúlyozta. A francia követ előtt dicsérte az angoloknak a német bombázásokkal szembeni helytállását. Külön kiemelte, hogy a veszély ellenére a királyi pár Londonban maradt. Ugyanebben a beszélgetésben egyrészt panaszkodott a Német Birodalomban, főként a többségében katolikus Ausztriában a keresztény- és egyházellenes intézkedések miatt. Egyúttal hangsúlyozta, hogy az olasz fasiszta kormányzat nem csak az iskolai kötelező katolikus vallásoktatást vezette be, hanem a fenyegető orosz kommunista veszéllyel szemben is fellép. A fasiszta sajtó nem minden esetben mutatott hasonló lojalitást a pápával szemben. Miután az Il Regime Fascita két cikkben is támadta a New-York-i érseket, Francis Spellmant, aki köztudottan XII. Piuszhoz közel állt, az egyházfő szeptember 22-én, tőle szokatlanul élesen tudatta az olasz nagykövettel, hogy ezt ő sem szívesen látja. Hosszú monológját így zárta:

„Folyton sértegetnek, mert nem válaszolok. De egy nap talán megszólalok, és akkor úgy fogok beszélni, hogy nem aggódom a szavaim emberi következményei miatt.” [PW 209]

A nagykövet ezek után jónak látta, hogy semmiféle Vatikánnal és a pápával kapcsolatos kritikus cikket ne publikáljanak, hanem inkább XII. Piuszt dicsőítő írások jelenjenek meg. Az egyházfő is pár nap múlva békülékeny hangot ütött meg és a fasiszta kormányzattal szembeni, bizalomra épített kapcsolatokat hangoztatta. A legfontosabb katolikus napilap, a L´Avvenire d´Italia pedig cikksorozatban méltatta a fasiszta kormányzat érdemeit és ünnepelte a háborús célkitűzéseket.

Hitler még kimondottan üdvözölte a Duce döntését, hogy Egyiptomba bevonul. De bosszankodott az olaszok görög inváziós tervei miatt. Ennek legfőbb oka Hitlernek és a náciknak a Németországban tanult görög diktátorral, Ioannis Metaxasszal ápolt kapcsolata. 1940. október 28-án Hitlert a firenzei állomáson így üdvözli Mussolini: „Führer, nyomulunk előre. Ma reggel hat órakor katonáim diadalmasan bevonultak Görögországba”. [PW 214] Ez az olasz „hadművelet” valójában fiaskó: az albán hegyekről lezúduló eső következtében kialakuló sártenger mindenféle haladást megakadályoz. Néhány napon belül a megszerzett területeket az olasz csapatok elveszítik. Mussolini szempontjából ez döntő fordulatot hozott: a belé vetett bizalom megrendült. Megmutatkozott az olasz hadsereg gyengesége. A háború további szakaszában ismételten a németeknek kellett „megmenteni” az olasz haderőt.

A nácikkal együttműködő francia Pétain természetesen nem nézte jó szemmel az antifasiszta nézeteiről ismert szentszéki követet, d´Ormesson-t, így 1940 októberének végén távoznia kellett posztjáról. Utolsó idejéről fennmaradt feljegyzései betekintést adnak a pápa és a Vatikán akkori állapotáról. Rögzíti, hogy XII. Piusz soha sem volt lelkipásztor, pápaságát megelőzően diplomataként szolgált. Ennek megfelelően „virágnyelven” beszélt, ami soha sem adott beszédének egyértelmű jelentést:

„A pápa számomra mindenekelőtt monarchista típusú konzervatívnak tűnik, aki minden demagóg ellensége, legyenek azok kommunisták vagy nemzetiszocialisták (de különösen a kommunistáké). […] Nyíltan összejátszik a fasizmussal. […] Valahányszor a Szentatyához fordultam, és Európa jövőjéről kérdeztem, mindig újra és újra meglepett, hogy válaszai mennyire homályosak maradtak. […] Nyilvánvaló volt, hogy sem kompromisszumot nem akar kötni, sem pedig bármi mellett elkötelezni magát. [PW 218]

A leköszönő nagykövet szerint a Vatikánban a Németországgal szembeni hangulatot a félelem jellemzi: félelem a német katonai hatalommal szemben, az egyháznak a náci uralom alatti európai sorsát illetően.

Firenzei Mussolinival való találkozását követően Hitler további körútján Pétaint, illetve a spanyol diktátort, Francot kereste fel. Mindhárom találkozó csalódást okozott a Führernek. Véleménye szerint Pétain öreg és gyenge, Franco kitérő választ adott a tengelyhatalmak támogatását illetően, Mussolini pedig előrenyomult a nélkül, hogy megfogadta volna a német kormányzat tanácsát.

A pápai hallgatás ellen a szentszéki lengyel nagykövet, Kazimierz Papée hosszú memorandumban tiltakozott. Nem csak azt panaszolta, hogy a pápa találkozott Ribbentrop német külügyminiszterrel, hanem sok lengyel csodálkozásának is hangot adott, hogy nem engedélyezte a Vatikáni Rádióban sem a német, sem pedig a szovjet túlkapásokkal szembeni nyílt felszólalást. Közben az olasz fasiszta háborús propaganda egyházi intézmények általi erősítése tovább folyt. A pápa a rá nehezedő nyomást úgy próbálta enyhíteni, hogy 1940. október 24-én a háború áldozataiért misét mutatott be, amelyet a Szent Péter dómból a rádió közvetített. Prédikációjában az „igazságos és univerzális rend helyreállításáról” beszélt. Minden esetre a tengelyhatalmak úgy érezhették, hogy a pápa az ő oldalukon áll.

A pápa szavait a szentszéki brit követ csalódottan, de egyáltalán nem meglepődve, annak tulajdonította, hogy a pápa „félénk és óvatos vérmérsékletű”, és „a lehető legnagyobb mértékben el akarja kerülni a politikai pártoskodás vádját”, „hogy kedvező helyzetben legyen és befolyást gyakorolhasson, amikor eljön a béketárgyalások megkezdésének pillanata”. XII. Piusz – jegyezte meg a követ – még mindig „szilárdan meg van győződve a német győzelemről”. [PW 222]

Az itáliai zsidók megaláztatásának sem volt vége. Miután 1938 óta zsidó gyermekek nem járhattak állami iskolákba, egyre több zsidó magániskola alakult. Tanárhiány nem volt, hiszen a zsidó tanárok sem kaptak állami állást. A harmincas évek végén sok zsidó menekült a Német Birodalom, Ausztria és Csehszlovákia területéről Olaszországba. Itália hadba lépése után a fasiszta kormány elrendelte, hogy valamennyi külföldi zsidót le kell tartóztatni és koncentrációs táborba kell küldeni. Országszerte 200 lágert telepítettek. A fasiszta állam és az egyház között feszültséget okozott, ki számít zsidónak. Míg a megkeresztelt zsidókat az egyház nem tekintette zsidónak, addig a fasiszta állam a származást vette alapul. Sok ilyen jellegű probléma tekintetében példa értékű az az eset, amelynek elintézésére az államtitkárságon Montini (a későbbi VI. Pál pápa) kapott felkérést: egy megkeresztelt zsidó lány akart férjhez menni egy katolikus férfihez és az egyházi házasságkötés állami elismerését kérték. A Montini által megírt válasz:

„Sajnos ez ellen semmit sem lehet tenni. […] A faji törvény kihirdetése óta a Szentszék – bár hiába – igyekezett elérni az ilyen házasságok polgári jogi elismerését, amennyiben mindkét házastárs katolikus vallású volt. A kormány azonban ezt határozottan elutasította.” [PW 225]

A szentszéki olasz követ a faji törvényekre vonatkozó álláspontról tájékozódva megállapítja, hogy ugyan az egyház a zsidók „üldözését” természetesen nem üdvözli, viszont nem utasítja el azokat az óvatos intézkedéseket, amelyek a zsidóknak „a társadalom szempontjából való káros befolyását megszüntetik”. Valójában az egyház is ezt tette hosszú időn keresztül, amikor gettókat hozott létre és más antiszemita rendelkezéseket foganatosított.

Míg Mussolininak nem kellett attól tartania, hogy az egyház a zsidókkal szembeni intézkedései révén a közvéleményt a fasiszta nézetek ellen hangolja, szembe kellett néznie a katonai helyzettel. Görögország hegyeiben a beköszöntött tél a rosszul felszerelt katonák között több áldozatot követelt, mint az ellenséggel folytatott harcok. De az észak-afrikai fronton is 1941 januárjáig a 130 ezres olasz katonaság megadta magát a lényegesen kisebb létszámú brit csapatoknak. Az olasz nép „harci kedve” egyre kisebb lett. Churchill brit miniszterelnök ezt a helyzetet próbálta kihasználni 1940 szentestéjén, amikor rádiós beszédet intézett az olasz néphez:

„Egyetlen ember volt az, aki a korona, az olasz királyi család, a pápa, a Vatikán és a katolikus egyház teljes tekintélye, a háborút nem akaró olasz nép akarata ellenére az ókori Róma örököseit a vad pogány barbárok oldalára kényszerítette.” [PW 229]

Nem tudjuk, hány olasz hallhatta ezt a beszédet. Karácsonykor természetesen a pápa is nyilvánosan megszólalt. Azok az olaszok, akik ettől konkrét tájékozódást, iránymutatást vártak, ismét csalódhattak. A pápa „bőbeszédűsége” erre nem adott alkalmat.

1941-re egész Európában világossá vált, hogy az olasz haderő csúfosan csődöt mondott mind Görögországban, mind pedig az észak-afrikai fronton. Ebben a helyzetben a hitleri katonai segítség sikerei révén mind a Balkánon, mind pedig a Rommel-féle hadművelet révén egyfajta stabil háborús helyzet jött létre. Jóllehet a frontról hazatérő olasz katonák beszámoltak a kudarcokról, de hivatalos forrásokból az olasz közvélemény a súlyos vereségekről nem értesült. A Duce sem gondolt arra, hogy a háború hosszan elhúzódhat. Így semmibe vette tábornokai figyelmeztetéseit. Miután bronzból a háborús eszközök gyártására hiány jelentkezett, Mussolini „egyházi segítséghez” folyamodott. Azt kérte, hogy templomi harangokat olvasszanak be erre a célra. Az akció keretében a következő két esztendő során 13600 templomi harang sorsa pecsételődött meg. A helyzetet az amerikai nagykövet Washingtonba küldött jelentése érzékelteti:

„Paradox módon Mussolini kudarca ebben a háborúban egyelőre megerősítette őt; a legtöbben itt úgy vélik, hogy a fasizmusnak és a Ducenak vége, de bukásuk esetén egy náci rezsim lép a helyükbe.” [PW 241]

A fasiszta cenzúra és lehallgatási rendszer még jobban kiépült. 1941. április közepén Mussolini katonai titkosszolgálata közli, hogy mostantól kezdve a Vatikán valamennyi telefonbeszélgetését „felügyelik”. Miután a kormányzat panaszt emelt, hogy a Vatikáni Rádió egyes külföldi adásai a német katonaságot rossz színben tüntetik fel, a pápa megengedte biztonsági szerveinek, hogy titokban az adásokban részt vevő jezsuiták után kémkedjenek. A brit követ szerint az államtitkárság elrendelte, hogy Németországot a rádió programjában ne említsék. Osborne, brit követ jegyzékben tiltakozott a pápánál, mert szerinte

„a Hitlerrel szembeni békülékenységi politika sehová sem vezet”. A pápa tagadta, hogy alkut kötött volna a tengelyhatalmakkal a Vatikáni Rádió elhallgattatására, de Osborne nem hitt neki. [PW 241]

Nyilván a brit követ gyanúja még erősebb lett volna, ha ismeri, hogy – miként a most nyilvánosságra került dokumentumok igazolják – Hitler titkos követe, Philipp von Hessen április elején a pápával találkozott. Hogy miről tárgyaltak, azt nem tudjuk. A Vatikánban nem igazán aggódtak egy esetlegesen néhány év múlva beköszöntő náci uralom miatt. Bernardini, svájci nuncius szerint néhány éven belül a nácik katolikusokkal szembeni előítéletei megszűnnek. [PW 242]

1941. június 22-én a Barbarossa-tervvel a németek megtámadták a Szovjetuniót. Jóllehet ezt Hitler már régóta tervezte, Mussolinit csak néhány órával korábban avatta be. A pápa a háborút így új szempontból tekintette: a nácik a kereszténység legfőbb ellenségének, a bolsevizmusnak a legyőzését tűzték ki célul. Hitler ugyan nem kérte az olaszok segítségét, de Mussolini ragaszkodott hozzá, hogy saját csapatait küldje az orosz frontra. Hogy az egyház lelkesedett, azt az olasz katolikusok sajtójukból megtudhatták. Róma vezető katolikus újságja szerint: „Ezekben a napokban még buzgóbban szállnak imáink Istenhez, hogy a tengelyhatalmak bizonyuljanak méltónak Isten adta történelmi feladatukhoz.” [PW 249] Salerno prefektusa pedig így jellemzi a helyzetet:

„A papság és általában a katolikusok lelkesedéssel fogadták az Oroszország elleni német akciót. Szerintük ez egy szent háború […], egy keresztes hadjárat az istentelenek ellen. […] Mindezeket a határozott, nemzeti jellegű, a felső klérus szerinti nyilatkozatokat közvetlenül a pápa inspirálta, aki az utóbbi időben maga sem fáradt bele, hogy kifejezze rokonszenvét és hitét Olaszország, Róma küldetése iránt. [PW 250]

Természetesen Mussolini örömmel nyugtázta ezt az egyházi támogatást, de többet szeretett volna: a pápa ítélje el világosan és egyértelműen a bolsevizmust. A vatikáni diplomácia ezt elutasította, hiszen így a nácizmust is el kellett volna ítélnie. Egy félig-meddig a tengelyhatalmakat dicsérő megjegyzést ejtett a pápa június 29-én, Péter-Pál ünnepén. A német sajtó ezt egyértelmű állásfoglalásnak tekintette. Ugyanakkor a nácik tevékenységét elítélni kívánó, Vatikánba érkező kérések is egyre szaporodtak. Augusztus közepén Maglione bíboros-államtitkár útmutatást adott a washingtoni legátusnak: az amerikai püspökök ne foglaljanak állást nyilvánosan egyik háborút viselő fél mellett sem. Ugyanakkor kívánatos, hogy a hívek tájékoztatást kapjanak arról, milyen rossz körülmények között élnek a katolikusok Németországban és a németek által megszállt területeken. Ebben óvatosságra intett: csak önkéntes indíttatásból beszéljenek, ne hivatkozzanak a Szentatyára.

