XVI. Benedek pápa több testben – Közelítés Joseph Ratzinger alakjához

2022. december 31-én, 95 éves korában Joseph Ratzinger visszaadta földi életét Istennek. Személyében egy sokoldalú és kivált nagyhatású személyiség távozott el, aki teológusként és egyházi vezetőként nagyjából a 20. század közepétől a 21. század első évtizedeiig bezárólag aktívan részt vett a hívő közösség és a világ formálásában. Az általa vert hullámok még korántsem csendesedtek el. Lehetetlennek tűnik tehát – és nem is helyénvaló –, hogy alakjáról mérleget vonjunk. Legfeljebb egy később megfestendő portré előzetes vázlatának elkészítésével próbálkozhatunk.

Önként kínálkozik ehhez egy, az ókorig visszanyúló gondolatalakzat, amelyet az idők során újra meg újra felhasználnak, és amely Angliában, a Tudor korszakban bontakozik ki a maga teljességében. Már Seneca megállapítja, hogy a vezetőnek úgyszólván két személyisége van („Duas personas habet gubernator”)¹, mint a kapitánynak, aki a hajóján egyszerre utas (ami az összes többi utassal közös benne) és kormányos (ami kizárólag az ő tisztsége). A kettősség a vezéralak tragédiája is egyben. Erre világít rá Shakespeare, amikor „twinborne”-nak, kétszer születettnek nevezi a királyt.² Az angol jogtudósok a 15. század óta beszélnek a király két testéről (The King’s Two Bodies): az egyik a fizikai, személyes, következésképp halandó test, a másik az uralkodó természetfeletti, politikai és ekként halhatatlan teste.³ Ezt az elképzelést már a korai időkben érvényesnek tekintették a püspökökre és a pápára is, akikben mint Krisztus képviselőiben bizonyos fokig a Megváltó személyiségének krisztológiai struktúrája mutatkozik meg: két „természet” egy „személyben”. Persze mindig is tudni lehetett, hogy ez csupán metafora, hiszen a valóságban nem a két test egyike élt tovább, hanem az egyénhez kapcsolódó eszme. Ámde – a szóban forgó elgondolás szerint – épp a megtestesülés teljessége tette lehetővé, hogy a Krisztus helyettese maradéktalanul megjelenítse a Megváltó emberségét, amely elért egészen a halál mélyére. A két „test” szüntelenül kölcsönhatásban van egymással. Az első minden pillanatban hat van a másodikra, miként a második is az elsőre, ami azáltal lehetséges – és szükséges is – mert sajátos hatalmukat keveredés nélkül, ugyanakkor szétválaszthatatlanul birtokolják.

Kézenfekvő tehát, hogy e metafora lényeges elemeit felhasználva közelítsünk a néhai pontifex összetett alakjához.

Joseph Ratzinger

Az 1927. április 16-án a felső-bajorországi Marktl am Innben csendőr fiaként született Ratzingerben az egzisztencia számos szintje forrt egységbe. Beszélgetőpartnereinek nem mindig volt könnyű dolgok, ha el akarták találni azt a szintet, amely Ratzinger számára az épp aktuális hivatkozási alap volt. Ez a körülmény azt eredményezte, hogy személyiségéről igencsak eltérően, alkalmasint ellentétesen vélekedtek, a már-már kultikus lelkesedéstől a jeges elutasításig terjedő skálán. A róla alkotott képet mindenekelőtt három magatartásforma, jellemének és természetének háromféle lenyomata határozta meg.