Roosevelt elnök és Churchill augusztusban aláírták az ún. Atlanti Chartát. Ebben a háborút követő célokat rögzítették nyolc pontban, így t. k. az agresszor államok lefegyverzését, valamint valamennyi nép önrendelkezési jogát. Az amerikai elnök bízott XII. Piuszban, hogy aláírásával támogatja ezeket a törekvéseket. 1941. szeptember 9-én Myron Taylor az amerikai elnök megbízásából találkozott a pápával, ahol a Charta szövegét is átnyújtotta hangsúlyozva, hogy csak két olyan ember van a földön, aki hitelt érdemlően az „igazságosság győzelme” mellett felemelheti a hangját, nevezetesen a pápa és az amerikai elnök. Hogy pontosan mit válaszolt XII. Piusz, nem tudjuk. Taylor feljegyzése szerint „független szerepe” megakadályozta az egyházfőt abban, hogy ilyen állásfoglalást aláírjon, de megígérte, hogy hamarosan nyilatkozik ebben az értelemben. A vatikáni feljegyzések erről az ígéretről semmit sem tudnak. A pápa arra a következtetésre jutott, hogy a legjobb, ha csak annyit mond, ami feltétlenül szükséges, vagyis jókívánságokat, de semmi olyat, amire később hivatkozni lehetne.

Jóllehet XII. Piusz nyilvánosan nem emelte fel hangját a különböző országok antiszemita kampányai ellen, de hozzá is eljutottak az európai zsidók megsemmisítéséről szóló beszámolók.

Nyugtalansága világosan kiderül azokból a feljegyzésekből, amelyeket Angelo Roncalli monsignore a pápánál 1941 októberében tartott audienciája után írt a naplójába. „Azt kérdezte tőlem – írta a későbbi XXIII. János pápa, aki akkoriban a törökországi pápai nuncius posztját töltötte be –, hogy nem volt-e hiba a nácik tetteiről való hallgatása”. [PW 258-259]

A náci Németország által meghódított óriási területen a zsidók tömeges megsemmisítése zajlott. Ugyancsak 1941 októberében a pozsonyi nuncius a szlovákiai tábori püspök levelét továbbította, amelyben arról számol be, hogy miközben a többi hadifoglyot egyszerűen hazaküldik, a zsidókat korra és nemre való tekintet nélkül szisztematikusan megölik. Egy hónappal később, novemberben a pápa ennél is részletesebb beszámolót kapott az európai zsidók tömeges meggyilkolásáról Pirro Scavizzi atyától, az olasz hadsereg katona lelkészétől.

Piusz figyelmesen és növekvő megdöbbenéssel hallgatta, ahogy a pap elmesélte, milyen atrocitásokat követtek el a németek a zsidók, a katolikus lengyelek és mások ellen a keleti fronton. „Láttam, hogy sírt, mint egy gyermek, és imádkozott, mint egy szent” – emlékezett vissza később a római pap. Scavizzi egy lengyel pap által írt szenvedélyes levelet is átnyújtott a pápának. A levélíró leírta a Lengyelországban történt szörnyű eseményeket. Honfitársai nem értették a Vatikán hozzáállását, amelyet „a hallgatás bűnének” neveztek. Könyörgött a pápának, hogy emelje fel a szavát. [PW 261]

A háború új szakaszba lépett 1941. december 7-én a Pearl Habor elleni japán támadással. December 11-én mind Olaszország, mind Németország hadat üzent az Egyesült Államoknak. Mussolini számára a pápa támogatása minden eddiginél fontosabb volt. Néhány napon belül a lateráni szerződéseket kitárgyaló Francesco Pacellinak, a pápa néhány évvel korábban meghalt testvérének az olasz fasiszta állam hercegi címet adományozott. XII. Piusz karácsonyi beszéde ismét azt a benyomást keltette, hogy mindegyik fél a saját igazságának igazolását olvashatta ki belőle. Mussolini a nyilvánosság előtt igyekezett alapvető egyház- és vallásellenes beállítódását elrejteni. 1942 januárjában azonban a Fasiszta Párt direktóriuma előtt feltette az kérdést: Hogyan lehet az, hogy az Egyesült Államok katolikus püspökei egy elnöküket támogató nyilatkozatot adnak, miközben az olasz püspökök egyetlen hasonló nyilatkozatot sem tettek? A közbekiáltók szerint a Vatikánban „árulók ülnek”. Ezért „Le a papokkal!” A pápa kereste az alkalmat, hogy az ingadozó hangulatú diktátort megnyugtassa. Erre adott alkalmat Mussolini korábbi oktatási minisztere, Pietro Fedele számára 1942. január közepén adott audiencia. Piusz megkérte, hogy tudassa a Ducéval, mennyire nagyra értékeli a családja számára nyújtott hercegi kitüntetést, majd hozzáfűzte, hogy „nagy csodálattal és mélységes áhítattal” gondol az olasz miniszterelnökre. Majd kifejezte örömét, hogy az olasz püspökök közül a legtöbben teljes harmóniában vannak a politikai, vagyis fasiszta párti vezetéssel.

Továbbra is nagyon sok értesítés érkezett a Vatikánhoz, a pápához Hitlernek a zsidók megsemmisítésére irányuló tevékenységéről. Nem csak az érintettektől, hanem olyan egyházi emberektől, akik teljes bizalommal voltak a Szentatya iránt. 1942. január 9-én Scavizzi atya visszatért a keleti frontról. A látottakról beszámolt:

„Nyilvánvaló, hogy a megszálló hatalom szándéka a lehető legtöbb zsidó kiirtása. Különböző módon ölik meg őket, a leggyakoribb és legismertebb módszer az, hogy tömegesen lövik le őket gépfegyverekkel. [A németek] több száz vagy akár több ezer zsidóból álló csoportokat szállítanak el otthonukból. Arra kényszerítik őket, hogy ássanak egy nagy gödröt, gépfegyverrel lemészárolják őket, és a holttesteket a gödörbe dobják. A megölt zsidók száma már megközelíti az egymilliót.” [PW 271]

Március végén további részletes beszámolót küldött a frontról visszatért atya a vatikáni államtitkárságnak és azt kérte, hogy az Osservatore Romano tegye publikussá a tudósítást. A pápa ezt nem tartotta bölcsnek. Szerinte nem szabad sem Mussolinit, sem pedig Hitlert ezzel felbosszantani. Szintén márciusban érkezett hír a pozsonyi nunciustól a szlovákiai zsidók elhurcolásáról. Nem a nácik parancsára, hanem az 1939 óta szlovák köztársasági elnök, Jozef Tiso katolikus pap rendelkezése alapján. Amikor a nuncius az elnököt szembesítette szörnyű tettével, azt vágta oda a pápa követének, hogy semmi olyat nem tett, ami embertelen vagy kereszténytelen lenne. A nuncius beszámolója nem hagy kétséget a felől, hogy az elhurcolt 80 ezer szlovák zsidóra a halál várt.

1942 tavaszán filmesek népesítették be a Vatikánt. Egy 12. századi ír püspök próféciája szerint Szent Péter 262. utódát „Pastor Angelicusnak”, vagyis „Angyali Pásztornak” nevezik. Miután XII. Piusz úgy vélte, hogy a készülő film a Vatikánt és a pápaságot „népszerűsítheti”, hozzájárult a vatikáni forgatáshoz, a főszerepet pedig maga a pápa játssza. A munkálatok közepette egyre aggasztóbb hírek érkeznek az európai zsidóság megsemmisítéséről. A fasiszta sajtó ismételten olyan írásokat jelentet meg, amelyben a zsidóellenes intézkedéseket a katolikus egyház múltbeli eljárásával igazolják.

„Mi, fasiszta katolikusok azért vagyunk zsidóellenesek, mert az egyház tudós doktoraitól és szentjeitől megtanultuk, hogy harcoljunk a keresztény civilizáció eme ellenségei ellen.” [PW 276]

Számos diplomata kéri XII. Piuszt, hogy szólaljon fel a zsidókkal szembeni atrocitások ellen. Osborne angol követ közvetlenül a pápának ír levelet kérve a nyilvános állásfoglalást. Ebben arra is utal, hogy a Vatikánnak – immáron a katolikusok körében is – egyre rosszabb a híre. Semmi jele sincs annak, hogy a Vatikán részéről válasz érkezett volna. A levéltárban fennmaradt levél margójára ceruzával írt bejegyzés arra enged következtetni, hogy abba az egyre növekvő iratcsoportba sorolták, amelyen ez áll: „Nyomás a Szentatyára, hogy szólaljon fel a német barbarizmus ellen”. [PW 279] Osborne naplójában feljegyzi, hogy a rá nehezedő nyomást érzékelve a Szentatya

„frusztrációját azzal kompenzálja, hogy a Pastor Angelicusszal túlzásba esik. … De miért nem ítéli el a megszállt területek lakossága ellen elkövetett német atrocitásokat?” [PW 280]

Nyilván nem kis feltűnést keltett a Vatikán férfi világában, amikor egy karcsú, magas, 36 éves hölgy váratlanul megjelent és a pápával kívánt beszélni. Ő Marie José, belga hercegnő, az olasz trónörökös Umberto felesége. Valószínű, sem apósa, sem pedig a pápa nem igazán tartotta kívánatosnak, hogy egy hölgy beleavatkozzon a politikába. Küldetésébe talán férjét beavatta, de a király nem tudott róla. Az államtitkárságon Montinival közölte, hogy saját elhatározásból jött és fontos üzenete van a pápának. Arra kérte az egyházfőt, hogy tudassa az amerikai követtel: az olasz nép nem akar háborút és kész a jelenlegi kormányzat eltávolítására. Ha ez nem következik be, akkor népfelkelés várható, ami sem a királyi családnak, sem az egyháznak nem lenne jó. Ugyan XII. Piusz egyáltalán nem volt boldog a háborús részvételtől, de semmiféle hajlandóságot sem mutatott a hercegnő ötlete iránt. A hercegnő feljegyzései szerint még több alkalommal találkozott Montinival: a feltűnés elkerülése végett ezekre magánházaknál került sor, a hercegnő nagy napszemüveget és fejkendőt viselt. Nem ismert, hogy Montini készített-e feljegyzést ezekről a találkozókról.

Szinte szünet nélkül érkeztek a pápához a kérések: tiltakozzék, ítélje el a zsidókkal szembeni eljárásokat. A brit követ ismételten hangsúlyozza: a hallgatás és a minden áron való hallgatás pápai politikája a Vatikán erkölcsi tekintélyét lerombolja. [vö. PW 284] 1942 augusztusában az ukrajnai görög-katolikus egyház vezetője értesíti a Szentszéket az ott történt zsidóüldözésről, szeptember 10-én egy ferences szerzetes a kalábriai Ferramontiban lévő koncentrációs lágerben uralkodó kétségbeesett helyzetről tudósít. Két nappal később a belga és a lengyel nagykövet nyújtja be az apostoli palotában felszólítását, amelyet több diplomáciai képviselet is megtesz a következő napokban.

1942 szeptemberében Roosevelt elnök nevében Myron Taylor követ tárgyal a pápával. Ebben egyrészt biztosítja, hogy az Egyesült Államokban a közhangulat inkább Németország és Japán ellen irányul, nem Itália ellen. Másrészt figyelmeztet arra, hogy a jelen helyzetben egy béketárgyalás a legrosszabb lenne, hiszen az csak az elfoglalt területek német kézen maradását ratifikálhatná. Harmadrészt pedig részletes beszámolót ad arról, milyen információkat tudnak a zsidók deportálásáról, megsemmisítéséről. Az írásban is átadott memorandum így zárul:

„Nagyra értékelném, ha eminenciád tájékoztatna arról, hogy a Vatikán rendelkezik-e olyan információkkal, amelyek megerősíthetik az ebben a memorandumban leírtakat. Ha igen, szeretném tudni, hogy a Szentatyának van-e bármilyen javaslata arra vonatkozóan, hogy a civilizált közvélemény erőit hogyan lehetne mozgósítani a gyakorlatban, hogy megakadályozzuk ennek a barbárságnak a folytatását.” [PW 288]

A beérkezett jelentések valóságtartalmát Dell`Acqua, az államtitkárságon a zsidó ügyekkel megbízott Monsignore alapvetően megkérdőjelezte. A „pápai választ” október 10-én adta át Maglione bíboros az amerikai követ asszisztensének, Harold Tittmannak.

A aláírást mellőző nyilatkozat elismeri, hogy a Szentszékhez más forrásokból is érkeztek jelentések „a nem árjákkal szembeni kemény intézkedésekről”, de „eddig nem sikerült meggyőzően ellenőrizni ezek valóságtartalmát”. A pápa megfogadta Monsignore Dell’Acqua tanácsát: A legjobb az, ha a szövetségesek nem kapnak megerősítést a gyilkossági jelentésekhez, következésképpen nem kockáztatják, hogy a Vatikánhoz forduljanak vádjaik megerősítése érdekében. A legjobbnak tűnt, ha még a „zsidók” szót sem említik. [PW 290]

Sorsfordulók (24–32. fejezet)

1942. október 22-én éjjel a brit bombázók több hullámban hajtottak végre szőnyegbombázást Genova ellen. A szövetségesek a háború végéig több mint ötvenszer ismételték ezt meg. De nem csak Genova, hanem Milánó és Torino is hasonló támadásokat élt meg. Az észak-afrikai fronton tíz nap alatt a tengelycsapatok óriási veszteségeket szenvedtek el: Rommel katonáinak a fele elesett, megsérült vagy fogságba esett. Ehhez társult, hogy Dwight Eisenhower generális csapatai a szövetségesekkel együtt behatoltak Marokkóba és Algériába, rövid időn belül legyőzték a német-olasz csapatokat. Németország és Olaszország számára ezek az események katasztrófának számítottak. Mussolini bűnbakot keresett és hamarosan meg talált is: „Genova és Torino bombázása egyedül a Vatikán vétke” – mondta szentszéki nagykövetének, Raffaele Guariglianak. [PW 296]

Mind a német, mind pedig az olasz vatikáni nagykövet tudatában volt a zsidókkal szembeni eljárások miatt a pápára nehezedő nyomásnak. Attól tartva, hogy végül Piusz enged a követeléseknek, a német nagykövet a külügyminisztériumnak küldött jelentésében figyelmeztet:

„Egy nyílt konfliktus a pápával súlyosan megterhelné a katolikus Olaszország hangulatát, amely általában nem túl barátságos Németországgal szemben, és felbátorítaná mindazokat, akik Olaszország és Németország szétválasztására törekszenek.” [PW 298]

A torinói bombázásokat az érsek szinte naponta jelenti a pápának. Churchill szentszéki követe, Osborne a pápai reakciókat jellemzi:

„Mivel Őszentsége soha nem ítélte el a civilek ezreinek szándékos meggyilkolását, akik Varsó, Rotterdam, Belgrád, London, Coventry és más brit városok német bombázásakor haltak meg, az elemi logika megtiltja neki, hogy elítélje a Milánó, Genova és Torino elleni legutóbbi támadásainkat.” [PW 299]

A szövetségesek észak-afrikai jelenléte arra kényszerítette a németeket, hogy egyre nagyobb erőket irányítsanak Dél-Itáliába. Mellékhatásként egyre több német katona jelent meg a pápai kihallgatásokon. Piusz szívesen elbeszélgetett velük. A náci vezetés nem örült ezeknek, ezért arra figyelmeztetett, hogy a haderő tagjai ezeken csak előzetes engedély esetén vehetnek részt. A német jelenlét azt is jelentette, hogy ismételten megindult a találgatás az egyházfő esetleges túszul ejtéséről, valamint a Vatikán német megszállásáról.

A brit követ továbbra is információkkal látta el a pápát az európai zsidóság helyzetéről. 1942. december 18-án hosszú memorandumban írta le a szenvedéseket. A napra lebontott jelentések között olvasható:

„… December 16. …. Eddig mintegy 500000 zsidót szállítottak Lengyelországba a megszállt Európából vagy a német befolyás alatt álló országokból, hogy meggyilkolják őket. Ezek között van 50000 Franciaországból, 70000 Elzász-Lotaringiából, 250000 Romániából, 57000 Szlovákiából és 50000 Luxemburgból. Ezek nincsenek benne abban az egymillió lengyelországi zsidóban, akiket már korábban meggyilkoltak.” [PW 304]

Az angol beadványra érkezett vatikáni válasz ismételten a pártatlanságra, valamint az adatok nem igazolható voltára hivatkozva utasította el a nyílt fellépést. A zömében katolikus Lengyelország képviseletétől érkezett felszólítás is eredménytelen maradt. Közben a Duce karácsonyi beszédre vonatkozó kívánsága is megérkezett a pápához. A fasiszta vezér szerint abban kerülni kell minden, az olasz népre „bénító hatású” békére való felszólítást. Osborne angol követ megítélése szerint „a Vatikán az egyetlen olyan állam, amely a zsidó-üldözést nem ítélte el”. [PW 305]

A sok nem éppen örvendetes hír mellett XII. Piusz örömmel fogadta, hogy főszereplésével elkészült a Pastor Angelicus című film. Az angol követ ízléstelennek véli, hogy ezt éppen a világháború idején forgatták. Rendkívül sok helyen mutatják be, a megszállt Párizsban is több mint 200 előadásra kerül sor. Mussolini fasiszta kormányzata ugyan támogatta a film forgatását, a Duce mégis féltékenyen reagál, hiszen a saját dicsősége ezzel is egyre inkább háttérbe kerül. Egyébként gyomorbántalmai is egyre erősebbé válnak. Az időközben tanácsadói szerepet is betöltő, nála közel 30 évvel fiatalabb szeretőjének, Clara Petaccinak panaszolja, hogy 20 év munkája, szenvedése semmivé válik. Ami pedig – legalábbis Clara naplójegyzetei alapján – a legjobban bosszantja, hogy a pápára van szüksége ahhoz, hogy az angolok ne bombázzák Rómát. A szerető tanácsa: ne hagyja, hogy az „angol-papi” erők legyőzzék, mert ha ezt tenné, akkor ez azt jelentené, hogy Róma a Vatikán és „papi hatalmának” a kezében marad. [PW 307]

XII. Piusz karácsonyi beszédét ismételten minden háborús fél a saját véleménye megerősítésének tekinti. Ugyan a pápai szöveg 24. oldalán van egy mondat, amelyet gyakran említenek a felelősség enyhítésére („Százezreket, akik személy szerint vétlenek, néha csak nemzetiségük vagy származásuk miatt, halálra szántak vagy fokozatos elszegényedésre ítéltek.” – [PW 308]), de ez a retorikai körmondatok, szóvirágok özönében aligha jutott el a hallgatókhoz. Vincent McCormick amerikai jezsuita, a Gregoriana Egyetem korábbi rektora szerint a mondanivaló rendkívül „sötéten” fogalmazódott meg. A lengyel diplomata, Kazimierz Papée szerint az alapvető gond, hogy a Szentatya pápaként is diplomata maradt, a kor realitását nem érzékeli, a tényektől eltekint.

Az 1943-as év az egész frontvonalon német-olasz szempontból katasztrofálisan kezdődött: összeomlás Sztálingrádnál, visszavonulás, Tripoli eleste. Mussolini levert volt, de a Vatikán miatt nem igazán kellett aggódnia. Francesco Borgondini pápai nunciusként eltöltött három évét összegezve dicshimnuszt zengett a fasiszta kormányzatról. Ebben külön kiemelte, miként segített a kormány megakadályozni a protestánsok hittérítő munkáját. Ciano külügyminiszterként magántalálkozón megbeszélést folytatott az államtitkárság vezető munkatársaként tevékenykedő Montinival. Ebben a fasiszta külügyminiszter legfontosabb kérése, hogy – ugyan a háború egyhamar nem ér véget –, de a Vatikán segítsen majd az elfogadható béke megteremtésében. Persze ekkor már várható volt a katasztrófa, amelyet február 2-án a 250 ezer fős 6. német hadsereg kapitulációja okozott.

Még január végén a lengyel nagykövet visszatért a pápához, hogy ismételten a londoni emigráns kormány nevében világos és egyértelmű állásfoglalást kérjen.

Miközben XII. Piusz hallgatta, idegesen mosolygott. Amikor a nagykövet befejezte, franciául így szólt: „Először is, szeretném tudni, hogy elnök úr olvasta-e karácsonyi üzenetemet. Meg vagyok lepve, sőt, meg vagyok bántva. Igen, ez fáj nekem. Egyetlen szó sincs köszönetről, elismerésről, úgy értem: elismerésről [Anerkennung]” – és itt a pápa a német kifejezést használta, mert nem volt biztos benne, hogy a francia tükrözi gondolatát. „És mégis mindent elmondtam. Világos és érthető voltam”. Ezen a ponton a pápa emlékezetből kezdte idézni karácsonyi üzenetének részeit, és a nemzeti kisebbségek és fajok üldözésének elítélésével fejezte be. [PW 313-314]

Nem csak a lengyel nagykövet nem tartotta kielégítőnek a pápai hozzáállást, hanem néhány héttel később a Rómában élő amerikai jezsuita, Vincent McCormick sem. Véleménye szerint lehetetlen azt a vatikáni semlegességet védelmezni, ami a katolicizmust súlyosan terheli.

Mussolini a súlyos helyzetre való tekintettel 12 minisztere közül kilencet menesztett és kormánya átalakításába kezdett. Vejét is leváltotta a külügyminisztérium éléről, aki saját választásának megfelelően így szentszéki nagykövet lett. Az átalakítás néhány nappal a lateráni szerződések aláírásának évfordulóját előzte meg. A fasiszták lapja címoldalán emlékezett meg az ünnepről:

„Olaszország, amely éppúgy fasiszta, mint katolikus, a megbékélés révén új erőt adott vallásos lelkiismeretének, és a feketeingesek forradalma által teremtett új légkörben ismét felfedezte saját történelmi küldetésének útját: a halhatatlan Róma szellemi értékeinek és civilizációjának védelmét.” [PW 317]

Mivel a tengelyhatalmak győzelmi esélyei egyre inkább csökkentek, növekedtek azok a spekulációk, amelyek a háborúból kivezető utat keresték és ebben a pápa közvetítő szerepében reménykedtek. Február 22-én Ettore Bastico generális, aki az utóbbi idők vereségéig Líbia kormányzójaként tevékenykedett, felkereste a pápát, hogy segítsen ebben. Csalódottan kellett távoznia. A szövetségesek – immáron amerikai segédlettel – egyre erőteljesebben bombázták Nápolytól Milánóig az olasz városokat. A pápa április elején magához kérette az olasz követet. Azt kérte, hogy kérvényezze a londoni kormányzatnál, hogy a szövetségesek ne vonuljanak be Olaszországba. Egy ilyen invázió ugyanis a két ország közötti jövőbeli kapcsolatok érdekében nem lenne kívánatos. Osborne tudván mennyire rossz fogadtatása lenne egy ilyen kérésnek a brit kormányzatnál, úgy döntött, hogy Piusz ügyét nem is említi.

1943 márciusában Angelo Roncalli (a későbbi XXIII. János pápa) isztambuli legátusként kódolt táviratban jelzi, hogy 20000 szlovákiai zsidót – köztük nagyon sok gyermeket – az a veszély fenyegeti, hogy a hónap végén Lengyelországba deportálják őket, ahol a biztos halál vár rájuk. A legátus arra kéri a pápát, hogy járjon közbe a szlovák elnöknél, Jozef Tiso katolikus papnál azoknak a zsidóknak az ügyében, akik Törökországon keresztül eljuthatnának Palesztinába és angol engedéllyel ott letelepedhetnének. A kérés a Vatikán számára azért kínos, mert a korábbi egyházi, pápai álláspont mindenképpen ellene volt a palesztinai zsidó letelepedésnek.

Május elején a pápa táviratot küldött döntéséről Isztambulba Monsignore Roncallinak. A Szentszék „többször is közbenjárt a szlovák kormánynál a nem-árják érdekében, különös tekintettel a gyermekekre. Továbbra is igyekszik megakadályozni a Szlovákiában élő zsidó lakosok bármiféle transzportját”. A szöveg nem foglalkozott Palesztinával. [PW 324]

Még ugyanabban a hónapban Roncalli azt kérte a vatikáni államtitkárságtól, hogy 1500 szlovákiai zsidó gyermek számára segítsenek tranzitvízumot szerezni a magyar kormánytól. Dell`Acqua válaszában a szlovák elnökre utalt, illetve felszólította az isztambuli legátust, hogy ne támogassa a zsidók kivándorlását Palesztinába.

Jóllehet XII. Piusz mondhatta, hogy a német kormányzatra a befolyása rendkívül korlátozott, ez nem volt igaz az olasz kormány esetében. Áprilisban zsidó szervezetek arról értesítették a pápát, hogy a németek olasz zsidók deportálását követelik. Az egyházfő ismét Tacchi Venturit küldte az új külügyminiszterhez az ügyben, aki megígérte, hogy Olaszország nem ad át zsidókat a németeknek.

1943 áprilisában a beteg Mussolini találkozik Salzburgban Hitlerrel. A Duce kérte, hogy a Führer kössön békét a Szovjetunióval, így a német légierő védhetné az olasz városokat. Hitler azonban nem fogadta el ezt az ajánlatot.

A háborús helyzet alakulása nyomán a Vatikánban is felmerül a kérdés, milyen álláspontot foglaljon el a pápa a jövőre vonatkozóan. Hasonló értelemben Roosevelt elnök egy sor kellemetlen kérdést tesz fel XII. Piusznak. Mi legyen a pápa véleménye szerint az új olasz kormányzat formája? Kire lehetne számítani egy új kormány megalakulásakor? Fennmaradjon-e az olasz monarchia vagy inkább megszüntetendő? A Vatikán több tervezetet készít. A legkényesebb a személyek megnevezésének kérdése. Végül a válasz meglehetősen rövid. A pápa jóformán csak egyetlen pontra válaszol. Szerinte a monarchiának feltétlenül fenn kell maradnia. Hogy ki vezesse a jövőbeni kormányt, azt pedig az olasz alkotmány szerint a király határozza meg.

Május 29-én Churchill, külügyminisztere, valamint Eisenhower generális és a szövetségesek katonai vezetése Algírban megtervezi Olaszország megszállását. Ugyanakkor Roosevelt külön megbízottja, Myron Taylor a pápának küld üzenetet: az olaszok sorsfordító döntés előtt állnak. Ha nem szabadulnak meg Mussolinitól és nem mondják fel a Németországgal kötött szövetségüket, akkor a jövő pusztulást, halált és szegénységet hoz. Végső soron a legyőzött népek sorsát kell elszenvedniük. XII. Piusznak nem volt más választása, minthogy a királlyal felvegye a kapcsolatot. Június 17-én nunciusát küldte a királyhoz óvatos puhatolózásra. Viktor Emmanuel nem gondolta, hogy a szövetségesek inváziója küszöbön áll. Az egyházfő a munkatársaival végzett elemzés nyomán úgy vélte, hogy sem a nácik, sem a szövetségesek győzelme nem hozna megfelelő eredményt. Az ideális az lenne, ha mindkét veszély, a nemzetiszocializmusé és a kommunizmusé is megszűnne. Egyikük győzelme katasztrófát jelentene.

XII. Piusz tudta, hogy sem az olaszok, sem pedig a németek nem győzhetők meg arról, hogy katonaságukat kivonják Rómából. Így Roosevelt fenyegetése érvényben maradt. Mind ő, mind pedig Churchill Róma bombázásának mérlegelésekor egyedül a katolikus érzékenységet vette figyelembe. Az elnök elsősorban az amerikai katolikusokra gondolt, míg a brit miniszterelnököt bosszantotta, hogy a pápa Mussolini fővárosát védelmezi, de nem volt hajlandó elítélni, amikor a tengelyhatalmak Londont bombázták. Roosevelt maga nem szeretett volna a pápa ellenségévé válni, ezért az amerikai katonai vezetéssel, valamint külügyminiszterével szemben szerette volna a várost „nyílt várossá”, vagyis fegyvermentes övezetté nyilvánítani. Ez nem sikerült neki, mivel nyilvánvaló volt, hogy Mussolini Rómát továbbra is a fasiszta állam fővárosának tekinti. [vö. PW 340]

Jóllehet a pápa számára is világos volt, hogy Mussolini napjai meg vannak számlálva, még sem gondolt arra, hogy a Ducet vagy a fasiszta kormányzatot ellenségként kezelje. Ugyanakkor a Vörös Hadsereg előrenyomulására érzékenyen reagált. Június közepén 25000 munkás előtt beszélt a „forradalmárok” hazug ígéreteiről és figyelmeztetett, hogy a kommunisták rabszolgákká teszik őket. A beszédet a nemzetiszocialisták propaganda-céljaikra fel is használták. A háború menete ugyan megfordult, a Vatikán hivatalos munkatársai és a fasiszta kormányzat alkalmazottjai továbbra is egymás támogatásán dolgoztak.

1943. július 9-én éjszaka a szövetségesek megindították Szicília elfoglalását. Ugyan az erős szél megtréfálta az ejtőernyősöket, de így is sikerült az ellenség hátába kerülni és a kommunikációs útvonalakat megszakítani. Néhány napon belül – szinte harcok nélkül – meghódították a sziget délkeleti részét. Ezzel egyidejűleg Roosevelt elnök levélben értesítette a pápát a hadműveletről és biztosította arról, hogy minden lehetséges eszközzel igyekeznek megvédeni a templomokat és a vallási intézményeket. A pápa válaszában megköszönte ezt, kérte, hogy Róma – kiemelkedő vallási jelentőségére való tekintettel – mentesüljön a hadműveletek alól. De nem akarván a Ducet idegesíteni, elutasította azt a kérést, hogy a levél jelenjen meg az Osservatore Romanoban. Bastiniani, a fasiszta kormányzat új külügyminisztere Maglione bíboros államtitkár segítségével igyekezett felvenni a kapcsolatot az angol és amerikai kormányzattal. Terve szerint Olaszország vezetésével a tengelyhatalmak egyes országai, így Románia és Magyarország, kiszállhatna a háborúból. Sem az amerikaiak, sem az angolok nem voltak hajlandóak a fasiszta kormányzattal ilyen ügyben tárgyalni.