Első helyen a régi bajor kultúrába és vallásosságba való mély begyökerezettségét említhetjük. Ebből nőtt ki elbűvölő és szívből jövő kedvessége, amely nemritkán finom humorral párosult, s minden bizonnyal főként családjára irányult, de kiterjedt azoknak az embereknek a sokaságára is, akikkel hosszú élete során találkozott, miközben a legkülönbözőbb pozíciókat töltötte be. Ha gyökereit egyenként meg akarjuk nevezni, akkor a leglényegesebbek között kell említenünk a rá igencsak jellemző „liberalitas Bavariae”-t (bajor toleranciát és szabadszelleműséget). Annak idején valószínűleg egyetlen német teológusnak sem volt olyan széles tanítványi köre, mint Ratzinger professzornak. Ez a kör több mint négy tucat, a világ minden tájáról való fiatal férfiból és (jóval kevesebb) nőből állt, akik a legkülönbözőbb társadalmi háttérrel rendelkeztek. Mégsem beszélhetünk „Ratzinger-iskoláról”, ha olyan férfi és női tudósok körét értjük ezen, akik tanáruk módszerét és érdeklődésének irányát követve dolgoznak. A Ratzingernél doktorálók és habilitálók által kidolgozott témák spektruma rendkívül színes, és a teológia legkülönbözőbb területeit öleli fel. Témavezetőjük mindnyájukat intenzív és kritikus figyelemben részesítette, ám ez szinte minden esetben a munka formai jellemzőihez kapcsolódott – a szerző tartalmi elképzeléseit a professzor a lehető legteljesebb mértékig tiszteletben tartotta. Visszatekintve azonban épp ez az ösztönző nagyvonalúság bizonyult Ratzinger valódi szellemi hatóerejének.

Teljes természetességgel jutottunk el a teológiához, életerejének második forrásához. Mielőtt azonban rátérnénk, érdemes legalább röviden kitérnünk lelkiségére, amely bajor katolicizmusából fakadt. A sokat dicsért és köztiszteletben álló „teológus pápa” egész életében kimondottan egyszerű, szerény, közvetlen keresztény ember maradt, aki a lehető legtermészetesebb módon ragaszkodott hazája szokásaihoz. Érezhető volt ez, amikor misét mondott vagy imádkozott. Ha zarándokhelyre érkezett, soha nem mulasztotta el, hogy szeretteiért gyertyát gújtson.

A csillapíthatatlan tudományos kíváncsiság már ifjúkorában, a traunsteini internátusban jellemző volt rá. Diáktársai egyszerűen csak „könyves Ratznak” hívták. Pillanatig sem volt kétséges, hogy miután megkezdte papi pályafutását,⁴ hamarosan a tudományos teológia felé fordul. Nem véletlen, hogy a rendszeres teológusok vezéralakjává vált. Egyetemi tanári tevékenységének negyedszázada alatt több tanszéket vezetett (1952 és 1977 között Freisingben, Bonnban, Münsterben, Tübingenben és Regensburgban), mint bárki más a kollégái közül, akik emiatt tréfából neki ítélték oda a „német dogmatikusok vándordíját”. Hatalmas tudományos életművet hozott létre. A „Tanítványi Kör” által kiadott bibliográfia a Péter trónjára való felemelkedéséig terjedő időszakból 446 oldalon több mint 1500 címet tartalmaz – ezekhez járul még számos recenzió, lexikoncikk, szerkesztett kötet és természetesen a pápasága idején napvilágot látott kiadványok sokasága is⁵ (például a Jézus-trilógia⁶).

Itt rögtön szemünkbe ötllik két tény. Az egyik: munkásságának rendkívüli sokoldalúsága. Ratzinger soha nem maradt meg szűkebb szakmájának keretei között, hanem ugyanúgy foglalkozott a keresztény erkölcs alapelveivel, mint Európa alapjaival, az etika és a gazdaság kapcsolatával vagy a freisingi dómban elhangzó énekek teológiai tartalmával. A másik: Ratzinger csak néhány egységes témájú könyvet hagyott hátra. A tudományos fokozatszerzés céljából írt disszertációkon⁷ kívül valójában csak a Bevezetés a keresztény hit világába [Einführung in das Christentum]⁸ és az Végidő [Eschatologie]⁹ című köteteit említhetjük – utóbbi a Johann Auerrel közösen megtervezett átfogó dogmatikai sorozat keretében jelent meg. Minden más nagyobb terjedelmű publikációja – a könyvben meg nem jelent tanulmányok kivételével – olyan gyűjteményes kötet, amely zömében alkalmi írásokat tartalmaz. Ez a furcsának ható körülmény érthetővé válik, ha tudjuk, hogy a szerzőnek – saját törekvéseivel és érdeklődésével ellentétben – munkássága kezdetétől fogva sosem adatott meg számára az idő, hogy ráérősebb és átfogóbb tudományos műveket írhasson. A szokásos egyetemi kötelezettségek mellett mindig sok más, tudományos vagy egyházi bizottságoktól kapott munkaköri feladatot kellett teljesítenie – elég, ha csak a tollából származó opponensi bírálatokra és egyéb szakvéleményekre gondolunk.