Július 19-én találkozik Mussolini Hitlerrel, aki az olasz csapatokat is német parancsnokság alá kívánja helyezni. 12 órával korábban röplapokon tájékoztatják a szövetségesek Róma lakosságát, hogy hamarosan a rendező pályaudvarokat és a reptereket bombázzák. A légi támadásra az olasz légelhárítás gyakorlatilag nem tud válaszolni. A négy órás hadműveletben 700 római meghalt és 1600-an megsebesültek. Amikor a Hitlerrel való találkozásról a Duce hazaért és értesült az eseményekről, így kommentálta: „És így végződik a pápai Róma mítosza”. [PW 355] Három órával az utolsó bombázó eltűnése után a pápa autóval „megszemléli” a pusztítást. Mikor meglátta a San Lorenzo fuori le Mura templom megrongált homlokzatát, beszakadt tetőzetét, letérdelt és a halottakért imádkozott. Majd felállva a körülötte álló tömeget imára szólította, hogy „az Úr ezt a fájdalmat számotokra és egész Olaszország számára áldássá változtassa”. [PW 355-356] A pápa nyílt levélben fejezte ki tiltakozását, amely nem csak az Osservatore Romanoban, hanem valamennyi fasiszta újságban is megjelent. McCormick jezsuita naplójegyzete szerint a levél nem említette a szövetséges bombázás célpontjait.

„De miért nem mondta a Vatikán világosabban és őszintébben a világnak, hogy a fő bűnösök azok, akik átadták Rómát az ellenségnek azzal, hogy katonai központként használták! … Úgy tűnik, nincs bátorság bármit is mondani, ami sértő lehet, és rossz fényben tünteti fel a németeket és az olaszokat”. [PW 358]

Július 22-én a szövetségesek katonái elfoglalják Palermót. Meglepő módon a polgári lakosság lelkesen fogadja őket. Az olasz gazdasági elit is egyre inkább eltávolodik Mussolinitól. Szombaton, július 24-én este 17 órákor kezdődik a régóta egyáltalán nem összehívott Fasiszta Nagytanács ülése. Az összejövetelen Ciano, Bottai és Grandi határozati javaslatot terjeszt elő, amelyet a 27 tag közül 19 megszavaz. Ez a katonai parancsnokságot Mussolini helyett visszaadja a királynak. Reggel hét órakor a nagytanács egyik tagja, Alberto De Stefani felkeresi a Vatikánban a népek evangelizációjáért felelős kongregáció titkárát, Constantinit, és közli a tanácsi határozatot. A telefonon behívott Montini is értesül arról, hogy ez a diktatúra végét jelentheti. Minderről De Stefani még a király értesítése előtt szükségesnek látta értesíteni a Vatikán hivatalos képviselőit. A nagytanács képviselője szerint két irányban kell felvenni a tárgyalásokat: egyrészt Németországgal a háborúból való kilépést illetően, másrészt a szövetségesekkel, amelynek során döntő, hogy az ország semleges státuszt kaphasson és elkerülhesse a katonai megszállást. Mussolini „visszalépését” a rádió július 25-én röviddel tíz óra előtt közölte. Egyúttal Badoglio generálist nevezte ki a király a katonai kormányzat élére. Mussolinit letartóztatják és ismeretlen helyen őrzik. A kormányváltás másnapján Constantini a Vatikánba menet mindenütt „élénk vidámságot, boldog hangulatot” érzékel. Ugyanakkor az utcákon a „Halál Tacchi Venturi atyára!” is hallható. Nyilvánvaló intő jel a pápa számára is. „Elérkezett az ideje, hogy a Vatikán is újra írja történelmét”. [PW 364]

A pápa megbízást ad Tardininek, hogy készítsen egy memorandumot a jelenlegi helyzetről. Ebben az államtitkársági megbízott – az immáron hozzáférhető kézírásos anyag alapján – az alábbi javaslatot teszi:

„Mert a németek megaláztatása és büntetése ezúttal még nagyobb lesz, mint Versailles után; mert a gyűlölettől elvakult szövetségesek (sajnos!), a jogos mérték betartása nélkül számtalan önkényes és igazságtalan intézkedést alkalmaznak majd a németekkel szemben; mivel a németek ellenséges (bármennyire is indokolatlan) magatartása a Szentszékkel szemben nagyon megnehezítené a németországi katolicizmus jövőbeli helyzetét (ahol az egyháznak kompenzálnia kell a már elszenvedett veszteségeket), a Szentszék számára hamis képzetnek tűnik, hogy elkerüljön minden olyan gesztust, amelyet egy napon valahogy úgy értelmezhetnének, hogy hozzájárult (bármilyen minimálisan is) Németország vereségéhez.” [PW 365-366]

A pápa fontolgatta a munkatársa által megfogalmazott memorandumot, de hogyan utasíthatná el – gondolkodott félig-meddig hangosan –, ha az új olasz kormányzat a segítségét kéri. Este sok római gyülekezett a Szent Péter téren. Szerették volna, ha a pápa szól hozzájuk, megáldja őket. XII. Piusz azonban okosabbnak látta, ha nem vesz részt abban az örömben, amely a fasiszta diktatúra végét jelentette: szobájában maradt, ablaka pedig zárva. [vö. PW 366]

Hitler gyanította, hogy Mussolini leváltása mögött a pápa és a Szentszék áll, bosszút akart állni. Goebbels és társai azzal csitították le, hogy nem lenne bölcs, hiszen így nem tekinthetné harcát a zsidók és kommunista hordák ellen a keresztény Európa védelmezésének. Maglione bíboros államtitkár is aggódott a Duce és családja sorsa miatt, a rendőrfőnöknek írt levelében a „szegény Rachele Mussolini asszony” biztonságáért szólalt fel. Az immár egykori fasiszta vezér bukása után az egyház egyik legfőbb feladata volt, hogyan tagadhatja le a korábbi rezsim melletti kampányolását. Közben országszerte demonstrációk voltak: 93 tüntetőt öltek meg, több mint 500 ember sebesült meg és 2000 fölött volt a letartóztatottak száma. Az új kormányfő pedig még mindig azzal kecsegtette magát, hogy Olaszországnak sikerül olyan kiutat találni, ami elkerüli annak a látszatát, hogy elárulták szövetségesüket.

A Vatikán aggódott, hogy Németországgal összetűzésre kerülhet sor. Maglione bíboros-államtitkár a Német Birodalommal jó kapcsolatban álló portugál, spanyol, argentin és magyar nagykövetet magához kérette. A bíboros feltette a kérdést:

„Nem lenne-e hasznos, ha a nagykövetek beszélnének vatikáni német kollégájukkal, és kifejeznék Németország Szentszékkel szembeni jó szándékába vetett hitüket?” [PW 376]

A nagykövetek a kérésnek eleget tettek. Az üzenet eljutott Berlinbe, a nagykövetekkel szemben német kollégájuk puszta fantáziának tartotta a német beavatkozással kapcsolatban elterjedt híresztelést. Nem biztos, hogy a nagykövetek hittek ennek a cáfolatnak. Miközben az új olasz kormány még nyilvánosan a németek iránti hűségét hangsúlyozta, igyekezett a Rómára leselkedő szövetséges bombaveszélyt elhárítani. A korábbi kormányzathoz hasonlóan bízott a Vatikán segítségében. A pápa környezetében nem mindenki lelkesedett az ötletért, hogy a Szentszék a szövetségeseknél kérelmezze Róma „szabad várossá” nyilvánítását, s így a bombázások alóli mentesítését. XII. Piusz azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a washingtoni és a londoni legátusok ilyen jellegű kérést továbbítsanak az illetékes kormányzatokhoz. Jóllehet az amerikai elnök megfelelő feltételek teljesülése esetén hajlott arra, hogy eleget tegyen a kérésnek, de Churchill és az amerikai katonai tanácsadók ezt elutasították.

A helyzet tragikus voltát látva Maglione összehívta a bíborosokat. Ebben tájékoztatta őket, hogy ugyan a Szentszék semmit sem tett Mussolini leváltásáért, de annak következményeit viselnie kell. A német csapatok egyre jobban közelítenek Rómához. Az új olasz kormány a főváros német megszállásától tart. Nincs garancia arra, hogy a Vatikán ezt elkerülheti, sőt olyan hírek is vannak, amelyek szerint a pápát a németek Münchenbe vinnék. Ebben a helyzetben a bíboros döntőnek tartja, hogy a Szentszék semmi olyat se tegyen, amit a németek a szövetségesekkel kötött olasz különbéke támogatásaként értelmezhetnének.

A Mussolini bukásával kapcsolatos bizonytalanság miatt XII. Piusz először úgy gondolta: jobb, ha nyilvánosan nem nyilatkozik. Augusztus 7-én, a közelgő Mária mennybevétele ünnepére való tekintettel azonban megszólalt. Az Osservatore Romanoban is megjelent szövegben a pápa arról a fájdalomról szólt, amely az „Isten anyját a megölt fiak láttán eltölti”, továbbá reményét fejezi ki, hogy hamarosan elérkezik a „keresztény béke”. A beszédet a jezsuita Vincent McCormick naplójában értékeli:

„Úgy tűnik, hogy a Vatikán most teljesen attól fél, hogy a németek vagy az egyházellenes olaszok veszik át a hatalmat. De milyen sajnálatos dokumentum ez! Akkor, amikor a szicíliaiak a felszabadulásukat ünneplik, és emberek százmilliói Norvégiától a Földközi-tengerig reményteli megkönnyebbüléssel sóhajtanak fel, mert négy évnyi zsarnokság és rabszolgaság uralma után végre a szabadság fényét látják a horizonton, a Szentatya azt mondja nekünk, hogy az ég nem derült ki, hanem sötétebb, mint valaha, és hogy a kereszténység veszélyben van.” [PW 382-383]

Pápaságának négy esztendeje alatt XII. Piusz a zsidóellenes faji törvényekkel szemben nyilvánosan nem tiltakozott. Időnként szóvá tette, hogy a megkeresztelt zsidókat a kormányzat továbbra is zsidóként kezeli. Az új olasz kormányfő a Vatikán értelmezésének megfelelően hajlandónak mutatkozott a változtatásra: az új felfogás szerint a faji törvények csak azokat tekintik zsidónak, akiket az egyház is annak tart.

A szövetségesek ugyan rövid ideig szüneteltették Róma bombázását, de augusztus 13-án ismét megszólaltak a szirénák. Mivel mindenki tudta, hogy a Vatikánt nagy ívben elkerülik, az emberek tömegesen a Szent Péter tér felé tartottak. Délután a pápa a korábbi alkalomhoz hasonlóan a pusztítás helyére ment. Röviden a kétségbeesett emberektől körülfogva megállt a lateráni bazilikánál. Másnap Badoglio Rómát egyoldalúan „nyílt várossá” nyilvánította. A szövetségesek nem tartották ezt magukra nézve kötelezőnek, hiszen tudták, hogy jó időbe telne, amíg a német csapatok elhagynák a várost.

Augusztus hónapban az új kormányzat a fasiszta vezérek közül sokat letartóztatott. Egyeseknek, mint Mussolini vejének, sikerült Németországba menekülni. Miután valószínű volt, hogy Hitler szeretné megtudni a Duce tartózkodási helyét, az új olasz kormányzat ezt rendszeresen váltogatta. Míg Mussolini feleségét nem bántották, szeretőjét, a sokak által gyűlölt Clara Petaccit, anyjával és nővérével együtt letartóztatták, a sokak szerint rendkívül korrupt család villáját elkobozták és az orsolyita nővérek 50 gyermek számára árvaházzá alakították át.

Ugyan a pápa semmit sem tett, ami a németeket a Vatikán ellen hangolhatta volna, mégis Maglione bíboros államtitkár tanácsa ellenére XII. Piusz titokban Enrico Galeazzi főmérnököt küldte az Egyesült Államokba. Két fontos feladat várt a küldöttre. Egyrészt Roosevelttel tudatnia kellett, hogy az olasz kormányzat és nép békét akar, de ezt a német csapatok jelenléte miatt nem képes nyíltan kimondani. Másrészt óvott a pápa a munkások között egyre inkább elterjedő kommunista eszméktől. A pápa szerint a fasizmus bukásával világos jelei vannak annak, hogy jól szervezett kommunista sejtek jelennek meg. A titkos misszióval egyidejűleg XII. Piusz meghirdette, hogy a háború kitörésének negyedik évfordulóján, vagyis szeptember elsején beszédet mond. Sokan a béke reményét, a háború végének bejelentését várták. Persze csalódniuk kellett. Miként korábbi nyilvános megszólalásaiban XII. Piusz valamennyi háborúban részt vevő féllel szembeni pártatlanságát hangoztatta.

Augusztus közepén Badoglio kormánya Lisszabonban tárgyalásokat kezdett a szövetségesek képviselőivel. Az olasz tábornokok ragaszkodtak ahhoz, hogy csak akkor írják alá a megegyezést, ha azzal egyidejűleg Rómától északra a szövetséges csapatok garantáltan megjelennek. Eisenhower ezt a rizikót felvállalta. Roosevelt és Churchill az olasz kapituláció meghirdetését szeptember 8-ra tervezte. Ugyanebben az időpontban kellett volna Badoglionak is a megegyezést nyilvánosságra hozni. Bár az olasz miniszterelnök szerette volna a nyilvánosságra hozatalt kitolni, az amerikai fél határozott maradt. Végül Badoglio is késő este nyilatkozatot adott ki, miután már az olasz kapitulációt a rádió bejelentette. Sokan az utcára tódultak, a Szent Péter téren a pápa megjelenését követelték.

Mivel a pápa tudta, milyen könnyen elfoglalhatják Rómát a németek, el akarta kerülni azt a benyomást, hogy örül az olaszok szövetséges hűségszegésének. Amikor többszöri felszólítás ellenére sem jelent meg az ablaknál, a csalódott tömeg szétoszlott. [PW 394]

Szurokfekete ég (33-39. fejezet)

A fegyverszünet bejelentését követően az olasz király, valamint a Badoglio kormány azonnal Brindisibe tette át székhelyét. Órákon belül a német csapatok elfoglalták a felső-itáliai városokat – gyakorlatilag ellenállás nélkül. A szövetségesek körében felröppent a hír, hogy a Duce megbuktatásában a Vatikán szerepet játszott. A Vatikán Montini révén szóban, az Osservatore Romanoban pedig írásban is cáfolta ezt. A német bevonulásra való tekintettel Roosevelt, Churchill és Eisenhower azt követelte Badogliotól, hogy szólítsa fel az olaszokat az ellenállásra. Ennek ugyan a miniszterelnök eleget tett, hatása viszont szinte alig volt. A németek több mint egy millió olasz katonát fegyvereztek le és mintegy tízezret öltek meg, 600 ezer olasz katonát pedig kényszermunkára Németországba szállítottak. Szeptember 11-én a rádió már arról tudósított, hogy a harci cselekmények gyakorlatilag megszűntek.

Hitler természetesen kinyomoztatta Mussolini fogva tartásának helyét. Szeptember 12-én német katonák lefegyverezték az őrzésre kirendelt 200 csendőrt és kiszabadították a Ducet, aki Németországban csatlakozott „emigráns társaihoz”. Hitler meggyőzte a náci vezetést, hogy Mussolini vezetésével olasz „republikánus-fasiszta” kormány jöjjön létre.

XII. Piusz törekedett arra, hogy a németekkel együttműködve védelmezze a Vatikánt. Egy ebből az időszakból származó, Ribbentropnak küldött diplomáciai jelentés három dokumentumról számol be, amely jól jellemzi a vatikáni hozzáállást:

„Az első a Kúriának az üldözött régi fasiszták érdekében a Badoglio kormánynál lévő közbenjárását tartalmazza. A másodikban a Kúria a pápa utasítására a Duce és családja érdekében tett lépéseiről szól megnevezve mintegy húsz családtagot. Ezek közül azonban hiányzik Ciano gróf és Edda Ciano neve. Különösen érdekes a harmadik dokumentum, amely Maglione bíboros államtitkárnak a világot fenyegető veszélyekről az olasz kormányhoz intézett érvelését tartalmazza. Maglione szerint Európa sorsa azon múlik, miként tud Németország győztes ellenállást tanúsítani az orosz fronton. A német hadsereg az egyetlen lehetséges bástya, »Baluardo« a bolsevizmus ellen. Ha ez megtörne, az európai kultúra megsemmisülne.” [PW 408]

Hogy Hitler a pápa túszként történő elrablását tervezte volna, amit később XII. Piusz védelmezői magatartására vonatkozóan gyakorta felhoztak, csak a szövetségesek propagandájában létezett. A pápa és államtitkára nem csak egy Rómáért vívott csata következményeitől tartott, hanem attól a lehetőségtől is, hogy a zavargások következtében kommunista felkelésre kerülhet sor. A vatikáni diplomácia washingtoni legátusa révén az amerikai elnök felé is jelzéseket küldött:

„Megbízható forrásból úgy értesültünk, hogy a kommunisták bőséges fegyverkészlettel rendelkeznek, és valószínűleg a város általános kirablását és teljes kifosztását tervezik. Egy ilyen eshetőség […] aligha zárná ki a Vatikán elleni támadás lehetőségét.” [PW 411]

Még 1942 januárjában az ún. „wannseei konferencián” a náci kormányzat a zsidókérdés „végső megoldását” határozza el, ami a megsemmisítő táborok létesítését is jelenti. Olaszországban közel 40000 zsidó él. A „kezdeményezést” a németek által megszállt területeken már a helyi fasiszta vezetők is magukévá teszik. Így pusztítanak el Lago Maggioreban 54 zsidó származású embert, majd Cuneoban (Olaszország északnyugati részén) mintegy 400 embert terelnek össze, akik korábban Dél-Franciaországból menekültek el a nácik elől. Többségüket később Auschwitzban meggyilkolták. A nácik római bevonulását követően Israel Zolli rabbi családjával együtt elbujdosott, a zsinagógát bezárta. Arra kérte a zsidó közösségeket, hogy semmisítsenek meg minden nyilvántartást. Sajnos utasítását nem követték.

Zsidók több mint kétezer esztendeje éltek Rómában. IV. Pál pápa 1555-ből származó rendelete¹ alapján fallal körülhatárolt gettóban kellett élniük. Akkoriban számuk 2500 körül volt. Többségük szegény. Az egyházi gyakorlat szerint a megkeresztelt zsidó gyermekeket elvették szüleiktől. A megkülönböztető eljárás egészen 1870-ig, Garibaldi idejéig fennmaradt. A római provinciában a második világháború idején 12000 szegény zsidó élt.

Hitler közvetlen parancsára 1943. szeptember 29-én német katonák lefoglalták a zsidó közösség levéltárát, betörtek Zolli rabbi házába. A zsidó közösség elöljáróságától azt követelték, hogy 48 órán belül 50 kilogramm aranyat szállítsanak be a római rendőrségnek. Delegáció ment a pápához azzal a kéréssel, hogy egészítse ki a hiányzó arany mennyiségét. Ezt a Vatikán megígérte, de nem volt szükség rá, mert a megkövetelt mennyiséget végül is ékszerek formájában a helyi SS-irodának határidőre leszállították. 1943. október 16, a zsidó sátoros ünnep harmadik napja volt. Kora hajnalban közel 400 SS-katona indult el, hogy minden zsidót – nemre, korra való tekintet nélkül – összegyűjtsenek nem csak a gettóból, hanem a város egész területéről. Sokan közülük azt hitték, hogy csak a kényszermunka elől menekülő, bujkáló zsidókról van szó.

A lakókat sokkolta a parancs, hogy mindannyian jöjjenek ki, de némi reményt merítettek abból az írásos utasításból, hogy zárják be maguk mögött a bejárati ajtókat, és vigyék magukkal a kulcsokat. Úgy vélték, vagy legalábbis remélték, ez azt jelenti, hogy hamarosan hazatérnek! [PW 416]

A kétségbeesett zsidókat a Vatikán melletti egykori kaszárnya épületébe szállították. A gettón kívüli területeken végrehajtott akciók időnként meglehetős hazugsággal zajlottak.

Amikor egy SS-osztag a Via Flaminia egyik középosztálybeliek által lakott házához az ott élő zsidó család letartóztatására megérkezett, az egyik szomszéd, aki szemtanúja volt az eseménynek, szidni kezdte a felelős SS-vezetőt. Ő azonban azonnal kész magyarázattal állt elő. A német nagykövet – magyarázta – nemrég találkozott a pápával, és beszámolt neki a római zsidók deportálásának tervéről. „Ha deportálni kell a zsidókat – az SS embere szerint ezt mondta XII. Piusz –, akkor gyorsan kell ezt megtenni”. Ilyen beszélgetésre természetesen soha nem került sor; de maga a tény, hogy Piusz nem foglalt állást sem az olasz faji törvények sem pedig a nácik szisztematikus zsidógyilkosságai ellen, ösztönözte az ilyen történetek terjedését az SS-ben és a Wehrmachtban. [PW 417-418]

Összesen 1296 embert szállítottak ilyen módon az ősi vatikáni falak közvetlen szomszédságában lévő egykori kaszárnyába. A pápa még aznap értesült a zsidók elhurcolásáról.

A pápák Róma püspökeiként évszázadokon át a római zsidók pártfogói is voltak, még akkor is, ha gettóba zárták őket. És alig két hónappal korábban XII. Piusz a szövetségesek által elkövetett bombatámadás helyszínére sietett, hogy nyilvánosan kifejezze szolidaritását az áldozatokkal. Hogyan hallgathatott most? [PW 418]

A pápa Maglione bíboros államtitkárt utasította, hogy beszéljen a német nagykövettel. Ebből kiderült, hogy az utasítás Berlinből jött. Az államtitkár végső soron azt kérte, hogy semmi olyan ne közvetítődjék Hitler felé, amelyből az derülhetne ki, hogy a kúria részéről bármilyen csekély aktivitás is létrejött a háborús Németországgal szemben. Ugyanakkor egyre több segélyhívás érkezett XII. Piuszhoz: nem csak a razziát valamilyen úton-módon kikerülő zsidók kérlelték, hanem például egy idős asszony is, aki megszökött a kaszárnyából. Valamennyien a pápa „erőteljes közbenjárását” kérték. Időközben kiderült, hogy a letartóztatott zsidók között megkereszteltek is vannak. A Vatikáni Államtitkárság gyorsan listát állított össze az egyházi felfogás szerint katolikusokról, amelyet átadott a német hatóságoknak. Az iratok ellenőrzése után szabadon engedték a megkeresztelteket, valamint a kereszténnyel házas zsidókat.

1943. október 18-án, hétfőn kora reggel óta a maradék 1007 zsidó foglyot teherautókra pakolták, amelyek Róma utcáin keresztül a római Tiburtina pályaudvarra zötyögtek. Köztük volt 105 öt év alatti gyermek is. Az állomáson a teherautók egy hosszú, holtvágányon várakozó vonat mellett álltak meg, és a zsidóknak be kellett préselődniük a tizennyolc ablaktalan marhavagonba. Csak órákkal később indult el a vonat. Ahogy szemtanúk beszámoltak róla, a kétségbeesett emberi rakomány panaszos kiáltásai hallatszottak az észak felé vezető útvonalon. [PW 422]

Róma német megszállása alatti történelmének a szakértője, Lutz Klinkhammer a pápai mentőakcióval kapcsolatosan így összegez: „Mindenesetre világossá válik, hogy a hivatalos egyházi mentőakciók elsősorban a megkereszteltekre vagy a vegyes házasságokból származó »félzsidókra« irányultak.” [PW 422]

Az elhurcoltak között maradtak megkereszteltek is. Október 23-án a hajnali órákban érkezett meg a római zsidókat szállító szerelvény Auschwitzba. A Mengele-féle vizsgálat és „szortírozás” alapján az öregeket, gyermekeket, gyengéket azonnal a gázkamrába szállították. A legfiatalabb gyermek, aki egy héttel korábban a római kaszárnyában született, még nem volt egészen egy hetes. 149 férfi és 47 nő munkatáborba került. Többségük betegség és elgyengülés következtében meghalt. A több mint ezer Rómából elhurcolt zsidóból tizenhatan élték túl. Aznap, amikor a zsidókat elszállító vonat elhagyta Rómát, Osborne angol követ hosszabb beszélgetést folytatott XII. Piusszal. Ebben szó volt arról, miként biztosítható Róma élelmiszerrel való ellátása, ha a németeket a szövetségesek kiszorítják.

Osborne megkérdezte, hogy a németek jól bántak-e a Vatikánnal. A pápa azt válaszolta, hogy „semmiféle oka nincs arra, hogy panaszkodjon Stahel tábornokra és a német rendőrségre, akik eddig tiszteletben tartották a Vatikán semlegességét”. [PW 424]

Október végén Berlin arról értesül, hogy jóllehet a pápát több helyről is „ostromolták” a római zsidók elhurcolása miatt, azonban ő semmiféle demonstratív megnyilvánulást sem szándékozik tenni, vagyis a német-vatikáni kapcsolatokat ilyen megszólalás nem veszélyezteti.

A pápa hallgatása, amikor a római zsidókat a halálba küldték, annyira feltűnő volt, hogy még a tábori lelkészként a Rómában állomásozó SS-egységekhez beosztott német pap is megbotránkozott rajta. Egyik olasz paptestvérrel beszélgetve, aki hasonló beosztásban volt a római rendőrségnél, a német elmondta, hogy a római Wehrmacht egyes tagjai nem örültek a római zsidók deportálásának, és megdöbbentette őket az egyházi hatóságok „közönye”. Amikor Montini megkapta a német tábori lelkésznek ezeket a megjegyzéseit, kézzel ráírta: „A Szentszék megtette, amit tudott”. [PW 427]

Négy nappal a római razzia után értesült a pápa, hogy egykori osztálytársa unokahúga (Nella Mieli, született Pontecorvo) két kisgyermekével, a hatéves Marinával és a 4 éves Claudióval az elhurcoltak között van. A pápa útmutatására utánakérdeztek, mi lett velük, hiszen ők zsidó származásuk ellenére megkereszteltek voltak.

A gyerekeket azonnal a gázkamrába küldték, amint megérkeztek az auschwitzi rámpára. Miután a gyerekeket elvették tőle, az anyát valószínűleg kényszermunkatáborba vitték. Nem sokkal korábban ünnepelte 31. születésnapját. Ez lett az utolsó. [PW 428]

A szövetségeseknek a Badoglio kormánnyal kötött fegyverszüneti szerződése előírta, hogy az olasz faji törvényeket azonnal hatályon kívül helyezik. Miután ennek megvalósítása váratott magára, a szövetséges oldal ismételten rákérdezett, miért vannak a zsidóellenes intézkedések még mindig érvényben. Nyilvánvaló volt, hogy az olasz „királyi kormányzat” a kérdéssel nem foglalkozott. Rómában, illetve a többi németek által megszállt területen a zsidók keresték a menedékhelyeket. Sokan kolostorokban, konventekben, egyházi intézményekben rejtőztek el. Ugyanakkor másokat szinte minden ilyen helyről kiutasítottak. Miként az egyes esetek elemzéséből kiderül

nincs bizonyíték arra, hogy XII. Piusz valaha is utasította volna az egyházi intézményeket, hogy fogadjanak be zsidókat – sokan nem is tették –, de tisztában kellett lennie azzal, hogy a római kolostorokban és templomokban bujkáló menekültek között sok zsidó nő és férfi van. [PW 437]

Miként utaltunk rá Guido Buffarini Guidi Mussolini kormányában a zsidó ügyekért volt felelős és meglehetősen brutális módon foglalkozott a kérdéssel. A Duce bukásakor őt is letartóztatták. Néhány nap múlva az egyik római szerzetesközösség elöljárónője közvetlenül a pápához fordult:

„Őszentsége, emlékezzen arra a szinte végtelen számú jótéteményre és szívességre, amellyel Őexcellenciája Buffarini hosszú évek során kongregációnk munkáját támogatta” – írta, kérve a pápa közbenjárását, hogy Buffarinit engedjék ki a börtönből, és helyezzék házi őrizetbe. A főnöknő kérésére a pápai nuncius valóban közbenjárt a római rendőrfőnöknél Buffarini érdekében. A rendőrfőnök biztosította őt arról, hogy a prominens fasisztának börtönben kell maradnia, de „a lehető legnagyobb figyelmességgel” bánnak vele. Buffarini börtönben maradt, amíg a németek szeptember elején ki nem szabadították. [PW 437]

1943. november 30-án Buffarini „új szerepben”, a Mussolini-féle bábkormány nevében valamennyi provincia prefektusát utasítja, hogy minden zsidót – nemre, életkorra való tekintet nélkül – koncentrációs táborba kell szállítani. A Vatikán többszörös tiltakozására való tekintettel a vegyes házasságból származó zsidók az árjákkal azonos elbánásban részesülnek. Az olasz faji törvény egy másfajta „furcsa megvalósítására” figyelmeztet Rómába küldött levelében a velencei pátriárka, Adeodate Piazza bíboros. Rendkívül visszataszítónak tartja, hogy fanatikus olasz fasiszták a szegény, öreg és beteg zsidók házába betörnek, a lakókat letartóztatják és vagyonukat elveszik, miközben a „gazdag zsidók” továbbra is szabadon járkálhatnak. Az új fasiszta bábkormány által intenzívvé vált zsidóüldözésre vonatkozóan az amerikai titkosszolgálati jelentés rögzíti:

„Több nem hivatalos és sikertelen felszólalás után a Vatikán most nyíltan, de a rá jellemző engedékenységgel száll szembe a neofasiszta kormánnyal, miután annak drasztikus antiszemita kampányát a nácikéval vetekedő kegyetlenséggel tervezik és hajtják végre.” [PW 439]

1943. december közepén Tacchi Venturi jezsuita tiltakozásának adott hangot, végre kell valamit tenni a túlkapások ellen. Jóllehet nem kívánt nyilvánosan tiltakozni, de elkészítette egy, a bábkormányhoz benyújtandó jegyzék vázlatát. Ebben ugyan a hagyományos egyházi véleményt fogalmazta meg, de a fizikai erőszak ellen foglalt állást.