Ezen a ponton lelkipásztori elkötelezettségét is meg kell említenünk. Felszentelése után Ratzinger csupán alig több mint egy évet töltött plébániai szolgálatban a saját egyházmegyéjében – 1951 augusztusától 1952 szeptemberéig –, ami kétségkívül szerény időszak. Ugyanakkor egyetemi előadóként is kisegített a mindenkori lakóhelye szerinti plébánián, utoljára lakóhelye, a Regensburg melletti Pentling templomában. S nem szabad megfeledkeznünk arról a roppant mennyiségű prédikációról sem, amelyet a legkülönbözőbb alkalmakkor, s főként a lehető legváltozatosabb hallgatóság előtt mondott.¹⁰ Beszédeinek túlnyomó része időközben megjelent Összegyűjtött művei [Gesammelte Schriften = JRGS, Herder Kiadó]¹¹ 14. kötetének három terjedelmes könyvében, közel kétezer oldalon. Elmondható, hogy papi munkájának mindvégig fontos összetevője volt az igehirdetői és lelkipásztori irányultság. A kisemberek iránti szenvedély éltette, akiknek hitét mindenáron meg akarta védeni, noha védenceit nem ismerhette mélyrehatóan. Teológiájának sikerét nem utolsósorban nagyszerű stílusának és magas esztétikai színvonalú szövegalkotásának köszönhette.

Vajon ebben a teológiai bőségben felismerhető-e valamiféle mindent meghatározó forrás vagy vezérgondolat, központi tartalom, a tanítás fókusza? Több tízezer oldalt elolvasva nem könnyű fogódzókat találni a tájékozódáshoz. De léteznek. E gondolkodásmód filozófiai alapjához tartozik például az ágostoni platonizmus. Nehéz eldönteni, hogy Ágostonhoz természetes rokonság fűzte-e Ratzingert, vagy korai tudományos munkásságának gyümölcse volt a vonzalom – mindenesetre egész életében egy eszményi észszerűségnek hódolt. Alighanem ez tehető felelőssé azokért a gyengeségekért is, amelyek a dolgokkal és az emberekkel való bánásmódját jellemezték, és amelyek közül a legsúlyosabb a szinte határtalan bizalom volt azok iránt, akiket munkatársaivá tett, illetve közel engedett magához.

Tudományos munkásságának középpontjában a hit és az értelem, a Biblia Istene és a filozófusok Istene közötti viszony áll. Ez önmagában is jellegzetesem platóni kérdés, de teljes komolysággal csak a kereszténység vetette fel.¹² Ez volt a témája 1959-es bonni székfoglaló előadásának,¹³ de ugyanez vezérli nevezetes regensburgi egyetemi beszédében is, amelyet 2006-ban már pápaként mondott el.¹⁴ A bonni előadás 2004-es új kiadásának előszavában a „teológiai gondolkodás központi feladatának” nevezi ezt a kérdéskomplexumot.¹⁵ Életrajzi okokból is többször és sok szempontból foglalkozik – elsődlegesen és bevallottan hierarchia-központú – egyháztannal. A II. Vatikáni Zsinaton, Frings kölni bíboros szakértő tanácsadójaként, az egyház teológiai megalapozásában nyújtott kiemelkedő teljesítményt.¹⁶

Egzisztenciájának harmadik forrásaként egyfajta törékenységet és szerénységet azonosíthatunk. Joseph Ratzinger halkszavú ember volt, aki láthatóan rosszul tűrte a számos sérelmet, amely az évek során egyre gyakrabban érte. Az 1968-as diáklázadás, amelyet Tübingenben szenvedett el (ő legalábbis így érzékelte), mélyen érintette: a csontjáig hatolt. Az események látszólag megtagadták és hiteltelenítették – óvatos és körültekintő – kísérleteit, amelyek a modern gondolkodás és a nagyrészt elsorvadt egyházi újskolasztika közti közvetítésére irányultak, és amelyek miatt „liberális teológus” hírében állt. Úgy érezte, hogy az egyház pusztulását éli át. Nem az volna-e hát a feladata, hogy – mint annak idején Assisi Szent Ferenc a lateráni templomot¹⁷ – saját vállára vegye az egész egyházi struktúrát, intézményi és doktrinális szempontból egyaránt?