„Az 1938-as faji törvényhozás, amennyiben következetesen alkalmazzák, már megoldotta azokat a vitathatatlan problémákat, amelyeket a zsidóság okoz, amikor egy nemzetben domináns erővé válik, vagy túl nagy tekintélynek örvend. Mivel azonban Olaszországban jelenleg nem ez a helyzet, nem érthető, miért […] szükséges újra felvetni egy olyan problémát, amelyet a Mussolini-kormány már megoldottnak tekintett.” [PW 442]

A jezsuita atya jegyzéknek szánt tervezetét áttanulmányozva Monsignore Angelo Dell`Aqua 12 ellenérvet hozott fel. Véleménye szerint a szöveg túlságosan erős szimpátiát mutat a zsidókkal szemben. XII. Piusz megfogadta a „szakértői véleményt”.

A következő hónapokban több száz zsidót találtak meg Rómában, akiket letartóztattak és északra a halálba küldtek, további több ezer észak-olaszországi zsidóval együtt. A pápa jobbnak látta, ha nem nyilatkozik. [PW 445]

Amikor 1943. július 25-én a király Mussolinit menesztette, vejének és hosszú ideig külügyminiszterének, Galeazzo Cianonak választania kellett, mit tegyen. Németországba nem menekülhetett, hiszen ő is részt vett a Duce megbuktatásában. Végül házi őrizetbe került. Felesége, Edda a Vatikánhoz fordult: menekültstátuszt kért az egész család számára. A pápa nem akart egy olyan ember védelmezőjeként fellépni, akit egész Itáliában talán a legjobban gyűlöltek. Egy meglehetősen komplikált akció keretében augusztus végén német segédlettel a család Münchenbe jutott. Két héttel később Mussolini is megérkezett. Hitler itt találkozott vele a szabadulása után először. Azt javasolta, hogy a Fasiszta Nagytanács valamennyi „árulóját” az új Mussolini-kormányzatnak halálra kell ítélni. Cianot négyszeres árulónak tekintette a Führer, hiszen elárulta országát, a fasizmust, a Németországgal kötött szövetséget és a saját családját is. Hitler szerint a legbölcsebb, ha a halálos ítéletet Olaszországban hajtják végre. 1943. október 10-én Cianot SS-kísérettel Veronába szállítják. Edda és a három gyermek is visszatér Itáliába. A feleség elsődleges célja, hogy kegyelmet esdekeljen ki apjánál férjének. Amennyiben ennek Mussolini enged, akkor mind fasiszta elvbarátai, mind pedig a németek gyengének, gyávának tartják. December 12-én a három gyermeket Edda Svájcba szökteti. Miután nem sikerült apját semmilyen fenyegetéssel sem rávenni, hogy vejének megkegyelmezzen, ő is barátok segítségével 1944. január 9-én Svájcba menekül. Másnap Cianot háromnapos tárgyalás után golyó általi halálra ítélik, és az ítéletet január 11-én végrehajtják.

A két olasz kormány révén kérdéses volt, hogy a vatikáni nagykövet, Francesco Babuscio valójában melyiket képviseli. A helyzetet nem könnyítette, hogy Babuscio időközben átköltözött a Vatikán területére. Miután mindkét kormány, valamint a Vatikán érdekében is állt, hogy a helyzetet ne bonyolítsák, így hónapokig maradt a megoldatlan diplomáciai állapot.

Ciano kivégzése után Mussolini egyre inkább nyomorultnak érezte magát. Közben Svájcba menekült legkedvesebb leánya, aki hallani sem akar róla. 1944 februárjában szeretője feljegyzése szerint „élő hullának” nevezi magát. Kétségbeesésében Giusto Pancino atyához fordul: keresse meg Eddát és próbálja apja iránt „áthangolni”. Az atya és Edda ismerték egymást: Albániában együtt szolgáltak, amikor a pap tábori lelkészként, a Duce lánya pedig betegápolóként ott dolgozott. A Vatikáni Államtitkárság részéről Tardini támogatást ígért és adott, hogy a találkozó megvalósulhasson. Ugyanakkor Tardini megragadta az alkalmat, hogy Mussolininak is üzenjen. Egyrészt biztosította arról, hogy Edda jóléte a Vatikánnak is szívügye, másrészt Olaszország nem lenne ennyire vigasztalan helyzetben, ha a Duce hallgatott volna XI. Piuszra és országa sorsát nem kötötte volna a nácikéhoz. Pancino találkozott Eddával. Az apjának szóló rövid üzenet nem igazán hozhatott megnyugvást a Ducenak: „Mondja meg neki, hogy sajnálom, mondjon le a jelenlegi pozíciójáról, amely teljesen nélkülözi a tekintélyt és a presztízst”. [PW 456]

1944. január 21-én a szövetségesek nagy erejű bombatámadásra indultak Nápolyból észak felé. Halogató taktikájuk miatt nagy veszteségeket kellett elkönyvelniük. A római lakosság felé azt a felszólítást tették, hogy a német megszállókkal szemben tanúsítsanak ellenállást. Ugyanakkor a Vatikán a megszállókkal szemben az olaszok lelkiismeretére hivatkozva óvott az ilyen megmozdulásoktól. Ténylegesen csak néhány bátor római vállalkozott az ellenállásra. A szövetségesek előretörése a pápában különleges aggodalmat váltott ki. Osborne, brit követ jelenti Londonnak:

„Bíboros államtitkár úr ma hivatott. A pápa azon reményéről tájékoztatott, hogy a megszállás után Rómában állomásozó kis létszámú szövetséges csapatok között ne legyenek színes bőrűek. Sietett hozzátenni, hogy bár a Szentszék nem osztályozza az emberiséget bőrszín szerint, mégis reméli, hogy ez a kérés teljesíthető.” [PW 457-458]

A brit külügyminisztériumi akták szerint ez a meglehetősen furcsa kérés a legfelső állami vezetéshez eljutott, sőt az amerikaiakat is értesítették erről.

A tél szokatlanul hideg volt, a vatikáni márványtermekben dideregtek. XII. Piusz úgy találta jónak, hogy a római nép iránti szolidaritásból ne fűtsenek. Pascalina nővér titokban a pápa távollétében elektromos kályhával azonban befűtött. Gondosan ügyelt arra, hogy a pápa visszaérkezésekor a kályha ismét eltűnjön.

A front egyre közelebb ért Rómához. Mivel a szövetségesek úgy vélték, hogy náci és fasiszta csapatok rejtőzködhetnek a Castel Gandolfo környéki hegyekben, így a környéket bombázni kezdték. Egy eltérült bomba február 1-én a pápai rezidencia melletti kolostorba csapódott és tizenhét nővért megölt. Abban a reményben, hogy a vatikáni területek ellen sem a szövetséges, sem a német csapatok nem hajtanak végre támadást, több ezren menekültek ide. A február 11-én végrehajtott szövetséges bombázás tragédiát okozott: bombatalálatok érték a pápai rezidencia területét és több száz menekült halálát okozták. Osborne brit követ londoni elöljáróitól közvetlenül a bombázások után azt követelte, hogy ilyesmi többé ne forduljon elő.

1944. február 3-án este civil ruhás fasiszta rendőrök vették körül a „Falakon kívüli” Szent Pál-bazilikát. Az éjszaka folyamán betörtek és az ott rejtőzködőket elfogták. Az egész razzia alatt Róma rendőrfőnöke, Pietro Caruso a helyszínen tartózkodott. A behatolást a hírhedt fasiszta Pietro Koch vezette. Amikor a pápa másnap tudomást szerzett az akcióról, tiltakozott a németeknél. A náci városparancsnokság közölte, hogy semmi közük sincs az éjszakai akcióhoz, a támadás az olasz-republikánus rendőrség számlájára írandó. A Róma második legnagyobb bazilikája, valamint a hozzá kapcsolódó bencés kolostor elleni támadás a pápát idegessé tette. Főként azért, mert tudta, hogy sok egyházi intézmény nyújt menedéket a nácik, illetve fasiszták elől bujkálóknak. Felmérést készíttetett, hogy hány „illegális személy” tartózkodik a Szent Péter-dóm „árnyékában”. Az egyik pápai káplán jelentése szerint mintegy ötven személyről volt szó. A háromtagú ún. „pápai bizottság” elnöke, Rossi bíboros elrendelte, hogy ezeknek el kell hagyniuk a Vatikán területét. Miután a bíborosok közül többen is tiltakoztak a rendelet ellen, a pápa visszavonta az utasítást.

Időközben a szövetségesek észak felé történő előrenyomulása az úgynevezett Gusztáv-vonalnál az Appenninek hegységben, Nápoly és Róma között megakadt. A németek kihasználták a terepviszonyokat, magasabb állásokba vonultak, és több szövetséges áttörési kísérletet is meghiúsítottak. A veszteségek óriásiak voltak. A Gusztáv-vonal közepén, egy kiemelkedő dombtetőn állt Montecassino 6. századi kolostora. 1944. február 15-én amerikai repülőgépek több mint 1000 tonna bombát dobtak le az épületegyüttesre, mert a szövetségesek azt gyanították, hogy a németek katonai támaszpontként használhatják a híres, nagy múltú kolostort. De mint kiderült, a kolostorban, amelyből szinte csak romok maradtak, a szerzeteseken és menekülteken kívül senki sem tartózkodott. A Wehrmacht soha nem használta a kolostort saját céljaira. [PW 465]

Osborne brit követet a fatális tévedés rendkívül nyugtalanná tette, hiszen jól tudta, hogy ez a náci-fasiszta propaganda számára kapóra jön. A Mussolini vezette kormány képviselői azonnal a római katolicizmus védelmezőiként szólaltak meg, amely „természetes módon” szemben áll a brit anglikanizmussal. A katolikus klérus mégis igyekezett távolságot tartani Mussolini feketeingeseitől, sőt sokan a fasizmussal szembeni ellenállást támogatták. Február végén egy amerikai titkos beszámoló a helyzetet így jellemzi:

„A milánói bíboros érsek, Schuster, aki egykor a fasizmussal kacérkodott, most ellenséges a neofasizmussal szemben, és az egész, korábban erős fasiszta befolyás alatt álló katolikus papság teljes pálfordulást hajtott végre.” [PW 467]

1944. március 12-én volt a pápa megkoronázásnak ötödik évfordulója. Az alkalmat XII. Piusz a Szent Péter téren tömeg előtt elmondott beszéddel kívánta megünnepelni. A szövetségesek figyelmeztették, hogy nem tudnak felelősséget vállalni a „háborús zónában lévő tömegért”. Sokak számára a pápa tűnt az egyetlen lehetséges megmentőnek, mivel egyrészt a szövetségesek rendkívül erőteljes bombázásától kellett tartaniuk, másrészt pedig a német és fasiszta zaklatástól. Ugyanakkor a legfőbb gondjaik közé tartozott, hogyan jutnak élelmiszerhez, illetve hogyan kerülhetik el a kényszermunkára való behívást. A pápa ragaszkodott a beszéd megtartásához. Pontban fél négykor megjelent a Szent Péter-bazilika központi erkélyén.

Az a tény, hogy a pápa ezen a délutánon semmi újat nem tudott közölni a rómaiakkal, hogy nem tudott nekik új reményt adni, mélyen elbátortalanító volt. [PW 472]

A szövetségesek bombázásai nyomán Osborne brit követ jelentése szerint lassanként az olasz közvéleményben az az általános vélemény, hogy talán a német megszállás a kisebb rossz. XII. Piuszról pedig egy svéd szerző könyve állítja: „Hat nap a németekért dolgozik, a hetedik napon a szövetségesekért imádkozik.” [PW 477] A pápa elítélte a Rómát ért légicsapásokat, de tudatában volt annak, hogy a németek a várost fontos felvonulási csomópontnak használják. Önkritikusan jegyzi meg az államtitkárságon dolgozó Tardini:

„A Vatikáni Rádióban közöljük a civilek megöléséről szóló »híreket«, de anélkül, hogy az eltalált katonai célpontokról bármit is mondanánk. Valóban »pártatlan« marad így a Vatikáni Rádió?” [PW 477]

1944. április 22-én Mussolini a Salzburg melletti Kleßheim kastélyban találkozik Hitlerrel. A Duce által felhozott pontokhoz a Führernek nincs türelme és felháborodva válaszol: „Micsoda fasizmus az, amely hóként olvad el a napon?” [PW 479]

A rómaiak élelmiszerellátása katasztrofálissá vált. A helyzetet súlyosbította, hogy a városba mintegy negyed millió ember tódult be a környékről a bombázások elől. Ők nem kaptak élelmiszerjegyet. A Vatikán igyekszik a hajókon és vatikáni felségjelzéssel ellátott teherautókon a helyzetet enyhíteni. A szövetségesek figyelmeztetnek arra, hogy a város továbbra is katonai terület, nem tudják biztosítani a vatikáni élelmiszert szállító teherautók biztonságát. Egyébként is a megszálló német hatóság feladata a lakosság élelmezése. A drámai helyzetet Osborne brit követ jelzi londoni elöljáróinak:

„Ha a város nem kap lisztet a tengeren keresztül, akár vatikáni hajókon, akár más módon, akkor az éhínség elkerülhetetlennek tűnik. […] Ha a közeljövőben nem biztosítjuk Rómának a szükséges lisztellátást magunk, vagy nem tesszük lehetővé a Vatikán számára, hogy ezt megtegye, akkor katasztrófát idézünk elő, amelynek egyetlen haszonélvezői a németek lesznek.” [PW 482]

A németek zsidóellenes razziáikat folytatják. Miután a „feljelentést” rendkívül jól megfizetik, a legtöbb esetben a római lakosságból érkező bejelentések alapján találnak rá a menedéket keresőkre. A németek által megszállt területekről ezekben a hónapokban még ezerszámra deportálnak zsidókat. A 21 olaszországi főrabbiból kilencet Auschwitzban ölnek meg. Áprilisban szerez a pápa tudomást arról, hogy a neves professzor, Mario Segre is családjával együtt az elhurcoltak között van. 1944. április 5-én két olasz rendőr bejelentés nyomán a Regina-Coeli-börtönbe vitte, ahonnan a deportálás várt rájuk. Mint kiderült előbb a Fossoli átmeneti táborba került a család, majd 1944. május 24-én érkeztek Auschwitzba, ahol a családfőt, feleségét, Noemit és egyéves kisfiukat, Marcot a gázkamrába vitték.

Magában a Vatikánban ekkor mintegy 160 ember (arisztokraták, egykori magas rangú katonatisztek, bírák, jómódú üzletemberek, stb.) talált menedékre. Számuk a korábbi visszavont „tiltó rendelet” óta lényegesen nem változott.