Saját kérdésére kettős reakcióval felelt: egyfelől szinte menekülésszerűen visszavonult a bajorországi Regensburg épnek és ideálisnak vélt világába, másfelől innentől kezdve konzervatív lendülettel és apokaliptikus hevülettel védte a fennálló egyházi rendszert. Emiatt később, amikor már a vatikáni Hittani Kongregáció prefektusa lett, „páncélbíborosnak” bélyegezték, ami annak ellenére sem illett hozzá, hogy álláspontját olykor a cinizmusig menő keménységgel volt képes védelmezni. Érzékelése szerint ellenlábasainak kijelentései átlépték azokat a határokat, amelyeket a hit a gondolkodásnak szab, ezért nem reagálhat másképp, mint szigorral. A tübingeni fordulat döntően hatott élete alakulására. Ez a fordulat határozta meg egyházpolitikáját is II. János Pál pápaságának hosszú időszakában – legkésőbb 1982 óta ő volt a pápa legfőbb teológiai tanácsadója. Saját bevallása szerint nem létezett olyan pápai megnyilatkozás, amely ne járta volna meg íróasztalát. Így nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a legutóbbi egyetemes zsinat gyümölcsei nem igazán érhettek be.

XVI. Benedek

A két testről alkotott elképzelés kezdetben aprólékosan megkülönböztette a fizikai testet a politikaitól: azt is megállapította, hogy az előbbi nyitott a kritikára, míg a politikai test szent és sérthetetlen. Dante szemében egyetlen pápa sem volt annyira ellenszenves, mint VIII. Bonifác, „az új farizeusok fejedelme”, (lo principe de’ novi Farisei), de az 1303-ban Anagniban elszenvedett gyalázat „magát Krisztust” sújtotta „helytartója személyében” (nel vicario suo Cristo).¹⁸ A mennyország kulcsainak – mégoly méltatlan – birtokosa ellen elkövetett merénylet mindenképpen kárhozatos tettnek minősült. Ez a felfogás legkésőbb a reneszánsz idején megváltozott: a történelem nemcsak a kulcsok birtokosa fölött mond ítéletet, hanem az egész intézmény fölött is. 

A Sixtus-kápolnában, ahol az elmúlt évszázadok szinte valamennyi pápájához hasonlóan XVI. Benedeket is megválasztották, és ahol elfogadta a választás eredményét, két hangsúlyos utalást is találunk a római püspökök krisztusi helytartóságára. A 15. században Perugino az északi fal második festményén (és így a kápolnába belépők spontán látómezejében) azt a jelenetet örökítette meg, amikor az Úr átadja Péternek az aranykulcsot (Mt 16,19): A kulcs tekintélyes eszköz, impozáns nyele van és erőteljes tolla. A következő évszázadban Michelangelo géniusza az Utolsó Ítélet freskójával ékesíti az oltár falát. Az ő műve is utal a Fülöp Cézáreájában elhangzott igére, szintén központi helyen: a Bíró apollóni alakjától jobbra az apostolfejedelem látható, egyik kezében arany-, a másikban ezüstkulcsot tart, és aggodalmasan tekint Krisztusra. Ha jobban megnézzük, döbbenten fedezzük fel, hogy egyik kulcsnak sincs fogantyúja. Megszűnt az emelőhatás – ilyen hitvány eszközzel meg sem mozdítható a zár. Tönkreteheti-e vajon Péter a kulcsokat? Hogyan vélekedjünk XVI. Benedek pápaságáról?

Joseph Ratzinger fizikai élete lezárult, „hivatali” testének élete azonban korántsem ért véget. Nem kétséges, hogy a pápaságot elsősorban jelenlegi birtokosa formálja, ő azonban tudja, hogy a folytonosság hosszú láncolatán keresztül összekapcsolódik elődeivel, akiktől soha nem szakadhat el teljesen. A kívülállók is így látják, ezért működését kellő távlat híján lehetetlen tárgyszerűen és helytállóan megítélni. A történelem ítélete csak lassacskán formálódik meg.

Bátran vállalnunk kell tehát ítéletalkotásunk hiányosságait. Nem vitás, hogy egyházkormányzásának összképe abba a római konzervativizmusba illeszkedik, amelynek irányvonala legkésőbb a felvilágosodás óta töretlen. Ratzinger életrajzától mást nem is nagyon várhatunk. Mindössze egyetlen eseményről mondható el már most, hogy megváltoztatta a pápai hivatal jellegét – s ez nem más, mint amit pápaként legutoljára cselekedett: lemondott hivataláról. Igaz, a hagyományőrzés folytonosságában ő is megkockáztatott néhány óvatos kezdeményezést. XVI. Benedek három nagy enciklikát bocsátott ki, ezek nagyszerűen tanúskodnak lelkiségéről. Az úgynevezett isteni erényekkel, a hittel, a reménnyel és a szeretettel foglalkoznak.¹⁹ A külső eseményeket tekintve pápaságának fénypontja a Szent Pál-év volt (2008), ebből az alkalomból személyes kapcsolatokat is kialakított keleti egyházi vezetőkkel. Bizonyos mértékű decentralizációs törekvést jelez az a rendelkezése, hogy a boldoggá avatásokat a helyi egyházakban végezzék. 2007-ben kiadott apostoli levelével kiigazítja elődje, II. János Pál pápaválasztással kapcsolatos reformintézkedését.²⁰ Emellett Benedek pápa tesz elsőként kísérletet arra, hogy ártalmatlanítsa a visszaélési ügyek hullámát, amely 2010 óta cunamiként zúdult az egyházra: igyekszik felszámolni a mindaddig megszokott eltussolást. Ez azonban csak korlátozottan sikerül neki, ahogy utódjának is. Élete utolsó hónapjaiban ő maga is szembesül – még müncheni időszakából – a szexuális visszaélések eltussolásának kíméletlen vádjával, sőt, polgári pert is indítanak ellene.

Ratzinger egyházkormányzati tevékenysége is számos bírálatot váltott ki. Nemcsak muszlim oldalról érték súlyos szemrehányások a már említett 2006-os regensburgi beszéde miatt, amely torz képet festett az iszlámról. Ő maga „baklövésnek” nevezte a tradicionalista „Piusz-testvérek” (X. Szent Piusz Papi Testvérület) püspökei, köztük a holokauszttagadó Richard Williamson szerencsétlen rehabilitációját. Mind személyének, mind a pápaság intézményének súlyos károkat okozott – őt magát pedig mélyen megrendítette – az ún. „Vatileaks”-botrány, amelyben meghatározó szerepe volt egyik bizalmasának. 

Aligha tévedünk nagyot, ha pápaságának kétértelműségét a II. Vatikáni Zsinathoz fűződő, végül is megoldatlan kapcsolatával magyarázzuk. Mindvégig jelen volt benne a „fiatal Ratzinger”, akinek pontos elemzései felfedték az egyház modernitáshoz fűződő viszonyának hiányosságait. Az „idős Ratzinger” csalódásai azonban mélyen gyökerező szorongássá növekedtek: félelemmé minden változástól. A legnagyobb rossznak a világnézeti individualizmus okozta folytonosságtörés tűnt a szemében, és úgy látta, hogy a romlás mindenütt virágzik. Mindazonáltal képes volt arra is, hogy méltassa a történelem során végbement reformkezdeményezéseket²¹ – csak épp elképzelhetetlennek tartotta, hogy a jelenkori események ugyanúgy részei a történelemnek, mint a korábbiak, és valóban lehet igazán új és érvényes hozadékuk. Márpedig a történelem változásai a tanfejlődést is elkerülhetetlenné tették, gondoljunk például arra, hogyan alakult a hivatalos egyház viszonya az ökumenizmushoz – XI. Piusz pápa Mortalium animos enciklikájától (1928) a II. Vatikáni Zsinat Unitatis Redintegratio kezdetű dekrétumáig – vagy álláspontja a vallásszabadság vonatkozásában. Jellemző Ratzingerre az őt 2005-ben pápává választó konklávé kezdete előtt elmondott szentbeszéde: „Hányféle hitbeli felfogást ismertünk meg az elmúlt évtizedekben, hányféle ideológiai áramlatot, hányféle gondolkodásmódot. … Kialakulóban van a relativizmus diktatúrája, amely semmit sem ismer el véglegesnek; amely végső mérce gyanánt csak a saját egót és annak vágyait engedi érvényesülni.”²² Arra talán gondolni sem mert, hogy az egyház mint intézmény is bűnössé válhat.