1944. június 2-án az államtitkárság a Vatikánban tartózkodó menekültek között „mintegy negyven […] zsidó fajhoz tartozót számolt, akik közül körülbelül tizenöt volt megkeresztelve”. Valójában néhány zsidót csak a Vatikánba való megérkezésük után kereszteltek meg. Elvileg egyetlen menekültnek sem lett volna szabad itt tartózkodnia. Néhányan diplomáciai vagy vatikáni rendszámtáblával ellátott járműveken lépték át a határt; mások a Szent Péter-bazilikából a sekrestyén keresztül jutottak be a Palazzo della Canonicába; megint mások – az államtitkársági magyarázat szerint – „egy kis trükkel próbálták elkerülni a Vatikán bejáratainál lévő őrség éberségét”. A jelentés következtetése szerint közülük senkit sem lehetett volna erőszak alkalmazása nélkül rávenni, hogy távozzon. Ugyanis mindannyian pontosan tudták, milyen sors várna rájuk odakint. [PW 486]

A szövetségesek már Róma határában voltak, május végén sikerült az áttörés. A pápa a római plébánosok számára utasítást adott, amelyben azt kérte, hogy mindenki őrizze meg nyugalmát, ha a német csapatok kivonulását követően a szövetségesek bevonulnak a városba. Diplomáciai úton az erőszak alkalmazásának elkerülését kérte a Vatikán a németektől. Ebben különösen fontosnak tartja a Szentszék, hogy a németek az olasz fasisztákat fékezzék, hiszen ők a „legkeményebbek és legbrutálisabbak”. Ennek ellenére 1944. június 1-én és 2-án valóságos hajtóvadászatot indítottak a németek, hogy fiatal nőket és férfiakat foglyul ejtsenek. A tiltakozó segélyhívások az államtitkárságot is elérték. Ebben a helyzetben a vatikáni hivatal Pankratius Pfeiffer atyához fordult. Fáradozásaira vonatkozóan egy aktához fűzött megjegyzés rögzíti: „Pancrazio atya tájékoztat bennünket, hogy azokat a fiatal férfiakat és nőket, akiket a németek az elmúlt napokban szedtek össze, Németországba küldik dolgozni. Ott jól bánnak majd velük és jól megfizetik őket.” [PW 487]

Bár sokan tartottak attól, hogy hatalmi vákuum keletkezik, ez nem következett be. Az utolsó májusi napokban a várostól délre heves harcok zajlottak. Június 3-án a szövetségesek már az örök város közelében jártak, amikor Hitler személyesen parancsot adott arra, hogy a harci cselekményeket Róma területén ne folytassák. A németek visszavonulásukkal Rómának nem akarnak kárt okozni. A hangulatot Monsignore Tardini feljegyzéséből ismerhetjük meg:

„Ez a látvány lehangoló, hiszen az ember nem lát mást, mint levert, demoralizált, kimerült katonákat […], de van benne valami vigasztaló is, hiszen látja, hogyan alázzák meg a zsarnokokat és hogyan alacsonyítják le az erőszak elkövetőit.” A rómaiak csendben figyeltek – attól való félelmükben, hogy a németek az ujjongás első jelére tüzet nyithatnak. [PW 489]

Június 4-én, miután az utolsó német katona is elhagyta Rómát, bevonultak a szövetséges csapatok. Másnap reggel hét órakor XII. Piusz kíséretével a pápai palota negyedik emeletének ablakában megjelent, hogy megáldja az összegyűlteket. Június 6-án este hat órakor ismét nagy tömeg volt a Szent Péter téren, a pápának, a város védelmezőjének akarták köszönetüket kifejezni. Ugyanakkor a szövetségesek számára ez volt a D-Day, a partraszállás napja.

„Az emberek a pápának tulajdonítják Róma megmentését” – írta Londonba küldött jelentésében Osborne –, „pedig semmi köze nem volt hozzá”. […] Hitler talán azért kímélte meg a várost, hogy a pápa jóindulatát fenntarthassa, „abban a reményben, hogy a pápa továbbra is közbenjáróként szolgálatára lehet enyhítendő a fegyverszüneti vagy békefeltételek általi szigort”. Valószínűbbnek tűnik azonban, ha a pápa Rómát megkímélő szerepét abban a tényben látjuk, hogy a világ nyilvánossága előtt mind a németek, mind a szövetségesek „a kereszténység védelmezőiként” akarták feltüntetni magukat. Ebben az értelemben a pápa – pontosabban: a pápaság – valóban megmentette Rómát. [PW 490]

A szövetségesek Rómába történt bevonulását követően a pápa fogadta az új „hatalom” képviselőt. Elsőként Clark tábornokot 1944. június 8-án. A beszélgetésre készülve először is köszönetet mondott, hogy Róma a további pusztulástól megszabadult, majd aggodalmát fejezte ki, hogy számos állami hivatalban a kommunisták szereznek pozíciókat. A tábornokot követte az új-zélandi miniszterelnök, valamint De Gaulle tábornok, aki később a beszélgetésükről így nyilatkozott: „Úgy tűnik, hogy Őszentségének most nincs nagyobb gondja, mint a szegény németek esetleges jövőbeli szenvedése”. [PW 493]. Felröppent a hír a Vatikánban, hogy Roosevelt elnök is hamarosan Rómába érkezik. A pápa az egyetlen angol nyelvű államtitkársági prelátust, Walter Carrolt bízta meg egy megfelelő memorandum elkészítésével. Ugyan az elnöki látogatás elmaradt, de a leírtak jól jellemzik az akkori vatikáni álláspontot. A pápa fontosnak tartja, hogy az amerikaiak (és ne a britek) az elkövetkező hónapokban döntő szerepet játsszanak. Carrol szavaival:

„Úgy tűnik, az amerikaiak hajlanak arra, hogy visszatérjenek Amerikába, és Európát az angolokra hagyják. Az amerikai elszigetelődéshez való ilyen visszatérés rendkívül veszélyes, és katasztrofális lehet Európa számára. […] Alapvető tévedés, hogy Olaszország megérett a demokratikus államformára, és hogy az amerikai demokráciát minden további nélkül át lehet ültetni Olaszországba.” [PW 495]

Majd a memorandum arra hívja fel a figyelmet, hogy a német vereség nyomán az orosz előrenyomulás Európában veszélyes lehet. Ezért azt meg kell előzni. Sok szövetséges katona számára nagyon is felemelő volt, hogy a Vatikán freskókkal díszített termeiben a pápai kihallgatásokon részt vehetett. Ezt láthatóan XII. Piusz is élvezte. Ugyanakkor egyik későbbi beszélgetése során panaszkodott Clark tábornoknak: „Tudja, azt hiszem, hogy az amerikai katonák nem kedvelnek.” Minderre abból következtetett, hogy az olaszokkal ellentétben semmiféle hangos ujjongást sem tapasztalt a kihallgatásra való megérkezéskor. A tábornok megnyugtatta: a katonák szerint ez tiszteletlen megnyilvánulás lenne. [PW 496]

1944. augusztus 22-én Churchill Rómába érkezett. A pápa számára nem éppen a legalkalmasabb időpont, mert a szívbeteg Maglione bíboros államtitkár éppen aznap halt meg. Másnap a pápa találkozott az angol miniszterelnökkel. A találkozóra készülve jegyzeteket készített. A megbeszélésen elsősorban Itália politikai jövőjéről akart szót váltani. A pápa szerint a monarchiát meg kellene tartani, mert a jelenlegi helyzetben a köztársasági formára való áttérés nehézségeket okozna. Kérte továbbá a szövetségesek átfogó gazdasági segítségét, hiszen a kommunista térnyerést ezzel lehetne visszaszorítani. Nehezményezte, hogy a szövetségesek által felügyelt Dél-Itáliában a kötelező katolikus hitoktatást az állami iskolákban megszüntették. Következő pontként a Mussolinival kötött lateráni szerződések kérdését kívánta előhozni.

„Egyesek azon a véleményen vannak, hogy a lateráni szerződéseket a fasizmus kötötte, és ezért azzal együtt meg kell szűnniük.” A pápa ezzel szemben azt a történelmi revizionista nézetet képviselte, amely hamarosan az új vatikáni sztenderd lett. Eszerint a fasiszta kormányzat soha nem volt különösebben rokonszenves az egyháznak. Ráadásul a megállapodás nem az egyház és Mussolini között jött létre – aki a szerződéseket végigtárgyalta, majd aláírta –, hanem az egyház és az olasz király között. [PW 499]

A feljegyzés utolsó pontja szerint a beszélgetésben a pápa arra kívánt figyelmeztetni, hogy a szövetséges csapatok észak felé történő haladásával egyidejűleg a protestáns prédikátorok is egyfajta „propagandát” terjesztenek. XII. Piusz szerint ez hármas veszéllyel fenyeget: nyugtalanságot kelt a lakosságban; a püspökök, klérus és a Katolikus Akció erőteljes ellenállását vonja maga után; a Szentszék részéről elkerülhetetlen ítéletet és ellenségeskedést vált ki. Hogy az itt felsoroltak közül a 45 perces beszélgetés során mennyit tárgyaltak meg, azt nem tudjuk. A beszélgetést követően Churchill a pápát „nagyon egyenes és erős személyiségnek” nevezte. Egészen bizonyos a háború megváltoztatta XII. Piuszt. Nem volt immáron félénk véleménye megformálásában, elkezdett öntudatosan fellépni. [PW 500]

A háború kitörésének ötödik évfordulóján, 1944. szeptember elsején a pápa rádióbeszédet tartott. A szövetségesek megkönnyebbülten nyugtázták, hogy ebben nem szólt kompromisszumos békéről. Ugyanakkor elégedetlenségüknek adtak hangot a lengyelek, hiszen a pápa a hazájukra való német lerohanást egyetlen szóval sem említette. Helyette arra koncentrált, mennyit szenvedett Róma és Itália. Nagy-Britanniában is elutasító fogadtatásban részesítették a pápai beszédet, mivel a pápa azt követelte London lakosságától, hogy bocsássanak meg a németeknek a bombázásokért.

Ugyan a harcok még csak alig csitultak el az örök város környékén, természetesen felmerült a felelősségre vonás kérdése is, hiszen Rómában számtalan egykori fasiszta vezér tartózkodott. Ebben a helyzetben az egyháznak is bizonyos értelemben „újra kellett írnia” az elmúlt esztendők történéseit.

De ha a pápa megengedte volna, hogy akár csak egy ilyen embert is felelősségre vonjanak, az egyenértékű lett volna annak a szerepnek a beismerésével, amelyet az egyház játszott a fasizmus és a háború érdekében – de a közelmúlt történelmének ezt a tényét most határozottan tagadták a Vatikánban és az egyházi intézményvezetők szintjén egész Olaszországban. [PW 503]

Igaznak bizonyult ez a hozzáállás Angelo Bartolomasi érsek esetén is, aki a fasizmus lelkes támogatójaként a legfőbb katonasági lelkipásztor volt. Csak a kormányzat többszörös felszólítása után váltották le erről a tisztségéről.

A római zsidók lassanként előjöhettek rejtekhelyükről, miközben Olaszország északi részéről a nácik továbbra is begyűjtötték és a megsemmisítő lágerekbe szállították őket. Róma felszabadítása után egy hónappal Palesztina két főrabbija közös táviratban kérte, hogy fogadja őket a pápa. XII. Piusz nyilván tudatában volt annak, hogy milyen segítséget akarnának tőle a rabbik kérni, ezért a legjobbnak azt látta, ha kérésüket nem teljesíti. A vatikáni aktákban az alábbi megjegyzés található: „Ami a jeruzsálemi főrabbi, Herzog által kért audienciát illeti, a Szentatya döntése a következő: Helyesnek tartja, hogy nem válaszolunk.” [PW 506]

1945 januárjában a Vörös Hadsereg felszabadította Varsót, majd a következő hónapban Budapestet. Felső-Olaszországban még komoly harcok dúltak. A legsúlyosabban érintett ezekben a német védelmi vonal mögött Bologna volt. Mussolini valójában saját embereit sem tudta összefogni. Ugyanakkor igyekezett távolságot tartani a németektől. A pápa igyekezett az amerikai vezetéssel jó kapcsolatokat kiépíteni. Erre utal az ideiglenes francia kormány küldöttének a megjegyzése is, aki szerint Roosevelt követe, Myron Taylor „olyan gyakorisággal látogatja a pápát, ami a többi külföldi diplomata esetében példa nélküli”. [PW 511] XII. Piusz nyilvánvalóan abból indult ki, hogy az amerikaiak nélkül Olaszország, illetve Európa valamennyi ún. katolikus országa a kommunizmus áldozatává válik. Mussolini is úgy vélte, hogy az egyházi vezetésen keresztül sikerül egyfajta „egérutat” nyerni. A Szentszék felé az alábbi üzenetet küldte:

„Németország és az újfasiszta kormány bizonyos feltételek mellett át kíván lépni az angol-amerikai táborba, hogy megfékezze a kommunizmus terjedését és megakadályozza Európa bolsevizálódását.” [PW 515]

Bár XII. Piusz „béke-közvetítőként” hajlott arra, hogy ezt a szándékot támogassa, de az államtitkárságon – elsősorban Tardini – ellenezték ezt mondván: „Mindkét oldalnak az lehet a benyomása, hogy a Szentszék hajlik a nácizmusnak és a fasizmusnak a végveszélyből való megmentésére.” [516] A pápa – ugyan tett még néhány tapogatózó kísérletet diplomáciai csatornákon – végül is elfogadta munkatársai javaslatát.

Hitler és a berlini vezetés gyakorlatilag kapitulált. 1945. április 13-án Goebbels propagandaminiszter mind a hat gyermekével végez, majd ő és felesége is öngyilkos lesz. Miközben Hitler és környezete elrejtőzködik egy berlini bunkerban, a pápa értesül III. Viktor Emmanuel lányának, Mafalda hercegnőnek a sorsáról. Amikor az olasz hercegnő 1943 szeptemberében sógora, Borisz bolgár cár temetéséről visszatért, a királyi család már nem volt Rómában, három kisebb gyermekéről Montini gondoskodott. Mafaldát Németországba csalják, de az ígéret ellenére nem találkozhatott férjével, Philipp von Hessennel, hanem a buchenwaldi koncentrációs táborba szállították. Mint Angelo Roncalli, párizsi nunciusként 1945 márciusában kiderítette, a hercegnő az előző év nyarán egy szövetségesek által végrehajtott bombatámadásban a koncentrációs táborban meghalt.

Április utolsó napjaiban a háború a végéhez közeledett Olaszországban. 1945. április 12-én meghalt Roosevelt elnök. Így nem érhette meg, amikor a szövetséges csapatok a Firenze és Bologna közötti német védelmi vonalat áttörték és észak felé nyomultak. A felső-olasz városokban sok helyütt népfelkelés tört ki. Április 25-én reggel nyolc órakor a Nemzeti Felszabadítási Bizottság (Comitato di Liberazione Nazionale, NCL) a milánói partizán-rádióban a „náci-fasiszták” elleni fegyveres ellenállásra szólított fel. A vérengzések elkerülése érdekében Schuster bíboros találkozót szervezett, amelyen Mussolini, háborús minisztere Rodolfo Graziani, valamint az ellenálló mozgalom vezetői vettek részt. Mussolini a saját és emberei biztonságát követelte, de ez már késő volt.

Észak felé menekülve Mussolini Comoba érkezett. Szeretője, Clara ragaszkodott hozzá, hogy vele tartson. A Duce szülei és testvére számára Milánóban repülőgépet szervezett, amely a családot Spanyolországba szállította. A szövetségesektől tartva Franco Mussolinit nem fogadta be. Mintegy utolsó megaláztatásként a Duce értesült arról, hogy a német katonai parancsnokság és a partizánok vezetése tárgyalásokat kezdett egymással. Erről a németek az egykor diadalmas fasiszta vezért nem értesítették. Szeretőjével egy német konvoj vette fel őket a Comói-tó partján. A csapat vezetője beleegyezik, hogy a csoportot feltartóztató partizánok a bujtatott olaszokat kiszűrjék. Az ellenállók vezetősége Milánóban úgy dönt, hogy a Ducet nem kell Milánóba szállítani, hanem helyben végezzenek vele és szeretőjével. Április 28-án mindkettőjüket kivégzik.

Ezután a partizánok felpakolták a két holttestet egy teherautóra, és elindultak Milánóba. Ott, a Piazzale Loretón a hasonló módon kivégzett többi prominens fasiszta holttestéhez dobták Mussolini és szeretője holttestét. Az, hogy a Piazzale Loreto-t választották erre a célra, nem volt véletlen. Az előző nyáron egy német katonai konvoj elleni partizántámadás megtorlásaként a milánói Gestapo vezetője tizenöt túszul ejtett civilt lőtt le éppen ott. [PW 525]

Másnap az Osservatore Romano olvasói a második oldalon rövid hírben értesülnek a „fasiszta vezetők lelövéséről”.

Hitler csak két nappal élte túl a Ducet. Miután egy berlini városi tanácsos Hitlert és Eva Braunt házastárssá nyilvánította, Hitler lediktálta „politikai végrendeletét”, a bunker ajtaját bezárta. Eva lenyelte a ciánkapszulát, majd a Führer fejbe lőtte magát.

Amikor Hitler inasa percekkel később megtalálta a holttesteket, takarókat hozott, és három SS-őr segítségével bebugyolálta a testeket. Ezután a négy férfi felcipelte az újdonsült házasokat a lépcsőn és kivitte őket a Birodalmi Kancellária kertjébe. Ott egymás mellé fektették őket a földre, miközben a Vörös Hadsereg heves tüzérségi tűz alá fogta a környéket. A holttesteket bőségesen leöntötték benzinnel, és felgyújtották. Amikor két nappal később megérkeztek a Vörös Hadsereg első katonái, Hitlerből és Eva Braunból csak hamu és a fogak maradtak. [PW 527-528]

1945. június 2-án a pápa beszédet tartott. Köntörfalazás nélkül, nyilvánosan beszélt a nemzetiszocializmusról. Először is hangsúlyozta, hogy a Hitlerrel megkötött konkordátum semmiképpen sem a náci ideológia elismeréseként értendő, hanem valójában a következő években megakadályozta a nagyobb károk létrejöttét. Különösen hangsúlyozta számos katolikus papnak – főként Lengyelországban – a helytállását. Természetesen kiemelte 1942-es karácsonyi beszédét, valamint elődjének 1937-es enciklikáját.

Beszédében kiemelte a katolikusok és a katolikus egyház szenvedéseit a háború alatt, a német katolikusok pedig a nácik áldozatai voltak. XII. Piusz egyetlen szóval sem említette az európai zsidók nácik általi kiirtását. Hogy azokban a koncentrációs táborokban, amelyekről beszélt, a bátor papok és katolikus laikusok mellett zsidók is voltak, arról ebből a beszédből nem értesültünk. Mint ahogyan Olaszország tengelyhatalmi szerepéről, sőt az európai katasztrófáért való olasz társfelelősségről sem tudtunk meg semmit. [PW 528-529]

Epilógus és zárszó

Kertzer megkísérli a háború utáni vatikáni és olasz esemény-értelmezést is nyomon követni. Ugyan a háború után egész Olaszországban szinte gomba módra szaporodtak az ellenállási mozgalmak feldolgozására vállalkozó központok, de a húsz esztendeig tartó fasizmusra vonatkozóan semmi sem történt, mintha senki sem lett volna ennek a mozgalomnak a követője. A történelem ilyenfajta „újraírásából” a zsidók is kivették részüket. Kellemetlen lett volna annak elmondása, hogy a katolikus szomszéd jelentette a rendőrségnek esetleg a rejtekhelyeket és így lett sok-sok család áldozat. Egyszerűbbnek tűnt, ha egyedüli bűnelkövetőnek a németeket tekintették.

XII. Piusz egyik legfőbb gondja a háborút követően az volt, hogyan magyarázza meg a fasiszta vezetéssel megkötött konkordátumot. Egy 1944. szeptember 30-áról származó memorandum rámutat, miként igyekezett a vatikáni államtitkárság az eseményeket interpretálni:

„1929-ben az egyház és a katolikusok követeléseit nem a fasiszta párt ismerte el, amelynek hozzáállása a katolikus egyházzal szemben mindig is ellenséges volt, hanem az olasz kormány.” [PW 532]

Az egyházi kommunikáció számára új kihívást jelentett Rolf Hochhuth darabja, A helytartó, amely XII. Piuszt úgy ábrázolja, mint aki a holokausztról nem vett tudomást. A Vatikán tiltakozása ellenére a darabot ugyan több országban bemutatták, de Olaszországban nem. Kertzer negatívan értékeli az 1998-ban, Edward Cassidy bíboros vezetésével készített hivatalos Emlékezünk: megfontolások a Soáról²című vatikáni állásfoglalást is. A központi kérdést a vatikáni dokumentum egyértelműen fogalmazza meg: „Az a tény, hogy a Soá Európában ment végbe, vagyis nagy keresztény kultúrájú országokban, fölveti a kérdést, hogy milyen kapcsolat áll fenn a náci zsidóüldözés és a keresztényeknek a zsidókkal szembeni magatartása között századokon át.” Azt is elismeri, hogy a „bizalmatlanság és ellenségeskedés érzésének” hosszú története van, amelyet „antijudaizmusnak” nevezünk és „amelyben sajnos a keresztények is vétkesek.”

Az írás mégis ragaszkodik ahhoz, hogy a zsidók démonizálásának semmi köze a holokauszthoz és annak létrejöttéhez. A holokauszt inkább az „antiszemitizmus” következménye volt, amely „olyan elméleteken alapul, amelyek ellentétben állnak mindazzal, amit az Egyház folyamatosan tanít az emberi nem egységéről s az összes fajok és népek azonos méltóságáról.” Ezzel a vatikáni nyilatkozat teljesen figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a nácik és a fasiszták többször hivatkoztak a zsidók káros befolyása elleni pápai figyelmeztetések és az ellenük hozott pápai elnyomó intézkedések hosszú hagyományára. Szintén figyelmen kívül hagyja azoknak a zsidóellenes törvényeknek az egyházi támogatását, amelyek Európa nagy részén a „zsidókérdés végső megoldása” előtti évtizedben léptek életbe, és ez a támogatás még azokból a kiadványokból is szól, amelyek közvetlen vatikáni felügyelet alatt álltak. Az „Emlékezünk” érvelését az antijudaizmus és az antiszemitizmus közötti különbségtételre építi, amely nem létezett a háború előtti és a háborús években Európa nagy részén végigsöprő antiszemitizmus hullámának történelmi valóságában. [PW 534]

Az „újra fogalmazott történelem” ugyan néhány esetben kénytelen volt el- és beismerni, hogy voltak, akik mellszélességgel kiálltak a fasiszta propaganda mellett (pl. Bartolomasi érsek, a tábori lelkipásztorkodás főnöke esetén), de alapvetően igyekezett „mentőövet” nyújtani. Így például Agostino Gemelli atya továbbra is a milánói katolikus egyetem rektora maradhatott, róla nevezték el Róma legjelentősebb katolikus kórházát; a hosszú ideig a fasiszta kampány szónokaként elhíresült Schuster milánói bíboros-érseket pedig 1996-ban boldoggá avatták. XII. Piusz az olaszokat a háború áldozatainak tekintette, dicsérte a német katolikus klérus ellenállását, az elkövetett bűnökért szerinte közülük senki sem felelős.

Csak 2020-ban ismerték el végre a németországi katolikus püspökök, hogy a pápai történelemszemlélet mennyire téves volt ebben a kérdésben. A háború befejezésének 75. évfordulóján a Német Püspöki Konferencia nyilatkozatot tett közzé,³ amely többek között elismeri, hogy a Német Birodalom katolikus püspökei nem ellenezték sem a náci rezsim háborúskodását, sem a zsidók kiirtását. Eddig sem az olasz katolikus egyház, sem maga a Vatikán nem volt képes saját felelősségét hasonló módon elismerni. [PW 537]

XII. Piusz aggodalommal tekintett az 1946. június 2-án megtartott szavazásra, amelyben az olaszok – első alkalommal a nők is – arról döntöttek, hogy maradjon-e a monarchia. A többség a köztársaságra szavazott. Az eredmény nyomán a pápa aggódott: egyrészt azért, mert a választásokon esetleg a kommunisták nagyobb befolyásra tesznek szert, másrészt pedig azért, hogy a lateráni szerződések érvényben maradjanak. Mindkettő alaptalannak bizonyult.

A háborút követően ismételten felröppentek a hírek és találgatások arról, ki lesz az időközben elhunyt Maglione bíboros-államtitkár utódja. A pozíció gyakorlatilag betöltetlen maradt: a pápa saját maga igyekezett a politikai ügyeket kézben tartani. Ugyan időnként betegeskedett, de még egy jó évtizedig teljesítette hivatali kötelezettségeit.

XII. Pius 1958. október 9-én reggel, 83 éves korában, pontifikátusának huszadik évében halt meg. „Egyáltalán nem lehet kétséges – írta a londoni brit követ –, hogy végül is a túlhajszoltság végzett vele”. [PW 542]

Utóda, Angelo Roncalli, a korábbi francia nuncius, 1953-tól velencei pátriárka XXIII. Jánosként meghirdette azt a zsinatot, amely több más mellett a zsidók évszázados démonizálásának véget vetett.

A háború alatti pápai magatartás ismételten erős vitákra adott alkalmat. Álláspontjának védelmezői a neves jezsuita egyháztörténész, Pierre Blet érvelését tartják nyilvánvalónak.⁴

Szerinte a pápa „mérlegelte a nyilvános nyilatkozatok lehetőségét”, de végül úgy döntött, hogy nem emeli fel a hangját. Ez a döntés két megfontoláson alapult. Először is meg volt győződve arról, hogy a tiltakozásokkal „egyáltalán nem érnénk el semmit”, és esetleg „nagyon rossz szolgálatot tennénk azoknak az embereknek, akiknek segíteni próbálunk”. A másik szempont […]: „XII. Piusnak azt is szem előtt kellett tartania, hogy egy nyilvános nyilatkozata muníciót adott volna a nemzetiszocialista propagandának, amely már régóta igyekezett a pápát Németország ellenségének beállítani”. Egy pápai beszéd egy olyan szakértő kezében, mint Goebbels, fegyver lehetett […] a kereszténység ellen, amely alkalmas arra, hogy a híveket egyházukba és annak vezetőjébe vetett hitüket megrendítse, hiszen nekik nem volt mindegy a rendszer sikere.” […]Egyszerűbben fogalmazva az állítás a következő: a pápa tisztában volt azzal, hogy az immár kibővített Német Birodalom polgárainak csaknem fele katolikus, és ezek milliói viszont Hitler lelkes hívei. Hitler és a nácik megtámadása, miközben a német csapatok Európán keresztül vonultak, és mindenütt zsidó lakosságot gyűjtöttek össze megsemmisítés céljából, azt jelentette volna, hogy kockáztatja ezeknek a millióknak a katolikus egyházhoz való hűségét. [PW 543-544]

A leggyakrabban azonban az első érvvel szokás XII. Piusz hallgatását védelmezni, vagyis, hogy nem akarta az egyértelmű elítéléssel Hitlert még keményebb eljárásokra sarkallni. Kertzer válasza:

Aki így érvel, annak olyan elképzelései vannak Hitlerről és a „végső megoldásról”, amelyek nem egyeztethetők össze a valósággal. Nem ismeri el ugyanis, hogy a zsidók meggyilkolását végrehajtók közül sokan […] jó katolikusnak tartották magukat. Valójában azzal tudták igazolni tetteiket, hogy felelevenítették azt, amit a zsidókról és a jó keresztényekre jelentett veszélyről a plébánosuktól tanultak, vagyis a zsidók alsóbb klérus általi becsmérlésének évszázados hagyományát. [PW 544]

A polémiában általában arról is megfeledkeznek, hogy a pápai magatartás – miként a részletesebb szemlénkből is kiderül – változott. Egy dolog maradt állandó, a pápa félelme. A háború első szakaszában a mindenható náci-kormányzat európai sikerének az egyházra vonatkozó hatásától rettegett, majd ezt felváltotta az esetleges szovjet győzelem miatti félelem. Ezzel magyarázható, miért hiányzott a pápai megnyilvánulásokból az egyértelműség: mindegyik fél úgy érezhette, hogy az elhangzottak mellette szólnak.

A londoni, római és berlini vezetés zárt ajtók mögött panaszkodhatott, hogy a pápa az ellenségeik nyelvén beszélt. Kifelé azonban a tengelyhatalmak és a szövetségesek kormányai egyaránt fáradhatatlanul igyekeztek azt a látszatot kelteni, hogy XII. Piusz magától értetődően az ő oldalukon áll. [PW 548]

Az újonnan hozzáférhetővé vált akták Kertzer szerint megerősítik a neves magyar-amerikai történész Deák István megállapításait:⁵

Hitler haragjától félve a pápa alig emelte fel szavát a náci rasszizmus és antiklerikalizmus ellen, és még kevésbé szólalt fel a náci antiszemitizmus ellen. Nem foglalt állást a szenvedő lengyel katolikus nemzet, a náci eutanáziaprogram keresztény áldozatai vagy saját római püspökségének zsidói védelmében. […] XII. Piusz legfőbb céljául tűzte ki, hogy a katolikus egyház fennmaradását biztosítsa a zűrzavaros időkben. Ebben sikerrel járt, bár még mindig nem világos, hogy hogyan, mikor és kik veszélyeztették ezt a túlélést. A pápa a náci üldöztetés áldozatainak megsegítésében sokkal kevesebbet vállalt, mint ami egy ilyen magas pozícióban lévő személytől elvárható lett volna. És még ha próbálkozott is, keveset vagy semmit sem ért el. Az ő története sajnos a háború egyik rendkívül lehangoló története. [PW 550]

Talán mi sem természetesebb, hogy a rendkívül alapos, sok-sok szempontot, történést, eseményt bemutató, dokumentáló monográfia végén Kertzer maga is összegez.

Ha XII. Piuszt kizárólag a római katolikus egyház intézményi érdekeinek a háború idejére vonatkozó védelme iránti elkötelezettségével mérjük, akkor pontifikátusa némi joggal tekinthető sikeresnek. A Vatikánváros sértetlen maradt, és a katolikus egyház – a fasizmus alatt szerzett kiváltságaival együtt – a fasiszta rezsim romjai között sértetlenül került ki a háborúból. Ha azonban a pápát erkölcsi vezetőként tekintjük, XII. Piusz kudarcot vallott. Hitlert bizonyosan nem szerette, de hagyta, hogy – miként Mussolini – megfélemlítse. A nagy bizonytalanság idején XII. Piusz vasszigorral tartotta magát ahhoz a szándékához, hogy nem tesz semmi olyat, ami bármelyik diktátort ellene fordíthatná. És ebben a törekvésében a pápa figyelemre méltóan sikeres volt. [PW 553]