„Ma, amikor vádat emelnek Isten ellen, azzal a céllal teszik, hogy az Ő egyházának egészét rossznak állítsák be, ezáltal pedig elfordítsanak bennünket Istentől. Egy olyan egyház eszméje, amelyet mi magunk teszünk jobbá, valójában az ördög javaslata”.²³

Harmadik test?

Benedek pápa kétségkívül leglátványosabb és talán legjelentősebb döntése az volt, hogy 2013. február 28-án lemondott a péteri tisztségről. Utoljára 1294-ben történt hasonló, amikor V. Celesztin (nem teljesen) önként mondott le. Azóta előfordult, hogy pápákat hivatalosan lemondattak, például a Konstanzi Zsinaton (1414–1418) XXIII. Jánost, XII. Gergelyt és XIII. Benedeket. Noha XVI. Benedek lemondásának körülményei még ma sem teljesen tisztázottak, feltételezhető, hogy úgy érezte, tisztsége sok tekintetben elviselhetetlen terheket ró rá. Hogy ezt felismerte, s főként hogy konkrét és drasztikus következtetést vont le belőle a maga számára, valódi emberi nagyságról tanúskodik. Ugyanakkor talán olyan cölöpökkel jelölte ki az irányt az egyház eljövendő története számára, amelyek előreláthatatlan fejleményeket előlegeznek meg. A várható emberi élettartam általános meghosszabbodása, a pápák úgyszólván totális jelenléte a médiában és a Szent Péter utódjával szemben támasztott, egyre növekvő, már-már embertelen igények egyaránt a határozott idejű hivatali idő felé mutatnak.

A Benedek lemondását követő években persze olyan problémák is felmerültek, amilyenekkel korábban nem kellett foglalkozni, ezért nem is kerültek a teológusok és kánonjogászok látókörébe. V. Celesztin egyszerűen házi őrizetbe helyezte utódját, VIII. Bonifácot (Dante kedvenc ellenségét). A Konstanzban trónfosztott pápák (XIII. Benedek kivételével) visszatértek a bíborosi státusba, ahonnan érkeztek. Erről ma is könnyen meggyőződhetünk a firenzei dóm keresztelőkápolnájában, ahol Donatello a hajdani (ellen)pápa, XXIII. János (†1419) fekvő alakját bíborosi öltözékben ábrázolta síremlékén. 

Benedek továbbra is pápai ruhában járt (az apró eltérésekre csak az egyházi divat szakértői figyelhettek fel), az „emeritus pápa” címet viselte, és „Őszentségének” szólíttatta magát. Mindenekelőtt azonban – különböző körülmények folytán, különböző alkalmakkor – annak ellenére, hogy megígérte, nem avatkozik többé az egyházi ügyeibe, határozott állásfoglalásaival többször is azt a benyomást keltette, hogy hagyja magát felhasználni utóda ellen: eszközzé válik Ferenc pápa ellenfeleinek kezében. Láthatóan kísérlet történt egy kétpólusú pápaság létesítésére: eszerint volna egy „aktív” pápa, aki a politikai ügyeket viszi, és egy „szemlélődő pápa”, aki a spiritualitást képviseli.²⁴ Ahogy teltek az évek, a kellemetlenségek egyre szaporodtak, néha drámai mértékben: 2020-ban például egy a papi nőtlenségről szóló kiadvány²⁵ borzolta a kedélyeket, amelyet XVI. Benedekkel (ellentmondásos) együttműködésben készített az őstradicionalista Robert Sarah bíboros, aki egy pillanatig sem titkolta szembenállását Ferenc pápával. 

XVI. Benedek hosszabb távon talán egy olyan folyamatot indított el, amely sürgetően szükséges volt. Mi (kellene, hogy legyen) az egyházi státusa Róma püspökének, ha lemondott méltóságáról? Van-e a pápának, úgymond, egy harmadik, „metafizikai” teste is az (ekkor még létező) egyéni test és a politikai test mellett (amelyről lemondott, és amely az utódra szállt)? Biztosak lehetünk benne, hogy ezt a kérdést belátható időn belül megvitatják, és előbb-utóbb megszületik a megoldás.

Az egyház addig is gyászol egy nagy teológust – egy olyan embert, aki az intenzív gondolkodás lendületét adta örökül számára, de ennél is több tennivalót hagyott hátra.

(Mártonffy Marcell fordítása)